Sara szemszöge:

Wergo! Kíváncsi voltam, mekkora távolságból halljuk meg egymás gondolatát. Micsoda taktikai előny lenne, ha nem lennénk a fizikai hallótávolság vagy vizuális láthatóság keretei közé zárva. Végtére is, ez a kommunikáció nem fizikai képesség. Mágikus vagy valami egészen más eredetű lehet.

Nem rossz gondolat. Wergo végre a közelemben volt, bár még nem láttam. Viszont a kettőnk közt vibráló aura erősödéséből éreztem a csökkenő távolságot. Egy ember nagyságú levelekkel ellátott bokron átkászálódva, Wergo mellett bukkantam ki, akinek karmai és szája lila folyadéktól színeződött el. Éppen azon voltam, hogy rákérdezzek, de megelőzött.

Jól vagy? Tüzetesen végigjáratta szemét rajtam, majd sóhajtott. Sértetlen... De akkor miért ennyire sápadt?

Miről beszélsz? Nincs semmi bajom, hála neked és a védőkorlátnak. De szó, ami szó, furcsán lüktetett fülemben a pulzusom és enyhén szédültem. Csak nem túlhajtottam magam? De mégis mivel? Épp csak felébredtem, nem is csináltam még semmit.

- Sara! - Wergo megragadott és magával vitt a vízmosáshoz, amit korábban érzékeltem a feltérképezéssel. Lemosta magáról az ismeretlen lila anyagot, ami mint kiderült egy elejtett préda vére volt és nagyot kanyarított a lény húsából - Egyél!

- De Wergo, nyers húst nem tudok enni. És különben sincs időnk rá. Az imént éreztem, hogy valami nagytestű lények közeledtek felém még a tisztáson, bár nem sugároztak ártó szándékot magukból. Nem tudom, mik lehetnek, de szerintem még most is felénk tartanak.

Wergo felegyenesedett, orrával a magasban az erdő illataiban olvasott. Fülei táncott jártak fején, majd egyszerűen visszaült mellém a földre.

- Ne aggódj! Ez a nép ártalmatlan faj. Kizárólag zöldféléket esznek, de nagy erejük miatt kevés ellenségük van, amiért is magabiztosak és kíváncsiak. Fura a kinézetük, ne lepődj meg!

- Heh! Szerinted van még olyan, amin meg tudnék lepődni? - néztem fel rá kétkedve.

- Mondd meg magad! Itt vannak - mutatott a hátam mögé.

Azt hittem, már semmi sem lephet meg. Tényleg azt hittem. Egészen biztos voltam benne. De a fák közül előlépő, 7-8 méter magas, csillogó fekete bundájú valamiket nem tudtam hova tenni. Hárman voltak. Mozgásuk ritmusa a párducéra hasonlított, de ez merész kifejezésnek számítana, mivel lábaik végén mintha tapadókorongok lettek volna, vagy gekkókhoz hasonló ujjaik. Továbbá, a hat láb bizarr látványa mellett csápok indultak útnak a lények hátáról és fejéről. Mint valami csiga tapogatója. Amikhez ezek a csápok hozzáértek, menten elolvadtak és az áttetsző csáp belsejében a bundával borított törzs felé indultak.

Wergo közönyösen figyelte közeledésük. A meghatározhatatlan formájú lények, melyek tulajdonképpen átmásztak az óriás fák törzsei közt, félig a talajon állva, félig a törzsekbe kapaszkodva, felém fordították egy részüket, amiről csak reménykedtem, hogy a fejük. Azon néhány, szemre hasonlító szerv leginkább a szitakötők összetett szemére emlékeztetett, de szájuk merre volt, már nem látszódott. Viszont amint megindult felém több csáp is, rögtön kitértem útjukból. Nem köszönöm. Láttam mire képes, nem várom meg a folytatást.

Sara?

Nem láttad, mit csinált a fa törzsével az előbb?! - kiáltottam magamban, de le nem vettem szemem a tekergőző tapogatókról.

Mondtam, csak zöldféléket esznek. A növények "cezuló" és "rofolik" részeit bontják le és fogyasztják.

He? Úgy érted "cellulóz" és "klorofill"?

He?

Wergo furcsa kifejezései elvonták figyelmem és csak akkor ocsúdtam fel, amikor már késő volt. A csápok körbefogtak, mint valami kalitka rácsai és egyre szorosabb kört alkottak.

- We... Wergo! Ez tényleg biztonságos? - már emeltem a kezem és kész voltam ha kell mágiával véget vetni az ijesztő helyzetnek.

- Nyugalom, csak kíváncsiak - bár még sosem láttam, hogy valami ennyire érdekelte volna őket. Ráadásul egyszerre többen bukkantak fel. Érdekes.

Ugye tudod, hogy minden gondolatod hallom?! De Wergo szórakozott kuncogásán túl nem kaptam más választ.

A csápok egyesével hozzám értek és az érintkezés pontján fluoreszkálni kezdtek. A bőröm ép maradt. Hál' istennek! Nem olvadok el, mint vaj a tepsiben. Lassacskán pedig, mintha apró statikus kisüléseket éreztem volna a testem több pontján. A lények áttelepültek Wergo köré és megismétlődött a bizarr rituálé, majd tisztes távolságban megálltak körülöttünk. Wergo kinyújtóztatta mancsait és szemei ragyogtak, mint éjjel szokott a legnagyobb sötétben.

- Mi ez? - kérdeztem rámutatva.

- Mozgasd meg a tagjaid és rájössz!

Igaza lett. A kezem, a lábam, minden részem mintha pihe könnyűvé vált volna és erőfeszítés nélkül ugráltam.

- A napkelte nem tölt fel ennyi energiával! - néztem végig magamon - Ez eszméletlen! Ők csinálták volna? Hogyan?

- Igen. Egyik tulajdonságuk ez. Mágikus úton, hogy saját energiájukat táplálják, fáradtságot szívnak el más lényektől. És úgy tűnt, tőled különösen sokat tudtak szerezni - ami inkább aggasztó. De nagyobb kérdés az, hogy miért vannak még mindig itt?

- Nem kellene?

- Nem. Örökösen mozgásban levő lények ezek.

Ekkorra a csápok megnyúltak és kupolaszerű elrendeződésben körülfogtak mindkettőnket. A kialakult lugasban suttogások szálltak, míg minden kívülről érkező zaj és nesz elhalkult.

Te is hallod?

Igen. Wergo szemeit lehunyva próbálta elkapni az illanó hangokat. Én magam is csak, mint szél suhanását ha hallanám, ami mintha beszélne, de értelmét képtelen voltam megragadni.

Talán... A farkas mellé léptem és kezem a karjára tettem. A suttogások abban a pillanatban kitisztultak.

- Tiszta... tiszta.... mint Ő... mint AZ... erősek... védtelenek... látni akar... Ő látni akar... menjetek... külön menjetek... erő... túl sok erő... túl gyorsan nő... Az Öreg Korú látni akar... megérezte... a régi nyelv újraéled... - a szófoszlányok egyre gyorsabban váltották egymást, majd mind a hárman egyszerre kántálták - A felélesztett legendát csak Ő, az Öreg Korú tudja egyensúlyban tartani. Menjetek hozzá! Külön utakon menjetek hozzá! Elég erőtök van rá.

Ezután újra némaságba rejtőztek, csápjaikat visszavonták és hangtalan, ragadozó szerű mozgással továbbálltak. Látogatásukat csak az a néhány lekapart fakéreg és ág jelezte, melyeket elfogyasztottak és az érzés, amit bennünk hátrahagytak.

Megszorítottam Wergo karját. Ez... mégis mit jelent?

Wergo arcából nem tudtam olvasni, olyan mélységes döbbenet ült ki rá. Sara...

Hallgatlak.

Az "Öreg Korú" címet egyetlen személy viseli...

Ki?

Vagy "mi" inkább... Sara, az Öreg Korú... a legidősebb élő sárkány...

***

Halli,

Kellemes olvasás! A teóriákkal pedig ne kíméljetek. Most nagyon is kíváncsi vagyok, kinek mi kavarog a fejében ezután. ;)

S.