Sara szemszöge:

Mintha felkapcsolták volna a villanyt. A vaksötét szoba, ahol eddig szánalmasan bukdácsoltam végre fényt kapott. Wergo zaklatott, cikázó gondolatai irányba álltak és a furcsa, mágikus kapcsolaton keresztül mintha érzelmeit is sugározta volna felém. Tudtam, mit érez mielőtt megfogalmazta volna azt.

- Tiszta lény? - a hang suttogásként gördült le ajkamról. - Én...? Én mint tiszta lény...? Mi?

Mármint? Mi?! Ennek nem volt semmi értelme. Nem lehetett. Képtelenség volt. Én nem lehettem az! Egy tiszta lény... az egy ősi lény. Egy sárkány mondjuk. Vagy egy... egy tündér... tünde, ahogy Wergo nevezte. De mindenképpen ősi. Én nem vagyok ősi.

Valahol a tudatom mélyén egy eddig mondhatni sikeresen elnyomott hang fúrta elő makacs fejét. Egy folyamatosan, irritálóan piszkáló érzés, amit eddig figyelmen kívül hagytam. Majdnem sikerül teljesen kizárnom, bár a motoszkálás sosem szűnt meg teljesen. Felébredésem legelső pillanatától kezdve, mikor először nyitottam ki szemem ezen a világon, ott volt a zavaró gondolat, hogy minden, de tényleg minden egyes lény körülöttem... valami zseniális módon, de Frankeinstein szörnyszülemény volt darabokból összevarrva. Minden eltérő darabot meg tudtam nevezni, hogy milyen állatra hasonlított. Hogy honnan voltak. Hogy emlékeim szerint honnan voltak... Mi az eredetük.

Eszembe jutott, mikor Wergo a saját népe őseiről beszélt és a földbe karcoltam egy farkast, amit a saját világomban láttam egy állatkerti kirándulás során. Azt mondta, az olyan, mint egy tiszta lény. De valós volt. Az emlékem a saját világomból, valós volt. Megtörtént. És nem is olyan rég. Nem iónokkal ezelőtt volt. Nem "ősi" volt. De akkor... ez mégis mi? Hogy lehet?

Felnéztem a fenevadra, aki továbbra is elkerekedett szemekkel figyelt. Wergo arcából olvasni lehetett. Világa felborult és átértékelődött. Értelmet keresett a lehetetlenben, amit a sors kényszerített elébe, hogy megbírkózzon vele, hátha győzni fog. Wergo büszke volt és sosem futamodott meg kihívás elől. Semmi elől. Ezt már tudtam. De most nem talált választ.

Hogy is lehetne erre logikus magyarázatot találni?! Az egésznek semmi értelme! Már annak nem volt értelme, hogy a semmiből, egy kellemes erdőben töltött éjszakámból hirtelen egy vadállatnak szánt ketrecben találtam magam. Hogy szörnyszülöttek mászkáltak mindenfelé, birtokolta a nagyobb a kisebbet. Hogy kicseszett MÁGIA létezik itt és magam is a használójává váltam idővel, mintha... mintha lassan hozzászoktam volna és már ki tudja mi lenne képes megállítani. Különösen akkor ha egy kivételes példánnyal, egy bizonyos szárnyas vérfarkassal együtt vagyok, akinek a nyelvét megértem, mert "mágikus" módon ő az elrendelt párom, mint valami olcsó vérfarkas-story-ban, ami különben is zagyvaság és... !!!

Kezeim a hajamba temettem és legalább olyan zavarodottan kezdtem fel-alá járkálni, mint amilyen szemekkel Wergo továbbra is méregetett.

- A Birodalmak Árnyéka - véstem tekintetem a farkaséba, mikor megálltam - Mit tudsz róla? Az az én világom, de hogyan kapcsolódik ehhez? Milyen hely az ehhez viszonyítva?

Kérdésemre a fenevad megrándult és fejét meglepetten rántotta hátra. Láthatott szememben valamit, mert a hangom még nekem is idegennek tűnt. Határozottnak. Erőszakosnak. Szinte azonnal megbántam viselkedésem, pedig nem volt szavaim közt vádaskodás.

Wergo szemében egy pillanat erejéig sérelem tükröződött, majd fejét megrázva, arcán halvány aggodalommal törte meg a beállt feszültséget.

- Sara... - de nem tudta befejezni.

A tisztást övező, vihar előtti csend eddig tartott. A föld gyomrából jövő, mély morgás belénk fojtotta a szót.

Földrengés? Vulkán?

A madarak felrebbentek a fákról, a rovarszerűek zümmögése megszűnt. Halálos csend követte a kezdeti morajt. Wergo bundája látványosan felborzolódott. Négy lábon állva továbbra is, tisztán láttam, ahogy izmai megfeszülnek. Füleit szorosan fejére hajtotta és keservesen lassú mozdulattal, a tisztás felé fordult, ahonnan a morgás jött. A hang forrása és közém pozícionálta magát és várt. Várt az ismeretlenre. A válasz nem maradt el.

A föld megremegett és az erősödő moraj hátborzongató ritmusban visszhangzott a környező hegyekről. Füleltem. Mozdulatlan, némán, mindent látni akartam. Mindent érezni akartam. Honnan ered ez a hang? Mi okozza... vagy ki okozza? Miért van felismerhető ritmusa még a talaj mozgásának is? Tudni akarom!

Előreléptem és Wergo vállára tettem karom. Az ösztönös cselekedet legutóbb is hasznosnak bizonyult. A legendás kapcsolat és vele együtt összhangunk felerősödött. Auránk vibrálása megugrott és az eddig földrengésnek hitt morajlás szavakká formálódott és harsogva rázta meg a fennsíkot.

- ... Hmm! Mily ritka látvány - a hang mély volt és földöntúli. Egyetlen szavától vadul remegett az összes belső szervem, mintha ki akarnának szakadni helyükről.

Légy erős! - diktáltam magamnak és puszta akaraterővel hajlandó lettem volna szembeszállni a kihívással. Wergo izmai kezem alatt hullámoztak és eltűnt belőlük a feszült merevség. Légzése határozottabbá vált, ahogy sajátom is.

- Oh? Ügyes - jött a földrengésben a válasz, amibe mintha elismerő hangszín vegyült volna.

Végre leesett. A hang és a földrengés egy és ugyanaz volt. A sárkány. Az Öreg Korú. Ő beszélt hozzánk. A tisztáson és az azt követő erdőn túlról.

- Mire vártok még? - zengett a sürgető kérdés egyértelműen követelve a cselekvést.

Gyors pillantással erősítettük meg egymást, majd a hatalmas farkas oldalán megindultam a rengeteg felé.

***

Halli,

És íme a folytatás. Kissé rövidre sikeredett és sajnos meg is késett. Az uróbbi héten nagy örömömre találtam néhány igen izgalmas és piszkosul igényesen megírt fanfic művet, amiket képtelen voltam letenni és több időmet elvette, mint elsőre gondoltam, hogy fogja. És őszintén... még nem végeztem velük. ;) 

Addig is, mit szóltok a fejleményekhez? Mi mehetett most végbe Sara fejében? 

Shina