Ősz a kedvenc hónapom. Talán mert ekkor születtem. Októberben, az év legszínesebb időszakában. A fű még mélyzöld a napsütéstől és a reggeli párától, a falevelek meg a citromsárgán át a piroson és zölden keresztül a sötétbarnáig minden árnyalatban pompáznak. Ilyenkor már nincs melege az embernek, ha egy kis túrára szánja el magát.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy megtaláltuk azt a helyet ahol nyugodtan élhetünk. Messze a város zajától, csöndben. Csak a madak énekétől hangos néha a környék.

Mellettünk egy kis rét húzódik, mögötte erdő.

Már nagyon rég vártam hogy olyan idő legyen, hogy egy igazi őszi képet készíthessek. A tarkabarka fákon kívül az ökörnyálat vettem célba. Izgatottan vártam azt a hajnalt, amikor végre olyan volt az idő, hogy esélyem legyen lefotózni.

Nyakamba akasztottam a Canon gépemet, elindultam vadászni. Már az első pillanatban éreztem, hogy most sikerülni fog. Nyírkos köd gomolyogva úszott a réten, az idő enyhén csípős volt. Épphogy nem volt fagy.

Szememmel kutattam a mezőt, keresve a jellegzetes gyöngysorokat. Nem is kellett sokáig keresnem. Pár lépés után, mint egy gyönyörű nyaklánc terült elém a látvány. Egy egész pókháló. Lakója már nem volt, vagy legalább is jól elbújt. A harmatcseppek mint gyöngyszemek ültek a laza szálakon. Az embernek késztetése akadt leszedni a kiszáradt növényről és a nyakába akasztani, annak ellenére hogy írtózom a pókoktól.

Tovább haladva még találtam pár kisebbet, olyanokat mintha nem is evilágiak lennének

Már éreztem hogy fázom. Észre sem vettem, hogy a harmatos fűtől már majdnem térdig vizes a ruhám. Mivel meglett az amit akartam, visszaindultam a házba. A nap akkor kezdett felkúszni az égen. Valahol a távolban egy kakas kukorékolt.

Beballagtam a házba, megérdemeltem már egy forró kávét.