Már szokásunkká vált októberben elmenni a vácrátóti arborétumba. Ahogy beléptünk a bejáraton egy kis táblacska fogadott merre érdemes elindulni, majd egy hatalmas térképpel találtuk magunkat szembe.  Lefényképeztem, mert láttuk elég szövevényes kis utak vannak mindenfelé. A célom mókust találni, imádom ezeket a kis rágcsálókat. Tavaly körbe kellett járnunk mindent, nem találtunk mókust így csalódottan indultunk kifelé és akkor ugrott elénk. Idén pont fordítva történt. Ahogy elindultunk a térképtől, egyből kiszúrtam a bokrok között, lent az avarban. Előkaptam a Canon kamerámat, sikerült pár képet lőnöm róla (amik közül ez az egy lett jó).

Közben kisebb tömeg alakult ki, mindenki látni akarta. A mókus 5 percig parádézott előttünk, majd felszaladt az egyik fára és eltűnt a szemünk elöl. Folytattuk utunkat az üvegházak felé. Itt mintha egy másik bolygón lettünk volna, olyan növényeket láthattunk, amit eddig még fényképen sem.

A házból kilépve egy kis patakhoz siettünk. Kis vízimalom fokozta fel a látványt.

Utána kis erdei séta következett, majd a lótuszokkal borított tó felé vettük az irányt. Itt volt a legtöbb látogató, sokan nem tudtak betelni a halványrózsaszín virágokkal, amiknek a tövében, közvetlenül előttünk hatalmas ponty úszkált.

Elindultunk a lehulló levelekkel tarkított  kis ösvényen, a kerten átfolyó patak mentén ami a kis romok felé vitt. Mintha egy tündér földre lépnénk, a  kis romok mintha egy letűnt kor palotájának maradványai lettek volna.

Miután ezt is elhagytuk, tudtuk hogy az utunk vége felé közeledik, és oda értünk ahol tavaly találkoztunk a mókussal. Kis várakozás után rögtön feltűnt egy. Magasan a fák tetejénél akrobatikusan ugrált egyik ágról a másikra. Kis ideig követtük, fényképezni esélyem sem volt, olyan gyorsan mozgott. Csak a látványt élveztük. Hirtelen összetalálkozott egy másik mókussal, és együtt eltűntek a rengetegben.

Elégedetten vettük az irányt hazafelé. Ismét sikerült pár jó felvételt csinálni, és egy kicsit leleazulni ebben a stresszes rohanó világban.