Nathaniel Caiden Jones

Az ágy mellé helyezett széken ültem. Eleanor kezét szorongattam, mintha az életem múlt volna rajta. Tulajdonképpen igaz volt. Ő volt az életem. Az egyetlen reményem. Az egyetlen lány, aki képes volt színessé varázsolni elfeketedett szívemet.

Vettem egy nagy levegőt, ahogy szív alakú arcára pillantottam, ami rettentően békésnek tűnt. Egy laikus azt hitte volna, hogy csak aludt. Azonban mégsem így volt.

Az első pár napban azt hittük, hogy a penge, ami átszúrta a hátát, és mellkasának közepén jött ki az életébe került. Aztán meggyógyítottam a rajta ejtett sebet, miután elájult, mégsem tért magához. Egyszerre többen is próbáltuk gyógyítani. Jayce-szel egy teljes napon át térdeltünk mellette, mégsem voltunk képesek meggyógyítani azt, amivel a legnagyobb gond volt: az agyát. Egyszerűen úgy tűnt, hogy teljesen elnémultak benne az ingerek. A teste hibátlanul funkciónál. Halkan lélegzett, egyenletesen emelkedett fel és le mellkasa. A szíve dallamosan pumpálta a vért, azonban az agya... az nem működött.

A kard, amivel állítólag Lilith, az anyám átdöfte őt, nem egy sima kard volt. Pontosan ugyanolyan penge, mint amilyennel is mi rendelkeztünk. Igaz, a két kard egymás nélkül semmit sem ért egy hibrid ellen, de ha összeillesztették... úgy már egy kicsit más volt a helyzet. A legenda szerint két összeillesztett arkangyal penge bárkivel képes lett volna végezni, azonban Luna mégis életben maradt. Legalábbis a teste... A teste életben volt, csak az agya... Az agya nem funkcionált rendesen.

A gyötrelem kiülhetett az arcomra, ahogy végigsimítottam a kézfején.
Két hét telt el az esküvőnk óta. Már rég nem a pokolban kellett volna lennünk. Még csak nem is az államokban. A nászutunkon kellett volna lennünk Európában. Igazán megérdemeltük volna, hogy egyszer a kicseszett életben valami jól alakuljon, mégsem így történt.

A halántékom lüktetett az aggodalomtól, ahogy ismét felé hajoltam, és neki szerettem volna látni a könyörgésnek, amit az elmúlt két hétben folyamatosan tettem. Esdekeltem neki, hogy keljen fel. Azt akartam, hogy kinyissa a szemét, elmosolyodjon, és azt mondja nekem, hogy minden rendben. Azonban hiába kérleltem naphosszat az ágyának oldalán, egyszerűen nem akart meghallani engem. Csak feküdt a pokol egyik legtágasabb szobájának ágyán, és aludt.
Ezzel nyugtattam magam. Csak aludt. Legmélyen, belül tisztában voltam vele, hogy nem így volt, mégsem bírtam elképzelni, hogy Eleanor agyhalott lett volna. Nem lehetett az. Ő sokkal erősebb volt annál, mintsem egy rohadt arkangyal penge végezzen vele.

Sosem határozta meg az életem a kétségbeesés, mindig határozottan álltam a dolgokhoz, most mégis azt éreztem, hogy elsüllyedek benne. Nyakig ellepett, és vártam, hogy kirántson belőle Ő. Az én gyönyörű világosságom. Az angyal, aki egy pillantásával láncolt magához, és többé nem eresztett.
Igen, ez volt számomra Eleanor. Éjszaka a legfényesebb csillag az égen, míg nappal a nap legerősebb sugara.
Egy hullócsillag, aki a legsötétebb éjszakát is beragyogta csodálatos fényével.
Odahajoltam felé, majd megcsókoltam a homlokát. Bőre puhasága még itt is kiütközött. Csodáltam szépségét, mint minden alkalommal, amikor ránéztem.
- Szeretlek – súgtam egy bánatos mosoly keretében. – Kérlek, ha hallasz engem, gyere vissza hozzám. Szükségem van rád!

Visszarogytam a székbe, majd hátradőltem, és lehunytam a szemem. Csend vett körül. Egy árva lélek sem tartózkodott a szobában rajtam kívül, de még a környékére sem mertek jönni az alattvalók. Valószínűleg féltek tőlem, és a bennem lakozó szörnyetegtől, aki élve gyújtotta fel a két hete ide betörő mennyei sereg katonáit.
Kegyetlen voltam? Talán. De velem sem volt senki sem kedves és megértő. Ők törtek be az otthonunkba, így bűntudat nélkül vetettem véget az életüknek.

Gabriel és Uriel elmenekültek, miután meglátták, hogy Lilithnek sikerült megsebesítenie Eleanort. Biztosak voltak benne, hogy ez végez majd vele.

Az egész helyzet annyira szürreális volt. Senki sem értette, hogy mégis miért fogott volna össze az anyám az angyalokkal, de látszólag mégis így történt. Lilith szövetkezett Gabriellel és Uriellel. Tudhatta, hogy minden erőmmel biztonságba akarom helyezni Lunát, és ezt kihasználva túljárhatott az eszemen. A pár mennyei katona és Gabrielék támadása mindössze egy jól sikerült elterelés volt. Saját elgondolásom szerint, még Rafael keze is benne lehetett a dologban.
Elhatároztam, hogy amennyiben Eleanor meghal, porrá égetem az egész kibaszott mennyországot, az összes arkangyallal együtt. Nem érdekelt engem se Isten, se ember, ha róla volt szó. Tisztában voltam vele, hogy a sátán haragját nyertem meg amikor hozzájutottam ehhez a képességhez, és egyre közelebb voltam hozzá, hogy elveszítsem a fejem, és teljesen átadjam magam a bosszúvágynak, ami itt körözött bennem, és minden egyes idegörlő napon kikukucskált agyam legeldugottabb zugából.

Önpusztító gondolataim közül egy furcsa, ismeretlen hang szakított ki. Hegyezni kezdtem a fülem, ahogy egyre kicsúcsosodott egy pici, alig hallható lüktetés. Vagyis... kettő? Két lüktetés?
Összevontam a szemöldököm, majd oldalra döntöttem a kobakom. A hang Luna felől jött. Határozottan az ő irányából.

Közelebb hajoltam hozzá, és a szíve felé simítottam a tenyerem. Biztosan nem ezt hallhattam. Az ő szívének dobbanásai teljesen mások voltak. Ez a másik pedig... olyan ismeretlen és idegen.
Lejjebb csúsztattam a kezem a melle alá, majd át a takarón a hasa felé. Hátrahőköltem, amikor valami odasimult a kezem alá. Egyből lehúztam róla a vastag plédet, amit az első napon terítettem rá. Tisztában voltam vele, hogy szerette a puhaságot, így nem volt kérdés, hogy betakargatom-e.

Amint a takaró lekerült, közelebb hajoltam a hasához, amin egy elég látványos kis... duzzanat volt. Mi a fasz?

Konkrétan letérdeltem az ágy mellé, és oldalról is szemügyre vettem, hogy biztos nem hallucináltam-e, de úgy tűnt, hogy látásom továbbra sem hazudtolta meg önmagát. Határozottan ott volt egy dudor a pocakján. Egy elég íves kis dudor.
Rányomtam a fülem a hasára. Ajkam elnyílt, amikor rájöttem, hogy innen származott a furcsa hang, ami az imént megütötte a fülemet. Pici dobbanásokat hallottam, és őszintén... még a vér is megfagyott az ereimben, amikor tudatosulni kezdett, hogy valójában mi is folyt az orrom előtt, és még csak észre sem vettem.
Terhes lett volna, csak nem mondta el nekem? Biztosan elárulta volna, hiszen legutóbb is el akarta mondani, csak nem maradt rá ideje. Lehet most sem?

Jóformán a szívemhez kaptam. Hátrazuhantam a fenekemre a megilletődöttségtől. Ez nem történhetett meg. Nem itt és nem velem!

Zakatolt az agyam, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mégis mikor történhetett ez a katasztrófa. Egy alkalomra emlékeztem, amikor nem védekeztünk. Vagyis kettőre, de az egyik májusban történt, míg a másik... tizenhét nappal ezelőtt? Lehetetlen, hogy az látszódjon, míg a májusinak meg már ki kellett volna ütköznie korábban.
Hallucináltam. Biztosan elkezdtem bedilizni. Ez nem lehetett a valóság.
- Apám! – kiáltottam el magam. – Apám!
- Nathaniel? – tárult ki az ajtó, majd csukódott is. – Miért ülsz a padlón, fiú?
Luciferre néztem, majd vissza Lunára, de egy büdös szó nem jött ki a számon, csak tátogtam, mint valami ponty.
- Fiú? – sétált közelebb apám. – Mi történik?
Nagyot nyeltem, miközben elég vehemensen Eleanor hasa felé kezdtem mutogatni. Apám odafordult, majd felvonta a szemöldökét. Arcán ezernyi érzelem suhant át, ahogy közelebb hajolt hozzá, és talán ő is meghallhatta, amiről éppen az előbb próbáltam meggyőződni.
- Ez...? – kérdezte, majd egyszeriben leguggolt mellém, és Eleanor hasát kezdte bámulni. – Nathaniel, ez...?
- Te... te is hallod? – kérdeztem megsemmisülve. – Mondd, hogy nem, és csak megháborodtam, kérlek.
- Ez szívdobogás? – nézett rám elég meglepett arckifejezéssel. – Állapotos a leány?
- Nem... nem tudom – nyögtem elhalóan. – Én nem tudom.
- Nagyon egyszerű a kérdés – emelkedett fel, majd idegesen megrázta a fejét. – Használtatok védszert, vagy sem?
- Egyszer... egyszer vagy kétszer... nem – vallottam be hápogva. – De... én vagy mi...
- Nathaniel, ne dadogjál, fiú! – dörrent rám elég szigorú hangon. – Azonnal szereznünk kell egy orvost, aki megállapítja, hogy mi zajlik a leányban!
- Hát... akkor szerezz – néztem rá halálra váltan. – De még ma!

Apám dühösen rontott ki a helyiségből, míg én továbbra is a kőpadlón ültem, és csak bámultam a lányra, akit szerelemmel szerettem. Nem volt ez így jó. Nagyon nem.

Magam elé meredve vártam a csodára. Legalább húsz perc eltelhetett, amikor az ajtó újfent kitárult, majd három piros becipelt valami óriás akkumulátornak tűnő izét. Talán egy generátor lehetett. Őt követte Jamian, ami egy ultrahang készüléket tolt maga után. Mi a szar, de tényleg?
Ekkora jutott el az agyamig, hogy azóta sem keltem fel a földről, így összekanalaztam magam, és visszarogytam a székre, mint egy zsák szemét.

Jamian kábeleket kezdett kötögetni jobbra-balra, majd végül bekapcsolta a gépet. Óriásira tágult szemmel figyeltem, ahogy megemelt egy ultrahang fejet, majd felém fordította fekete íriszét.

 - Nathaniel, megtennéd, hogy felhúzod a leány pólóját?

 Nem bírtam felelni, így csak átültem Luna mellé, és óvatosan, de megtettem, amire Jamian kért.
Így még nagyobbnak tűnt a duzzanat. A rémület futkosott bensőmben, ahogy Jamian valamilyen ragadós izét nyomott a szerelmem hasára, majd ráhelyezte az ultrahang fejet. Egy másodperc sem telt el. Apám behajolt a feje fölé, míg én az ágy túloldaláról meredtem a monitorra.

 - Nagyuram – mutatott a monitorra Jamian. – A leány gyermeket vár, méghozzá kettőt.

A hírekre légzésem felgyorsult. Vajon hibridek kaphatnak szívrohamot? Úgy tűnt, ma kiderül.

 - Mekkora a magzat? – kérdezte Lucifer mogorván.

- Nem vagyok orvos, Nagyuram – felelte Jamian. – De, ha a könyvek alapján tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy hét hetes.

 - Hét? – tört ki belőlem elég hangosan. – Nem lehet hét!

- Nathaniel, emlékeztetnem kell téged, hogy a birodalmamban meggyorsul a folyamat? – dörrent rám apám elég dühítő módon. – Nem hazudtak a gyermekek – halkította le a hangját. – Szeptember – pillantott rám. – Szeptemberben világra jönnek.

A monitorra meredtem. Arra a két kis egyenetlen pacára, amit ott láttam, és csak ziháltam, mint akinek légszomja van. Nem voltam én készen erre. Főleg nem egyedül. Legalábbis jelenleg épp úgy tűnt, hogy Eleanor nélkül kell szembe néznem két új élettel, és emelett átvennem a pokol irányítását hamarosan. Nem, nem, nem, nem.

Olyan félelem söpört végig rajtam, amilyen még soha életemben nem tapasztaltam. A kezem is beleremegett. A bennem felgyűlt feszültség elég hirtelen robbant ki, ahogy egészen véletlenül megsemmisítettem egy, a fal mentén búslakodó szekrényt. Tátott szájjal meredtem az irányába.

 - Sajnálom – nyögtem elfúlóan. – Nem akartam...

- Uralkodj magadon, fiú! – parancsolt rám apám. – Indulj, hozd ide Michaelt és Jayce-t. Azonnal tudniuk kell erről. Nem maradhat titokban. Még a végén azt hiszik, hogy szándékosan nem szóltunk. Ez nem történhet meg!

- Igen, igen – suttogtam, mint egy rémült kisfiú, majd két sokk között felemelkedtem, és megindultam az ajtó irányába. Végem volt. Egyszerűen csak elvesztem.

◄◄ ►►

Két hónap. Ennyi telt el azóta, hogy kiderült, Eleanor a szíve alatt hordja a gyermekeinket. Azt a két kisbabát, akiknek nem most kellett volna megszületniük. Egy totális félreértésnek éreztem ezt az egészet, de mégsem volt az. Nael és Naylee megmondták, hogy szeptemberben születtek, csak azt nem, hogy melyik napon.

Amikor Michael elé járultam, hogy elrebegjem neki, hogy a lánya terhes tőlem, eléggé zaklatott állapotban voltam. Alig bírtam kinyögni neki, és a mellette álló Jayce-nek a helyzetet. Attól féltem, hogy egyenesen a pokolig hajít, amiért hagytam a lányát ilyen helyzetbe kerülni. Tulajdonképpen megérdemeltem volna, de ehelyett csak megveregette a vállam, majd lejött a pokolba fia oldalán, hogy szemügyre vegyék a két magzatot. Jayce csak a kobakját rázta, és hitetlenkedett, míg Michael Luciferrel társalgott elég izgatottan. Nem haragudott rám az arkangyal, ami kétségbeejtő volt. Azt akartam, hogy megbűnhődjek, amiért nem tudtam megvédeni a feleségem. Ugyanis Eleanor már a feleségem volt. Nem, mintha bármennyit számított volna ebben a helyzetben.

Elég feldúlt állapotban voltam továbbra is. Eleanor esetében nem történt változás. Csak feküdt ott, míg mi idehordtuk a világ összes orvosi felszerelését, hogy mesterségesen tápláljuk őt és a babákat. Szükségük volt a tápanyagra.

Majdnem minden nap megpróbáltam beférkőzni a fejébe démoni képeségemmel, de képtelen voltam bejutni. Mintha egy gát lett volna az agyában, ami senkinek sem hagyott betekintést.

Szeptember 12.

Teljesen átlagos napnak indult volna, ha apám jelenléte nem zavarta volna meg békés elmélkedésem.

Eleanor kezét szorongattam, és nagyokat nyelve vártam, hogy történjen valami. Bármi.

Azt akartam, hogy felkeljen, és szembesüljön a terhességével. Egyszerűen nem történhetett ez meg a tudta nélkül.

Az ajtó halkan nyílt ki, majd Lucifer csatlakozott hozzánk.

- Nathaniel – lépett oda mellém. – Muszáj leszel átvenni a helyemet a mai naptól fogva. Nem húzhatjuk ezt tovább, fiam. – Fáradtan fújtam ki a levegőt tüdőmből. Egy hónapja ezzel zaklatott, és nem értette, hogy Eleanor nélkül egy igazi senki lettem. Legkevésbé sem vágytam az uralkodásra. Nélküle nem.

- Nem – jelentettem ki érdektelenül. – Nem csinálok semmit, amíg nem lesz jól.

- És ha évekig így marad? – vetette fel, mire felé kaptam meghökkent tekintetem. Egyből elöntött a fékezhetetlen düh. Képességemmel a falnak löktem, majd hagytam a földre zuhanni.

- Fiú, ha még egyszer rám támadsz, esküszöm neked, hogy cellába vetlek, hogy jó modort tanulj! – rivallt rám édesapám, de egy másodpercig sem érdekelt egyetlen szava sem.

- Vess – feleltem semlegesen. – Nem sokáig bírnál ott tartani.

- Nem ez a célom, Nathaniel. Én is jobban örülnék, ha nem így feküdne a leány, hidd el, de ettől még el kell végezd a kötelességeid.

- Az lett volna a kötelességem, hogy megvédjem őt. Elbuktam! – jelentettem ki, majd megsimítottam Eleanor gyönyörű orcáját. A legszebb arcot, amit életemben láttam.

- Fiú, ez nem a te hibád. Nem tudhattuk, hogy mire készül az a kígyó. Ne hibáztasd magad egy olyan dologért, amire nem volt befolyásod.

- Ha mellette maradok, nem történik meg! – fakadtam ki ismét. Az utóbbi időben elég ingatag voltam. Még azzal is problémáim voltak, hogy uraljam a bennem lakozó féktelen erőt. – Nekem kellett volna megvédenem őt!

- Meg is tettél minden tőled telhetőt – biztatott apám, de nem hittem neki. Ez nem volt igaz. Magam mellett kellett volna tartanom, és mindent megtennem azért, hogy biztonságban legyen. Ehelyett ott hagytam egy szobában védtelenül, és meg is lett a következménye.

Az egyik baba megmozdult Luna hasában, majd a másik is követte. Összevont szemöldökkel simítottam rá a tenyerem a kidudorodó részekre. Aztán egyszeriben a semmiből minden vizes lett alatta. Elfolyt a magzatvíz. Azonnal apámra kaptam zavarodott pillantásom. Ő csak szokásához híven mellkasán összefont karokkal vette tudomásul az eseményeket, elég érzelemmentes arckifejezéssel. Felfogtam, hogy sok mindent látott már, de mégis... feldühített, hogy ennyire úgy tűnt, hogy nem érdekli őt ez a dolog. A szenvedésem. A szenvedésünk.

- Bassza meg – sóhajtottam gondterhelten. – Mégis mit tegyünk? – csattantam fel.

- Idehívom Jamian, ki kell belőle vágni a gyermekeket.

A döbbenet lett úrrá rajtam.

- Nem! – ráztam a fejem erőszakosan. – Senki sem vág ki belőle semmit, apám. Ezt azonnal felejtsd el! – tiltakoztam magabiztosan. – Nem engedem!

- Nathaniel, a leány eszméletlen, nem fogja tudni természetes úton világra hozni a gyermekeket. Ha nem szedjük ki belőle rövid időn belül őket, akkor egyszerűen meg fognak fulladni. Ezt akarod, fiú? – szegezte nekem a kérdést dühösen.

- Nem! – feleltem idegesen. – Nem hagyom, hogy meghaljon, mert ti vagdosni akartok!

- Nathaniel, meg kell barátkozz a gondolattal, hogy Eleanor valószínűleg... agyhalott, fiam.

Úgy kaptam felé elfeketedett pillantásom, mint egy feldúlt vad. Éreztem, hogy az erőm ki akart belőlem szakadni, és csak rombolni. Mégis visszafogtam magam, majd felálltam.

- Nem az! – szögeztem le. – Magához fog térni, csak időre van szüksége.

- Figyelj fiú, felőlem évekig is fektetheted itt, csak nincsen értelme.

- Nem fogok lemondani róla! – vitatkoztam tovább. – Akkor itt fog feküdni évekig, apám. Engem nem érdekel!

- A leány agya nem működik, Nathaniel, ezt megállapította már emberi orvos is, és te is látod, hogy képtelen vagy belelátni. Halott, csak a teste van életben. Valószínűleg csak a két gyermek miatt.

Nem bírtam ezt tovább hallgatni. Olyan dühös voltam, hogy nem bírtam tovább uralkodni magamon. A szoba sarkában elhelyezkedő asztalt nagy robbanással tört ezer darabra. Lassan az összes bútort tönkretettem ebben a helyiségben, de ez érdekelt most a legkevésbé.

- Ne mondd ezt! – sziszegtem tajtékozva. – Inkább hozd ide Jamiant, és csináljon valamit!

- Fiam, fel kell készülj a legrosszabbra – közölte velem, majd megfordult, és elsétált.

Nem voltam képes elfogadni a helyzetet. Még akkor sem, ha Jerry, az emberi orvos, - akiről apám annyit áradozott - megmondta, hogy Eleanor agyában nincsenek ingerek. Szó szerint semmi sem működött már benne.

Összeszorított fogakkal rogytam vissza a székre, ahol eddig ültem. Arcomat tenyerembe temettem. A kétségbeesés valós volt. Nem élhettem nélküle, de a kisbabáknak szükségük volt rám. Rám. Az apjukra. Baszd meg.

A bensőmben a káosz teljesen eluralkodott. Magam sem tudtam már, mi volt a helyes döntés, de képtelen lettem volna elengedni őt.

Szememből könnyek szöktek elő a gondolatra, hogy elveszítem. Megmakacsoltam magam, majd nagy levegőt vettem, és letöröltem őket. Nem voltam én kislány, hogy sírdogáljak.

- Gyere vissza hozzám! – ragadtam meg az állát. – Nem teheted ezt meg velem! Megígérted, hogy itt leszel! – beszéltem hozzá suttogva, majd lehajoltam, és megcsókoltam az ajkát.

Arra vágytam, hogy apró kezei végigsimítsanak a nyakamon, és hozzám bújjon teljes alakjával. Belekuporodjon az ölembe, és csak a vállamra hajtsa a fejét, ahogy régen oly sokszor megtette.

Az ajtó kicsapódott. Jamian berontott rajta, majd megállt az ágy mellett. Őt követte Jerry, egy gurulós, orvosi kocsival. Tetején szikéket pillantottam meg, és egyéb orvosi eszközöket.

- Sajnálom, Nathaniel – helyezte Jamian vállamra kezét. – Nem ezt érdemelte a feleséged.

Tisztában voltam vele, mégsem bírtam megvédeni őt, már nem először.

- Állj hátrébb onnan, fiam! – utasított apám, de nem akartam elengedni őt, így leültem a párnára a feje mellé, és homlokát kezdtem simogatni.

Jobb oldalamon egy infúzió csöpögött, meg még valamilyen gép csipogott, ami a szívét figyelte. Nem tudtam, még csak nem is érdekelt.

Jerry kék kesztyűt húzott a kezére, majd egy tűt döfött Eleanor karjába. Fogalmam sem volt, mit adott neki, de nem is bírtam arra koncentrálni. Csak a hasát néztem, és azt, ahogy Jamian végigtapogatta.

- Elkezdem – jelentette ki Jerry, majd a magasba emelt egy elég élesnek tűnő szikét.

Végighúzta a hasa alján. A vér patakokban folyt az alatta elhelyezkedő ágyra.

Összeszorítottam a szám, majd elfordítottam a fejem. Percekig oda se néztem.

Nem a tátongó sebbel volt bajom, még csak nem is a vérrel. Egyszerűen nem bírtam így látni a lányt, akit mindennél jobban szerettem.
Jerry vagy két percig matatott.

Nem sokra rá egy apró hang töltötte be a szobát. Egy nyávogáshoz hasonló kis sírás. Akkor néztem oda először, amikor Jerry Jamian kezébe adott egy gyermeket.

- Fiú – jelentette Jamian, majd miután Jerry kettészelte a köldökzsinórt elvitte a babát megmosdatni. Megállíthatatlanul itatta az egereket.

Boldognak kellett volna lennem, mert apa lettem, de nem bírtam. Csak az járt az eszemben, hogy Eleanor nem élhette át ezt a pillanatot, amikor Nael először felsírt.
Nael. Igen, egyértelműen ezt a nevet kellett neki adnom, hiszen ő volt az. A fiú, aki a segítségemért esedezett, én pedig olyan szigorúan bántam vele. Nem érdemelte meg.

Mérgemben megcsóváltam a fejem. Jamian mellém lépett, majd felém nyújtotta a kisfiút. Elvettem tőle az apró, lepedőbe csomagolt gyermeket, majd az arcára néztem. Felismertem őt. Az illata, a vére. Nael feküdt a karomban, és zokogott keservesen.

Nem telt el sok idő, talán három perc, majd követte őt a húga is az életbe. A kislány hangja a szívemig hatolt, annyira vékonyka volt. Naylee.

„- Te neveztél el – mondta a tizenhat éves Naylee. – Hogy neveznéd a lányod?

- Naylee-nek"

Itt csengett a fülemben a párbeszéd, amit lefolytattam a jövőből érkezett gyerekemmel. Most pedig itt volt életnagyságban, és határozottan a mi időnkbe tartozott.

Meghatódtam a védtelen kis sírástól, amit Naylee adott ki magából.

Jamian őt is lekezelte, majd a másik kezembe adta.

Naylee annyira apró volt, hogy attól féltem, hogy bármelyik percben eltűnhet a karjaim közül. Teljesen elveszett kicsiny feje a nagy lepedőben, amibe Jamian bebugyolálta.

Nagy sóhaj szaladt ki a számon, ahogy körvonalazódni kezdett bennem, hogy nekem kell ezt a két gyereket felnevelnem, valószínűleg egyedül.

Anya nélkül nőnek fel, ahogy én is.

A düh ismét úrrá lett rajtam, ahogy a gondolataim kegyetlenül gyilkolták elmémet.

Naelre néztem, aki pici ujjait mozgatta. A sírást abbahagyta, majd szemhéját kezdte emelgetni.

Nem történt nagy meglepetés, amikor kinyitotta. Természetesen tőlem örökölte szemszínét. Nem örültem neki. Már rosszat sejtetett, ahogy megszületett a kék szemű fiú.

A kislány, ahogy megérezte testem melegét egyből megnyugodott. Mozgatta pici orrát, és talán... szimatolt? Nem tudtam eldönteni.
Amikor kinyílt kis szeme engem kezdett bámulni.

Újabb gondterhelt sóhaj szakadt ki belőlem. Ő is tőlem örökölte szemszínét. Nem akartam. Sokkal jobban járt volna az anyukájáéval. Persze tudtam előre, hogy így lesz, mégis szüntelenül reménykedtem.

- Nathaniel, mit tegyünk? – kérdezte Jerry. – Szükség van még a testre? – Megmerevedtem.

- Tessék? – ordítottam rá. – Milyen testre?!

- Sajnálom, Nathaniel, de a lány agyhalott – mondta Jerry teljes nyugalommal. – Nincs értelme tovább életben tartani a testét.

- Majd én azt eldöntöm! – rivalltam rá teljes erőmből. Az egyik szike a nyakához nyomódott, mire rémületében hátrahőkölt. – Megöllek, ha még egyszer egy testnek mered nevezni!

- Nathaniel, uralkodj magadon! – figyelmeztetett apám. – Jerry csak jót akart.

- Nem érdekel! – szögeztem le. – Varrjátok össze, és tartsátok életben. Fel fog ébredni, csak... időre van szüksége.

A szike leesett a földre, majd felálltam a két gyermekkel, és felemeltem képességemmel az asztalra dobott telefont. Jayce számát tárcsáztam, majd a fülemhez emeltem. Tudnia kellett, hogy megszülettek, és tulajdonképpen csodálatosak.

Amint felvette elmeséltem neki a hírt. Nem sokkal rá már itt is termett Michael oldalán, hogy szemügyre vegyék Luna gyermekeit. Miután a kezdeti sokk elmúlt, leültek egy kicsit Eleanor mellé, akit Jerry végül összefoltozott. Jayce meggyógyította a hasán lévő sebet, amiért kimondottan hálás voltam. Michael csak nézte őt, elég szomorúan. Megértettem, neki sem volt egyszerű. Sőt, egyikünknek sem.

Esetlenül helyeztem le az újszülötteket az ágyra Eleanor mellé. Pelenkát adtam rájuk, amit az egyik szolga szerzett be nemrégiben. Pici ruhákba öltöztettem őket, és apró kis lábukra zoknit húztam. Egy takaróba csavartam mindkettőjüket, majd az anyjuk mellé fektettem őket.

Miután Jayce és Michael elment elég sokáig ültünk így. Egyedül megetetni mentem ki őket egy fél óra erejéig.

Az időérzékem teljesen eltompult a pokolban töltött két hónap során, így az emberi idő teljesen elveszett számomra. A dátumokat igyekeztem csak követni a kisbabák miatt. Szeptember 12.

- Nathaniel – lépett be apám a szobába. – Eljött az idő.

Csüggedten álltam fel, majd megemeltem a gyermekeimet, és velük együtt bandukoltam el a nagyteremig, ahol már mindenki arra várt, hogy átvegyem a pokol vezetését. Nem volt értelme többé ellenkezni. Ezt a döntést hoztam meg, így kénytelen voltam elfogadni.

A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. Csak Eleanorral akartam lenni, és vigyázni szerettem volna a kezeim közt alvó két csöppségre, ha már ezt dobta az a kibaszott sors.

Az erkélyen apám középre állt, míg én jobb oldalán a kicsikkel. Figyeltem a lent sorakozó démonokat, és csak fintorogni bírtam. Undor szaladt végig rajtam.

- Alattvalók! – harsogta apám. – A mai napon új időszámítás veszi kezdetét. A fiam, Nathaniel veszi át helyemet a trónon. Hajtsatok térdet új királyotok előtt!

A teremben mindenki térdre ereszkedett, még a legutolsó, visszataszító sárga szeműek is így tettek.

- Éljen a pokol hercege! – harsogták, de nem hittem nekik.

Nem voltam herceg, se király. Egy egyszerű porszem voltam egy hatalmas világban, a lány nélkül, akit szerettem. Egy igazi senki.

Senki, senki, senki, senki...

VÉGE A HARMADIK KÖNYVNEK


◄◄ ►►

Sziasztok!
Nos, idáig is eljutottunk, ami egy elég nagy mérföldkőnek számít részemről, mert a Beginning of the end 1-től 3-ig egy kerek egész. Ezt követi majd a negyedik könyv, ami nyilván egy kicsit elüt majd a többitől, és némileg családbarátabb lesz. Persze az is tele lesz őrültséggel, szóval nem kell megijedni. 

Remélem, hogy nem okoztam csalódást, és várom a véleményeket. Nyugodtan tomboljátok ki magatokat a komment szekcióban, hogy mennyire lett szar a befejezés, nem fogok haragudni érte. :)

Találkozunk a negyedik könyvben! ♥