Yoobin pov:

A szobájában engedtem csak el derekát. Még ha kínoznának, akkor sem tudnám megmondani, miért öleltem meg, vagy miért sajnálom őt.

Csak a tanulmányaimat tesztelem rajta. Pszichológia szakon vagyok, szóval ez egy remek helyzet a gyakorlásra.

- szóval, mi a baj?- támaszkodtam a csukott ajtónak. Sóhajtva lépett szekrényéhez, amiből kivett egy fekete pulcsit. Ideje volt már felvennie valamit.

- az egyetem. - ült le gondterhelt tekintettel az ágyra. - sok a hiányzásom, és közel vagyok ahhoz, hogy kicsapjanak. Egy csomó szakdogát kéne még megírnom erre a hétre, dehát nem tudok olyan sok oldalt írni egyszerre. - túrt idegesen hajába.

Figyelemmel kísértem végig minden egyes apró kis mozzanatát. Ahogy haját markolta, tehetetlen pillantásait, amik a padlót célozták, egyre hevesebben mozgó mellkasát, cikázó tekintetét.

- ha csak ennyi a baj, tudok segíteni. - rántottam vállamon lazán. Hitetlenkedő tekintettel áldott meg.

- van valami közöd az építészethez?- hangja annyira flegma volt, hogy megfordult a gondolat a fejemben, hogy talán ez rossz ötlet volt.

- nem, de a Google a barátunk. - erőltettem magamra egy mosolyt.

Valami itt tényleg megváltozott, de nem tudom mi. Hagynám szenvedni, megérdemelné, hogy kicsapják, de valamiért nem akarom, hogy elmenjen az egyetemről. Pedig elvileg utálom.

- száz évvel ezelőtt volt internet?- kérdése nem kicsit lepett meg. Hogy jön ez most ide? - nem. Akkor vajon hogy csinálták meg a szakdolgozatokat az egyetemen? Innen!- mutatott fejére. Igaza van, beismerem, de nem teljesen.

- ha lett volna, hidd el, hogy ők is használták volna segítségként. Ne legyél ennyire konzervatív. - sétáltam közelebb hozzá, s leültem elé a földre.

- ha megírsz nekem egy negyven oldalas dogát az építészeti stílusokról, azon belül a futurista építészetről holnap után reggel nyolcra, esküszöm nem szívatlak többé.- nyújtotta kisujját. Hát, azt én megnézném, hogy megtartja ezt az ígéretét.

- rendben. - húztam félmosolyra ajkaimat, s kisujjamat beleakasztottam az övébe. Holnap úgyis olyan óráim lennének, amikre nem muszáj bemennem. Ha egy napot kihagyok, nem lesz belőle baj.

- de ha nem hozod össze, a falra kergetlek. - húzta el kezét. Szemei még mindig komoran néztek rám. Azt próbálta üzenni szemeivel, hogy ideje lenne mennem.

- van még valami más baj? - tettem kezemet az ölembe.

- csak menj ki. - fújta ki levegőjét. Sötét tekintete megijesztett, ahogy lassan nyitotta ki pilláit, s gyilkosan vetette őket felém.

- hát jó...- álltam fel. - de ha-

- menj már!- szakított félbe érdes hangjával. Ajkaimat egy vonalba préselve lépdeltem az ajtó felé.

Szóval építészet, azon belül a futurista. Fogalmam sincs róla mi az, vagy hogy néz ki, de a Google biztos ki ad rá valamit.

A nappaliban a szendvicsem társaságában álltam neki Seonghwa szakdolgozatának. Különböző oldalakon jártam a neten, s kutattam értelmes, összefüggő mondatok után. Hosszú éjszakám lesz, az biztos.

Miközben csináltam, gondolataim nem hagytak nyugodni. A fiú körül kavarogtak, s teóriákat gyártottak vele kapcsolatban. Megosztotta problémáját, de csak az egyik részét. Talán a másik túl személyes. Gépelés közben egy kérdés fogalmazódott meg bennem.

Szeretem?

Kezeim lefagytak, ahogy végig futott az agyamon. Azért érdekelne, mi a baja, azért nem akarom, hogy elmenjen az egyetemről?

A kanapéról felpattanva kézbe vettem a telefonomat, s a szobámba siettem. Jiha számát tárcsáztam. Pár csöngés után fel is vette.

- szia, baj van?- nem szoktam hívogatni, általában ő hív. Ezért volt meglepett a hangja. Az ajtómat kulcsra zártam.

- lehet szerelmes lettem. - hadartam suttogva.

- hangosabban mondd, nem hallom. - egy ideig nem válaszoltam. Magam elé bámultam, próbáltam végig vezetni magamban, hogy biztos-e az, amit érzek.

- azt hiszem, szerelmes lettem. - fogtam homlokamat. Idegesen kezdtem járkálni fel-alá a szobában.

- kibe?- firtatta érdeklődő hangon barátnőm. Ha én kimondom a fiú nevét, át fog nyúlni a telefonon, és akkor pofont lekavar, hogy a fejem megcsavarodik tőle.

- Park Seonghwa. - motyogtam. Síri csend jött a vonal végéről.

- te most csak szívatsz, ugye?- tette fel a kérdést komoly hangon. Bár tudnám!

- nem tudom! El kezdett érdekelni, hogy mi van vele, és már kevésbé félek tőle, lehet csak bebeszélem magamnak, de lehet hogy nem. - temettem arcomat tenyerembe. Muszáj nyitnom ablakot, mert elszédülök.

- várj, lassíts!- a telefont kihangosítottam, s az ablakhoz léptem. - azt mondod, hogy érdekelni kezdett? Yoobin, tudod, hogy ő az, aki az egész életedet pokollá tette? Nem szeretheted, ez nem olyan cuki szerelmi sztori, hogy ellenségből szeretők. Ahogy ismerjük, kihasználná, hogy szereted, megdug, aztán otthagy. Nála ez a szerelem, ez pedig neked csak rossz lenne. Inkább bemutatlak Tom-nak, ő úgyis hozzád illik.

Zavartan néztem a telefont. Ki az a Tom? És miért ne lehetne az én szerelmi történetem a tipikus enemies to lovers? Ha kicsit odateszem magam, megtudnám változtatni Seonghwa-t, egy kicsit még én is változnék.

- nem tudom ki az a Tom, de hanyagoljuk. A napokban Seonghwa kedves, vagy félig kedves volt velem. Jó hatással van rá, hogy itt van.

- Yoobin, ugye nem azt akarod mondani, hogy akarsz tőle valamit? - kérdezte kicsit ingerülten. - tudod mekkora fájdalmat okozna neked az a barom?

- de lehet, hogy nem! Egy próbát megér, legalább így az érzéseimet is meg tudnám fejteni! - győzködtem tüzesen.

- te nem vagy normális. - sóhajtotta. - ki fog használni, Yoobin, hidd már el! Egy fiú sem képes megváltozni egy lányért!- tapasztalatát hozta fel. Hasonló története van, amiben ő járt rosszul.

Bíztatást vártam tőle, azt hogy azt mondja, "próbáld meg, csak vigyázz magadra". Ehelyett viszont, leordította a fejemet, miszerint én nem vagyok normális.

Lehet nem vagyok az, de egyszer élünk. Egyszer mindent ki kell próbálni. Majd összekaparom magam.

- attól, hogy neked nem sikerült, nekem még sikerülhet. - bontottam meg a hívást. Nem fogok csodálkozni, ha ezek után nem is fog keresni.