Yoobin pov:

Hét órakor végeztem a munkával, mint ahogy azt Seonghwa-nak megjósoltam. A kávézótól tizenöt percre van egy market, oda még elmentem bevásárolni. Onnan indultam haza, felpakolva két szatyorral.

Mindjárt leszakad a kezem, pedig csak két perce tartom a szatyrokat. Az útból van még tizennyolc perc. Végig gondolva, nagyjából háromnegyedre otthon leszek. Még főznöm kell valamit, és még meg kell írnom egy esszét az agresszív viselkedésből. Nem holnapra kell, hanem a félév végéig, viszont sokat kell írnom, így el kéne kezdeni. Szeptemberben lett kiadva, lassan novembert írunk.

Örülök, amiért ennyire telik az idő. Amint sikerül a szakmámnak megfelelő állást találni elköltözök abból a lakásból. A városon kívül gondolkodom, ott szerintem senkise szólna, ha a kelleténél hangosabban hallgatom a zenét.

A lépcsőházban másztam a lépcsőt fel a negyedik emeletig. Nem ez a legmagasabb, de meghalok mire felérek. Hangos zene járta át az egész épületet. Remélem nem Seonghwa tart itt bulit. Nem akarok rendőrökkel társalogni.

A lépcsőn való vánszorgást kipihentem az ajtóm előtt. Sejtésem, miszerint Seonghwa bömbölteti a zenét, beigazolódott. A szatyrokat letettem a földre, s kezeimet masszíroztam. A szomszéd ajtaja már nyílt is. Gondolom indult szólni a hangos zene miatt.

- oh Yoobin...örülök, hogy megjöttél. Ez lenne a tizedik, hogy szólok a hangoskodás miatt. - csukta be maga mögött az ajtót Mrs. Yoo. Hetvenes éveiben járó hölgy, de gyorsabban fut, mint én. Nagyon fitten tartja magát, és nagyon csend szerető. Velem nem is volt gondja, csak Jiha volt az, aki szeretett bulizni.

- elnézést, Mrs. Yoo. Az új lakótársammal én sem jövök ki túl jól, de meglátom mit tudok tenni. - hajoltam meg tisztelettudóan.

- ennél még Jiha is jobb volt. - rázta fejét.- ő legalább lehalkította. - forgatta szemeit. - egyébként, nagyon ijesztő a fiú. - suttogta, hogy csak mi halljuk. Nekem mondja? Bár, anyira nem félek már tőle, mint két nappal ezelőtt.

- és bunkó is.- bólogatni kezdett.

- de nem csak ő, hanem a barátai is. Ha baj van, csak kopogj be. - ment vissza lakásába. Én is kezeimbe kaptam a szatyrokat, aztán mentem be. Hunyorogtam a hangos zene miatt, de fülem hamar hozzá szokott. Szegény hangfalak.

Kabátomat levettem, azt követte a cipőm. A szatyrokat bevittem a konyhába, utána kerestem Seonghwa-t. A nappaliban nem volt, és a hangfalak sem voltak ott, szóval a szobájában lehet. Kopogtam, bár a zene elnyomta azt, így benyitottam.

Ajkaim nyíltak el, mikor megláttam őt, a többiekkel együtt félmeztelenül. Egymást pofozták, amit értetlenül néztem. A nappaliból behozták a hangfalakat, Wooyoung, illetve Jongho álltak egymással szemben, s pofozkodtak. A többiek körülöttük álltak, s szurkoltak nekik. Pofozkodó versenyt rendeztek. Mindjárt beszállok én is.

Észre se vették, hogy ott vagyok, annyira el voltak foglalva a maguk kis játékukkal. Az ajtóból kerestem szemeimmel hol vannak a hangfalak. A tv-nél találtam meg őket. Oda lépkedtem, és kikapcsoltam mind a kettőt. Erre már felfigyeltek.

- te?- kérdezték egyszerre.

- kapcsold vissza.- mászott elő Seonghwa. A zenét akarta visszakapcsolni, de nem engedtem. Felvont szemöldökkel nézett rám. A bátorságom itt hagyott el, pedig most lett volna rá a legnagyobb szükségem. Ilyen közel még nem volt hozzám.

- ki fogják hívni a rendőröket. - takartam testemmel a két hangfalat. Nem mondott egy szót sem, arcomat fürkészte. Szemeimet megtalálta, s fogva tartotta tekintetemet.

- minket az nem érdekel.- válaszolt Yunho. - gratulálok, elcseszted a bulit.- tapsolt gúnyosan.

- a bulit, ami után mind a fülészeten ülnétek dobhártya szakadás miatt.- pillantottam rá. - inkább szívesen. - válaszul grimaszolt. - halkan hallgathatjátok, de ne döngessétek. Amúgyis azok az én hangfalaim. - kerültem ki Seonghwa-t.

- nagy lett a szád!- kiáltott utánam Yeosang.

- szeretnéd kipróbálni?- fordultam visszahozzá. Szemeim kerekedtek el, amint kimondtam. Én ezt csak gondolni akartam!

- ha már így felajánlottad...- nyalta meg ajakit. Zavartan pillantottam el róla, inkább ki is mentem a szobából. Gyorsan összeütök valami kaját, és bezárkózom a szobába. Majd, ha elmentek kimegyek, de addig nem. A konyhában kipakoltam a szatyrokból, végül arra döntöttem, mivel nincs kedvem főzni csinálok melegszendvicset.

- van itthon narancssárga festék?- Seonghwa hangjára összerezzenve néztem fel rá. Minek az neki? Ugye nem engem akar megviccelni vele?

- nincs.- ráncoltam homlokom.- Seonghwa, megmondtam! Egy tréfa, és kiteszlek!- fordultam felé, fakanállal fenyegetve őt. Az volt közelebb.

- úristen, ki mondta, hogy tréfára kell?- jött ki sodrából. - komolyan, olyan paranoiás vagy!- kiáltott rám. Nem tudom mi baja, de most az igazi Seonghwa-val beszélek, mivel nem vigyorog rám, és nem is jön olyan közel.

- még csodálkozol?- vontam számon fennhangon. - amennyi baromságot csináltál velem, szerintem jogosan vagyok az!- fordultam vissza a szendvicssütőhöz.

- azért ennyire ne vágyj a figyelmemre!- még hogy vágyok rá! Akkor van nyugtom, ha nincs itt.

- a figyelmed az utolsó dolog, amire vágyok ebben az életben. - morogtam orrom alatt. Nem jött válasz, visszament a szobájába. Vacsorám készítése közben azon gondolkodtam, mi baja lehet.

Az elmúlt napokban olyan vidám volt, viszont ma komor volt, legalábbis akkor, mikor a közelemben volt. Az egyetemen, a kávézóban, és itthon is.

Aggaszt a viselkedése. Összeveszett volna valakivel? A motorja lenne a baja? Három napja nem láttam a motort, lehet azzal lett valami, és most jött ki rajta. Vagy rájött, hogy nagyon elcseszte az életét a szülei szemébene?

- egyáltalán miért foglalkozok vele?- kérdeztem magamtól hangosan. - nem az én dolgom. - miután kész lettem a kajámmal elpakoltam, elmosogattam. A fiúk indultak haza, aminek nagyon örültem. Amíg kivonultak a lakásból a nappaliban bújtam el. Nem hiányzik a beszólásuk. Miután elmentek gyorsan Seonghwa elé szaladtam.

- mi van?- pillantott rám unottan.

- mi a baj?- szemét forgatva került volna ki, de nem hagytam békén. - történt valami?- kaptam el a karját. Hiába az ellenségem, és hiába utálom valamiért aggódom érte.

- hagyj békén. - hámozta le kezeimet karjáról. Miért vagyok ennyire kedves? Nem viselkedett úgy, mint aki megérdemli, hogy jó legyek hozzá.

- kérlek, mondd el, hidd el, hogy jobb lesz. - öleltem át hátulról. Sóhajtva állt meg. Sajnálom, a személyiségem túlontúl kedves.

- ha elmondom békén hagysz?- kérdezte csendesen.

- ideje, hogy visszakapd a sok piszkálást, úgyhogy nem. - mosolyogtam rá. Fejét rázva ment tovább szobájába, de nem engedtem el.