Seonghwa pov:

A lakásba lassan sétáltam vissza, ugyanis már tök mindegy nekem az idő. Van vagy nincs, már nem számít túl sokat. Olyan érzés, mintha meghalt volna egy részem. Olyan üres lettem. A láksban sem csináltam semmit, csak körbe körbe jártam a helyeket, de a legtöbb időt Yoobin szobájában töltöttem.

Ahogy Mingi mondta, talán itt az ideje megváltozni. Feladni a sok bulit, csajokat, az egyéjszakás kalandokat, verekedéseket. Elkezdeni építeni a jövőmet, bejárni az egyetemre, tanulni, dolgozni. Viszont az olyan unalmas. Én az izgalomra vágyok, hogy pezsegjen a vérem. Nem akarok mindig itthon ülni.

A sírás kerülgetett, csak ő járt a fejemben. Meg az, hogy csinálhattam volna máshogyan is, hiszen annyi út, lehetőség lett volna. De én pont azt választottam, ami mindannyiunknak fáj a legjobban. És most meg tessék! Itt fekszek az ágyában, bámulom a plafont, mintha ezek visszahoznák őt, és bőgök. Egy lány miatt hullajtom a könnyeket.

Mérgesen álltam fel az ágyból. Magamra voltam dühös, senki másra. Az előtérbe mentem, a cipőmet felhúztam lábamra, sisakomat kezembe vettem, a kulcsot leakasztottam a fogasról. Le kell nyugodnom, és ehhez a motorom kell. Bezártam az ajtót, sietős léptekkel szeltem a lépcsőket. Mire leértem a sisakomat is felvettem.

A motorom felmordult, szomszédokat nem kímélve kezdtem megtúráztatni a gépet. A hideg rázta bőrömet, szemeimet lehunytam a jó érzésre. Ez az, ami le tud nyugtatni bármi is történik. Egyszó, mint száz nekem a motorozás jelenti a békét. Most nagy szükségem van rá.

A parkolóból kitoltam a motort, és mentem arra, amerre szabad sebességgel lehet közlekedni. A városban nem húztam annyira, de amint kiértem nagyobb sebességre kapcsoltam.

Imádtam az érzést, ahogy a szél belekap az ingembe, bebújik alá, ahogy a többi kocsist, motorost kerülgetem, ahogy a nagy sebesség által a motor pihe könnyűvé válik nagy súlya ellenére. Egyáltalán nem volt félelem érzetem.

Azok az emlékek pörögtek a fejemben, amiket együtt éltünk meg Yoobin-nal, amik boldogok voltak. Mint amikor egy zenét ismétlődésre állítok, ezek az emlékek is pontosan úgy pörögtek a fejemben. El akarom felejteni őket. Ebből már úgy sem lesz semmi, szóval jobb, ha nem gondolok rá.

A sisakom ellenzőjén vízcseppek jelentek meg, később pedig rám is estek. Remek, esik az eső. Nem szeretnék beteg lenni, szóval vissza kéne fordulni. A közelben van egy benzinkút, ott megállok, és megfordulok. Igazán várhatott volna az eső pár órát. Most meg ez fog bosszantani, hogy nem tudok motorozni, mert esik az eső. Még valami? Ami mondjuk tönkreteszi a fél életemet? Nem szeretne jönni ilyen szitu?

A sebességből visszavettem, százhatvan helyett csak százzal mentem, ami még elfogadott az autópályán is. Az ellenzőn egyre több esőcsepp állt meg, így kénytelen voltam felhajtani azt, különben nem látok semmit.

Ekkor vettem észre, hogy a másik sávban lévő kocsi sávot akar váltani. Tett ki indexszet, nem is azzal van a gond, csak nem várta meg, míg elmegyek. Szemeim azonnal megduplázódtak, kezemmel a fékhez nyúltam. San olyan jól megcsinálta a fékeket is, hogy amint meghúztam a motor megállt, csak hogy a hátulja felemelkedett. A kocsis pedig nemhogy megállt volna, folytatta tovább a sáv váltást, így a kocsi feneke neki csapódott a motoromnak, az pedig eldőlt, velem együtt.

Erősen csapódtam bele a földbe, rám pedig a motor esett. A fejemet nem vertem be annyira, de a vállamat annál inkább. Szemeimet fájdalmasan szorítottam össze. Hogy a rohadás álljon bele abba, amiért nem tud a visszapillantóba nézni! Nem dísznek van az ott! Ha a motoromnak baja lett utána megyek.

Mellkasom fel és le járt, hevesen. Kapkodtam a levegőt, szorult a mellkasom, nem akart jönni a levegő. Az sem segített, hogy egy kilencszázkilencennyolc köbcentis motor fekszik rajtam. Karjaimat erőtlennek éreztem, hogy eltoljam magamról, pedig próbálkoztam.

Szemeimet kinyitottam, a felhőket pillantottam meg, amelyek hullajtották rám az esőt. Yoobin arca ugrott be, mikor mosolyog és nevet. Olyan gondtalannak tűnt arca, egy pillanatra meg is feledkeztem a fájdalmaimról. Ám a lábamba erős fájdalom nyilalt bele, amire nem bírtam ki, hogy ne nyűszítsek fel.

Éles fékezések hangja ütötte meg fülemet. Próbáltam odanézni, mi történt, de nem ment. A tarkóm is fájt, plusz a motor mindent eltakart. Újra az égre néztem, azt láttam a legtisztábban, bár közel sem volt olyan tiszta. Szürke felhők terítették be, amikből már szakadt az eső.

- ya! Jól van?- hajolt bele az arcomba egy idősebb pasas.

Persze, remekül vagyok, jó kedvemből fekszem az autópálya kellős közepén egy motorral felettem, az esőben. Nagyon kellemes, mellém fekszik? Remélem nem.

- na várjon!- hirtelen eltűnt. A motor megmozdult, mellkasamról el is tűnt, viszont a lábamban akkorra fájdalom tűnt fel megint, hogy felordítottam. - ez nem jó...- mondta inkább magának, mint nekem. - hívjanak egy mentőt!- kiabált valakiknek. Gondolom, akik néztek, fotóztak, vagy videóztak. Fogaimat szorítottam össze.

- mi történt?- kérdezte egy kétségbeesett női hang.

- fejre állt a motorjával, az egyik kocsis rosszul váltott sávot. Ennyit láttam. - felelt a kérdésre a férfi.

- vegyük le a sisakot.- amint kimondta éreztem, hogy a sisak emelkedni kezdett a fejemről.

- megpróbltam leemelni róla a motort, de fájt neki. -  a fejem mellé álltak, így láthattam őket. Nagyjából ötven évesek lehettek. Ennél rosszabb már úgysem lehet. - azt inkább a mentősökre kell bízni.- forróság járta át testemet, de ez inább égetett. Nem volt kellemes, nagyon nem. 

A két idegen velem maradt, amíg nem jött segítség, bár nem szóltam hozzzájuk. Leginkább az elmúlt pár óra eseménye zajlottak a fejemben. Melléjük csapódott az a gondolat, hogy ezután nem nagyon lesz esélyem motorra ülni. Ez a büntetésem azért, amit tettem? Tényleg sajnálom, és ha lehetne vissza is vonnám, de nem erős visszavágás ez az élettől? Csak annyit kérek, hogy a motor maradjon egyben.

Ha bevisznek a kórházba a szüleim biztosan fel fognak bukkani, és papolni fognak arról, hogy ők megmondták, vissza kell mennem, felelőtlen az, amit csinálok, változtatnom kellene az életvitelemen. Jó, azon valóban változtatnom kell, de az ők szájukból hallani bosszantó. Ők inkább kioktatva vágják a fejemhez, nem tanácsként. Hogy utoljára mikor adtak tanácsot? Nem tudom, talán soha nem is adtak. Szinte nem is ismernek. Azt se tudnám megmondani, hogy volt-e olyan, hogy családostúl mentünk el valahova. 

Ezért vagyok többet a fiúkkal. Ők legalább megértenek, és segíteni próbálnak. Jó, ők is lecsesznek, ha valami baromságot csinálok, főleg Hongjoong, de utána biztosítanak arról, hogy szeretnek, nem ítélnek el, és számíthatok rájuk. Azt hiszem ezúttal mindenki a fejemet fogja venni, pedig nem is én voltam a hibás.