Nathan születésnapja óta eléggé lelassult körülöttünk az idő. Mintha a napok nem akartak volna telni, és csak idegőrlő módon vánszorogtak egymás után.
Természetesen a május huszonegyet követő hétfőn már mindenki tudta, hogy Nathan megkérte a kezem. Gemma és Jane szinte elsőkézből értesültek róla még Nathan szülinapján, és elég nagyokat sikoltoztak, amikor bevallottam kislányos zavaromban, hogy a hír igaz. Noah is hasonlóan reagált, amikor megtudta. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mégis mi vitt rá minket egy ilyen korai döntésre, de nem kecsegtethettünk semmi igazzal számára. Szerelemre hivatkoztunk, és ehhez hasonló szarságokra. Mármint ez nem volt hazugság. Szerettük egymást, még annál is jobban, mint szükséges lett volna.
Persze ebből adódóan már másnap elkezdett keringeni a pletyka az iskolában arról, hogy terhes vagyok, ami természetesen nem volt igaz. Nem voltam terhes. Szerencsére. Elég körültekintőek voltunk ezzel kapcsolatban, ahogy közelgett a szeptember. Megbeszéltük, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy ne idén ősszel szülessenek meg a gyerekeink.

Az egyetlen ember, aki kicsit csalódottnak tűnt az eljegyzésünk kapcsán, az Evelyn volt. Nem mondott semmit, tulajdonképpen még gratulált is, mégis rejtett szomorúságot véltem felfedezni szemében minden egyes alkalommal, amikor ránk pillantott. Mióta abbahagyta Nathan kergetését lényegében kibékültünk. Egy-két alkalommal még velünk is ebédelt, és ez június elejére szinte már megszokottá vált. De nem bántam, továbbra is úgy éreztem, hogy mindenki megérdemelt egy második esélyt, így Evelyn is. Eddig úgy tűnt, hogy élt vele.

Az elmúlt időszakban túlzottan sokat gondoltam a kimondottan gyorsan eltűnő Naelre és Naylee-re. Lényegében hiányoztak. Kedvesek voltak, aranyosak és nagyon hasonlítottak ránk. Vagyis... inkább Nathanre. Habár Naylee-ben elég sok tulajdonságomat felfedeztem, ami adott egy kis magabiztosságot. Talán mégsem voltam annyira rossz, mint amennyire gondoltam magamat azután, hogy az összekapcsolódással megöltük a magzatot, ami januárban határozottan bennem volt.

Az idő annak ellenére, hogy úgy telt, mintha egy fél lábú teknős volna, mégis csak elszaladt. A mindennapok vontatottak voltak és unalmasak. Az iskolával voltunk elfoglalva, meg egymással. Igyekeztünk minél több időt tölteni Morgannel és Jayce-szel, mert tudtuk, hogy miután lementünk a pokolba, nem igazán lesz időnk bandázni velük. Persze bármikor eljöhettek, de akkor is. Határozottan megváltozik minden.

Lilith egyáltalán nem jelentkezett. Mintha teljesen eltűnt volna a Föld színéről. Azért titkon örültem neki, hogy békén hagyott minket. Mégis ott volt a levegőben egy bizonyos vihar előtti csend érzése. Biztosak voltunk benne, hogy valamiben mesterkedett az a ringyó, csak nem tudtuk, hogy miben.

A június első napjai különösen idegesítően teltek. Lucifer három napon keresztül cseszegetett minket, hogy találjuk ki, hogy mégis mekkora esküvőt szeretnénk, és mikor.

A dátum végül egész hamar meglett, illetve a helyszín sem volt kérdéses. Egyértelmű volt, hogy a pokolban fogunk összeházasodni, majd utána itt a Földön is elmegyünk egy anyakönyv vezetőhöz, hogy hivatalosan is én lehessek Mrs. Jones? Ja, valami ilyesmi. Elég rémisztően hangzott egyébként.

Június 23. Ezt a napot tűztük ki a lakodalom megrendezésére. Még a gyomrom is görcsbe rándult tőle, ha rágondoltam. Nem az elköteleződéstől féltem, mert azzal tisztában voltam, hogy Nathan mellett volt a helyem, és szándékomban állt minden egyes emberi és nem emberi módon hozzáláncolni magam. Inkább az zavart, hogy ehhez fényűző mulatságot kellett rendezni. Lucifer összehívta a világ összes tájáról a barátait, hogy végignézzék, ahogy a legkedvesebb fia egybekel velem, az áruló vérével.

Ezért forgolódtam álmatlanul éjszakánként leginkább. A földön élő fél-ivadékok nem láttak bennem mást, csak azt, hogy Belzebub volt a nagyapám. Reméltem, hogy nem torkollik mészárlásba emiatt a nagy napunk.

Június első hetében elkezdődött az érettségi. Az utolsó napokban úgy ültem otthon a könyvek felett, mint egy igazi kis angyal. Nathan többnyire felettem görnyedt, és magyarázta a matematikát, mintha az életünk múlt volna rajta. Nem sokra ment velem, de legalább próbálkoztam. Így, mikor besétáltam a terembe, és kiosztották a feladatlapot nem riadtam vissza tőle túlzottan. Írtam rá dolgokat. Nem voltam benne biztos, hogy jókat, de legalább nem egy üres lapot adtam be, ahogy öt hónappal ezelőtt tettem volna a vetélésem utáni időben.

A többi tantárgy azonban ment, mint a karikacsapás. Mindennel tisztában voltam, ami szükséges volt egy megfelelő eredményhez. Nem, mintha számított volna. Nem egyetemre készültem, hanem a pokolba a sátán fiának az oldalára.

Ma június tizenkilencedike volt. Kedd. Az iskolába igyekeztünk, hogy megtekintsük az eredményeinket.

Összekulcsolt kezekkel, célirányosan haladtunk az épület felé. Előttünk Jayce és Anabell lépkedtek. Az én másik oldalamon Morgan szökdécselt. Ő volt az egyetlen, akinek valamelyest számított az eredmény. Ő tovább akart tanulni, és ügyvéd szeretett volna lenni, mint az anyukája. Feltett szándékunkban állt támogatni ebben minden formában. Ha kell oktatókat teszek majd el láb alól, ha nem adják meg neki a megfelelő tudást és osztályzatot. Véresen komolyan gondoltam.

Az osztályteremhez érve Nathan előretolt, majd mindannyian átvettük a nevünkre szóló borítékokat. Leültünk a padokhoz, hogy mindenki szemügyre vehesse idei munkájának gyümölcsét.

Lassan húztam ki a papírt a borítékból, majd magam elé emeltem, és kifújtam a levegőt a tüdőmből. A történelem száz százalékos lett, amitől igazán duzzadt a mellem. A többi mind nyolcvan feletti, kivéve a matekot, ami mindössze hatvanhét volt, de ahhoz képest, amilyen hülye voltam belőle valójában ez egy hatalmas előrelépésnek számított. Főleg, hogy saját kútfőből oldottam meg, Nathan segítsége nélkül. Mármint a tesztet. Előtte naphosszat verte belém az információkat a függvényekkel kapcsolatban.

- Na? – hajolt az én papírom felé Nathan. – Úgy látom, megérte szenvedni a matekkal – vigyorgott rám, mire viszonoztam gesztusát, majd vállat rántottam.

- Úgy tűnik – feleltem mosolyogva. – Csak neked köszönhetem. Jó tanár vagy.

- Könnyű, ha fogékony a tanítvány, és közben még ilyen gyönyörű is – puszilta meg a hajam.

- Hülye vagy – simogattam meg a karját, majd ledobtam a saját eredményeim a padra, majd átlestem az övé felé. – Neked miből van az agyad? Szivacsból?

- Most miért? – nézett rám elég meglepetten. – Az én hibám, hogy óvodás feladatokat adnak?

- Mind száz? – hajolt hátra Morgan az előttünk elhelyezkedő padból. – Basszus, Csillagszemű! Te nem vagy semmi! – tátotta száját, ahogy észrevette, hogy valóban mind hibátlan volt. Durva.

Egy zsenihez megyek hozzá. Egy nagyon helyes, gyémántkék szemű zsenihez. Elég szerencsésnek éreztem magam ebben a pillanatban.

- Ne ezzel foglalkozz – söpörte arrébb Nathan a lapjait. – A tied mutasd, Morgan!

- Elkeserítő – tolta elénk Morgan a sajátját. – Nem, hogy ügyvéd nem leszek, még egy sima könyvelő sem. Egyik sem hibátlan.

- De mind kilencven százalék feletti – pislogtam rá elég nagyokat. – Mi a baj ezzel?

- Az, hogy egyik sem száz! – vágta rá Morgan. – Szánalmasan buta vagyok.

- Ugyan már, Morgan! – forgatta szemét Nathan. – Teljesen hülye vagy inkább. Ezek jó eredmények. Senki sem ír százszázalékos érettségit. Az enyémet ne nézd. Tízévesen tisztában voltam ezekkel a baromságokkal.

- Neked milyen lett? – görbítette le Morgan az ajkát, majd maga felé fordította a lapjaimat. – Micsoda? – tört ki belőle. – Basszus Lun, te, én mindig mondtam neked, hogy egy csendes gyilkos vagy. Azért ez a töri... szép – bólogatott elismerően. – Büszke vagyok rád!

- Köszi! – kuncogtam fel nem várt lelkesedésén. – Nincs bajom a történelemmel. Legalább azzal.

- Azt látom – böködött a papírra, majd megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Kár, hogy nem mehetünk együtt egyetemre. Mekkora buli lenne veletek, egek!

- Talán egyszer a jövőben – nyugtatta Nathan. – Elég... sokáig fogunk élni – kunkorodott felfelé ajka olyan hamiskásan.

- Remélem, hogy így lesz! – csóválta még hevesebben a kobakját Morgan.

- Halljátok – sétált mellénk Jayce a túloldalról. – Szerintem egy titkolt művész vagyok!

- Tényleg? – vontam fel a szemöldököm.
- Persze, belőttem mindet hetvenöt százalékra. Nézzétek! – mutatta végig az összes lapját, mire kacagásban törtünk ki.

- Ezt, hogy hoztad össze?

- Nem tudom – rántott vállat. – Nath, ez mi a fasz? – bökött Nathan dolgozataira. – Normális vagy? Még a végén elszállítanak valami intézetbe.

- Megpróbálhatják – vigyorgott rá Nathan. – Állok elébe! Felborítom a mentőautójukat.

- Mentőautó? – érkezett meg Anabell is. – Olyan rossz lett, hogy mentőt kellett hívni?

- Nem, olyan jó! – felelte Morgan. – Csillagszemű egy lángelme. Nem is értem, hogy mitől!

- Idegesítő vagy, Morgan – állt bele Nathan. – Mondták már? Ráadásul túl sokat beszélsz! Annyira sokat, hogy kedve támad az embernek a fejtépkedéshez.

- Na, de hé! – csapott az asztalra Morgan jelentőségteljesen. – Sosem bántanál, igaz?

- Hmm – rántott vállat Nathan. – Ki tudja mikor dilizek be teljesen. Most akarsz elszállíttatni egy elmegyógyintézetbe. Vajon képes vagyok még egyáltalán uralkodni magamon? – mozdította meg láthatatlan képességével Morgan alatt a széket, mire Morgan arca halálra vált.

- Hagyd abba! – paskoltam meg Nathan izmos felkarját, mire alattam is megmozdult a szék. – Hallod, leborítalak onnan puszta kézzel!

- Magammal rántalak – kuncogott. – Próbáld csak meg!

- Srácok! – támaszkodott az asztalra Jayce. – Arra gondoltam, hogy rendezhetnénk egy kis beszélgetős, iszogatós estét ma. Hidratáljunk a holnapi diplomaosztóra. Mit szóltok?

- Egyértelműen benne vagyok! – szólalt fel izgatottan Morgan. – Ráadásul tudunk legálisan alkoholt venni – hajolt át a padon, majd rácspott egyet Nathan vállára. – Gyerünk, Csillagszemű! Mozgósítsd magad!

- Csak kihasználtok engem – nyávogott Nathan. – Elég mocskos módon.

- Muszáj – nevetett Jayce. – Gyerünk, haver. Hagyjuk itt ezt a szart, és kezdődjön a buli! Hazafele bevásárolunk, este pedig berugjuk a ház oldalát.

- Mármint szó szerint? – kérdeztem, mire Jayce felsóhajtott.

- Ha akarod...

- Majd meglátjuk – rántottam vállat.

◄◄ ►►

A hátsókertben terveztük megvalósítani a Jayce által kitalált mulatságot. Morgan, én és Anabell kipakoltuk a halom chipset és piát a fiúk által kicipelt asztalra. Kihoztam egy csomó poharat, hátha valaki időközben elfelejti, hogy melyikből, mit ivott. Emellé némi sós perecet is tálakba öntöttem, és kihelyeztem ki több fajta üdítőt is. Habár talán teljesen felesleges volt.

Miután minden készen állt, körbeültük az asztalt, és mindenki a maga kedvére való alkoholt vette magához. Morgan rögtön egy üveg vodkát rakott le közte és a délután áthívott Dailan közé. Jayce a borra esküdözött, míg Anabell egy cidert szorongatott a kezében. Én is inkább a vodka felé hajlottam, míg Nathan kezébe egy sört adtam, tekintve a legutóbbi történésekre, amit részeg állapotában művelt le. Mármint csak a nyelve eredt meg, de az nagyon.

Elkényelmesedtem a karosszékben, amit egyenesen a pokolból hozattam magamnak Nathannel. Húzta a száját kicsit, de megtette nekem.

Belekortyoltam a vodkába, majd megráztam a fejem. Így a harmadik pohár után már elég jól éreztem magam. Mindenen nevettem, amit csak mondtak nekem.

- Arra gondoltam, hogy kéne valami őrültséget csinálni holnap a diplomaosztón! – hoztam fel nagyokat vigyorogva.

- Mire gondolsz? – érdeklődött Jayce. – Gyújtsuk fel a színpadot?

- Nem, valami emlékezetesebbre. Amiről a távozásunk után is szívesen beszélnek majd az emberek. Úgy is imádnak minket! – kuncogtam fel.

- Tarthatnánk beszédet – vihogott Morgan. – Valami vicceset mondhatnánk.

- Mondjuk, hogy éljen a sátán? – dobta be Jayce, mire szemem felcsillant. Ez mekkora ötlet volt!

- Hallod, Nathan – nevetett Anabell. – Ezt neked kéne bejátszanod. Meg mernéd csinálni?

- Hogy merném-e? – kunkorodtak felfelé Nathan ajkai. – Ne viccelj már velem!

- Szerintem nem – kacagott fel Morgan. – Nem vagy te olyan bátor.

- Morgan, ne sértegess! – vágott vissza Nathan. – Tudod, mit? Legyen így! Bemondom én a mikrofonba, ha ezt szeretnéd.

- Hajrá! – csapta le Morgan a poharát az asztalra. – Tedd meg, gyáva nyuszi! – Morgan határozottan húzogatta az oroszlán bajszát.

- Megbeszéltük – dőlt hátra Nathan egy tál chipset véve az ölébe. – És te mit mondasz be, Morgan?

- Tarthatok egy köszönőbeszédet anyámnak, amiért elfelejtett szólni, hogy Beherit az apám – fintorodott el. Mondata mögött rejtett fájdalmat véltem felfedezni. Persze, nem volt könnyű belecsöppenni ebbe a démoni drámába.

- Beherit egy igazi fasz volt – felelte Nathan. – Szeretett csontokkal dobálózni.

- Csontokkal? – kérdezte Jayce. – Nem értem – ráncolta szemöldökét, majd meghúzta az előtte lévő pezsgőt.

- A pokol börtönében sok csont van – szélesedett ki Nathan vigyora. – Megdobált vele, de tényleg. Mármint megfogott egy lábszárcsontot és megdobott vele. Egyszer azt mondta, hogy ledugja a torkomon, és megvárja, amíg megfulladok tőle. Nem tette meg – rántott vállat.

- Jesszus – mormolta Morgan. – Ez elég beteges.

- Az – felelte Nathan, majd megrázta a fejét, és ivott egy kis vodkát. Nem hibáztattam érte. Senkinek sem kívántam volna, amit ő átélt a pokolban töltött hosszú évek alatt. Nem tetszett a gondolat sem, így megittam az utolsó korty boromat, amit tíz perce adagoltam ki magamnak.

- Amúgy mindig meg akartam kérdezni, de ti mégis, hogy jöttetek össze? – meredt rám és Nathanre Anabell. – Nekem nem világos, hiába magyarázott valamit Jayce.

- Nem túl romantikus történet – kuncogtam fel, majd Nathanre sandítottam, aki csak a szemét forgatta.

- Jó, kezd az elejéről! – utasított Anabell. – Találkoztatok, és?

- És másnap halálra rémített – mondtam nevetgélve. – Átváltozott itt előttem a konyhában, miután anyánk lelépett a pokolba, én meg csak kamilláztam, hogy mégis mi a szarba keveredtem.

- Aztán este anya le akart cipelni magával a pokolba – tette hozzá Jayce, mire bólogatni kezdtem.

- Így volt – helyeseltem. – Aztán megszöktem előlük. Elég menő voltam, nem? – vigyorogtam Nathanre.

- Nem! El is törhetted volna a kezed vagy a lábad, amikor kimásztál egy ablakon! – pirított rám. – Nem is értem, hogy mégis hogy jutott eszedbe. Ráadásul azt sem értettük, hogy mégis hova menekülsz. Ha elmondtad volna, hogy mit akarsz is elkocsikáztunk volna Los Angelesbe.

- Jó, de akkor nem üthettem volna el Gabrielt – vihogtam elég idiótán. – De baszartam akkor! Az a fasz kiállt elém az útra, én meg telibe nekimentem.

- Térj már a szaftos részletekre inkább! – helyezkedett a székén Morgan. – Kit érdekelnek az angyalok!

- Bocsánat – emeltem magam elé a tenyerem. – Nem tudom, mi számít szaftos részletnek.

- Mondjuk, hogy mikor smároltatok először – dobta fel Morgan.

- Miután kinyírtam Gabrielt Los Angeles mellett, elmentünk Mason City-be, ahol lecsekkoltuk Natalie-t, aztán valami hazudozó kiborult – pillantottam Nathan felé, aki csak felsóhajtott. – Aztán aznap este a kocsiban.

- Meg másnap is – tette hozzá Nathan.

- Jaj, tényleg! – dramatizáltam. – Hogy felejthetném el a napot, amikor valaki szándékosan meghalt, hogy beteljesedjen az a csodálatos prófécia. Szívesen, faszfej! – küldtem felé egy elég mérges pillantást, mire elvigyorodott, majd a kezem felé nyúlt, és megcsókolta a kézfejem.

- Akkor jött Lilith? – kérdezett bele Jayce.

- Igen, jött az a rohadt ribanc – sóhajtotta Nathan. – Hogy én mennyire gyűlölöm.

- De várjatok – kapálózott Anabell elég koordinálatlanul a levegőben. – Ekkor már együtt voltatok?

- Nem, valaki lenyomta a torkomon, hogy neki időre van szüksége – jött a velős válasz Nathantől, mire felnevettem.

- Én kérek elnézést.

- Te másztál rám egy kocsiban!

- Ha már te nem tetted meg! – vágtam vissza megemelt hangon.

- De akkor most mi van? – húzta el Anabell a szavak végét. Becsiccsenthetett. – Most akkor az autóban smárolás után másnap is volt valami, és utána?

- Utána magamba roskadtam egy hétre egy random motelben – magyaráztam nagyokat bólogatva, amíg valaki – hangsúlyoztam ki a szót. –, azon agyalt, hogy miként adjon át az angyaloknak, hogy kinyírjanak.

- Mekkora fasz voltál, Nath – csóválta kobakját Jayce. – Én nem is értem! Miből gondoltad, hogy ez egy jó ötlet?

- Én nem gondoltam! Ez borzalmas ötlet volt! – válaszolta Nathan. – Én csak nem akartam, hogy részt kelljen vennie ebben a drámában. Tisztában voltam vele, hogy aznap le kell mennem a pokolba. Legkevésbé sem akartam, hogy velem jöjjön!

- Kösz – duzzogtam fennhangon. – Te milyen kedves vagy!

- Azt hittem, velük biztonságban leszel – védekezett Nathan arcomat kémlelve. – Franc se gondolta volna, hogy azok a köcsögök bántani akarnak, és nagyobb biztonságban leszel a pokolban!

- Ezután jöttetek össze?

- Ja – mormoltam. – Aztán valaki az orrom alá dörgölte, hogy ki is valójában. Igaz, Nathaniel?

- Korábban el akartam mondani!

- Mondjuk azon az egy héten, amikor ki sem mozdultam a motelből? Mi tartott vissza ettől? – kértem számon szemöldököm megemelve.

- Az első éjszaka a motelben eljött hozzám apám – kezdett bele, mire összevontam eddig felszaladt állapotban lévő szemöldököm. – Elmondtam neki, mi a szitu. Nem örült, sőt... elég sokat kiabált velem aznap este. Aztán közölte, hogy egy hatalmas idióta vagyok, számon kért, hogy szégyellem-e őt, amiért nem árultam el neked, ki vagyok. Utána meg azt mondta, hogy minden bizonnyal meg foglak bántani ezzel. Tisztában voltam vele én is, így gondoltam megkíméllek magamtól.

- Nem sikerült – adtam tudtára továbbra is sértődötten.

- Csak meg akartalak védeni – lágyult el a hangja. – De már annyiszor mondtam, hogy másképp csinálnám. Sajnálom!

- Nem haragszom már – forgattam meg zöld íriszem. – De attól még egy pöcs voltál – jelentettem ki, majd Jayce felé fordultam. – Ahogy te is! Főleg, hogy miattad alakult így ez az egész.

- De végül minden jó lett! – lelkesített Jayce. – Alig pár nap múlva esküvő lesz!

- Holnap a baromság után el kell mennünk ruhát venni! – ugrott fel Morgan.

- Nem ér rá? – kérdeztem vissza.

- Lun, két hete halogatjuk! – vágta rá Morgan. – Nem, nem ér rá! Csak nem így akarsz hozzámenni a Csillagszeműhöz!

- Így? – néztem le lila feliratos pólómra, és fekete cicagatyámra. – Hát így semmiképpen.

- Be vagy szarva? – kérdezte Anabell. – Nem csodálom. Ilyen korán elköteleződni. Elég bátor vagy.

- Nem vagyok beszarva – fintorogtam. – Nem értem, miért mondod ezt.

- Akkor minek halogatod a ruhavásárlást?

- Mert ráér – rántottam vállat. – Hova rohanjak?

- Alig három nap múlva esküvő, és nincs ruhád! – fakadt ki Anabell. – Ez lényegében egyet jelent azzal, hogy vagy teljesen be vagy fosva az egésztől, vagy nem is akarsz hozzámenni, csak kényszerből teszed.

- Ana! – pirított rá Jayce. – Te meghülyültél?

- Nem, csak nem értem!

Megilletődöttségemben Nathan felé pislogtam, majd vissza Anabellre. Jóformán belém fagyott a szó. Valahol mélyen tudtam, hogy igaza volt. Nem rajongtam a házasságért, de Nathanért viszont annál inkább. Egyértelműen féltem, de már nem volt visszaút, és nem is akartam visszakozni. Nathan mellé tartoztam, és akartam őt, minden formában. Egyedül magától az eseménytől féltem, ezért halogattam annyira a ruhának a megvásárlását, mert az már olyan véresen komolynak tűnt.

- Luna, ha nem akarod, akkor lefújjuk az egészet – mondta Nathan, mire felé kaptam a kobakom.

- Nem erről van szó – vágtam rá. – Akarom!

- Akkor?

- Nincs semmi akkor – feleltem feszülten.

- Nem vagy valami meggyőző...

- Miért? Én tényleg akarom, csak...

- Csak?

- Nincs csak – sóhajtottam.

- Tudtam én, hogy nem akarod – emelkedett fel Nathan a székből. – Csak igazán szólhattál volna előbb, mert ez így elég kínos lesz, de mindegy...

Megrázta a fejét, majd megindult befelé a házba.

- Te idióta picsa! – csapott rá Morgan Anabell karjára. – Jól megcsináltad! Nem tudsz két percig lakatot tenni a szádra?

Felugrottam a székből, majd azonnal Nathan után szaladtam. Az emeleti folyosón értem utol, és egyből megragadtam a karját.

- Most miért mentél el? – kérdeztem tőle eléggé aggodalmasan. Sejtettem, hogy megharagudott rám.

- Megyek, és szólok apámnak, hogy nem lesz semmiféle esküvő.

- De lesz – álltam be elé mellem alatt összefont karokkal. – A feleséged akarok lenni!

- Dehogy akarsz – válaszolta. Arcára kiült a fájdalom.

- De igen, Anabell baromságokat beszélt.

- Mégsem tudtál válaszolni a ruhás kérdésre. Csak nem értem, hogy miért nem mondtad el nekem. Simán várhattunk volna. Megmondtam neked már májusban, hogy nem kell sietni, de aztán igent mondtál, és én azt hittem, hogy talán mégis ezt akarod, erre kiderül, hogy amúgy rohadtul nem!

- De igen! – erősködtem tovább. Mérges voltam Anabellre, amiért ilyen helyzetbe hozott. – Tényleg. Nem a házassággal van a bajom, inkább azzal, ahogy történik – vallottam be neki. – Azért halogattam a ruhát, mert... félek attól, hogy végig kell vonulnom egy csomó idegen előtt, akiket még sosem láttam, és... nem tudom. Igazából egy baromság az egész, de téged akarlak, és a feleséged akarok lenni.

- Szóval kisebb esküvőt akarsz? – méregetett még elég dühös szemekkel.

- Nem, minden jó így. Szerintem csak azért van bennem egy kis stressz, mert mindjárt itt van. Ez ilyen egészséges izgalom – érintettem meg a karját. – Nem minden nap megy férjhez az ember, főleg nem a pokolban.

- Kérlek, gyönyörűm, ha nem akarod, akkor mondd meg most.

- Akarom! – szögeztem le újra. – Holnap megvesszük a ruhát Morgannel a diplomaosztó után.

- Azért még gondolkozz rajta, csak szólj időben – ragadta meg a csípőm, majd magához vont. – Egy perc alatt felidegesítettél, kukac.

- Sajnálom – pipiskedtem, hogy felérjem a nyakát, majd mellkasára hajtottam az arcom. – Nem akartalak felmérgelni. Szeretlek!

- Hát még én mennyire szeretlek – csókolta meg a hajam. – Jól van, menjünk vissza, mielőtt még azt hiszik, hogy már két irányba szaladtunk a nagy vita hevében.

◄◄ ►►

Délelőtt kilenc óra volt, amikor megérkeztünk a gimnáziumba a belőtt sérónkkal, és visszafogott sminkünkkel, amit Morgan menedzselt reggel hét óta. Nem sokat aludtunk az éjszaka, nem mintha szükségünk lett volna rá. De legalább azalatt a két óra alatt eltűnt az alkohol mámor, és csak egy enyhe fejfájás maradt belőle a mai délelőttre.

A végzősök besereglettek talárjaikban, és bugyuta sapkáikban. Én még nevetségesebben festettem benne méreteimből adódóan.

Michael büszkén sétált be mellettünk, majd megveregette Jayce vállát, míg nekem a hajam simogatta meg, majd Lucifer oldalán elvonultak a szülők soraiba. A sátán kiöltözött a jeles alkalomra, még öltönyt vett és nyakkendőt, lakkcipővel. Apám sem aprózta el, ő is hasonlóan nézett ki.

Szürreális látvány volt őket egymás oldalán bevonulni látni a tornaterembe a nézők soraiba. Még a fejem is megcsóváltam kétszer, hogy biztos legyek benne, hogy nem álmodtam csak.

Morgan édesanyja és apja (nem, nem a halott Beherit, hanem az emberi) is eljöttek a ceremóniára, ami szép lassan kezdetét vette.

Én csak vonszoltam magam a köpenyemben, mint egy szerencsétlen a székekig, ahova kivételesen úgy ültünk le, ahogy akartunk.

Még szerencse, hogy a tornaterem ennyire tágas volt, és elfértünk benne mindannyian. Elég sok végzős volt idén, ahogy láttam. Legalább ötvenen lehettünk. A leghátsó sor környékéről Noah intett felénk, ki Evelyn oldalán ülve élvezte az eseményeket.

Mi öten valahol a hatodik és hetedik széksor környékén helyezkedtünk el, a jobb szélen. Nathan ült a legszélén, míg én balra mellette, utána Jayce, Anabell és végül Morgan.

Mr.McCoy idegesen járkált velünk szemben, fel-alá a kisebb színpadon. Valami talán nem volt rendben. Hallgatózhattam volna, de pont nem érdekelt, hogy mi baja volt a szemüveges szemétládának. Rendesen megkeserítette az életem az állandó figyelésével.

A kezdésig öt perc volt hátra. Fejemet Nathan karjához hajtottam. Már nagyon untam egy helyben ülni, és még legalább két óra volt vissza ebből az egész szörnyűségből.

- Mi a baj, gyönyörűm? – szorította meg a kezemet, amit már lassan egy órája kitartóan fogott az ölében.

- Unatkozom – pislogtam rá.

- Akkor csinálj egy képet arról – bökött a közönségben ülő Lucifer és Michael felé. – Kinyomtatjuk, és feladjuk postán Rafaelnek, hogy féltékeny legyen.

Kitört belőlem a nevetés, de az ötlet tetszett. Nem, mintha okos dolog lett volna szívózni most a mennyekkel, tekintve, hogy még mindig indokolatlanul kicsi volt a pokol létszáma. De volt három hibridünk, és két bukott arkangyalunk. Egész jó eséllyel indulhattunk volna... Ja, nem.

Megrántottam a vállam, majd lehúzódtam, és feléjük tartottam a telefonom kameráját.

Vigyorogva mutattam Nathan felé a képet. Ő is halkan felkuncogott, majd apja felé küldött egy halvány mosolyt, amikor idenézett. Lucifer hunyorogva figyelt bennünket, mire még jobban kacagni kezdtem.

- Mi ennyire mókás? – hajolt felém Jayce, mire megmutattam neki a fotót. Az ő szája szegletében is mosoly bujkált.

- Jó, ez tényleg kicsit vicces – vigyorgott rám, majd egyszeriben vett egy nagy levegőt és arca elkomorodott. – Tudod, mi jutott eszembe?

- Micsoda? – pislogtam rá elég nagyokat, mert nem értettem, miért ült ki az arcára keserű fájdalom egy másodperc alatt, mikor az imént még mosolygott.

- Anya – szorította össze a száját. – Azt hittem, hogy ilyenkor még... velünk lesz. Hiányzik.

- Sajnálom – ragadtam meg alkarját. – De büszke lenne rád, nagyon szeretett téged.

- Téged is szeretett – mondta Jayce elég fájdalmasan. – Csak... hibázott. Elég nagyot.

- Tudom, Jayce – paskoltam meg szeretetteljesen a karját. – Nekem is hiányzik. Nem haragszom rá. Én is örülnék, ha itt lenne.

- Lesírom a sminkem – közölte Anabell, mire én is Jayce is felé kaptuk a fejünket. – Csak hallgatlak titeket, és kész vagyok. Én is azt hittem, hogy itt lesznek velem a szüleim ekkor.

- Ne sírj, Ana – nyugtatta Jayce. – Tudom, nem vigasztal, de én itt vagyok neked.

- De cuki – motyogtam halkan, majd Nathanre pillantottam, aki rám mosolygott, és megszorította a kézfejem.

Valaki megkocogtatta a mikrofont, mire mindenki elcsendesedett a teremben. Az ünnepély kezdetét vette, ahogy McCoy kiegyenesedett a mikrofon előtt, majd zakóját megigazgatva köszöntött mindenkit, és megnyitotta egy fél órás beszéddel az ünnepséget.

Ezután néhány diák mondott tíz-tíz perces dögunalmas beszédet az álmokról és a jövőről. Egész végig a tekintetem forgattam, ahogy széles, felfelé kunkorodó ajkakkal ecsetelték a boldog pillanataikat, amiket itt éltek át.

Már kókadoztam, amikor végre eljutottunk odáig, hogy sorolni kezdték a diákok neveit. Egyre izgatottabb lettem, ahogy végigmentem a D és E betűsek, majd következtek az F-esek. Kuncogva vártam, hogy Nathan legyen a következő. Kíváncsi voltam megteszi-e, amit tegnap éjszaka megbeszéltünk. Az I betűnél megszorítottam a kezét, mire megpuszilta az arcomat, majd felállt, és előresétált a színpad felé. Kihúztam magam, hogy minden egyes lépését figyelni tudjam. Voltak még páran előtte az I betűsek közül, majd végül elértünk a várva várt J betűhöz.

- Nathaniel Caiden Jones – olvasta fel a tanárnő a nevét, mire fellépett a színpadra, majd átvette a „diplomáját", és kezet rázott két tanárral, végül McCoy-al. Ezután jött volna, hogy lefárad a porondról, de ehelyett odalépett a mikrofon elé, majd egyenesen felnézett az apja felé.

- Éljen a sátán! – villantott egy elég szívdöglesztő vigyort, majd felkapta a nyúlcipőt, és már el is tűnt a színpadról.

Jayce, Morgan, Anabell és én tapsikolva sikítottunk fel. Többen felénk kapták tekintetüket. Néhányan velünk kacagtak, mert poénra vették az egészet, mások hőbörögtek, vagy súgdolóztak.

Lucifert figyeltem a közönségbe, összevont szemöldökkel szemlélte a történteket, végül arcára egy elégedett vigyor ült ki. Azt hiszem, büszkévé tette a fia. A mellette ülő Michael sem rázta a fejét elégedetlenül, nehezen fogta vissza a mosolygást, pedig nagyon igyekezett. Egy másodpercre találkozott a tekintetünk is.

- Elnézést kérek mindenkitől – lépett McCoy a mikrofonhoz. – Természetesen Mr. Jones csak viccelt – mosolygott megilletődötten, majd visszahátrált előző helyére, és intett a tanárnak, hogy folytassa a névsorolvasást.

Nathan három percen belül megjelent mellettem, majd visszaült a helyére.

- Na? – fordult felénk. – Jól csináltam?

- Nekünk tetszett – nevettem.

- Azt hallottam – kunkorodott felfelé ajka.

Ezután lecsendesedtek az események. Szép lassan eljutottunk hozzánk is. A színpad mellé araszoltunk Jayce-szel, és mi is átvettük a papírjainkat. Utánunk nem sokkal Anabellnek is jelenése volt, majd végül Morgannek.

Az átadó végével a folyosón gyülekeztünk. Mind izgatottak voltunk. Egy kicsit elengedtük magunkat, ahogy összeölelkeztünk öten. Morgan még ugrált is egy kicsit. Tudtuk, hogy innentől megváltozik az életünk, nem is kicsit, de ez a nap és különösen ez a perc még a miénk volt.

- Nézd a gyermekeink, Michael! – csendült fel Lucifer hangja elég közel ölelkező csoportunkhoz. – Még ölelkeznek! Hát nem szívmelengető? – Némi gúnyt véltem felfedezni hangjában, és talán nem csak én, mert mire ideértek hozzánk apával elengedtük egymást.

- Remek műsor volt – jegyezte meg Michael, mire felkuncogtam.

- Apám – szólította Nathan. – Neked is tetszett? – vigyorgott rá.

- Meglepődtem odaadásodon, de értékeltem, fiú – szűkültek össze a sátán szemei. – Tán akarsz valamit tőlem?

- Határozottan semmit, apám – rázta meg a fejét Nathan. – Nyugalmat. Olyat lehet?

- Nem, fiú – ellenkezett Lucifer. – Még csak most következnek az izgalmak!

- Hű, de jó! – lombozódott le Nathan, mire megfogtam a kezét.

- Lun – fordult felém Morgan. – Megyek, megkeresem anyáékat, aztán kettőkor indulunk!

- Hova is? – érdeklődött Michael.

- Ruhát vásárolni az esküvőre! – szögezte le Morgan. – Igaz? – küldött felém egy elég mérges pillantást, mire hevesen bólogatni kezdtem.

- Veletek megyek! – jelentette ki apa.

- Tényleg? – szaladtak fel elég hirtelen szemöldökeim a meglepettségtől.

- Persze! – vágta rá apa.

- Akkor kettőig van még két óránk – szorította meg mancsom Nathan. – Addig mi lelépünk.

- Mi is! – vágta rá Jayce. – Gyere, Ana, dolgunk van!

- Várj, előbb keressük meg a nagyiékat! – hallottam még Anabell hangját, ahogy Jayce maga után kezdte vonszolni. Morgan is eliszkolt közben, hogy megkeresse a szüleit.

Nathan sem tétlenkedett tovább. Elég gyorsan elhúzott apa és Lucifer elől, majd egyenesen az emeletre vettük az irányt. Nem teljesen értettem, hogy miért.

Behúzott egy szertárba, majd ránk csukta az ajtót és elvigyorodott.

- Mire készülsz? – vontam fel a szemöldököm érdeklődve.

- Arra gondoltam, hogy valamit kipróbálhatnánk – húzódott huncut mosolyra ajka, majd egyszeriben kivette a kezemből a semmitmondó papirost, és megszabadult a bugyuta talártól. Én is így tettem, mert eléggé kényelmetlen volt. Ledobtuk magunk mellé a sapkákkal együtt, majd a combom alá nyúlt, és felültetett a takarító szertár egyik szekrényére.

- Most tényleg azt csináljuk, amire gondolok? – kuncogtam fel, ahogy nyaka köré fontam karomat.

- Igen, pontosan azt – nyomta ajkát az enyémre.