Yoobin pov:

- Yoobin! Én vagyok az, Wooyoung!- hangjára ajkaim nyíltak el a döbbenettől. Mit akar tőlem? Akármit is, a hangja kétségbeesett volt. - tudom, nem akarsz velünk beszélni, de baj van! Seonghwa balesetezett, kérlek gyere vissza, szüksége van rád! - arcom izmai feszültek meg. Biztos nem hazudott, ahhoz a hangja túl őszintének hallatszott.- nem szoktunk lányoknak könyörögni, de kérlek, gyere vissza! Amit tett az hiba volt- folytatta volna, de a háttérben hangos zaj tört fel.- kuss már, bazdmeg!- kiabálta el magát, a zaj pedig egyből eltűnt. - szóval kérlek, csak most az egyszer szándd meg őt! 

Seonghwa balesetezett? Ezért volt fontosabb az a motor? Hogy összetörje magát vele? Most mondjam azt, hogy megérdemelte? Csak mert nem igazán lenne igazságos, ha én ott lennék neki a nehéz időiben úgy, hogy pár órája törte össze a szívemet. Így bünteti a sors őt. Most mitől lesz másabb, ha én is ott vagyok a kórháziágynál? Gyorsabban épül fel, vagy mi? 

- sajnálom, Wooyoung, de már rég elhagytam Szöult, és már messze járok ahhoz, hogy visszaforduljak.- feleltem magam elé nézve. Igazat mondtam, de csak kifogás volt. Valójában nem akarom látni egyiküket sem. Mind bántottak, ne várják el, hogy még ezek után is az ők problémájuk érdekel. 

- kérlek, Yoobin! Amúgyis meg kellene beszélnetek ezt az egészet! Ő komolyan érez irántad valamit! Még Mingi-nek, és Hongjoong-nak is megmondta!- ajkaimat préseltem egy vonalba. Ha őket nem érdekelte, hogy hogyan érzem magam egy-egy szívatásuk után, akkor engem miért érdekeljen, mi van velük egy baleset után? 

- már megbeszéltük, és hozzá hasonlóan én sem fogom hagyni, hogy bármi is kizökkentsen a terveimből. Neki a motor volt a fontos, nekem a lelki egészségem. - anyának intettem, hogy én itt befejeztem a tárgyalást. Nem köszöntem el, anya sem mondott semmi búcsúzó szöveget, csak simán kinyomta a hívást.

- biztos nem szeretnél visszamenni megnézni mi van vele?- kereste tekintetemet apa a visszapillantóban. 

- nem.- vágtam rá, azonban gyorsan elbizonytalanodtam. - vagyis...- kezdtem bele csendesen. - nem tudom.- sóhajtottam. Apa nem mondott semmit, anya pedig sajnálkozó tekintettel nézett rám. Apa hirtelen lelassított, majd lehúzódott. - mit csinálsz?- kaptam fel fejemet, s az ablakon keresztül figyeltem merre megyünk.

- visszaviszlek.- hajtott fel az autópályára újra. - tudom, hogy össztört, és fáj ránézned, vagy csak gondolnod, de kedveled. Csak abba gondolj bele, hogy lehet ez az utolsó alkalom, hogy látod őt. Nem tudod mennyire súlyos a sérülése. Annyi kérésem van, hogy legalább azt tudd meg, hogy túléli vagy nem. Ha utána nem akarsz ott maradni hazaviszlek, de neked is bűntudatod lenne, ha nem mennél vissza megnézni hogy van.- apa szavai elgondolkodtattak. Igen, szeretem, erre rájöttem. De tudom, hogy nem érné meg tönkretenni magamat egy olyan fiú miatt, aki meg sem próbál megváltozni. 

Huszonöt éves, és abban leli örömét, hogy lányok érzéseivel játszik. Én nem ezt érdemlem. Mindenkihez kedves voltam, igykeztem nem megbántani senkit, még akkoris, ha utáltam az illetőt. Tudom mi jár nekem, és Seonghwa nem az, akit nekem szánt a sors. Mégha meg is változna, akkor sem tudnék benne többet bízni. A fájdalom, amit adott, emlékeztetni fog minden nap arra, hogy senkiben ne bízzak meg feltétel nélkül. Illetve segíteni fog abban, hogy elmúljanak az érzéseim felé. 

Nem örültem annak, hogy apa visszavisz Szöulba. Örökre el akarom hagyni ezt a várost, túl sok fájdalommal jár visszagondolni rá. Csak azért megyek, hogy megtudjam hogy van, ha súlyos, ha nem utána megyek is el. Azt viszont meg kéne tudni, hogy melyik kórházban fekszik. Anyától visszakértem a telefont, mivel nála maradt, és visszahívtam Wooyoung-ot. Pár percig csöngött, de utána reménykedő hang szólt bele, ami nem Wooyoung hangja volt. Rossz számot hívtam? 

- igen?- ismerős hang volt, de nem tudtam beazonosítani. Félénken szóltam bele. 

- Wooyoung-ot keresem...- motyogtam halkan. 

- én vagyok az, Hongjoong.- tudtam, hogy ismerős volt a hang. 

- ez nem Wooyoung száma?- ráncoltam homlokomat.- mindegy is, lényegtelen! Melyik kórház?- csak ennyit kérdeztem, hiszen az indíték is az volt, hogy megtudjam melyik kórházban ápolják őt. 

- Szöuli Szent Joongi kórház.

- kösz.- lehet kicsit bunkón hangzott, és nyers voltam, de szerintem meg van rá az okom, hogy ilyen vagyok velük. Lábam magától kezdett el remegni, ahogy a kezeim is. A szívem hevesen kalapált, a levegőt is kapkodtam. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy mindjárt megfulladok, ezért lehúztam az ablakot. Jól eset a hideg levegő, viszont az eső nem tetszett. 

Szöul határa lassan tűnt fel, én pedig ezzel egyetemben egyre idegesebb lettem. Nem tudom miért, de csak az járt a fejemben, hogy haladjunk, érjünk már oda. Aggódtam tudom, de miért érdekel, ha akkora fájdalmat okozott, ami nagyobb, mint a szeretet, amit adott? Sietni akartam, de amint beértünk a városba apa lassított, amiért fejemet tudtam volna verni az ülésbe. Imádkoztam, hogy ne kapjunk piros lámpát, de nem minden jelzőlámpánál vált be a fohászkodás. Olyan érzés volt a pirosnál állni, ami meg tudott őrjíteni. Számtalanszor feltettem azt a kérdést, hogy "ez örökre bepirult?". 

Apáék nem jártasak ebben a városban, csak az albérlethez, és az egyetemhez vezető utat ismerik, így én navigáltam őket. Gyorsabb volt, mint a GPS. A kórház parkolójában kirobbantam a kocsiból, pedig apa még le sem parkolt. Az ajtót is rosszul csuktam be, nem foglalkoztam túlzottan vele. A kórház előtt Wooyoung várt rám.

- most az egyszer örülök, hogy látlak.- mért végig. Pillantásából ki tudtam venni, hogy aggódik a barátjáért. 

- menjünk.- indultam el befelé, bár nem tudtam merre is kell menni.- tudtok valamit, hogy milyen súlyos?- pillantottam rá, miközben gyorsan haladtunk az egyik lifthez. 

- a válla sérült meg neki, és az egyik lába el is tört. - nem feleltem rá semmit. Magamban elszörnyedtem, azonban nem adtam neki hangot.- megröntgenezték, de bonyolultabb a törés, ezért csináltak CT-t. Most műtik a lábát, lemezt tesznek be neki.- belegondolni is rossz volt, hogy műteni kell őt. 

- mi van a vállával?- remegett meg a hangom. Ha valami komoly baja van, csak rosszabb lesz feldolgozni. 

- valami olyasmit magyarázott a doki, hogy vállszalag szakadása van, de ezt Hongjoong majd elmondja, ő jobban megjegyezte, mint én.- a lift ajtaja kinyílt, mi pedig beszálltunk. Wooyoung a négyes gombot nyomta meg. Jól elbánt vele a sors.