A tavaszi nap utolsó sugara gyenge fényével bevilágított a szobám ablakán, ahogy a tükör előtt álltam, mint egy igazi szerencsétlen.

Elégedetlenkedve fordultam körbe előtte, ahogy végignéztem a fekete egyberuhán, amit legjobb barátnőm erőszakolt rám a tavaszi bál alkalmából. Szívem szerint inkább letéptem volna magamról ezt a fekete, deréktól fodros szörnyűséget.

Nem a színével volt bajom, az különösen tetszett, mióta lelkemet teljesen ellepte a sötétség. Kezdtem megkedvelni a feketét.

Inkább azzal, hogy túl sokat mutatott a lábamból és a vállamból. Sosem tetszettek a vállaim, mindig is túl csontosnak tartottam őket, míg a combom leginkább két ropira emlékeztetett. Két félbetört ropira.

Kifújtam a levegőt a tüdőmből, miközben végigsimítottam hasamon felülről lefelé, hogy megigazgassam a ruhát magamon.

Az arcon, aki idegenkedve pillantott vissza rám a tükörből csak és kizárólag semlegességet véltem felfedezni. Nem akartam menni, de Morgan erőszakosság miatt muszáj voltam.

A halvány smink kiemelte a szemhéjam és zöld szemem, míg vörösesbarna hajam hullámokban omlott a vállamra, mégsem éreztem magam kimondottan szépnek. Sőt, inkább csúfnak.

Április tizenharmadika volt. Péntek. A tavaszi bál napja, ahova ezúttal a lányoknak kellett partnert keresniük maguknak a fiúk helyett. Én természetesen Nathannel mentem, míg Jayce Anabell oldalán, Morgan pedig felszedte Noah-t egy este erejére. Egyébként nem bántam, nem volt gondolom Noah-val, mióta apa kitörölte az emlékeiből, hogy találkozott Luciferrel. Egész jóban lettünk az új fiúval, aki lassacskán egy hónapja csatlakozott baráti társaságunkhoz Morgan által, aki szívesen töltötte vele az idejét kettesben is. Nem voltak együtt, mert Morgan idegenkedett egy kapcsolattól, nem indokolta meg, miért, de ha neki így megfelelt, akkor nekem is.

Majdnem egy teljes hónap telt el, mióta Belzebub végleg meghalt. Egy hónap, mióta Anabell ideköltözött, és szintén egy hónap, mióta Nael, Naylee és Michael is itt tébláboltak körülöttünk.

Belzebub megölése nem tett rám mély benyomást. Hiába tűntem kegyetlennek, mégsem bántam, hogy megtettem. Megkönnyebbültem, mióta kimúlt a vén démon.

Egy gonddal kevesebb volt az életünkben, mióta nem kellett azért aggódnom, hogy vajon mikor tör Lilith-tel karöltve az életünkre.

Lilith sem jelentkezett. Elmenekült a gyáva kígyó. Nem volt mersze a szemünk elé kerülni, habár sejtettük, hogy nem hagyta annyiban a lázadásának szervezését, azonban nem sok csatlósa maradt. Egyedül Kobal lehetett életben a fiai közül, ami szintén megnyugvásra adott okot. Kobalt egész könnyen megöltem a legutóbbi alkalommal is, így nem kimondottan aggódtam egy esetleges támadástól. Ketten kevésnek bizonyultak ellenünk.

Mióta Anabell ideköltözött egy kicsit nehezebb volt bejutni a fürdőszobába reggelente, ugyanis a lány legalább fél órát töltött bent héttől, fél nyolcig. Pont abban az időszakban, amikor mi is készülődtünk volna. Kezdetben volt egy kis vita belőle, de végül inkább elmentünk Mason Citybe fürdeni, ha pont egyszerre akartunk bemenni. Még szerencse, hogy az a ház üresen állt ott. Sokszor ott aludtunk mostanában Nathannel. Kellemesebb volt, és ott tudtunk csak igazán kettesben lenni.

Anabell nagyszülei magukhoz vették a két húgát, miután megtalálták a szüleiknek égett maradványait a házon belül. Szerencsére a nyomozást hamar lezárták, és elkönyvelték egy sima elektromos tűznek, így ez a gond is megoldódott.

Az egyet problémánk Nael és Naylee maradt, akik az elmúlt időszakban minden egyes nap azon igyekeztek, hogy megosszák velünk a már leélt életünk minden egyes percét. Nem volt túl izgalmas. Semmilyen drámai csatáról nem esett szó benne, se fejtépkedésről, vagy támadó angyalokról. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott, mégis az lett a vége, hogy a világ elpusztult. Teljességgel érthetetlen volt.

Arra a kérdésünkre továbbra sem kaptunk választ, hogy vajon tényleg róluk szólt-e a prófécia, vagy sem. Lucifer és Nathan próbát tettek Arden ismerőseinek felkutatására, de nem jártak sikerrel. Még Jadis, Arden egykori megmentője és befogadója is eltűnt a Föld színéről. A házat is eladta, ahol egykor éltek Ardennel és rajta kívül még pár fél-ivadékkal. Úgyhogy ez a szál teljesen vakvágányra futott. Reméltük, hogy idővel válaszokat kapunk erre is.

Ez idő alatt egészen megbarátkoztunk a „szülő" szereppel. Persze nem nevelni kellett őket, azonban egy idő után elkezdtem megszokni, hogy anyának szólítottak, és minden bugyuta kérdésükkel hozzám fordultak. Titkon biztos élvezték, hogy a legtöbbre nem tudtam választ adni.

Nathan is megnyugodott velük kapcsolatban. Nem aggódott többé Nael miatt sem. Egészen megbékültek az első találkozás vészes szele óta, és Naylee-t is bátran visszaölelte, amikor a lány kedvet kapott hozzá. Furcsán bújósnak tűnt, ami szintén adott egy megerősítést arról, hogy az én jövőbeli lányom volt.

Michael, mióta visszatért a halálból egészen berendezkedett az új házába. Két utcával volt lejjebb, mint a miénk. Mintha amúgy nem lett volna mindegy az elhelyezkedése. Teleportálva, vagy portálon keresztül bárhol két másodpercen belül meg tudtunk jelenni. A távolság többé nem számított, ami nagy előny volt az életünkben.

Egészen megdöbbentem, amikor kiderült, hogy Michael minden egyes nap elment a pokolba, hogy Luciferrel beszélgessen. Tulajdonképpen egész jóban lettek, és ezáltal apám Nathanre sem tett többé velős megjegyzéseket. Sőt, volt, hogy még társalogtak is néha. Michael rájött, hogy Nathan tényleg szeretett engem, minden hibám ellenére is. Remélem.

A legdurvább viszont az volt, hogy szinte teljesen megfeledkeztem a bánatomról. Három hónap telt el a vetélésem óta, és mintha újra tudtam volna lélegezni. Talán Nael és Naylee érkezése forrasztotta be ezt a sebet a lelkemben. Nem tudtam, de megkönnyebbültem. Sokkal felszabadultabb lettem, és képes voltam őszintén mosolyogni, amivel még magamat is megleptem.

A jegyeim is javultak ezáltal. Feltornáztam az átlagom egy teljesen elfogadható szintre. Nathan kiválóan segített a matematikában, így abból sem álltam bukásra. Egy határozott közepesre, amivel még magamat is megleptem. Tegnapelőtt még egy egyenletet is képes voltam levezetni a táblánál, amikor Mrs. Andrews felszólított.

A mindennapjaink eléggé lelassultak. Nem igazán történt semmi említésre méltó. Persze, néha Evelyn bepróbálkozott Nathannél, de ezen kívül nem történt semmilyen démonos balhé az Anabell házában történtek óta. Egészen lenyugodtak a kedélyek és az angyalok sem jelentkeztek. Talán Rafael a lelkükre beszélt, hogy nincs szükségük egy újabb vesztes háborúra.

A pokol létszáma a márciusi hatvanháromról megugrott kétszáztizenkilencre, tekintve, hogy a sárga és piros démonok - akik csak a pokolban voltak képesek létezni -, elég gyorsan szaporodtak. Az utódjaik hónapok alatt elérték a felnőtt kort. Lucifer megparancsolta nekik a párzást, mintha ez egy végtelenül egyszerű dolog lett volna. Nekik lehet az volt. Egy hónap alatt több, mint száznyolcvanan jöttek a világra.

Felsóhajtottam, ahogy ismét megnéztem magam a tükörben, majd kiléptem a szobából és elkezdtem letipegni a lépcsőn, hogy csatlakozzak öcsémhez, Morganhez, Anabellhez és a szerelmemhez. Nathan a lépcső legalján várt rám a falnak dőlve. Amint meglátott, elmosolyodott, majd felém nyújtotta kezét, és közelebb húzott magához. Kétszer-háromszor végigmért, majd megcsóválta a kobakját.

- Elképesztően csodálatos vagy, gyönyörűm – bókolt megjelenésemnek, amit egy káprázatos mosollyal igyekeztem meghálálni neki.

- Te sem panaszkodhatsz – feleltem, ahogy végignéztem alakján. – Jól áll ez az ing, hordhatnád többet.

Egy szűkebb szárú, elegáns, fekete nadrág volt rajta, felül egy szintén fekete ing, amit nadrágjába tűrve viselt, és egy ugyanolyan színű zakó. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy Nathan mindig is szeretett halálnak öltözni. Nem tudtam, miért ragaszkodott ennyire a feketéhez, de én már nem bántam. Jól állt neki, különösen kiemelte gyémántkéken világító, földöntúli tekintetét, amivel éppen engem vizslatott szünet nélkül.

Végigsimított ujjával arcomon, majd lehajolt, hogy lopjon egy apró csókot tőlem. Pici mosoly kúszott ajkamra, ahogy elhúzódva tőlem két ujja közé vette egyik előrehulló tincsemet, majd lágyan a fülem mögé simította.

- Csodálatos vagy – ismételte még egyszer pofimat cirógatva, majd a nappali felé kapta szemét, ahonnan fülsiketítően hangos vihogás szűrődött ki. Jayce már megint csinálta a hangulatot, ahogy éppen Naelt azzal cukkolta, hogy mennyire hasonlított Nathanre. Erre Morgan rákontrázott néhány „kicsi Nathan" megjegyzéssel, így szegény Nael önbecsülését teljesen a földbe döngölték.

Futólag összepillantottunk Nathannel, majd csatlakoztunk a vidám kompániához, akik a nappaliban gyülekeztek az indulásra várakozva.

- Lun! – sikította Morgan, amint meglátott. – Bomba vagy!

- Inkább te – löktem vissza a labdát a feladóhoz vigyorogva. – Neked legalább nem kell tíz centis magassarkú, hogy elérd a felső polcot.

- Akár fel is repülhetsz odáig – javasolta Jayce a kanapé legszélén terpeszkedve. Balján Anabell ült keresztbe vetett lábbal, míg a lány másik oldalán az elszontyolodott Nael foglalt helyet. Naylee és Morgan előttük állt csípőre tett kézzel. Morgan bézs színű egyberuhája tökéletesen illett barna, behullámosított hajához és íriszéhez. Csinos volt, Noah álla a padlót fogja súrolni, amikor meglátja őt.

Ugyanez elmondható volt Anabellről is, akivel egészen megbékültünk, mióta egy fedél alatt laktunk. Visszafogta a korábban rendszeresen elejtett megjegyzéseit, és egész normálisan kezdett viselkedni velünk, amit szívélyesen viszonoztunk felé mi is. A lány Jayce vállán pihentette kobakját, míg kezét összefonta ölében. Egy testhez simulós sötétkék, igencsak elegáns, hátul dekoltált ruhát húzott magára, míg Jayce hasonlóan volt felöltözve, mint Nathan. Kivéve, hogy ő fehér inget öltött a fekete helyett.

- Kapd be, Jayce! – feleltem velős beszólására.

- Gyönyörű vagy, anya – villantott felém egy kedves mosolyt Nael, ahogy fejét hátradöntve engem szuggerált.

- Szerintem is – csatlakozott Naylee. Csillogó szemmel figyelt engem és Nathant.

- Köszi – mosolyogtam rájuk barátságosan, míg Nathan átkarolta a derekam. Mellkasának döntöttem hátam, miközben vártam, hogy valami végre történjen. – Egyébként Noah-ra várunk? – tettem fel a kérdést. Nathan keze eközben előrecsúszott a csípőmre, és úgy húzott magához még közelebb.

- Igen! – vágta rá Morgan fintorogva. – Mondtam neki, hogy hatra érjen ide, nem tudom, merre van – forgatta szemét grimaszolva, majd egyszeriben összevonta szemöldökét és egyenesen felénk emelte az eddig ujjai közt szorongatott telefonját.

- Mit csinálsz? – érdeklődött Nathan.

- Annyira cukik vagytok! – lelkendezett Morgan. – Csináltam egy képet rólatok, hogy megnézhessétek mennyire tökéletesen mutattok együtt – sétált elénk, majd felénk tartotta a készüléket. El kellett ismerjem, tényleg egész karizmatikusan festettünk egymás mellett. Ahogy Nathan rám nézett a fotón mindent elárult arról, hogy valójában mennyire szeretett engem. És én is őt, habár én többnyire a kamerába bámultam a képen.

- Ez tényleg jó – húzódott felfelé szám, majd Nathanre pillantottam. Meglepően csendes volt ma este. – Nem? – figyeltem őt várakozón.

- De – rántotta meg a vállát. – Én mondtam már neked korábban is, hogy jól állunk egymásnak – húzódott egy huncut félmosolyra ajka.

- Jó, de te csak elfogult vagy – pacskoltam meg csípőmön tartott kezét.

- Látod, Nath? – vigyorgott Jayce. – Én mondtam, hogy szedd fel Lunát.

- Mikor mondtál te neki ilyet? – kértem számon felvont szemöldökkel öcsémet.

- Nem tudom, valamikor tavaly szeptember harmadika környékén – kuncogott fel Jayce, mire Nathan csak megrázta a kobakját.

- Hát, ez szép – morgolódtam.

- Akkor elégedett lehetsz – válaszolta neki Nathan, majd összevont szemöldökkel az előszoba felé kapta fejét, amikor az ajtón egy visszafogott kopogás csendült fel.

Morgan szeme szinte felcsillant, majd nagy léptekkel meg is lódult, hogy ajtót nyisson lovagjának.

Jayce és Anabell felemelkedett a kanapéról, míg én kikukucskáltam az előszobába. Szemöldököm egy másodperc alatt szaladt fel, amikor megláttam a Morgannel szemben álló Evelynt, egy fekete testhez simulós ruhában, ami kiemelte tökéletes homokóra alakját. Még az állam is leesett attól, ahogy szőke haját egy elegáns copfba fogta, míg homlokától lófarkának kezdetéig két igényes fonat díszelgett. Idegesítően szép volt, azonban egy valamit nem értettem. Mégis mi a francot keresett it?

- Evelyn? – kérdezte Morgan a verandán álló lányt kémlelve. – Te mit keresel itt?

Kérdésére mind a nappali és az előszoba közt helyezkedő ajtóba sereglettünk. Egyedül Nael és Naylee maradt a kanapén. Így pont szemben álltunk meg Evelynnel.

- Nath-hez érkeztem – villantott egy ráérős mosolyt barátnőm felé ez a nyomorult picsa. Egy másodperc alatt lepte el elmémet a méreg. Még volt pofája idejönni, mikor Nathan világosan a tudtára adta, hogy nem akar vele menni sehova sem?

Morgan elég kérdő tekintettel fordult hátra felénk, majd visszanézett Evelynre.

- De minek? – érdeklődött Morgan Evelyn formáját méregetve. Ahogy az arcára folyamatosan egyre nagyobb fintor körvonalazódott, már tudtam, hogy ugyanazt gondolta róla, mint én az előbb.

- Együtt megyünk a bálba – fonta össze karját Evelyn a melle alatt, majd jelentőségteljesen végigmért engem egy gúnyos mosoly keretében. Őszintén eltűnődtem rajta, hogy betépjem-e a házba, és életét vegyem-e puszta kézzel. Szinte láttam lelki szemem tükrében, ahogy holtan esik össze a lábam előtt, míg én átlépek a tetemen, és elégedetten tovább állok.

- Nem – szólalt meg végre Nathan mögöttem, majd kezét a vállamra simította. – Már elmondtam korábban is Evelyn, nem megyek veled sehova.

- Én úgy emlékszem, hogy tegnap nem ezt mondtad – jött a válasz az ajtóban sértődötten toporgó lánytól.

- Nem? – kérdezett vissza Nathan. – Mesélj, kérlek, mit mondtam? Illetve mikor mondtam neked bármit? Nem is találkoztunk.

- Egyébként... - csendült fel Nael hangja a hátam mögött, majd átfurakodott közöttünk, és megindult az ajtó felé. – Van az ilyen helyzetekre egy szuper megoldás – ragadta meg az ajtó szélét, majd Evelyn felé intett egyet, és egyszerűen rácsukta az orrára.

- Hé! – hallatszott odakintről egy feldúlt kiáltás.

Felkuncogtam Nael eltökéltségére. Küldött felém egy vigyort, majd komótosan a konyhán keresztül visszasétált a nappaliba, és levágódott a kanapéra.

- Nos – fordult felénk Morgan nevetve. – A kicsi Nathannek igaza van.

- Van nevem – sóhajtozott Nael.

- Miért csináltad ezt? – vonta kérdőre Naylee bátyját összevont szemöldökkel.

- Ez a csaj múltkor leribancozta anyát – kelt a védelmembe Nael. Naylee szeme kitágult az információra.

- Komolyan?! – csattant fel.

- Igen! – csóválta fejét Nael. – Nem szeretem, ha bántják az anyukám. – Olyan kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Egy másodpercre le is görbült az ajkam a meghatottságtól.

- Eléggé kicsípte magát – motyogta Anabell. – Amúgy meglepően jól néz ki.

- Ugye? – fordultam felé hirtelen. – Idegesítően szép ez a picsa.

Egy újabb kopogás csendült fel, mire Morgan megforgatta barna íriszét, és a kilincsért nyúlt, azonban, mielőtt lenyomhatta volna az ajtó kitárult, majd csatlakozott hozzánk Michael. Megállt a kitárt bejárat küszöbén, majd háta mögé pislogott egy darabig, végül megszólalt.

- Sziasztok – nézett végig rajtunk egyesével. – Luna, kicsim, elragadó vagy ma.

- Köszi – mosolyogtam rá, majd picit oldalra döntöttem a fejem, és kikukucskáltam a mögötte szobrozó, még véletlenül sem tántorodó Evelynre.

- Ti is, lányok – mutatott Michael Morganre és Anabellre. – Viszont áll itt kint egy lány – fordult oldalra. – Azt állítja, hogy hozzád érkezett, Nathaniel.

- Tudom – sóhajtotta Nathan. – Evelyn nem ért a szép szóból sajnos, így rá kellett csukjuk az ajtót.

- Illetlenség egy hölgyre csukni az ajtót, Nathaniel – szűkült össze Michael szeme, mire rögvest kiszakadt belőlem is egy fáradt sóhaj. Fogalma sem volt róla, hogy ki is volt Evelyn pontosan.

- Apa, el ne kezd! – emelte meg tenyerét Jayce, majd hagyta visszaesni őket combjához.

- Én nem kezdtem semmit, Jayce – hunyorgott tovább apa, majd Evelyn felé fordult, épp akkor, amikor Evelyn mellé fellépett a verandára Noah egy laza, fehér ingben, ami elég hanyagul tűrt be a fekete, elegáns nadrágjába.

- Üdv! – pillantott a fiú először apára, majd végigmérte Evelynt, végül ránk emelte tekintetét. – Sziasztok!

- Végre! – ragadta meg Morgan Noah karját, majd behúzta az ajtón, és betuszkolta a konyhába. Nem tudtam hova tenni heves reakcióját, de nem is volt kedvem rákérdezni mi folyt odabent.

- Mehetünk? – érdeklődött türelmetlenül Anabell, miközben előrelépett, majd megindult az ajtó irányába. – Jöttök, vagy mi lesz?

- Igen! – robogott ki a konyhából Morgan, Noaht maga után ráncigálva. Szegény srác megilletődve loholt utána. – Mi megyünk a Ferrarival! – markolta fel izgatottan a kulcsot az előszobaszekrényről, majd szinte odébb lökte Evelynt, ahogy kisietett a garázs felé.

Némi elégedettséggel töltött el, hogy nem nekem kellett az eddig gondosan dugdosott kocsival az iskolába elé gurulnom. Jobban szerettem elkerülni a feltűnést, mióta napi kétszer felkuncogtak a hátam mögött diáktársaim. Igencsak elterjedt a pletyka, amit Anabell keltett életre egy hónappal ezelőtt a hamis terhességemről. Nem vágytam kíváncsi tekintetekre, ez a Ferrari F40 pedig maga volt a szemek mágnese kecses, hosszúkás orrával és a csinos fenekén délcegen ágaskodó paripával.

- Gyerünk – indult meg Jayce is, majd elkezdte kifelé tuszkolni Anabellt. Megforgattam a szemem, amikor Nathan megtolt a derekamnál. Lassú léptekkel araszoltam el apa mellett, aki futólag lehelt egy puszit a hajamra. Evelynre néztem, majd sértődötten elfordítottam a kobakom tőle. Úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást, mintha itt sem lett volna.

Úgy tűnt, ezúttal Jayce akart vezetni. Abból gondoltam, hogy már elhelyezkedett a vezető ülésen, míg Anabell mellette foglalt helyet.

- Nath – próbálkozott tovább Evelyn. – Most mi lesz?

- Semmi – válaszolta neki Nathan. Megálltam a kocsi jobb oldalán, majd várakozón Nathanre pislogtam. Evelyn elkapta a karját, mire Nathan arrébb húzódott tőle. Roppant idegesítő volt ez a lány állandó kudarca fulladt próbálkozásaival. Nem csak neki, de nekünk is halálosan kellemetlen volt minden egyes alkalom, amikor éppen Nathan után loholt.

Nathan egyszerűen hátat fordított neki, majd feltépte a másik oldalon lévő ajtót, és bevágódott a kocsiba.

- Komolyan itt hagytok? – tárta szét karját Evelyn. – Legalább vigyetek el!

- Te normális vagy? – fintorogtam, miközben még kétszer végigmértem a lányt. Dühítően bombán festett ebben az öltözékben. Mellette úgy néztem ki, mint egy kerti törpe fodros szoknyában.

- Eleanor! – lépett mögé Michael. Ábrázatára kirajzolódott az elégedetlenség. – Ne legyél elutasító, holdacskám. Már ezerszer elmondtam, hogy nyiss az emberek felé! – villant meg egy másodpercre arany színű szeme. Feldúltan fújtam ki a levegőt, legszívesebben toporzékoltam volna.

- Gyere – morogtam összeszorított fogakkal, majd erőszakosan kinyitottam a kocsi ajtaját, és bevágódtam Anabell háta mögé. Balról Evelyn csatlakozott hozzánk, mire Nathan automatikusan behúzódott középre. Én inkább nekipréselődtem az ajtókárpitnak, majd Evelynre sandítottam, aki széles vigyorral ült be Nathan mellé.

Jayce belenézett a visszapillantó tükörbe, majd felkuncogott, ahogy szemügyre vette hármasunkat a hátsó ülésen.

- Nath, neked bejött az élet – rötyögött, miközben elfordította a kulcsot. A motor felzúgott, majd öcsém gázt adott, és végre elindultunk az iskola felé.

Nathan inkább szó nélkül hagyta megjegyzését. Kezem után nyúlt, majd összekulcsolta sajátjával. Közelebb csúszott hozzám, majd rám pillantott. Arcáról leolvasható volt, hogy mennyire kínos volt neki ez az egész. De nem csak neki, nekem is. Eszem ágában sem lett volna az exével egy autóban utazni.

- Nath – fordult felé Evelyn, majd megérintette a combját. Összeszorítottam a számat. Szabad kezem önkéntelenül szorult ökölbe. Olyan féltékenység lett úrrá rajtam, hogy alig bírtam visszafojtani magamba feltörő indulataimat. Át akartam változni, és mészárlást rendezni.

Nathan lesöpörte magáról a lány kezét, majd még jobban hozzám nyomódott. Ugyan nem bántam, de lassan az ölemben volt. Elég viccesen festettünk volna.

- Mit akarsz, Evelyn? – tudakolta feszülten.

- Emlékszel, amikor először...

- Nem! – vágott szavába Nathan, mire Jayce és Anabell elől visszafogottan felnevetett.

- Nagyon vicces – jegyezte meg Evelyn duzzogva, majd ismét Nathan felé fordult, és folytatta. – Szóval arról beszélek, amikor először átjöttél hozzánk, és anya...

- Evelyn – szólt közbe újra Nathan. – Nem emlékszem.

- Nem is hagyod, hogy végigmondjam! – fakadt ki a lány, majd fújtatva megrázta a fejét.

- Persze, hogy nem, mert itt sem kéne lenned velünk! – vágott vissza Nathan. – Mit vársz ettől az egésztől? Már annyiszor elmondtam neked szépen és csúnyán is, hogy nem akarok a közeledben lenni, de nem érted.

- Mivel Eleanor behálózott! – kiáltott fel Evelyn. – Idejött és szétcseszett mindent!

- Sehol sem voltam, amikor szakítottatok! – kaptam fel a vizet rögvest, majd előrehajoltam, hogy Evelyn arcába nézzek. Grimaszolva figyelt engem, miközben válla mögé dobta copfját, és hátradőlt az ülésen mellkasán összefont karral.

- Akkor is te vagy az oka mindennek! – erősködött tovább nagy duzzogások közepette. – Ha januárban nem utazik el Jayce-szel, akkor még mindig együtt lennénk!

- Nem – emelte meg a hangját Nathan. – Nem lennénk, Evelyn.

- Dehogynem! – csattant fel a lány mérgében. – Akkor csak később találkoztatok volna...

- Fú! – vágódtam hátra az ülésen. – Fogd már be a szád! – tört ki belőlem zabolázatlanul. – Nem teljesen mindegy már ez az egész? Minek lovagolsz azon, ami elmúlt? Mi a francért nem keresel magadnak egy csávót, aki végre megbasz, hogy befogd a lepcses pofád?

A beltérre néma csend telepedett. Csak halk lélegzetvételeket lehetett kíszűrni a feszült hallgatásból, ami kifakadásom után állt be. Nathan felé fordítottam a fejem. Ő is engem nézett, majd egy apró mosolyt villantott felém, mire megrántottam a vállam. Megelégeltem Evelynt és a folyamatos akadékoskodását. Teljességgel lényegtelen volt az időpont. Egyébként is szeptemberben találkoztunk először, és bizton állíthattam, hogy mindenképpen ugyanez lett volna a dolgok végkimenetele. A szerelmünk tagadhatatlan volt és mélyről fakadó. A legőszintébb szeretet, ami létezett a világon.

- Gyűlöllek – suttogta Evelyn, mire ismét előrehajoltam. Tekintetünk találkozott. Szeme nedves volt, kipingált arcán néhány kósza könnycsepp szaladt végig. Száját összeszorította, majd elfordította fejét az ablak irányába.

Amilyen butus voltam, rögtön megsajnáltam. Értettem a szituációt, biztos nehéz lehetett valaki olyat szeretni, aki nem viszonozta a felé irányult érzéseit. Ahogy elillant a mérgem, vettem egy mély levegőt.

- Sajnálom – mondtam neki halkan. – De akkor sem normális, amit művelsz, Evelyn. Ez neked sem kifizetődő. Saját magadat szenvedteted ezzel az egésszel, ahelyett, hogy azon lennél, hogy tovább lépj és találj valakit, aki viszont szeret.

- Nem érdekelsz – rántott vállat elkámpicsorodva.

Megcsóváltam a buksim, majd hátradőltem és Nathan kék szemébe pillantottam. Rám mosolygott, majd egy gyengéd csókot lehelt a halántékomra. Nem tudtam, miért kaptam, de jól esett közeledése. A vállának döntöttem a fejem, majd a mellettünk elsuhanó tájat kezdtem fixírozni. Igyekeztem elképzelni Evelyn helyzetét, de nem voltam képes rá. Számomra úgy tűnt, hogy kétségbe volt esve. Erőszakosan kapaszkodott a múltba és egy olyan emberbe, aki sosem volt igazán az övé.

Jayce leparkolt a Ferrari mellett, aminek hátulja mögött Morgan már karba font kézzel várt ránk Noah oldalán. Amint Jayce megállt, Evelyn feldúltan kiugrott az autóból, majd elviharzott az iskola irányába.

- Ő mit keresett a kocsiban? – tágult ki Morgan szeme, ahogy a rohanó Evelyn után pislogott.

- Apa elég rámenős volt – sóhajtottam, ahogy Morgan mellé léptem. – Kierőszakolta, hogy elhozzuk.

- Aztán jól kiosztottad – kuncogott fel mögöttem Jayce. – Azért elég durva voltál.

- De bocsánatot kértem! – védekeztem szemem forgatva. – Mit kellett volna tennem?

- Semmit – rántott vállat Jayce. – Mindegy, menjünk!

Jayce szava volt a végszó. Csoportosan vonultunk be a tavaszi bálra. Nathan a kezemet fogta, habár továbbra is elég szótlannak ítéltem meg. Nem tudtam, hogy miért volt rossz kedve, de szándékomban állt rákérdezni. Furcsálltam hallgatását. Általában mindig volt egy-két szava hozzám, de most csak jött mellettem, és nagy erőkkel a betont kémlelte elég gondterhelt arckifejezést vágva.

A főbejáraton belépve szinte egyből elkapott a hányinger. Rózsaszín lufikat tűzdeltek ki díszítésként és fordos, fehéres szalagokat helyeztek melléjük. Azon tűnődtem, hogy miért kellett krepp-papírból virágokat formálni, de nem jutottam egyről a kettőre, így hamar elengedtem a gondolatot. Biztos, a tavaszt formálták meg szimbolikusan.

A folyosón a tornaterem felé végig ugyanezt az igénytelen dekorációt lehetett megfigyelni, elvétve néhány rózsaszín virágszirom is felfedezhető volt a talpunk alatt.

Bentről hangos zene szűrődött ki.

A tornaterem két ajtaja nagyra volt tárva, felette egy babarózsaszín lufikoszorú díszelgett, mely egy lekonyuló pipacsot formált meg. Látványára összevontam szemöldököm. Nem árultak piros lufit a boltban, vagy olcsóbb volt a rózsaszín?

Még a tekintetem is megforgattam vagy kétszer mielőtt beléptem a fülsiketítő zajba, amit egyenesek zenének mertek nevezni.

Mindannyian a falhoz húzódtunk, és onnan figyeltük meg először az eseményeket. Középen elég nagy tér helyezkedett, amit már a legtöbben táncolásra használtak. A terem végében egy DJ pult kapott helyet, míg a jobb oldali falak mentén végig asztalok voltak kirakva. A DJ pulttal szemben a túloldalt pedig egy hosszú asztal húzódott ételekkel és punccsal.

A terem sarkaiba reflektorokat állítottak, amik különböző színű fénysugarakkal töltötték be a általában kopár tornatermet.

Nathanre pillantottam, kinek tekintete továbbra is kedvtelenül pásztázta be a helyiséget. Általában csillogó, gyémántkék íriszében most szomorúság tündökölt.

Megelégeltem a tudatlanságot, így rászorítottam a kezére, majd magam után kezdtem húzni vissza a folyosóra. Jayce és Anabell nem törődtek távozásunkkal, míg Morgan csak megcsóválta a kobakját, majd egy nagy sóhaj szökött ki tüdejéből, ahogy elhaladtunk mellette.

Picit távolabb húztam magunkat a fülsiketítő ricsajtól, majd szembe fordultam Nathaniellel.

- Mi a baj? – ragadtam meg egyszerre mindkét csuklóját.

- Semmi különös – felelte semlegesen, de nem hittem neki.

- Nathan – léptem hozzá közelebb, majd mellkasára simítottam a tenyerem és felkukucskáltam rá. – Elmondod, hogy mi a baj?

- Nem tudom, kukacka – szorította össze a száját egy másodpercre. – Kényelmetlenül érzem magam, és Evelyn hisztije sem vidított fel túlzottan.

- De mitől? – érdeklődtem fejem picit oldalra döntve.

- Azon gondolkodtam, hogy mit keresek én itt – bökött a tornaterem felé. – Olyan idegen ez a helyzet, sosem jártam még... bálban – fintorodott el, mire megsimogattam a mellkasát. – Kicsit kellemetlennek élem meg ezt az egészet, annak ellenére is, hogy csodálatosan gyönyörű vagy.

- Szeretnél lelépni? – mosolyogtam rá.

- Nem, azt szeretném, hogy jól érezd magad – simított végig az arcomon. – Annyit készültetek Morgannel, csak nem mehetünk el.

- De nekem ez nem fontos – húztam fel tenyerem a válláig. – Voltam már egy pár ilyen eseményen...

- Kivel is pontosan? – vágott szavamba összevont szemöldökkel.

- Legutoljára Morgannel ketten mentünk... - feleltem kimérten. – Nem értem a kérdést.

- Aaronnel voltál ilyen bálon? – érdeklődött, mire felsóhajtottam. Sejthettem volna, hogy valami ehhez hasonló járt a fejében. Habár azt nem teljesen értettem, hogy miért volt számára érdekes, hogy Aaronnel, az agybajos exemmel bálokra járkáltam-e.

- Voltam – mormoltam.

- Emlékezetes volt? – karolta át a derekam, majd közelebb vont magához. Szemöldököm felszaladt kérdésére, ugyanis, ha akartam volna sem tudtam volna felidézni azt az estét majdnem két évvel ezelőttről. Elég részeg lehettem, és egyébként sem volt kedvem az exemen agyalni, mikor itt állt előttem az ember, aki a saját életemnél is jobban szerettem.

- Nem – vallottam be kuncogva. – Egyáltalán nem emlékszem semmire belőle... - mondtam ki, de bárcsak ne tettem volna. Elég hirtelen lepték el elmémet a rossz gondolatok ahhoz, hogy kiüljön arcomra a pánik.

- Most miért vágsz ilyen fejet? – értetlenkedett Nathan. – Mégis eszedbe jutott valami?

- Nem – motyogtam a hatalmas, kék szemébe pislogva. Csak nem oszthattam meg vele, hogy aznap este veszítettem el a szüzességem a csávóval, aki utána hónapokon keresztül próbálta uralni az életem, és ennek fejében még bántalmazott is. Szinte biztos voltam benne, hogy össze fogunk veszni, mert láttam az arcán, hogy nem hitte el, amit mondtam.

- Luna – ráncolta szemöldökét kimondottan morcosan. – Áruld el az igazat!

- De teljességgel lényegtelen – próbálkoztam. – Mi lenne, ha inkább...

- Eleanor – szólt közbe már-már idegesen. – Mi a francot titkolsz? Bántott az a faszfej?

- Nem – tiltakoztam hevesen. – Nem szeretnék erről beszélni – adtam tudtára halkan. – Miért akarod kierőszakolni belőlem?

- Nem tudtam, hogy újabban nem osztunk meg egymással dolgokat – eresztett el rögvest, mire hátráltam egy lépést.

- De ez egy olyan dolog – hangsúlyoztam ki. –, ami csak feszültséget keltene és tök felesleges róla beszélni, mert egyáltalán nem számít.

- Attól még elmondhatod – erősködött tovább, én pedig egyre mérgesebb lettem. Nem vitával akartam tölteni ezt az estét, ha már eljöttünk, egyszerűen csak jól szerettem volna érezni magam.

- Beszéljük meg később – folytattam a válaszadás alól való kitérést, de Nathan csak nem hagyta annyiban.

- Engem most érdekel és rohadtul zavar, hogy nem mondod el, bármiről is van szó – fonta össze kezét mellkasán. Ábrázatáról csak úgy sütött már a düh.

- Jól van – rántottam vállat. – Engem meg az zavar, hogy nem hiszed el nekem, hogy lényegtelen.

- Nem hiszem, hogy az, ha ennyire titkolod – vágott vissza, mire felsóhajtottam, majd megcsóváltam a kobakom.

- Oké – emeltem meg a hangon. – Ha ennyire érdekel, akkor elmondom – kiáltottam fel zaklatottan. Kezdtem teljesen kiborulni. Még a szívem is szaporán kezdett verni, ahogy kimondtam a szavakat, amik szinte égették a számat. – Aznap feküdtem le először Aaronnal – közöltem vele markánsan, majd vettem egy nagy levegőt. – Remélem kibaszottul boldog vagy! – fordítottam neki hátat és meglódultam az iskola hátsó udvara felé.