Yoobin pov:

Szomorúan néztem a házat, miközben elhajtottunk onnan. Túl sok volt a stressz, a fájdalom, szenvedés, és ezt már nem bírtam. Anyáék belementek, hogy keresek egy másik egyetemet, egy másik városban. A szakot nem hagyom ott, csak máshol folytatom. Jobb lesz ez így, bár úgy érzem menekülök a problémáim elől. Tudom, hogy ez nem így van, sokszor jobb elhagyni azt a helyet, ahol nem látnak szívesen, és Szöul pont ilyen hely. Seonghwa-ék, az egyetemen a lányok, Jinsung miatt nincs itt helyem. Egyedül Jiha volt az, aki marasztalt itt, de már ő is elment innen. 

Jiha-nak is elmeséltem mi történt. Elsőnek felháborodott, és leordította a fejemet a helyéről, de utána támogató baráthoz híven felajánlotta, hogy levadássza Seonghwa-t. Egyértelmű lett számomra is, de azért a biztonság kedvéért ő is az eszembe véste, hogy ezek után jobb, ha messziről elkerülöm a fiút. Az biztos, hogy messziről elkerülöm, ugyanis Ulsan háromszáz kilométerre van Szöultól. Hosszú út áll előttünk mire hazaérünk, de fix, hogy Seonghwa oda nem fog utánam jönni. 

Annyira nem értem az ő, illetve a hozzá hasonló gondolkodásmódú fiúkat. Mi a jó abban, ha napról napra másik csajt visznek haza? Ennek a fogadásnak is, mi értelme volt? Azzal jött, hogy a motorja miatt tette meg, azután meg nekem vall szerelmet, de kérdem én, minek foglalkozzak egy olyan fiúval, akinek egy tárgy, egy vasdarab fontosabb, mint annak a személynek az érzése, akit elvileg szeret? Tényleg azt gondolta, hogy miután ennyire átver, még bízni fogok benne? Elhinni, hogyha azt mondja szeret? Megpróbáltam őt más szemmel nézni, rájönni mégis mi a fenéért ilyen bunkó, bántalmazó, de csak én jöttem ki belőle rosszul. Segíteni akartam neki, de felesleges volt. 

A gondolatokra szemeim újra könnyesedni kezdtek, már nem is tudom hanyadjára. Csalódtam, de számíthattam volna rá. Túl fura volt, hogy kedves volt hozzám. Velem akar bulizni, közben meg pár napja borított le sörrel. Meg sem kellett volna lepődnöm tettén, csak annyira hihetetlen, hogy pont velem történt meg az, amiről eddig csak olvastam. A kezemben lévő zsebkendő már teljesen hasznavehetetlen. A csomag zsebkendőre néztem, már a fele hiányzik. 

- biztos ezt szeretnéd?- húzódott le apa az útról, s hátra fordult hozzám, anya is így tett. Szöul határánál voltunk. Még visszafordulhatok. Én is hátra fordultam, s kinéztem a csomagtartó ablakán. Még a szívem sem tudja mit szeretne. Jó lenne elhinni, hogy igazat mond, de már félek benne bízni. 

- igen.- feleltem végül pár perc gondolkodás után. - így lesz a legjobb.- fordultam vissza előre. Anyáék egymásra néztek, de nem mondtak semmit. Apa visszafordult a kormányhoz, és újra elindultunk. Puszta kíváncsiságból néztem fel a közösségi médiára, ahol Seonghwa elérhetősségét csekkoltam le. Vajon most mit csinálhat? Biztos a haverjaival ünnepel, amiért sikerült átejtenie. Büszke lehet magára. Akaratlanul emlékeztem vissza arra az ölelésre, amit a lakásban adott. 

- kérlek, ne menj el. Helyre hozom, ígérem. Mindent csak a motorom miatt tettem, nem akartam elveszíteni, ahogy téged sem. Elsőnek tényleg csak egy fogadás lett volna az egész, de beléd szerettem. Fontos lettél nekem, tudom, hogy elcsesztem, de kérlek, ne hagyj magamra.- karjait mellkasam előtt zárta össze, nem volt túl szoros ölelés, de így is éreztem, ahogy teste az enyémnek simul. Mély levegőt vettem, bosszant, hogy most akar magyarázkodni, miután megcsinálta a bajt.   

- becsaptál. - sok mindent tudtam volna a fejéhez vágni, mégis csak ennyi jött ki.- annyi fájdalmat okoztál már nekem.- motyogtam halkan. A szemeim újra megteltek könnyekkel. - annyit szenvedtem már miattad.- legszívesebben ordítani tudtam volna, annyira fájt belül, amit tett. - de ez az egy hét veled összezárva, hogy kedves voltál velem, meg tudtál érteni, és segítettél lerázni egy fiút, elérte azt, hogy megkedveljelek. - sírva vallottam be neki, hogy megkedveltem annak ellenére, hogy egy csomószor bántott.

- adj még egy esélyt. Nem foglak átverni, és elhagyni sem. Ez is hiba volt.- nyakamba bújt, ami jól esett, egyben a hideg rázott ki tőle, de jó értelemben. Mégsem hagyhattam, hogy egy tettével megbódítson.

- sajnálom. Egyszer próbáltam bízni benned, azt is hiába. - kimásztam karjaiból, és szembe fordultam vele. Szemei könnyesek voltak, akárcsak nekem.- a mi történetünk itt fejeződik be.- hagytam magára.

Mély sóhajt hallattam, amint végig ment az emlék a fejemben. Mintha még mindig érezném ölelő karjait testem körül. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás. Nem zavart, hogy anyáék velem egy kocsiban ültek, és hirtelen rám kapták szemüket. Muszáj volt kiengednem, mert nem tudtam már magamban tartani. Annyira fájt, mint még soha semmi. Megint hittem, és ez lett a vége. 

Zokogásomat telefonom hangja szakította félbe. Nem hagytam abba a sírást, ugyanúgy hüppögtem, a könnyeim is folytak, csak a telefonra kezdtem figyelni. Anyának is felkeltette az érdeklődését a csengőhangom. 

- ő az?- fordította hátra fejét. Szemeimet megtöröltem, majd szemügyre vettem a hívószámot. 

- ismeretlen.- válaszoltam sírós hangomon. - felveszed inkább te?- nyújtottam oda neki a telefont. Aprót bólintott, s átvette a mobilt. Érdeklődve figyeltem a beszélgetést. 

- igen?- szólt bele anya. Amikor idegenekkel telefonnál mindig megváltozik a hangja. - az édesanyja vagyok.- ebből a válaszból kiindulva engem kereshetnek. Még csak húsz perce hagytuk el Szöult, mit akarnak? Jobb kérdés ki az? Anya elemelte a telefont a fülétől, befogta a mikrofonját, azután hátra nézett. - téged keresnek, valamilyen Hong valaki. Azt mondja sürgős. - Hong? Nincs ilyen vezetéknevű ismerősöm. 

- mondd meg neki, hogy nem érek rá. - töröltem arcomról a könnyeimet. Anya visszatért a vonalba, s szigorú hangját vette elő az idegennek. 

- sajnálom, de- talán közbeszóltak, mivel anya hirtelen csendben maradt. - nem ér rá, hívja vissza- megint csendben maradt. A hang, hogy valaki a vonal másik végéről beszél, elhallatszott idáig, de azt nem értettem miről beszél. - nem érti meg, hogy nem ér rá?- vonta számon anya az alakot.- várjon egy kicsit!- kiáltott rá anya. Újra elvette a telefont a fülétől, csak most ki is hangosította. - beszélhet!- vetette oda neki. 

- Yoobin! Én vagyok az, Wooyoung!- hangjára ajkaim nyíltak el a döbbenettől. Mit akar tőlem? Akármit is, a hangja kétségbeesett volt. - tudom, nem akarsz velünk beszélni, de baj van! Seonghwa balesetezett, kérlek gyere vissza, szüksége van rád! - arcom izmai feszültek meg. Biztos nem hazudott, ahhoz a hangja túl őszintének hallatszott.- nem szoktunk lányoknak könyörögni, de kérlek, gyere vissza! Amit tett az hiba volt- folytatta volna, de a háttérben hangos zaj tört fel.- kuss már, bazdmeg!- kiabálta el magát, a zaj pedig egyből eltűnt. - szóval kérlek, csak most az egyszer szándd meg őt!