Seonghwa pov:

Arra kaptam fel a fejemet, hogy magamra hagyott. Mintha az utolsó buszt késném le, úgy szaladtam utána. Nem ment még el, a konyhába ment, de oda is követtem. Nem fogom hagyni, hogy elmenjen, azt nem akarom. Rendbe akarom hozni mind azt, mit tettem. Hátulról öleltem át, testét az enyémhez szorítottam.

- kérlek, ne menj el. Helyre hozom, ígérem. Mindent csak a motorom miatt tettem, nem akartam elveszíteni, ahogy téged sem. Elsőnek tényleg csak egy fogadás lett volna az egész, de beléd szerettem. Fontos lettél nekem, tudom, hogy elcsesztem, de kérlek, ne hagyj magamra.- gáz, vagy nem gáz, szabad utat adtam a könnyeimnek.

- becsaptál. - ennyit mondott, de ez az egy szó annyira fájt, hogy össze kellett szorítanom szemeimet. - annyi fájdalmat okoztál már nekem.- kezdett bele csendesen, sokkal nyugodtabban, mint pár perccel ezelőtt. - annyit szenvedtem már miattad.- szipogott ő is. - de ez az egy hét veled összezárva, hogy kedves voltál velem, meg tudtál érteni, és segítettél lerázni egy fiút, elérte azt, hogy megkedveljelek. - rázta fejét. Nem tartottam olyan szorosan, simán ki tudna bújni az ölelésemből, mégsem teszi.

- adj még egy esélyt. Nem foglak átverni, és elhagyni sem. Ez is hiba volt.- bújtam nyakába.

- sajnálom. Egyszer próbáltam bízni benned, azt is hiába. - kezével szétkapcsolta karjaimat, s kibújt közölük. Szembe fordult velem, szemei könnyesek voltak. Egy könnycsepp pont most bújt ki. - a mi történetünk itt fejeződik be. - került ki, és visszament a szobájába. Az ajtót magára csukta. Ajkaimat préseltem össze, hogy vissza tudjam fojtani a feltörekvő sírást. Nem volt könnyű. Legszívesebben ordítani tudtam volna, akartam, de nem tettem. Csendben szenvedtem. Tehetetlenül fordultam körbe, téptem hajamba, mintha az segítene, de köztudott volt, hogy ez nem változtat semmin.

Küzdenem kellene érte, nem feladni. Bőgés helyett az ajtaján kellene dörömbölnöm, kiabálni, hogy bocsájtson meg, kezdjük újra, és ezekhez hasonló. Mégis annyira félek megtenni. Miért nincs bátorságom odaállni, és közölni a szándékaimat? Hova tűnt az a bátor Seonghwa, aki az elején voltam? Miért nincs erőm megtenni? Miért gyengültem le ennyire?

Csak nézem az ajtaját, hullajtom a könnyeket, és ostromlom magam, amiért egy ekkora szemétláda voltam. Ráadásul tisztában voltam azzal, ami következni fog. Tudtam, hogy fájni fog neki, hogy nem lesz egyszerű, tudatosan okoztam neki problémát, nem véletlenül.

Mit mondhatnék még neki? Kértem az esélyt, nem adta meg. Bocsánatot kértem, nem bocsátot meg. Hogy is bocsáthatna meg? A helyében talán én is ezt tenném. Próbálom az ő szemével nézni a dolgokat, és rájönni mi mehet a fejében. Ő itt látja a kapcsolatunk végét, de tudom, hogy ha adna egy másik esélyt, boldogok is lehetnénk. Mert, ha megkaphatnám, többet másra nem néznék.

Erőt vettem magamon, az első lépést megtettem az ajtó felé, ám meg is hátráltam. Biztos ezt kell tennem? Rá kéne bíznom a sorsa, és hagyni, hogy hátha újra mellém sodorja-e, vagy nem? A fejemben olyan egyszerűnek tűnik, ahogy elképzelem, hogy odamegyek, bekopogok, benyitok, magamhoz ölelem, és többet soha el nem engedem. A valóságban miért másabb? Talán azért, mert a fejemben nem veszem számításba az érzelmeket.

Összeszedtem magam, kezeimet ökölbe szorítottam, mintha azok erőt adnának, s újra elindultam a szoba ajtóhoz. Kezemet emeltem fel, hogy kopogjak, de az ajtó pont kinyílt. A kisírt szemű lány értetlenül nézett rám, majd kezemre, utána újra rám. Észhez tértem után kezemet leengedtem, kezdetét vette újra a magyarázkodásom.

- nem bírnám ki, ha elmennél. - nyögtem ki halkan. Valamiért a világ legnehezebb feladatának bizonyult, pedig szívből jött.

- azt kibírtad, hogy becsapj. - válaszolt csendesen. - menj az útból. - tolt arrébb. A szobából kiment, szememmel követtem végig ahogy a bejárati ajtó felé fordul. A semmi vezérelt arra, hogy bemenjek a szobájába, és körül nézzek. Sajnálattal néztem végig a falakon, amiket egykor képek díszítettek. Nem pakolt el mindent, de a legtöbb cuccát igen. A bőröndöt is csak akkor vettem észre, mikor beljebb mentem. - mit csinálsz itt?- hangjára hátra fordultam, bár nem mondtam semmit. - menj ki. - nem foglalkozva velem sétált el mellettem, s a bőröndjét megfogva húzta maga után.

- legalább azt engedd, hogy segítsek. - kaptam el a bőröndöt.

- segítettél már eleget. - rántott egyet a bőröndön, az meg kicsúszott a kezeim közül, úgy ahogy a lány is.

- Yoobin! Kérlek! Hallgass már meg!- rohantam utána. A kis hely miatt nem tudtam elé kerülni, mert nem fértem el mellette.

- meddig szeretnél még magyarázkodni? Már mindent értek, Seonghwa!- állt meg hirtelen. - csak egy fogadás volt, a motorod volt a tét, belementél, most meg könyörögsz, hogy bocsájtsak meg. - emelte fel hangját. - könyörögsz, hogy adjak egy új esélyt, de mit ér az, ha egy motor fontosabb neked, mint az akit szeretsz?- már rendesen kiabált velem. Szavait lassan, apránként tudtam csak felfogni. Mire eljutottak az agyamhoz, az pedig feldolgozta őket, Yoobin már nem volt előttem.

- annyit jelent nekem az a motor, mint neked a- hirtelen nem tudtam mi lenne számára a legfontosabb ebben az életben. Egyszer sem volt róla szó, mi nélkül nem tudna megélni.

- a mi?- biccentett felém, de mivel nem tudtam rá válaszolni elmosolyodott, s folytatta bőröndje cipelését.

- hadd tegyem jóvá! Azt mondtam, hogy el foglak hagyni, de visszatérek!- próbáltam emlékeztetni a tegnap estére, hátha visszajön neki egy kis képkocka, és minden boldog lesz.

- ugyan már!- tette le a bőröndöt, mikor leértünk a földszintre. - még csak nem is ismersz! Azt se tudod miket szeretek! Hogy szerethetnél, ha azt sem tudod milyen ember vagyok? Megláttad a testem, és bumm, hirtelen minden érzésed megváltozott?- csettintett ujjaival a "bumm" szónál.

- nem!- szálltam vitába az állítással ellen.

- akkor mi az, amit megszerettél bennem, ha nem a testem az? - biccentett felém, amint számonkért.

- a nevetésed, a hangod, a közelséged úgy hat rám, mintha drog lenne. Egyszerűen szomorú vagyok, ha nem beszélünk, ha nem szólsz hozzám. Olyankor úgy érzem, hogy ellenem van a világ, dühös vagyok. Nem tudom elmondani, mert elmondhatatlan érzés, de kurvára beléd estem. - reménytelen próbálkozás volt, hiszen láttam a szemeiben a kételkedést, bizonytalanságot, illetve a félelmet az őszinteségem kapcsán.

- sok mindenért elnéző vagyok, de a hazugság, és a gonoszság pont nem tartozik bele. - lökött arrébb, és kisétált a tömblakás ajtaján.