Sara szemszöge:

Hátralévő rövid utunkon az Öreg Korú, ez a valójában ismeretlen indokból minket maga elé rángató sárkány, felé nem várt akadályokba ütköztünk. A réten túl ránk váró kellemes erdő váratlanul nehezen áthatolható, kusza, indás, őserdőre emlékeztető tereppé változott. Mintha holmi élő fal és akadályrendszer kényszerített volna hol jobbra, hol balra, hol meg az ágak közé.

Wergo-ra pillantottam vállam felett. Hasonlóképpen megküzdött a szűk helyekkel, mint én a lehetetlen magasságban való mászással. Bár a fizikai mozgástól szemmel láthatóan apadt idegessége. Ez őszintén nyugtató látvány volt, hiába haladtunk éppen az ismeretlen lény felé.

Mi?!

A szemem mintha káprázott volna.

Sara? Mi történt?

Wergo azonnal elővette roppant óvatos és körültekintő viselkedését, de semmi sem mozdult. Egy fia hang sem szólt.

Semmi... csak mintha valamit láttam volna. De nincs ott semmi. Mutattam egy irányba, ahol fák és indák váltották egymást örök állandóságban.

Wergo továbbra is fülelt. Pillanatok múlva figyelmeztető, mély morgás szállt fel torkából, mire megkövülve néztem vissza rá két ágon egyensúlyozva.

Mit hallasz?!

Figyeld!

Elhallgatott maga is és a néma csend fülsiketítőn hatott. Rájöttem, mi zavarta meg a farkast és nekem is az idegeimen táncolt már. Ez a csend! Túl nagy csend. Se zümmögés, se motoszkálás. Semmi életre utaló jel.

Hová tűntek? A szemem sarkában mégis, mintha újra mozgást láttam volna. Odakaptam tekintetem és azt hittem képzelődöm. Levegőt venni sem volt időm. Figyelmeztetni akartam Wergo-t, de gondolataim épp csak addig terjedtek, hogy magam elé parancsoljam karjaimat védekezésképp.

A fák lombjainak sötét takarásából indák lőttek ki, mint a nyílvesszők és tekeredtek testem köré, valósággal kipréselve belőlem a szuszt. Fenyegető, dühös morgás jelezte, hogy nem csak rám csaptak le a bizarr nyúlványok. A súlyos farkast épp oly könnyedén kapták le az ágak rengetegéből, mint engem és rántottak magukkal a növekvő sűrű felé. Nem láttam az irányt. Ágak karistolták az arcom és testem minden szabadon álló pontját, amit nem fedett masszív ruházat. Csupán sejtettem, hogy közelebb visznek minket célunkhoz. Reméltem.

Wergo folyamatosan mellettem volt. Együtt vittek minket. Hallottam morgását és a kiszabadulásra szánt erőfeszítéstől torz nyögéseit. De nem boldogult. A kíméletlen indák fájdalmas szorítással ragadtak magukkal és végül egy eddig nem látott sziklafalban tátongó, kolosszális kráter sötétjébe tűntek el. Velünk együtt.

Ne, ne, ne, NE!!!

A növényzet eltűnt alólunk az utolsó pillanatban és nem maradt más csak a kopár sziklás felület, amin keresztül még mindig vonszoltak minket az indák. A kráterben teljes sötétség borult ránk.

Sara... nyugodj meg.

Wergo ugyanolyan tisztán szólt fejemben, mintha közvetlen mellettem lett volna. Talán ott is volt. Viszont hiába próbált nyugtatni, saját hanszíne bizonytalanságban fuldoklott. Egyikünk sem volt erre felkészülve.

Tudom.

Kapálózva sikerült a továbbra is élénken vibráló auránk legintenzívebb pontja felé fordulnom, Wergo világító szemei jelezték helyzetét. Ott volt. Végig mellettem. Ebben az ordenáré őrületben. Az indák nem választottak ketté minket, és talán pont ettől féltem a leginkább. De nem is tartottak már soká fogva. Egyszercsak letekeredtek rólunk és nagy puffanással földet értünk. Mármint csupán én... Wergo hangtalanul landolt, mint valami macska, csak karmai karistolása hallatszott az egyenetlen, sziklás talajon. Stabil légzése vezetett és a korom fekete lyukban, amibe csöppentünk elbotorkáltam hozzá.

Hál' Istennek, nem történt velünk semmi! Hajtottam fejem az ismert bundára. Wergo egyetértőn pöffentett majd finoman mozgolódni kezdett.

Arany... Suttogta.

Mi?

Wergo arrébb húzódott, hogy egyenest az arcomba nézhessen.

A szemed... az előbb arany színben világított.

Próbáltam értelmet keresni tekintetében, ez mégis mit jelenthet, de nem volt rá válaszom. Arany volt... Ennyi. Kész. Ez történt és nincs rá magyarázat. Talán nem is lesz soha. Talán nem is akartam, hogy legyen.

- És megtalálták a Ttedév Kapcsolatot is... ígéretes. Milyen kár - a földöntúli, dörgő hang előrejelzés nélkül tört elő. A barlang rázkódott tőle és apróbb kövek pattogtak egy helyben a talajon. A sárkány szólalt meg újra.

Merre van?!

Nem kellett rá várni. A hely remegése erősödött és fokozatosan világosabb lett. Végre láttam, mekkora is volt az az üreg, ahol csapdába estünk. Pontosabban, nem láttam. Nem volt ugyanis mennyezete. Szélességben akár egy utasszállító repülő is elférhetett volna benne könnyedén, de felfelé egy fekete, tátongó kürtő húzódott végtelen magasságban, amin keresztül fény nem szűrődött be.

A megjelenő és fokozatosan erősödő világosság pedig a falakból áradt. A szikla repedéseiben gyökerező, mohaszerű növények egyre erősebben fluoreszkáltak a sárkány közeledtével. Mintha a jelenléte lenne a dynamo, amivel ezek működtek. De nem kellett hozzá egysejtűnek lennem, én magam is éreztem a levegőben az izzó kisugárzást.

Amint a sárkány belépett a barlangfülkébe, ahol földet értünk, a teljes környezet minden járata és kis repedése fényárban úszott. Árnyék nem látszódott. Földrengést idéző lépteivel porrá zúzott néhány útjába eső szalagmitot és a meszes kőtörmelék egy-egy darabja fülünk mellett süvített el. Szerencsére. Ha szemem közé kaptam volna egyet, lehet nem álltam volna olyan kitartóan lábaimon.

Ahogy elülepedett a frissen kavart porfelhő, szemtől szemben találtuk magunkat a mitikus lénnyel. Nem erre számítottam. Nem ILYEN nagy lényre. Lábai, amik mintha márványból lettek volna faragva, behajlított ujjakkal a talajra fixálva szemmagasságban volt velem. Nem is a lábai. Csupán a lábfeje. Szánalmasan akadozó mozdulattal, szinte remegve emeltem meg fejem, hogy teljes méretét felfoghassam. Fatörzs... mamutfenyő törzsére emlékeztető oszlopok voltak lábaszárai gyanánt, duzzadó izomkötegekkel átjáratva, amik hegynyi testét tartották. Ha az acél mozogni tudna és lélegezni, akkor elmondhatnám, hogy az borította ezt a lényt bőr gyanánt szövevényes mintában. Hosszú nyaka végén veszedelmes fej kémlelt minket. Szemeim, azok az izzó láva tengerek ravasz gondolatoknak adtak otthont, miközben megvillantotta kísérteties fogsorát. Eddig azt hittem, Wergo-nak hátborzongató állkapcsa van, hogy fogai szablya szerűek, amikkel jobb nem újat húzni. Most átértékeltem ezt a fogalmat.

A szárnyas farkas valóságosan kővé dermedt a látványtól és ha nem éreztem volna szívének folyamatos dobogását kezemmel, amivel egy pillanatra sem engedtem el, azt mondtam volna, már rég nem él. Alig lélegzett. Nem hibáztattam. Ez a lény minden képzeletet felülmúlt. A látvány letaglózott. Az érzés, ami körbelengte maga volt a végítélet okozta halálfélelem. Levegőt alig lehetett venni. És az ereje... a mágikus légtere, ami villanymotorként felizzította a barlangi növényeket, perzselő volt. Nem a bőrömön éreztem, hanem valahol a belsőmben. Valahol ott, ahol erős koncentráláskor a feltérképezést szoktam indítani vagy a parancsot kiadni vészhelyzetben. Valahol ott, mint egy mágikus hatodik érzék. Ott éreztem, hogy a sárkány puszta közelsége is izzik.

Kellemetlen volt. Megerőltető. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne rohanjak el őrjöngve. A lábam már mozdult volna, ha nem lett volna zselatinból hirtelen. Megkérdőjeleztem életem eddigi összes döntését, amelyeknek köszönhetően ide jutottam. Mégis mi a francot keresek én itt?! Miféle agyament ötlet fészkelte be magát a tudatalattimba, hogy jó ötletnek gondoljam, hogy én egy sárkányt látogassak meg? Egy SÁRKÁNYT! Valóságosat és nem mesebelit! Százszor is elátkoztam volna azt a pillanatot, amikor úgy gondoltam, "miért is ne, ruccanjunk ki az ÖREG KORÚHOZ egy nap". Hogy lehettem ennyire meggondolatlan. Fogalmam sem volt róla.... de... nem is lehetett. Ebben a világban nincs kiszámíthatóság számomra. És elfutni sem lehetett előle.

Légy erős! Súgtam mindekttőnknek. Annak kellett lennünk. Nem volt más választás.

A sárkány megbillentette fejét, amint észrevette és látta, hogy könnyebben vesszük a levegőt. Az erőm még kitartott.

- Igazán érdekes - duruzsolta, de az földrengések hatott. A levegő beleremegett szavaiba.

Vártam. Mire értette, hogy érdekes? Nem mertem hangosan szavakba önteni gondolataim. Mi van ha létezik valami hierarchia rendszer kor vagy hatalom alapján. Akkor mindkettőben messze kimagaslik ez a lény. Wergo felé pislogtam, de ő továbbra is néma maradt.

- Formáld meg gondolataid és acélozd meg a szíved. Beszélj! - zengett a válasz.

Nagyot nyeltem. Szívem vadul kalapált és ösztönöm azt súgta, mindenképp engedelmeskednem kell. Nem húzhatok újat vele. Figyelmemet elkerülte a tény, hogy a sárkány a gondolataimra adott választ.

- Miért... - jól gondold meg hogyan kérdezel - ... volt szükséges, hogy idejöjjünk? - Wero izmai megfeszültek érintésem alatt.

A sárkány lélegzetett vett, orrlyukai felizzottak és tűzfelhőt lehelt a barlang végtelen mennyezete felé. A narancs lángok hőségét a talajon is éreztem.

- Egyből a lényegre tör az ifjonc. - fejét lejjebb eresztette, hogy közelebbről szemlélhessen meg minket - Hmm... Tömör, vad, egyszerű. Mi marad az életből, ha mindig sietsz?

A szám tátva maradt. Ez a lény két szóval elinézte egész eddigi létezésem jellemzését és nem tudtam hogyan reagáljak. Megsérett! Vagy csak tényeket állított? De a kérdésemre nem válaszolt.

- Te voltál az, aki hívtál minket!

Sara!

- Tudni akarom, miért! - rejtély, honnan jött a bátorság, vagy csupán vakmerő próbálkozás, hogy a misztikus lénynek szegezzem követelőző kérdésem. Wergo egyenest a szívemben szólt, mikor riadtan kapta fejét felém. Most először mozdult meg.

- Lám a másik ösztöne egészen más irányba mutat kivételes fejlettséget. - izzó szemei figyelmen kívül hagytak és Wergo-ra ugrottak.

A farkas tisztelettudóan lehajtotta fejét.

- Rövid múltad nyomot hagyott rajtad, mégis a jövőt várod. Fogadd el, ami megtörtént, hogy a holnapod ne borúsítsa tovább.

Az Öreg Korú hátrált néhány lépést és elégedetten bólintott, mikor megrendítő szavait látta, célba értek. Wergo-val egymásra néztünk. Hangtalanul, megfogalmazhatatlan gondolat nélkül csak egymást kerestük. Szemei felizzottak újra, pedig már nem volt sötét a barlangban. Szavait mélyről, a szívemből hallottam, mintha saját gondolataim lettek volna.

Ne mozdulj mellőlem! Kérlek!

Nem terveztem... de meghallja. Kaptam fejem a gigantikus lény felé.

Most nem. Így, ezt nem. Szemöldökömet ráncoltam értetlenségemben. Sara, a szemed izzik. Aranyban. Mint az enyém, érzem. Ez egy mélyebb csatorna, amin most beszélünk. Ez tényleg csak a miénk.

Az előbb... akkor azért válaszolt a gondolataimra...

Mert ezek szerint az a tiszta lények kommunikációja volt. Nem csak az elrendelt pároké. A legenda téves volt.

- És immár rájött az apróbb is, ahogy látom. Csillagszemű gyermekek - vetett véget újonnan felfedezett párbeszédünknek a sárkány mennydörgésével.

Minden szava találós kérdésnek tűnt, még az is amivel kijelentett. Rettenetes megjelenése ellenére lassacskán feltűnt a hasonlóság viselkedése és az emberi mesékben ismert sárkányok feladványai közt. Szintúgy kitért a válaszok elől és szintúgy nem felelt egy kérdésre sem. Megint.

- Mondd, mégis mit akarsz? - szegeztem neki a kérdést újra, de ezúttal már nem remegtem zselatin módjára. Wergo mégis lábát félig elém helyezte védelmezőn.

- Lám helyesen döntött a Denségmin. Az ordas összes eleme harcban edzett fegyverzet, mégis minden tettével téged véd. Neked éles nyelved és lobbanékony természeted ellenére is kezeid gyengédségre születtek. Tökéletes pár, egymást igazán kiegészítők.

Bizarr mód elégedett hangja ezúttal belém fojtotta a szót. Mit örömködik ez magában? Miért néz ránk úgy, mint büszke táboroztató a kis lakosaira. Mi folyik itt?

***

Halli, 

Annak, aki még ébren van... elvégre péntek van. ;) Kérem a teóriákat kommentben! Mégis mi folyik itt?

Shina