Seonghwa pov:

- egyik se csinált még ilyet.- kuncogta el magát San. Az biztos, hogy egy csaj sem hagyott így el. Őt vágtam át, de engem hagyott faképnél. Bambán néztem azt a helyet, ahol állt. Mintha még mindig ott lenne, úgy néztem.

- minden oké?- lökött meg vállamnál Woo. Fejemet megrázva tértem vissza a valóságba. Nem bambulhatok így el, a végén még fura lesz nekik.

- ja, aha.- bólintottam aprót. - csak meglepett, hogy csendben maradt.- fordultam feléjük. - ugye nem csak én számoltam a hisztivel?- kérdeztem őket, amire fejüket rázták. Erre tényleg kíváncsi voltam, valóban meglepett.

- nem. - sóhajtott Yunho.- azt hittem zengeni fog az egész ház a kiakadása miatt, de nem. - támasztotta fejét öklével.

- mindegy.- legyintettem, bár nagyon nem volt mindegy. Menni akarok, és megmagyarázni az egészet. - San, mehetünk? Kell a motorom, hamár végig csináltam ezt a szart.- szorítottam össze szemeimet, mintha annyira szörnyű lenne, hogy hozzá kellett érnem Yoobin-hoz olyan értelemben.

- még dobok egy sárgát, utána mehetünk. - állt fel a székről. Lassú, erőtlen léptekkel haladt a mosdó felé. Mint egy nyugdíjas, sőt, egy nyugdíjas gyorsabban ment volna nála.

- mi történt vele?- kérdeztem a fiúktól. Egymásra néztek, majd röhögni kezdtek. Értetlenül ültem ott, de az, hogy nevettek, ráadásul jóízűen, őszinte kacaj volt, engem is mosolygásra késztetett.

- a kertben van pár raklap a szomszédház falának támasztva. Ez a fasz meg úgy bepiált, hogy felmászott a tetejére, csak azzal nem számolt, hogy a raklap elcsúszhat. Az elcsúszott, ő meg seggre vágódott a betonon.- mesélte röhögve Jongho. Belőlem is sikerült kicsikarni egy kisebb kacajt. Elképzeltem, ahogy elesik, és egész vicces. San elvégezte a dolgát, addig én összekaptam magam, cipőt húztam.

- délután hozd a kocsit az albérlethez.- fordultam Mingi-hez. Legalább a nyereményemet kapjam meg még ma, hamár elvesztettem Yoobin-t. Jó, az önsajnálat nem old meg semmit, mivel ezt én basztam el, magamnak köszönhetem.

- miből gondolod, hogy ott maradhatsz?- húzta fel magasra szemöldökeit.

- az legyen az én gondom.- zártam le ennyivel. Ha csendben távozott Yoobin, nagy eséllyel meg tudom beszélni vele a dolgokat. Ha nem, akkor költözök valamelyik fiúhoz. Mingi egy "nekem mindegy" fejjel nézett rám, ezt pedig úgy vettem, délután hozza a kocsimat.

San-nal beültünk a kocsiba, és indultunk hozzájuk. Nem szóltunk egymáshoz, ő az utat figyelte, én meg gondolkodtam, hogy mekkora egy paraszt vagyok. A bocsánatkérést terveztem a fejemben, őszintének kell lennie, mert tényleg sajnálom. Ha megbocsát, a következő az lesz, hogy a fiúknak mondom el, mi a szitu. Úgy Mingi sem veheti el a motort, mert az alku rám eső részét végig vittem. Mit meg nem tesz az ember egy szeretett tárgyért. Tárgy, de ugyanúgy van lelke.

Mikor megérkeztünk San leparkolt a ház előtt, de nem a bejárón. Ha ott állt volna meg nem tudnám kihozni a motort, mert nem férnék el vele. A nagykapun mentünk be, onnan hamarabb a garázshoz érünk, mintha a kiskaput használtuk volna. San kinyitotta a garázs ajtaját, s végre megpillanthattam életem szerelmét. Fekete Yamaha R1, a szívem dobban be, ha csak ránézek. Úgy állt ott, mintha teljese új lenne. Fényezése csillogott, új gumik voltak rajta, a sisakom is rajta volt.

- kicsit megpolíroztam neked.- sétált az egyik asztalhoz.

- ráfért már. Kösz, hogy megcsináltad. Mivel tartozom?- vettem kezembe a sisakot, közben őt néztem.

- igazából semmivel. - rázta fejét.- élveztem szerelni, sokszor leszidtam a japánokat miatta, de amúgy tök jó volt csinálni.- vigyorgott rám, amire én is elmosolyodtam. - tessék, itt a kulcs.- dobta felém a tárgyat.

- jövök eggyel.- néztem mosolyogva a kulcsot. Most, hogy visszakaptam, úgy érzem, hogy végre teljes vagyok. Mintha az a kis darab, ami eltűnt belőlem visszatalált hozzám.

- ha nem tudsz hova menni, - kezdett bele csendesen.- ide bármikor jöhetsz. Csinálok neked helyett, de drukkolok, hogy helyre tud hozni. Nem bírom a csajt, nem a mi társaságunk, de illene hozzád. - tette zsebre kezeit, mintha szégyellné ezeket a szavakat.

- igyekszem helyre hozni.- tettem fel a sisakot. A kulcs segítségével beindítottam ezt a csodát, a hideg futott végig rajtam a hangja miatt. Olyan régen hallottam már. San kikísért, köszönésképpen intettem neki. Következő úticél: Yoobin. A motorozás kicsit megnyugtatott, de még mindig izgulok, hogy mi fog történni. Csak abban bízom, hogy emlékszik miket mondtam neki. Ha nem emlékszik, és elküld, akkor elmegyek, de az ígéretemet megtartom, és visszatérek hozzá.

A sisak alatt ott volt arcomon a mosoly, hiszen végre kezem alatt érzem a motor zakatolását, ez pedig felülmúlhatatlan. Jó érzés, de ha Yoobin mögöttem ülne, az még jobb lenne. Bár boldog voltam, és siettem, a sebességhatárt nem léptem át. A tömblakáshoz érve megbőgettem a motort. Száz százalék, hogy felhallatszott, nagyon vékonyak a falak, mint ahogy a szigetelés is. A motort leállítottam, utána siettem fel a lakásba. Kettessével szeltem a lépcsőket mindaddig, míg fel nem értem az ajtónkhoz. Kezem már a kilincsen volt, pont most kezdtem el hezitálni.

- szedd össze magad! Talán mindent helyre tudsz hozni!- motyogtam magamban, szemeimet összeszorítva. Nagy levegőt vettem, és benyitottam. Az első dolog, ami szembetűnt az a fogas volt. Csak az én kabátaim voltak rajta. A sisakot letettem a komódra, cipőmet most nem vettem le. Fontosabb megtalálnom Yoobin-t. Nem tetszik, hogy nincsenek a kabátai a fogason. A konyhában nem volt, ahogy a nappaliban sem. A kis folyosóra benézve a szobája ajtaja nyitva volt. Ez vezérelt, hogy arra menjek. A szoba ajtajában megálltam, és körbe néztem a lilára festet szobában. Dobozok egymásra pakolva, a falakról leszedte a képeit, a plüsseit is elpakolta a polcokról. Ő maga háttal állt nekem, az egyik dobozba pakolt. - elmész?- kérdeztem halk, rekedtes hangon. Apró sikollyal fordult felém, ijedtében majdnem ráesett az ágyra. Kezét mellkasára téve nyugtatta magát. Szemeim újra a karton dobozokra tévedtek.

- nincs maradásom.- válaszolt, miután megnyugodott. Nem mehet el, mi lesz az egyetemmel, a munkáival, a barátaival, és velem? Ajkaim nyíltak el félelmemben. Belegondolni is rossz, hogy itthagyja a várost, azt nem akartam elérni, hogy ő költözzön. Költözök én, csak ő ne menjen. Tudni akarom hol van, hogy vissza tudjak jönni hozzá.

- és mi lesz az egyetemmel?- pillantottam rá. Komor tekintettel nézett rám. Igen, megérdemlém, hogy így nézzen, de akkor is fáj ez a nézés tőle. Bárkitől elviselem, de tőle nem.

- az téged ne érdekljen.- folytatta tovább a pakolást. Nem gondolkoztam, csak azt tettem, amit a szívem jónak látott. Három nagy lépéssel kerültem mellé, csuklójánál fogva fordítottam magammal szemben, ezzel megállítva a pakolásban.

- nem mehetsz el.- ráztam fejemet. Mivel tudnám meggyőzni őt? Miért nem hallgattam Hongjoong-ra?- nem hagyhatsz itt...- régen sírtam utoljára, viszont most éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, az orrom hegye szúrni kezd.

- nem hagyhatlak itt?- nevette el magát.- tudtommal csak egy fogadás voltam, semmi más. Tudtommal utálsz, és undorodsz tőlem. Ha ez egy újabb szívatás...engedj el!- rángatta csuklóját. Kezem szorítása ahelyett, hogy enyhűlt volna, erősödött. Tekintete tele volt gyűlölettel, csalódottsággal.

- kérlek, megtudom magyarázni!- nem mondott semmit. Küzdött, ki akart szabadulni kezem közül, én pedig ezt nem voltam hajlandó hagyni. Rájött, miszerint gyengébb, mint én, és nem fogom elengedni.

- a magyarázatodra vagyok a legkevésbbé kíváncsi. - szinte arcomba sziszegte ezeket a szavakat.- remélem megérte kihasználni. Ennél nagyobb szívatást még nem ejtettél el rajtam. Engedj el!- jobbnak láttam elengedni kezét. Szemeimet lesütöttem a padlóra, nem mertem ránézni. Amit éreztem, miután elengedtem kezét, egy erős csattanás, majd csípő érzés az arcomon. Még ekkor se voltam hajlandó rá emelni tekintetemet. Szégyelltem magam.