Sara szemszöge, jelen:

- Remélem, ez az utolsó! - méregettem a szűk hasadékot, ahol elméletileg át kellett magam tuszkolnom, hogy folytathassam utam. Hát... nem csak elméletileg.

Végignéztem a 3 irányba elágazó, függőleges falú, mély sziklaszurdokban, ahol voltam. A másik kettő kényelmesen széles járatnak tűnt, apró virágok kapaszkodtak meg a repedésekben, zöld moha és döngicsélő rovarok szegélyezték a közeli köveket. Szemben azzal az éppen beszűkülő járattal, amit csak száraz kórók és egy patkányszerű lény csontváza tett változatossá.

"Mindig az elhalt növények útját kövesd. Soha sem az élőkét!"

Wergo hangja szinte ugyanolyan élénken szólt emlékeimben, mint mikor tanácsát adta. Ennél bizarabb tippet még életemben nem kaptam. Talán... az hogy furcsálom ezeket a törvényszerűségeket, az is emlékeztet rá, hogy nem ebből a világból származom. Máskülönben nem kérdőjelezném meg minden egyes elágazásnál!

Egy gyenge fuvallat édes illatot hozott felém és ösztönösen a virágok felé fordultam mélyet szippantva a levegőből.

- Nem! Ne arra menj! - emlékeztettem magam. Wergo veszélyre figyelmeztetett, amit a sziklabeli növényekben rejlik, de hogy mi, azt már nem részletezte. És az erőm sem terjedt ki rájuk, mert mikor parancsolni próbáltam nekik, nem reagáltak. Ami mondjuk logikus válasz, mert a növények elméletileg nem rendelkeznek füllel, tehát nem hallanak. És belegondolva, hogy eddig milyen lényekkel volt dolgunk, nem kockáztattam meg kellő információ hiányában az összetűzést, akármi is egyen egy-egy zöldellő járat végében.

A száraz levelek és giz-gazok útját követve néhány óra alatt elértem a Minotaurusz labirintusát megszégyenítő hasadék rendszer végét. Végre valahára, mert ez a kaptató az utóbbi egy órában kikészített. Nem tudtam, mit hagytam magam mögött, de nem esett semmi bajom az úton és ez ritkaságnak számított. 

Ahogy kiértem a szűk útvesztőből, kitárult a tér és egy zöldellő fennsíkra érkeztem, amit hófödte, csúcsos hegyek vettek körül, mint egy kiterjedt kráter pereme. Már azon sem csodálkoznék ha itt rálelnék Shangri La elveszett, mitikus városára. Nem messze előttem bokrok és fák sorakoztak majd sűrűsödtek végül erdővé. Egyes csemeték az én világom beli normális méretekkel rendelkeztek. Még odébb, beljebb a réten, patak csobogása szólt és a felverődő vízpára a pontos helyét sejtette tudni.

Mint egy mesevilág. Az első bokor ágain meglepetés fogadott. Áfonya. Még az illata is megegyezett. Az íze pedig mennyei volt. De még az idilli kép ellenére sem kalandozhattam el.

Nézzünk körül! A kiterjesztett érzékelésemmel, ami Wergo szerint ritka, mágikus képesség, széles körben feltérképeztem az élőlényeket körülöttem. Rovarok, röpködő... mondjuk, hogy madarak és a patakban megbúvó kétéltűek. Semmi fenyegető, egyelőre... 

Ekkor hirtelen fejbe vágtak. Olyan érzés futott végig rajtam, mintha tarkón csaptak volna egy bunkós bottal, de nem volt a környezetemben senki. Egész bizonyosan. Megbróbálkoztam újra az erővel. A maflás most sem maradt el.

Mi a fene volt ez? Hogy... ki vagy mi képes erre? A mágikus képességem, mint egy radar működött, csak messze nagyobb részletességgel. Az élő lelekeket és belső szándékukat tudtam vele meghatározni, még ha magamnak nem is ismertem be teljesen. De ez a képesség most lepattant valamiről. Vagy talán valami visszaverte? Kétszer is? Akkor mágikus ereje van neki is? Mi ez?

Legutóbb akkor éreztem ehhez hasonló bizonytalanságot, mikor Wergo eltűnt egy reggelen és nem éreztem még a jelenlétét sem.

Egy héttel korábban:

Azon a reggelen egyedül ébredtem.

- Wergo? – semmi válasz – Wergo!!! – síri csend. Életnek nem sok jele hallatszott.

Talán nem kellene teleüvölteni a nevével az erdőt, meg egyáltalán zajt csapni. Valószínűleg nemrég ment el, mert nem támadtak rám míg aludtam. Ideje megpróbálni újra az a furcsa erőt és kitapogatni a környéken levőket.

A helyemen ülve lehunytam a szemem és nagy levegőt vettem. Érezd a körülötted levőket! Egy pillanat alatt sikerült aktiválnom a képességem. Bogarak... ugh, szúnyog raj... rágcslószerű lények a magasabb fákon és... Semmi más? Nem éreztem más élet jelét. Nem éreztem... Wergo-t.

Nincs itt ... Nincs itt?! Pánik kúszott fel a torkomon, de ugyanilyen gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Csak nyugalom. Mérlegeljünk higgadt fejjel! Wergo nincs a közelben, különben éreztem volna a jelenlétét. Csak nem...? Itt hagyott, hogy ne legyünk világító toronybeli fénycsóva az auránkkal, amire jönnek a bogarak? Áh, kizárt. Nem tenne ilyet. Nem hagyna magamra. Meg különben is, nem támadtak rám. Miért nem támadtak rám?

Felszedelőzködtem és óvatos léptekkel bejártam a tisztást, ahol az elmúlt két napot töltöttük. Az éjjel megölt, gyíkszerű lények teteme már nem hevert a földön, de az események megtörténtéről a hátrahagyott vérnyomok tanúskodtak.

Amikor azok ránk támadtak... rögtön utána... nem is. Közvetlen előtte már értettem Wergo-t, pedig nem is érintettem meg. Ezek szerint végre normálisan tudok vele kommunikálni? Végre nem kell mindenféle furcsa vagy meglepő rituálét végrehajtani, hogy megértsük egymás szavát! A gondolat mosolyt csalt az arcomra.

- De akkor is, hova a csudába tűnt? Remélem nem esett baja...

Újra próbáltam azt a meditációszerű, érzékelő mágiát, ami eddig is hasznosnak bizonyult. De semmi. Egy-két apró, ártalmatlan lényen kívül semmit sem érzékeltem a közvetlen környezetemben.

Közvetlen környezet? És akkor végre leesett. Nem éreztem azzal a különleges erőmmel, ami egyszercsak megjelent ebben a világban, SEMMIT SEM a tisztáson túlról! Még azt sem, amit szemmel egyébként láttam. Azt a kis kaméleon nyelvű nyulat, ami épp az imént csapott le egy bogyóra.

- Mi történik? - Mintha láthatatlan fal zárná el a tisztáson túl levőket. 

Elmentem a legszélére. Átnyújtottam a karom rajta. Semmi. Átléptem a képzeletbeli határon. Semmi.

Hogyan?!

Megpróbáltam újra érzékelni az élőlényeket. Mély levegő és koncentrálj! Hirtelen nyüzsgő élet vett körül változatos méretekben. A tisztást egy pillanatra, mintha kupola vette volna körül, érzékelhetetlen belső térrel, majd a válaszfal eltűnt és tisztán "láttam".

VÉDELMI VÁLASZFAL! Tehát ezért nem támadtak rám, míg aludtam. Nem tudtak érzékelni. De csak mágikusan vagy fizikai szinten sem? Túl sok időm nem jutott, hogy ezt a kérdést kivesézzem, mert ahogy átléptem a láthatatlan vonalat, néhány ismeretlen, kíváncsi szerzet rögvest elindult felém. Nem érzékeltem ártó szándékot felőlük korábbról, de a Vadak Birodalmában nem kockáztattam.

Tőrök készenlétbe és nyomás! Már tudtam merre volt Wergo is. Néhány száz méterre egy szurdokszerű vízmosásnál. A védőfal mágikus eredetű volt. Ismerős mágikus erőből származott. Wergo vonta körém és most, hogy megszűnt, valahogy ez tudtára jutott és felém tartott.

***

Halli Hölgyek,

Íme a folytatás! Kellemes utó-utó-utó Mikulást és jó olvasást!

S.