«Jorge»

- Jorge, maradj még egy kicsit! - könyörgött Nicola. Majd' megszakadt érte a szívem, de ő is tudta, hogy mennem kell.
- Sajnálom, hercegnő - guggoltam le hozzá és belenéztem az arany színű szemébe.
- Miért kell menned? - döntötte kissé oldalra a fejét, aminek következtében néhány szőke tincs az arcába lógott.
- Tudod jól hercegnő - pusziltam meg a homlokát. Ekkor lépett be Nicol szobájába Dorotea, vagyis a dadus.
- Jorge, az apád már nagyon vár - nézett rám, mire bólintottam és kiléptem a húgom szobájából. Egyenesen apám dolgozószobája felé vettem az irányt. Amint megérkeztem kopogás nélkül nyitottam be. Nekem háttal ült a hatalmas bőr székében.
- Csukd be az ajtót - kérte, mire tettem amit mondott. Lassan megfordult, majd az egyik székre mutatott jelezvén foglaljak helyet. Leültem az egyik szimpatikus székre és a figyelmemet apámnak szenteltem.
- Itt az ideje, hogy átvedd az irányítást.
- Miért? - lepődtem meg.
- Már én se bírok mindent és eljött a te időd. Tudom, hogy jó vezér leszel, Jorge - ejt egy halvány mosolyt.
- Rendben - biccentettem, ekkor valaki szinte feltépte az ajtót.
- Jorge, gyere gyorsan! - lihegett Alejandro a térdén támaszkodva.
- Mi történt?
- Egy lány járkál a területünkön - nézett rám, mire felpattantam a székből és kimentem. Átmentem a szobámba, mert onnan a legjobb a rálátás az utcára. Egy világosbarna hajú lány álldogált kint háttal az épületnek, majd megfordult és megláttam a gyönyörű arcát. Kell nekem ez a lány!