╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Until it breaks
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

Fura, de három nap elteltével már viszket a sebtapasz alatt a homlokom. Négy öltéssel kellett összevarrni.

Felsóhajtok, ahogy belépek a kocsmába. Körülnézek, hátha Rogers itt lesz, de hűlt helye. Archer elüldözte. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne jöjjek dolgozni, kell a pénz egyetemre, így csak veszek egy mély lélegzetet és végignyomom még egy pár hétig a műszakokat.

A pulthoz lépek, rádobom a táskám. Ekkor veszem észre, hogy egy napraforgócsokor fekszik rajta. Érte nyúlok, felemelem. A liliom és a napraforgó hangsúlyos. Megkeresem rajta a cetlit. Valahogy érzem, ezen is van. Van is!

Kedves Skyler!

Remélem, jól vagy. Nem mondom, hogy az én kezem jól lenne, de szétverni valakinek a mocskos képét, aki bánt egy lányt, azért megérte. Örülök, hogy nem esett nagyobb bajod.

Ui.: Töltsd már le az Instagramot!

Csókolni biztos sosem fog:

A te ex-mostohatestvéred :)

– Ja. Szép csokor, nem?

Archer hangja felé fordulok.

A sarokban ül egy rozoga asztalnál, amit nem használunk, kezében egy whiskys poharat forgat.

Elmosolyodik.

– Ne aggódj! Bobby nem engedné, hogy alkoholt igyak. Ez csak víz.

Odasietek hozzá a csokorral együtt, és elé helyezem.

– Tőled kaptam a másikat is!

– Bizony – biccent.

– De miért? És mit értettél azon, hogy megmentettem egy csomó baba életét?

Feláll, lesimítja bordó ingét. Közel jön, de még mindig megtartja a tisztes távolságot.

– Azt, Skyler, hogy amikor bevittek a kórházba, vért vettek.

– És? – Türelmetlenül állok egyik lábamról a másikra, és nagyon zavaró az a pimasz mosoly arcán, de nem olyan, amit pofonnal törölnék le, hanem amit két ujjammal szélesítenék ki.

– James Harrison neve rémlik?

Megcsóválom a fejem. A szőke loknik az orrom előtt úgy ugrálnak, mintha ők is várnák a választ.

– Ugyanolyan különleges vért hordoz, mint én. A véréből előállítható az úgynevezett Anti-D antitest készítmény, ami segíthet megvédeni a csecsemőket az Rh-összeférhetetlenségtől, ami sokszor halálos lehet a babákra nézve. A véremben anti-d immunglobulin van, ami ezen segít. Ha te nem vagy, ez nem derül ki.

Csak pislogni tudok, és néha kinyitni a szám. Ebből egy szót sem értettem, pedig életemben annyit voltam kórházban, mint más gyerek nyári táborban, illendő lenne többet tudni az orvoslásról (legalábbis a kardiológiáról vagy hematológiáról).

– És... – szólalok meg hosszabb blokk után. – Ez hogy derült ki...? Félprofinak számítasz, rendszeresen vesznek vért tőled.

– De nem kórházi orvosok vizsgálják. Tehát – tárja szét a kezét –, különleges vagyok.

– Azért vagy itt, hogy ezt elmondd?

Visszaül az asztalhoz, összekulcsolja egymással az ujjait.

– Nem, Sky. Azért vagyok itt, hogy figyeljek rád. Hogy ne tegyen senki olyat, amit te nem szeretnél.

Aggódva tekintek a pult és az italok irányába.

– De az alkoholok...

– Ez is egy lényegi rész. Ha rendszeresen akarok vért adni, tisztának kell lennem. Elrettentő példának itt lesz ez a sok állat, akik nálam is jobban alkoholisták. És biztos nem vesz majd rá a lélek, hogy igyak, miközben valakit szemmel tartok. Magamat ismerve viszont... valószínűsítem, nem fog sokáig tartani a lelkesedésem, félek, hamar visszaesek, mint ahogy mindig. – Megáll rajtam a tekintete, ettől olyan érzésem van, mintha Archer jelenléte védőpajzzsal burkolná be az egész lényemet; most teljesen biztonságban lelem magam.

Nyelek egy hatalmasat.

– Itt fogsz ülni... mindennap... miattam?

– Ja.

– Még mindig utálsz?

– Utállak. De semmiképpen sem akarom, hogy bántódásod essen. Szóval megtennéd, hogy nem sodrod magad bajba... légyszi...?

– Mi lesz az edzésekkel?

– A beosztásodhoz igazítottam.

– Micsoda...? – kerekedik el a szemem, a hangom ellaposodik.

– Bobby volt olyan jó hozzám, és elmondta, mikor dolgozol.

A csípőmre rakom a kezem.

– Nem szeretem, amikor szövetkeznek a hátam mögött! – emelem rá a mutatóujjam.

– Én meg azt nem szeretem, amikor random lányokat zaklat pár nárcisztikus köcsög, csak mert úgy gondolják, ők férfiak, és bármit megtehetnek. Azt meg végképp nem szeretem, amikor ez a bizonyos lány, akit zaklatnak, elutasítja a segítséget, csak mert azt gondolja, ezzel gyengének fog tűnni, holott egyértelmű számomra, segítséget kérni a legnagyobb bátorság.

– Ilyen hosszan még nem hallottalak beszélni – állapítom meg.

– Kívülről elmondom neked a Ne bántsátok a feketerigót vagy a Moby Dick-et – mondja fahangon.

– Tessék?

– Kezdem azt hinni, a szíveddel együtt a hallásodat is elvesztetted. Csak ezt hallom tőled: Micsoda? Tessék? Jól hallottad, Skyler drága, kívülről tudom mindkét művet, vagy mesterművet, ahogy tetszik, habár ez kicsit túlzás, biztos van pár metafora vagy dialógus, esetleg konfliktus, ami számomra annyira jellegtelen, hogy kihagyom.

– Úgy beszélsz, mint Kökörcsin a Vajákból.

Aprót ránt a vállán.

– Ha szeretnéd, írok rólad egy iamboszt.

– Ezzel burkoltan fogyatékosnak neveztél?

– Nem is burkoltan – dől hátra a széken, mert érzi a győzelmét. – Habár meglep, hogy tudod a jelentését.

– Dráma szakkörre jártam, golyófej!

– Tessék? – kapja fel a fejét morcosan.

– Mi van, tán te is süket vagy? – Diadalittas mosoly feszül az arcomra.

Archer savanyú képet vágva belekortyol a vízbe.

Megragadom a virágot, hátrafordulok, az öltözőhöz indulnék átvenni a ruhám, de ekkor Archer hangzatosan megköszörüli a torkát.

– Segítened kéne...

Visszalépek, leülök vele szemben. Mozdulatlanul figyelem Archer remegő száját. Az előbbi jókedve, mintha egy csettintésre elszállt volna; a gondterhelt barázdák a homloka közepén kitüremkednek.

– Pénzre van szükséged? – biccentem oldalra a fejem.

Megrázza a fejét.

– Támaszra. Ma meccsem lesz... megint. Marko ellen... megint.

Hogy a francba kerülnek össze ezek ketten ilyen gyakran?

– És...?

– Gyere el velem, és támogass! Itt Lovelandben mindenki ellenem fog szurkolni, elkélne egy támasz, aki velem van.

– Kizárt! – Kizárt, hogy én legyek az. – Archer, azt akarod, hogy engem is megutáljanak az itt élők?

– Fizikailag képtelenség, hogy valaki megutáljon, Phoenix! – mondja artikulálva.

– Honnan vagy te abban olyan biztos?

– Ki tudna utálni egy szív nélkülit?

– Vigyázz a szádra, Collins! – vicsorgom. – Van a... testemben szív!

Felemeli a két tenyerét.

– Bocsánat! Úgy értem, senki nem fog téged utálni. És tartozol nekem – teszi hozzá. – Itt ülök majd mindennap alkoholok között, ennyivel jössz.

– Á, szóval az önzetlen cselekedeted, mégsem annyira önzetlen!

– Már mondtam: nem én vagyok a jófiú. Önző vagyok.

– Hát, akkor jó lenne, ha ebből az önzőségből visszavennél!

– Mit mondhatnék? – Megint az a cinikus mosoly rajzolódik ki halványan a száján. – Ha önző vagy, biztos lehetsz abban, hogy nem csalódsz az emberekben.

– És biztos lehetsz abban is, hogy senki nem lesz melletted, amikor a legnagyobb szükséged van rá.

– És te? Ott leszel ma a meccsemen? Mert szükségem volna rád.

– Ott! – adom be a derekam. – Csakhogy megmutassam, milyen jó érzés önzetlennek lenni!

Csak magamban teszem hozzá, hogy Marko ellen szurkolni sokkal jobban lázba hoz, mintha Archer ellen.

– Nem vagy önzetlen. Törlesztesz. Nem nekem, hanem az életnek; bizonyítani akarod, hogy nem véletlenül van benned egy kislány szíve és megérdemelted azt a bizonyos második esélyt.

– Kisfiúé – javítom ki unottan.

Felhúzza a szemöldökét.

– Vagy úgy! Várnak a pultnál – int a fejével a meglehetősen feltornyosult tömegre. – És vidd innen ezt a csokrot, allergiás vagyok a napraforgóra.

– Tudom már, mit veszek neked szülinapodra – morgom.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Fújtatva ragadom meg a telefonom, és mérgesen tárcsázom a bátyám. A szobámban körbefordulok, megáll a tekintetem az erkélyablakon beáramló hold sápadt fényén.

– Mi van? – szól bele a bátyám a telefonba.

– Először is; hol vagy? Másodszorra; hova raktad azt a bézs pulóvert, amit Mrs. Wilson kötött nekem tavaly karácsonyra?

Fémzár hosszas, nyöszörgő kattanását hallom a vonal túlsó felén, majd mintha egy fémajtó is a helyére csukódott volna.

– Először is – mondja flegmán –, hogy hol vagyok, az nem a te dolgod. Másodszorra; nem tudom, hova raktam. Lehet, magamhoz tettem be, amikor összehajtogattam a ruhákat. Minek neked az a pulóver, mész valahová?

– Mennék.

– És hová?

– Nem a te dolgod. Bemehetek a szobádba vagy hazajössz és kihozod?

Néma csend, majd egy lemondó sóhajtás.

– Menj! De ha valamit tönkreteszel, megfojtalak! – fenyeget, miközben megforgatom a szemem. – Tudom, hogy forgatod azt a ferde szemed, Skyler Phoenix!

Rácsapom a telefont.

Átviharzok a tiltott övezetbe, vagyis a szobájának ajtajához, és elfordítom a kilincset. Noha nincsenek egymás elől titkaink (leszámítva azt az egyet, hogy nem mondtam el neki, hogy zaklatnak a kocsmába, de a szemöldököm miatt kénytelen voltam), mégsem szereti, ha a szobájában járkálok. Sok sejtésem van, mégis miért – az ágya alá biztosan nem fogok benézni.

– Fúj! – fintorodok el, amikor az íróasztalon meglátom a néhány napja kupacban heverő műanyag ételtálat és a benne rohadó maradékot. – Tényleg nem tudtad volna kidobni? Én ehhez hozzá nem érek, majd kidobod, ha olyan szag lesz, mintha felnyestél volna egy hullát – motyogom.

A szekrényéhez lépek, kinyitom, és rögtön a pulóverek között keresem a sajátom. Logan ruhái ránehezülnek, úgy kell kicincálnom alóluk. Miközben férfiakat megszégyenítő erővel visszaszerzem, az ujjam beleütközik valami keménybe a ruhák mögött. Nem kell sok, hogy meg is lássam, mibe: a pulóverek azon nyomba, hogy kihúztam az enyémet, jengaként borulnak a fedetlen lábam elé.

– Jaj, ne már! – fújok ki pár eltévedt szőke tincset az arcomból. – Hogy lehet így pakolni, és te meg mi vagy? – nézek a dobozra, amit Logan látszólag nagyon el akart előlem tüntetni.

Érte nyúlok, de valamilyen láthatatlan erő visszarántja a kezemet, mielőtt újra megérinthetném. Farkasszemet nézek a szatén fényű dobozzal: érdemes-e megnéznem, vagy Logan titka maradjon csakis az övé?

Azért is a dobozért nyúlok, és kihúzom. Leülök vele a padlószőnyegre, leemelem róla a fedelét.

– Ó! – lepődök meg.

Ebben csupán egy köteg fénykép van, amit áthurkol egy masniban végződő kenderzsinór. Óvatosan kibontom a madzagot, és a kezembe csúsztatom a fényképeket. Ez különös. Én vagyok rajtuk. Habár erre a kék kismotorra nem emlékszem, amin ülök, de ez életem korai szakaszából szinte mindenre elmondható; alig van valami, emlékem abból a korszakból, amikor még a saját szívem dobogott bennem. Aztán itt van ez a fodros kisruha, ez sem rémlik. Ez a baba autó sem, de mit várok, Jézusom!? Hároméves lehettem, nem is várható el, hogy emlékezzek.

Visszarakom a képeket a helyére, majd a dobozt is visszacsúsztatom a pulóverek mögé.

De miért vannak dobozban a baba képeim?

◤──•~❉᯽❉~•──◥

A lovelandi bokszarénában – amit még akkor építettek, amikor mindenki határozottan állította, Archer Collinsból egy fehér Mike Tyson lesz – kellemetlen gumiszag terjed, még annak pár száz embernek különböző parfümje sem tudja elnyomni, akik a lelátón izgatottan fészkelődnek és a kilencvenkilenc százaléka – nem meglepő módon – Markot élteti.

– Azt hiszem, nem vagy a kedvencük – állapítom meg, miközben sejtelmesen a ringhez vezető bejárat előtt, falak takarásában Archerre nézek.

Mintha meg sem hallotta volna a gúnyt a hangomban, bólint és kiveszi a vezeték nélküli fülhallgatóját a füléből. Meztelen felső testén hullámoznak a besütő fények, amik a még üres ring gumiköteleit nyaldossák. Vörös szatén anyagú boksznadrágja a csípőjére feszül. Gondolataim és a szemem csak egy dologra figyel, mégpedig, hogy ha kamerát látok, azonnal hajtsam le a fejem; nem akarok benne lenni a városi tévében, miközben az ellenség oldalán állok. Ám az is igaz, hogy Marko oldalára, ha fizetnének, se állnék át.

– Ha ezen a meccsen elverem Markot, nem fog kijutni az országos bajnokságra – morfondírozik Archer hangosan, tekintetét a plafonról lelógó eredményjelzőbe fúrja. – Viszont, ha megverem, még jobban megutálnak, talán a fejemet is szedik.

– Ácsi! – emelem fel a fejem. – Ugye nem azon gondolkodsz, hogy inkább kikapsz tőle? Nem ezért jöttem el! Én Marko Raven hatalmas vesztét szeretném látni! – mutatok ki a ring felé.

Furán néz, amolyan gyanakvóan.

– Mi bajod Markoval?

– Ha ábécé sorrendben sorolom, megfelelő?

Elneveti magát, aztán nagyon gyorsan elhallgat, ajkát úgy görbíti, hogy onnan még levegő se áramoljon ki. Tudom, hogy a jelenlétem váltotta ki a torzult hangulatváltozást. Nem szereti, ha én nevettetem meg, mintha ódzkodna azoktól az érzelmektől melyeket én váltok ki nála.

– Szóval nem szereted – tesz pontot a kérdéssorozat végére. – Jó megfigyelő vagy akkor.

– Marko nem jó ember?

– Nem tudom. Nem releváns, ha az ellenségétől kérdezed.

– Pont hogy de. Valamiért az ellenségednek nevezed, nem az ellenfelednek. Oka biztos van.

– Számtalan oka – húzza el a száját. – Valami tanács a meccsre? – néz rám óvatosan, de hamar megtöri a szemkontaktust.

– Öhm... A tiéd a most, az ellenségeké a múlt.

– Nem túl költői, és azt hiszem, józanon alig bírom felfogni a mondatnak a mögöttes tartalmát. De kösz.

– Skyler? – szólal meg Archer ellenfele a hátunk mögül. – Te mit keresel itt?

Megfordulok. Markon fekete nadrág van, az ő teste sokkal kidolgozottabb, mint Archerré, bár bőre hófehér.

– Jöttem... – Elgondolkodok. – Szurkolni!

Látni a veszted.

Marko Archerre néz. A szeme ég az indulattól. Archer azonban egy pillantásra sem méltatja. Markot kifejezetten zavarja; az ökle a teste mellé simul a szája megrezdül, de nem szólal meg.

– Szóval team Archer – pillant rám sértődötten. – Azt mondtad, utálod őt.

– Ó, micsoda megtiszteltetés! – vigyorog Archer. – A volt mostohahúgom ki nem állhat, mégis nekem szurkol! Nem gondolod, Marko, hogy akkor valamit nagyon... hogy is fogalmazzak... elrontottál?

– Vigyorogj csak – mondja feszülten Marko. – Meglátjuk, ki vigyorog majd a meccs végén. – Vállba veregeti Archert, és úgy összenéznek, mintha kommunikálnának. Félelmetes, hogy ha az ember sokáig néz egy szemet, mennyi minden ki tud belőle olvasni; dühöt, múltat, emlékeket.

– Kitalálom – kezdi Archer –, rád nyomult, te lekoptattad.

– Igeeen...

– Sérült az egója – realizálja. – Marko nem szereti, ha semmibe veszik.

Észrevettem.

– Félelmetes, mennyire jól ismered őt – horkantok.

– Félelmetes, mennyi minden mást is tudok róla! Na, kezdődik! – rázza le a kezeit. – Bevonulok. Szurkolj.

– Csak azért szurkolok neked, mert Marko ellen vagy. Ha nem így lenne, ellened lennék.

– Szép is a testvéri szeretet! – sóhajtja.

– Nem vagyunk testvérek és nem is szeretlek. Egy púp vagy a hátamon.

– Majd ha lesz időm, hullajtok néhány könnyet.

Archer vesz egy mély levegőt, mellkasa megemelkedik, majd lassan visszaáll az eredeti pozíciójába. A nézőtérről fütty harsan, amint megszólal Archer amolyan ikonikus bevonuló zenéje, a Till I Collapse. Archer miközben befut a ringhez és a piros fények a meztelen felső testén cikáznak, nem néz a nézőtérre, nem veszi figyelembe a gyűlölködő kézmozdulatokat vagy grimaszokat. Magával törődik és az edzőjével, aki a ring mellett súg valamit a fülébe, mire Archer elszántan bólint.

Magam köré kulcsolom a kezem, a kijáratnak dőlök. Archer tényleg nem a szívem (Frodó) csücske, de nekem is megesik rajta a szívem, mennyi gyűlölködést kap, csakis azért, mert elkövetett hibákat az életében. Hány sportolóról hallani, akik doppingoltak, és nem kaptak ennyi támadást, mint Archer!?

– A vesztes oldalon állsz – szól ide Marko, amikor megjelenik mellettem, készen állva, hogy ő is bevonuljon a ringbe.

– Befejeznéd ezt a gyerekes viselkedést? – pörölök rá. – Felnőtt vagy, viselkedj úgy.

Közelebb lép hozzám.

– Majd borogathatod Collins sebeit.

– A túlzott magabiztosság nagy vereségeket szül.

– Archer egyébként csak kihasznál.

– Mármint? Kihasználja, hogy egy levegőt szívhat velem?

– Á, még nem kötöttetek ki az ágyban. Hát, előbb vagy utóbb meg fog történni. És garantálom, hogy széttöri a szíved. Archer hat vagy hét barátnője meg az egyéjszakásai tudnának erről beszélni.

Én pedig garantálom neked, Marko, hogy a veszélyes hulladékok között a szívem nem fog összetörni, Frodó meg magasról tesz a szerelmi életemre, ő éli a saját életét az én testemben, mint egy parazita, aki megnehezíti a napjaimat, ráadásul inkább házasodnék össze egy arab sejkkel, mint romantikus kapcsolatba kerüljek Archerrel.

Marko odébbáll, én a ringre nézek, akkor veszem észre, hogy Archer engem néz. Felemelem a kezem, és kitartom a hüvelykujjam, ezzel is kicsit biztatva őt. Nyilvánvaló, hogy semmi esélye, de ezt mondtam az orosz ellenfelére is, mégis nyert. Azért bizakodok.

Marko a nagyon frappáns Gladiátor betétdalára vonul be, óriási éljenzés kíséretében. Becsúszik a kötelek között a ringbe, beáll a sarokba, Archer vele szembe a másikban igazgatja a kesztyűjét. Marko vigyorog, kivillan a zöld fogvédője. A bíró mindkettőjük öltözékét tüzetesen átvizsgálja, majd kézzel int, hogy haladjanak a ring közepébe. Semelyik fiúnak nincs ínyére, hogy lepacsizzanak egymással a bokszkesztyűben, de enélkül el sem indulhatna a meccs. Mikor a bíró úgy látja, a bokszpacsi megfelelően fairre sikeredett, visszainti őket a sarkokba.

Három rövid csengés jelzi, a meccs elindult. Marko sokkal több energiát fektet a lábmunkájába, ahogy ugrál, Archer inkább az ütések hatékonyságára akar hangsúlyt tenni. Marko támad, de csak Archer bicepszét éri az ütés, amit meg sem érzett igazán. A következő pillanatban azonban valami olyan történik, amit még talán állami szinten sem látott az ember bokszmeccsen: Marko megint üt, de most egészen megcélozza ellenfele fejét, aki könnyedén, már-már abszolút kecsesen hajol ki az ütéstől, és azon nyomban visszatámad. Markot az előbbi karlendítése miatt viszi a lendület, ezért a kezét későn tudja védekezésre emelni; Archer hatalmas ütést mér az orrarára. Megtántorodik, szemében innen is látszik, pánikkal kevert düh csillan fel és némi meglepettség. Szédülhet. És ezt Archer kihasználja, nem kíméli , mintha lenne egy régi leszámolásuk, amit most törleszt. Még egy ütést bevisz, most az arca bal oldalára. Majd amikor Marko végre összeszedi magát, de csak annyira futja, hogy felemelje a kezét, akkor kihasználja, hogy ellenfele szabadon hagyta a hasát: gyomorszájon üti. Fájdalmas arccal omlik a ring gumipadlójára. Térddel előre. A bíró megnézi, látja a srác orrából ömlő vért. Feláll, de visszaesik. A bíró int, nincs tovább.

– Mi a szar!? – hüledezek.

Archer kevesebb, mint egy perc alatt lerendezte Markot, és ahogy mozgott, ahogy ott volt fejben... Nem is félprofik között kellene meccselnie, hanem a profik országos bajnokságán. Nem vagyok szakértő, de az biztos, Archer nem félprofi. Csak azt nem értem, miért nem tud mindig ennyire összeszedetten küzdeni.

Archer karját a bíró a magasba emeli. A tömeg elnémult, nem fütyülik ki, de nem is tapsolják meg. Hogy a tisztelet a régmúlt emlékeinek vagy a meglepettségnek szól, azt ők sem tudják.

Archer kijön a ringből, felém tart, de ahelyett, hogy megállna mellettem, elmegy szó nélkül.

– Szép... volt! – szólok utána.

Megáll, és tétovázva visszajön hozzám.

– Nem volt hat-hét barátnőm – adja a tudtomra, a padlót szuggerálja. – Kettő volt. Az első megcsalt, a másodikkal én szakítottam, mert nem akartam, hogy lássa, mennyire szét vagyok csúszva, a menyasszonyom volt. És azóta is nagyon jó barátom, van egy kisfia a férjétől. És sosem volt egyéjszakás kalandom.

Nem tudom, mit kezdjek ezzel a sok információval. Egyáltalán... nem is kellene erről tudnom!

– Oké... – Ennyit bökök ki.

– Hazamehetsz – jelenti ki, apró mosoly jelenik meg arcán. – Kösz, hogy itt voltál.

– Attól félek, ha le akarod inni magad, muszáj itt maradnom, hogy megakadályozzam.

– Nem fogok inni. Hazamegyek én is, és asszem' alszok. Utálom ezt a napot.

– De hát győztél!

– Ja. Nagy szám. – Hátat fordít, és már csak a kidolgozott vállizmot látom, ahogy a gazdájával elsiet az öltözők felé.

Látott már valaki bokszolót, aki nem örült a győzelmének?

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Ne felejtsétek! A sztori hamarosan Beating heart – Szívdobbanás címet fogja viselni, és a borítója is megváltozik!