Yoobin pov:

Hajnali kettőig írtam a szakdolgozatot, de így is csak három oldalt tudtam összekaparni. Fáradtágom annyira legyűrt, hogy még a szobámba se tudtam bemmeni, a kanapén aludtam el.

Viszont nem aludtam túl sokáig. Nem is tudtam, a kis hang pedig ott volt a fejemben, ami azt súgta, hogy bocsánatot kellene kérnem Jiha-tól. Én nem ilyen szoktam lenni. Sosem vitatkoztam még vele.

Seonghwa is ott volt a fejemben, nem akart eltűnni. Még az álmomban is felbukkant.

Hajnali ötkor pattant ki a szemem a szárazságra, ami a számban tombolt. A laptopot bekapcsolva varázsoltam fényt a lakásba. Iszok egy pohár vizet, aztán bemegyek a szobámba aludni. Legalábbis ez a tervem, aztán lehet ez változni fog. 

A konyhában töltöttem vizet egy pohárba, közben megnéztem az értesítéseimet. Csak egyetlen egy üzenetet vártam, a legjobb barátomtól, de nem jött. A kis hang azt súgta nekem kéne bocsánatot kérnem, mégsem tettem. 

A poharat visszatettem a helyére miután elöblítettem s mentem a szobába. A gép előtt viszont megálltam. Negyven oldal kell neki holnap délelőttre. Egy nap alatt nem leszek kész vele, sőt lehetetlenség lenne, mégha csak másolnék és beillesztenék, akkor is. Nagy sóhaj keretében ültem le a laptop elé. Feltettem magamnak a kérdést: miért vagyok ilyen kedves?

Szemeim már alig látták a képernyőt, rettenetesen égtek már a sok gépezéssel töltött időtől, de ez sem tántorított. A Nap lassan emelkedett fel, s sütötte át a függönyökön sugarait. Ez késztetett arra, hogy megnézzem mennyi az idő. Reggel hét óra. Hát, sokat aludtam. 

Készültem volna lecsukni a laptop tetejét, de megijesztett a szoba ajtó nyitódása. Nem tudom mi okból, de elfeküdtem a kanapén, alvást színlelve. Lépteit hallottam közeledni, egyre hangosabbá vált a papucsa csoszogása a parkettán. Megállt. Nem telt el egy perc, újra csoszogni kezdett. Olyan érzésem támadt, hogy nagyon közel van hozzám. Szemeimet nem mertem kinyitni, nem akartam lebukni. Nem is tudom miért játszom el, hogy alszom.

- bolond nő. - suttogta a fejem fölött valahol. Nehéz volt visszafogni reakcióimat kijelentésére. Bolond? Örüljön, hogy segítek neki! Nélkülem már pánikrohama lenne! - ha tudnám miért segítesz...- hajam egyik tincse arcomba hullott magától, ami csikizni kezdte orromat. Orromon rántottam párat, talán ez adta neki a gondolatot, hogy oda nyúljon, s kivegye arcomból a tincset. Keze lágyan súrolta végig arcomat. Nem bírtam visszatartani, szemeim kipattantak.

- mit csinálsz?- a legjobb színészi tudásomat vettem elő. Homlok ráncolva szorítottam össze szemeimet, s fordultam másik oldalamra ügyelve arra, hogy ne essek le a kanapéról.

- volt valami az arcodon. A szobádban kéne aludnod, nem a kanapén. - hangja messzebbre került. Felültem, s keresni kezdtem őt. A pult mögött keresgélt valamit. - hol vannak a bögrék?- morogta.

- fejed fölött. - én sem válaszoltam kedvesebben. - ahelyett, hogy kioktatsz, hálásnak kéne lenned, hogy segítek. - fejemet támasztva figyeltem mit csinál.

- mondtam egy szóval, hogy nem vagyok az?- vett ki egy bögrét a szekrényből, utána felém fordult. - csak annyit mondtam, a szobádban aludj. - vágott értetlen arcot. - mi rossz van ebben?- fordult vissza. A kávéfőzővel kezdett bíbelődni.

- bunkón mondtad. - csuktam le a laptopot, s kezembe vettem. - megyek a szobámba. - kicsit gúnyosra sikerült a mondat. Úgy is akartam, de így kimondva, bűntudatom lett.

- nem foglak zavarni. - lezser stílusán csak szemet forgattam. A szobában letettem a gépet az íróasztalra, a redőnyt leengedtem, azután bezuhantam az ágyamba. Lila párnámat ölelve vártam a megérdemelt álmokat.

Egy pusztán álltam a köves úton, amitől öt méterre volt egy kör alakú karám. Túl közel volt az úthoz, de nem is ez volt benne a legfurább. Hanem az, hogy állat helyet egy kislány állt benne, talán tíz éves lehetett. Tekintete tele volt félelemmel, karjait szorosan teste mellett tartotta, remegő lábakkal lassan hátrált, de nem tőlem.

A karámon kívül két fiatal fiú állt. Tizenhét éveseknek tippelném őket. Aggódó pillantásaikat a kislányra vezették, ám nem mentek segíteni neki. Nem koreaiak voltak, ahogy a kislány sem. A félelem attól a bohóctól áradt, aki a karámon kívül vigyorogva nézte a riadt kislányt.

Orra hosszú, hófehér bőre visszaverte a Nap fényét. Szemei feketék, ruhája fekete-fehér. Annyira ismerős ez a bohóc, de nem tudom honnan. Valahol biztos láttam.

Hirtelen ugrott egy hatalmasat, így került a karámon belülre. Ahogy földet ért mind a hárman beleremegtek. Lassú léptekkel közeledett a kislányhoz, akin látszott, tudta, itt a halál. A bohóc vigyorogva sétált felé egyre gyorsabban, majd mikor elérte eltörte a kislány nyakát, fogait nyakába mélyesztette, s egy jókora darabot kiharapott belőle. Szanaszét szedte a kislány testét, szájából folyt a vér, fehér bőrén csak úgy virított a vörös folyadék, akárcsak a ruhája fehér részén.

A kislánnyal végzett, megfordult, de nem hozzám. A két fiút nézte, akik egymást próbálták védeni saját testükkel. Velük is hamar végzett a bohóc. Miután megölte a két fiút akkor találta meg az én pillantásaimat. Mintha rá nagyítottak volna az arcára, annyira közelről láttam, ahogy véres fogait végig nyalja nyelvével.

Szemeim itt pattantak ki a helyükről, s gyorsan ültem fel az ágyban. Kapkodva a levegőt néztem körbe a lilára festett falakon belül.

- basszus...- megnyugodva dőltem vissza a párnák közé. - honnan jött ez?- szorítottam mindkét kezemet homlokomra. Nem is ismerem ezt a bohócot, nem is néztem róla semmit, egyáltalán horror filmet sem néztem. Akkor mégis mi volt ez az álom?

Az ágyból kimásztam. A gyomrom jelzett, hogy itt lenne az ideje enni valamit. Először elmentem a fürdőbe, utána készítettem reggelit. Két melegszendvicset dobtam össze. Míg sült a szendvics, a pultra támaszkodva néztem ki a fejemből. Szemeim a nappalit páztázták végig addig, míg a látókörömbe került egy cetli, ami a pult végében volt, a gyümölcsös tálnál. Kíváncsian lépkedtem a pult végébe, s kezembe vettem a papírt, ami inkább nézett ki úgy, mint egy boríték darabja. Seonghwa kézírása díszelgett rajta.

- délben jövök, segítek írni a házit. Köszönöm. - olvastam fel orrom alatt motyogva. Ajkaimat összepréselve mosolyodtam el, szívem nagyot dobbant. Két kezemmel szívemhez szorítottam a fecni darabot. - miért örülök? Nem kéne örülnöm!- kaptam észhez, a papírt el is dobtam magamtól.

Reggeli előtt még felhívtam a főnökömet Hyungjoo-t, miszerint, ma nem tudok bemenni. Elengedett, viszont azzal a feltétellel, hogy holnap dupla műszakban kell dolgoznom. Tehát a holnapi napomat sem az egyetemen fogom tölteni, hanem a kávézóban. Öröm lesz.

Miközben a szendvicset ettem a laptopon durkáltam különböző oldalakon a szakdolgozathoz. Csomó mindent másoltam ki, és illesztettem be. Ha ebből nem jön ki legalább négy oldal, kihajítom a gépet az ablakon. Ujjaim kezdtek görcsbe állni, így cseréltem a pozíción. Bal kezemmel gépeztem, jobbal tartottam a szendvicset, amibe időnként beleharaptam.

Csak annyi időre álltam fel a gép felől, míg eltettem a mosatlant, elmentem mosdóba, és kinyitottam a nappaliban az ablakot. Miközben az ablakkal bíbelődtem az időt vettem szemügyre. A szürke felhők azt sugallták, vihar lesz, ez pedig nem okozott túl nagy örömöt a számomra. Ha megint olyan orbitális mennydörgés lesz, és Seonghwa is itthon lesz, cikizni, illetve ugratni fog a hülye beszólásaival, és poénjaival.

A géphez visszaültem, s csak akkor pillantottam rá az órára, mikor hallottam nyitódni a bejárati ajtót. Tizenegy óra negyvenkilenc perc. Nem foglalkozva vele írtam tovább a dolgozatot.

- nem fáj még a segged?- hangjára azonban ránéztem. A pultnál állt, kezében egy bevásárló szatyorral, amit a konyhaszekrényre tett le. - mióta írod?- sétált hozzám. Nem foglalkozva velem hajolt a géphez. Arca túl közel került az enyémhez, ez volt annak az oka, amiért szívem akkorát dobbant, amibe a gyomrom is beleremegett.

- nem is tudom...nyolctól?- néztem gondolkodva az órát. Talán valahogy ott kezdtem el. - eddig van huszonhét oldal. - pörgettem végig, hogy lássa, nem tévesztem meg. Büszke vagyok magamra, amiért ennyi idő alatt össze tudtam kaparni ezt. - azért majd olvasd át, nehogy valami baromság legyen. - fordítottam magam felé a gépet, jelezve neki, mehet a dolgára, mert folytatnám tovább.

- az nem lényeg, csak az, hogy legyen kész. - egyenesedett ki. - voltam bevásárolni. Gondoltam nem lesz időd rá, szóval...beugrottam a kisboltba. - a szatyorhoz lépett, s kipakolt belőle. - mikor mész dolgozni?

- nem megyek. - válaszoltam miközben az elgépelt szöveget javítottam ki. - sosem végeznél, ha itt hagynálak ezzel egyedül. - mondtam el az okát is, bár nem kérdezte.

- ne becsülj le, oké?- kérte sértődött hangon. Önelégült mosoly jelent meg arcomon. - inkább add ide, és főzz valamit, mert nagyon éhes vagyok. - vette el előlem hirtelen a laptopot. Azt se tudtam melyik irányba nézzek, olyan gyorsan nyúlt érte.

- miért? Te nem tudsz?- néztem rajta végig kihívóan. Sokkal bátrabb lettem vele szemben. Vissza merek neki beszélni.

- nem arról van szó. - forgatta szemeit. - mostmár itt vagyok, csinálom én. - fordított hátat. Laptoppal a kezében ment be a szobájába. Sóhajtva fogtam össze kócos hajamat, és láttam neki a főzésnek.