Jane bekapcsolta az elemlámpáját és a szájába vette, mert szüksége volt mind a két kezére hogy a dobozt levegye a felső polcról. Ekkor átfutott át az agyán, hogy túl sokáig maradt az elhagyatott házban, óva intették hogy ne maradjon itt sötétedésig a lidércek miatt.

Még hogy lidércek! Szólalt meg a kisördög az agyában. Nem is léteznek.

Egy kulcs után kutatott. Úgy gondolta, hogyha ki tudja nyitni  azt a ládát a kulccsal, amit a nagymamájától örökölt, akkor megtalálja a választ a kérdéseire, hogy ki is ő valójában, kik az igazi szülei.

A kulcsnak meg itt kellene lennie valahol. Sorra nyitotta ki a dobozokat, de egyikben sem volt.

Hirtelen úgy érezte figyelik. Felkapta a fejét, az elemlámpa fénye pont abban a pillanatban világította meg a kulcsot a falon, amikor egy nagy lökést érzett, és elvágódott.

A valami elkezdte nyalogatni az arcát. Egy bozontos kutya volt az a bizonyos lidérc. Mint egy megmentő angyalra, úgy nézett Janere.

A nő ahogy körbevilágított, fedezte fel a jeleit annak hogy a kutya itt élt ebben a házban.

Leakasztotta a falról a kulcsot, jó alaposan megnézte. Ez lesz az! Ugyan az a jel volt belevésve a kulcs fejébe, mint a ládáéba.

Lenézett a kutyára. Annyira cuki feje volt, bozontos szőrével, szép aranybarna kifejező szemeivel, hogy Jane nem tudta ott hagyni. Valami póráz után kutatott, közben észrevette hogy a kutya folyton ott van a nyomában. Lehet hogy nem is kell póráz.

Kilépett az ajtón, a kutyus a nyomában loholt.

Ahogy az autóhoz értek a kis bozontos leült a lábához és várakozva a nőre nézett, és ahogy az kinyitotta a kocsiajtót, mintha puskából lőtték volna ki, bepattant a kocsiba. Hazaindultak.

Jane elmosolyodott, mert ettől a pillanattól tudatosult benne, hogy most már nem lesz magányos soha többé.