(frissítve: 2021.04.)

Sara szemszöge:

Arccal előre zuhanni a semmiben nem túl kellemes érzés. Még kevésbé, ha közben megpillantod a halálos sebességgel feléd közeledő talajt... kilométerekkel alattad, mielőtt a szembeszél teljesen lehetetlenné tenné, hogy egy másodperccel is tovább nyitva tartsd a szemed. A sikoly önkéntelenül szakadt fel torkomból. Egy örökkévalóságig tartó, vak pillanatig a rettegés ismeretlen ereje kerített hatalmába. A sokk még akkor sem múlt el teljesen, amikor Wergo biztosan tartott már karjaiban. Ismertem szárnyainak csapását és egyenletes, erős ütemét. Tudtam, hogy már biztonságban vagyok. Tudtam, de a testem még nem fogta fel. Ujjaimat képtelen voltam lefejteni a farkas karjairól. Talán még fel is sértettem bőrét.

A szél már nem marta az arcom, de a világ, ami szemeim elé tárult bizarr látványt nyújtott. Picasso féle bizarr látványt. Tökéletesen egyenes vonalak mentén, mint össze nem illő puzzle darabok, különböző tájak találkoztak. Különböző égövi tájak, amik hasonló elrendeződése teljességgel kizárt lenne. Logikus szemmel nézve. De ebben a világban másfajta logika működött.

Wergo egy feketére szenesedett folt felé vette az irányt. Az otthoni tarlóégetések hátrahagyott, üszkös csonkjaira emlékeztetett. Kivéve, hogy egy kifejezett, részletes mintával ellátott alakzatban égett fel a föld. Ahogy újra szilárd talajt éreztem talpam alatt, ösztönösen a farkas felé pördültem, figyelmen kívül hagyva a furcsa domborzati jelenségeket. Erre jó okom volt. Wergo hajlamos volt palástolni saját sérüléseit és csak a komolyan súlyosakat megemlíteni, amik már életét veszélyeztették.

Újabb, rövid életű sokként ért, mikor rájöttem képtelen vagyok már a mágia használatára. Rémképek pörögtek végig fejemben, hogy enélkül védtelen vagyok, fegyvertelen. A sárkány mégiscsak sikerrel járt? Wergo-nak állandóan védelmeznie kell és képtelen leszek felérni hozzá. Képtelen leszek... az egyetlen dologra, amiben hasznos tudtam lenni számára. Pár pillanatra ugyan, de jobban megrendített ez a gondolat, mintsem kellett volna, hiszen alig néhány hét telt el, mióta egyáltalán idecsöppentem és fokozatosan a sejtjeimbe szivárgott a mágia. De azóta már szinte a részemmé vált. Nem, nem csak szinte.

- És... - szólaltam meg az izgalmak után, amint újra bíztam benne, többé nem fog elcsuklani a hangom - ... mihez kezdünk most?

Nem léptem el a közeléből, bármennyire is izgatott a furcsa nyom a talajban nem messze landolásunk pontjától. Ismertem már annyira ezt a világot, hogy folyamatos készenlétben álljak, mert bárhol és bármikor megjelenhetett egy kihívó fél, aki zsákmányként vagy betolakodóként tekintene rám. Wergo mégis hanyagul viselkedett. Nem hegyezte a fülét, mint szokta, nem figyelte a szélben szálló illatokat. Nem tartott volna semmitől? Rögvest feltűnt neki feszült viselkedésem.

- Sara. Ez egy semleges terület.

- Igen. Nincs mágia, mondtad.

- Nem - rázta a fejét - Nem csak olyan tekintetben. A Középpontban nincs vadászat vagy támadás. Itt nincs veszély.

- Hogy lehet ez? - Nem akartam elhinni.

- Az az erő, ami a mágiát szabályozza ezen a területen... úgymond az ártó tettet is kizárja. Menedékként és egyezségek kötésére jött létre ez a hely.

- Menedék? Akkor, hogy hogy nincs itt egy árva lélek sem? - valóban, gyakorlatilag kihalt volt a terep, minden mozgástól mentes.

- Gondolj csak bele. Ahol nincs vadászat, ott éhen vesznének a népek. Még a pusztán növényekkel táplálkozók is.

A farkas szemébe néztem és a pillanatnyira felvillanó fény jelezte derűs hangulatát. Miért tűnik minden olyan egyértelműnek, ha ő magyarázza? Megkönnyebbült mosoly szaladt a számra és könnyedén a méretes mancsának dőltem.

- Nézzük meg azt a furcsa foltot! - feleltem.

Eszembe jutott az az érzés, amit még a levegőben éreztem egy pillanatra és sikeresen figyelmen kívül hagytam eddig. Egy röpke, szemvillanásnyi időre mintha deja vu érzés fogott volna el. Ahogy a letarolt, szenes részhez értünk és az égett fa füstös szaga orromba szállt, a nosztalgia újult erővel tört elő. Tűz volt itt. Mint otthon. Mint a túrán azon az éjjel. A tábortűz! De itt még nem láttam tüzet. Sem véletlen, sem szándékos használat közben. Mondjuk a nyers hús evése nem követelte meg és Wergo modern otthonából kiindulva még primitívnek is tűnt az elképzelés.

Felismered? A farkas lemaradt mögöttem pár lépésnyire. Most komoly és ismerősen fürkésző tekintetét nyugtatta rajtam és a területen.

Nem. Csak... deja vu érzésem van.

Wergo értetlen pislogása magyarázatot követelt.

Mármint olyan érzésem van, mintha már jártam volna itt, de nincs emlékem róla.

- Hm! - volt valami a szemében, miközben hümmögött. Tudott valamit, amit nem szívesen árult el - Itt talált rád.

- Ki?

- Az árus.

- A...?

Wergo bólintott.

- Kijátszotta a hely törvényeit és magával vitt. Innen! - orra fenyegető redőkbe futott egy röpke pillanatra - Mielőtt megtalált, azt mondta, egy villám csapott a földbe és megremegett a talaj. Tudnod kell, hogy villám sosem csap természetes úton földbe. Kizárólag erős mágia hatására. De itt ez...

- Kezdem érteni... - a helyzet minden megszerzett információmorzsával csak bizarrabbá vált. Ha nincs itt mágia, akkor mi van? - Tehát itt nem lehet mágia jelen. Azt nem is érzem - néztem a kezemre, majd vissza Wergo-ra - De továbbra is értjük egymást. Nem lehet akkor, hogy... egy másik erő van akkor működésben? Valami, ami ugyanúgy képes hatni a villámokra és a kommunikációs kapcsolatunkra? És talán valamilyen szinten köze lehet a Pillanatnyi Szikrákhoz vagy mikhez? Bár, hogy ez mind kapcsolódjon egymáshoz, az elég meredeken hangzik. A Szikrák meg, ha hihetünk a sárkánynak, mégis csak a két világ közti energia kisülése és nem holmi... - próbáltam nevetni és szarkasztikusan hozzáállni, majd hirtelen bevillant. Na várj csak! Két világ közti kisülés? KÉT VILÁG... KÖZTI... - A mi kapcsolatunk is - vad gesztikulálásba fogtam - Az is két világ közti kapcsolat gyakorlatilag! És az utolsó emlékem odaátról szintén egy villám volt!

Wergo tágranyílt szemekkel meredt rám. Hogy nem láttam át? Igaza van. Más is van itt a mágián túl! Az irhámon érzem.

És akkor? Most mi lesz? Remek érzés volt újat mondani, még ha teljesen feltételezésen is alapult az egész, de ez nem adott választ. Továbbra is esélyes volt, hogy a dimenziók közti 'statikus kisülés' megismétlődik, de ezúttal visszaránt a sajátomba. És mi lesz utána? Hogy maradhatok Wergo-val? Elképzelhetetlennek tartottam, hogy elszakadjak tőle. Már idegen volt maga a gondolat a régi 'otthon'-ról. Az már... az már nem az én otthonom volt. Inkább csak emlék. Bármennyire is idegen ez a mostani hely, sőt veszélyes, én itt... itt éreztem jól magam. Itt, Wergo mellett.

A réten a felégett foltot leszámítva végtelen nyugalom áradt szét. Kellemes szél járt és a nap melegen sütött. Tökéletes volt. Az életveszélyes és embert próbáló események után ez a béke felszínre hozta bennem a régóta érlelődő feszültséget. Testemben remegni kezdtem és sírási roham kerített hatalmába. Napokig úton voltam, minden bokor mögött ragadozó leste botlásom, de még a talaj is a véremre szomjazott. Majd a sárkány mágikus fenyegetését kellett kiállnunk. Végül magaslati levegőt osztott nekünk a sors egy rövid szabadeséssel megtoldva. Ez soknak bizonyult. Túl soknak. Tagjaimból kiszállt az éltető adrenalin és most súlyosan csüngtek oldalamon, kihívássá téve az egyszerű sétát, és mind egyre csak remegtem.

- Mind... mindjárt jól leszek... - kényszerítettem ki a szavakat elszoruló torkomon.

- Gyere ide - Wergo két, gyengéd szava elég volt. Nem próbáltam visszafogni magam. Szabadjára engedtem könnyeimet és a farkas bundájába fúrtam arcom.

Nem akartam. Nem hittem el teljesen eddig, hogy létezhet ekkora, ennyire intenzív veszély. Hogy ez ellenem irányulhat. Másik dimenzió? Rendben. Más lények? Még az is rendben. Azt hittem felfogtam és sikerült hozzászoktatmon magam a gondolatához. De sosem volt még részem ilyenben. Sosem voltam... háborús helyzetben. Még csak közelében sem. Oltalom alatt éltem mindig is és ez most kiütött. Az akaraterőm eddig bírta saját forrásából. Összeomlottam.

Egy magában álló hatalmas fa tűnt fel szemem sarkában. Árnyékában hosszú fű hajtott és varázsolta ellenállhatatlanná a tövét. A farkas egyetértően bólintott kimondatlan kérdésemre. Úgy látszott, őt is kimerítette ez a nap. Felhő nem volt az égen, így fáradt agyam nem tartott a Pillanatnyi Szikra megjelenésétől. Valamiért a viharos villámlással tekintettem egyenértékűvé kivéve, hogy itt a villám egyenesen belém csapna.

Abban a pillanatban, hogy kényelembe helyeztük magunkat, rögvest elnyomott az álom. Váratlanul, egyszeriben lekapcsolták a villanyt. Úgy tűnik a 'kis' összetűzésünk az Öreg Korúval messze több energiát igényelt, mint sem beismertük volna magunknak. Micsoda mázli, hogy épp a Középpontban voltunk.

***

Halli,

Bocsesz a kihagyásért. Közebejött egy-két élethelyzet. Nem volt sok ídőm írni. De bepótolóm,, ígérem.

Shina