╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Not alone
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

Tévedtem.

Archer nyerte a meccset. Úgy kiütötte orosz származású ellenfelét, hogy alig tudták felkanalazni a ringből. Hála az égnek, Logan nem volt már itthon, amikor megnéztem a meccset. Tuti, megjegyezte volna, elárultam őt, amiért Archer mérkőzését nézem. Tulajdonképpen nem is akartam, csak a városi tévére kapcsoltam véletlenül, hátha látom, kiütik Archert. Erre azzal kellett szembesülnöm, hogy ő ütötte ki az ellenfelét irdatlanul nagyon.

A konyhában palacsinta sütés közben rápillantok a telefonomra. Nem jött a bátyámtól üzenet. Hajnalban indult vissza Lovelandre, estére már az én véremet fogja szívni.
A márványpulton heverő lábasra nézek: tegnap elszámoltam magam, sokkal több vegán milánóit csináltam, mint akartam. Elrakhatnám Logannek, majd megeszi vacsorára, de tudom, milyen finnyás. Hisztizne, amiért (őszerinte) hűtő íze van. Én pedig megígértem Allisonnak, hogy ma vele vacsorázok. Átvihetném Archernek. Az olyan, mintha törődnék vele, holott nem állt szándékomban. Megütött, megszégyenítette a döntésem. Haljon éhen vagy miegyéb.

Kidobom.

Veszek elő nejlonzacskót, egy fakanál segítségével belekotrom a tésztát, összecsomózom, és kinyitom a bejárati ajtót.
Cindy boci szemmel egy csokor mellett ül.

Frodó megdobban.

Jaj, te buta szerv. Biztos nem neked küldték.

Körülnézek. Leteszem a földre a kidobandó ételt, és felveszem a napraforgócsokrot, amiben apró narancssárga virágok is megbújnak, mintha a lemenő napsugarak minden árnyalatát a virágok szirmaira festették volna.

Gyönyörű.

A hajnali balzsamos levegő megsimogatja a bőrömet, míg Archer háza felé pillantok. Biztos nem ő küldte. Utál. De ki más tudhatná, a napraforgó a kedvenc virágom?

Marko...

Nagyon remélem, nem.

Körülnézek, meggyőződve róla, ez nem Archer újabb csapdája. Nem úgy tűnik.

A kezembe fogom a kis cetlit, aminek madzagja körbe öleli a bézs selyempapírt, és elolvasom, mi áll rajta.

Megmentettél több ezer kisbabát. Talán... engem is megmentettél. Akaratodon kívül.
Hatalmas szíved van.
Hatalmas a te Frodód.

Köszönöm, Skyler!

Ui.: A napraforgó a kedvenced, ugye? Remélem, nem véletlenül egy napraforgó rét a Facebook borítóképed! Mellesleg, ki használ már Facebookot!?
Töltsd le az Instagrammot! Vagy a TikTok-ot!

Megmentettem több ezer kisbaba életét?

Hogy mi van?

Határozottan nem Archer küldte. Vagyis nem éppen így ír. Emlékszem, amikor küldte azt az undorító csomagot, milyen szépen kanyarította a betűket; ez másmilyen írás.

Biztos vagyok benne, Markonak fogalma sincs, transzplantált vagyok, arról meg végképp nem tud, Frodónak neveztem el a szívet. Erről csakis Allison és Logan tud. Meg Archer, de őt kizártam.

Allison biztos nem küldene virágot. Pláne nem cikizné, hogy Facebookot használom (ő is csak azt használja). Logan meg sosem köszönt meg nekem semmit, főleg nem azt, hogy megmentettem több ezer gyereket!

De mégis mivel!

Ha érzésem nem csal, sosem mentettem meg senkit.
Csak elvettem egy életet, akinek szíve most bennem dobog.

– Mégis ki küldött téged? – emelem meg a csokrot, és beleszagolok.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Gyakorta a félelem legyőzésének legjobb módja, ha irreális, haszontalan tevékenységekkel kötöm le az agyam, hogy ne akarjon szétrobbanni, miközben várja, valaki belépjen a kocsmába. Az asztalok fényesre törlésre a harmadik alkalommal, pontosan egy haszontalan tevékenység. (Vagy hasznos, ha úgy vesszük, nem gondolok emberekre, akik megkeserítik az életemet.)

– Skyler, Vilmos herceget várod, vagy mi? – kiáltja Allison a pult mögül. – Bobby feje teteje nem csillog annyira, mint azok az asztalok.

Bobby megigazítja a haját, próbálva takarni a kopasz területet.

– Unatkozok – vonok vállat. – Ti nem? – teszem fel a költői kérdést.

Nyilvánvalóan mindhárman unatkozunk: egy lélek sincs rajtunk kívül a kocsmában. A hétfők már csak ilyenek, és néha azt kívánom, bárcsak minden munkanapom hétfőből állna. Persze nem kapnék borravalót, de a fizum sem olyan borzasztóan kevés.

– Ha ennyire unatkozol, elmesélhetnéd, tegnap mit keresett itt Archer.

Ledobom a rongyot az asztalra, és sóhajtva Allisonék mellé sétálok.

– Hát... feljelentett... – Nagyon halkan ejtem ki a számon. Talán elfelejtettem neki megemlíteni, hogy Archer házát egy felirattal megszépítettem.

– Mi van!? – Allison szája tátva marad.

– Baszódj meg, Archer Collins! – nyögöm. – Ezt írtam jelölőfestékkel a háza falára... – vallom be. – De már minden okés... megbeszéltük, lefestem a házát, és nem lesz belőle feljelentés.

– Megbeszéltétek? – szalad fel a szemöldöke. – Te és Archer beszélgetettetek – hümmögi. – Neki vagy neked van több sérülésed? Vagy ki nyomorított meg kit jobban lelkileg?

– Jaj, ne már! – forgatom meg látványosan a szemem. – Igazából én beszéltem, Archer meg ettől megenyhült, és... széttépte a feljelentést tartalmazó levelet.

– Miről beszéltél neki? – kíváncsiskodik.

– Frodóról. – Olyan halkan ejtem ki a szerv nevét, mintha valami átok lenne, miközben nekem a sorsom; az életemet jelenti – mégsem vagyok vele kibékülve. Olyan ő nekem, mint gyereknek a mostohaanya, aki bármennyire is törekszik arra, hogy kedvébe járjon a gyereknek, nem fog tudni, mert a gyerek az igazi anyját hiányolja; egyszer talán megbékél vele, de szeretni sosem fogja; nincs kötelék, amiért szeretné.

– És Frodó miatt enyhült meg? – csücsöríti ajkát. – Fura, nem gondolod? Mármint egyszer szívtelen senkinek nevez téged, aztán elkezdesz róla beszélni, és rögtön elpárolog a gyűlölete... Mit mondtál róla?

– Hogy szeretek élni... és... hogy a boldogságot csak úgy érhetjük el, ha nem csak létezel, hanem élsz a saját életedben.

– Nem fura? – néz Allison Bobbyra, aki azt sem tudja, miről beszélünk. – Frodó... Skyler szíve.

– Transzplantált és betegeskedő, mástól eltulajdonított szívem – korrigálom. – Ami miatt még gyerekem sem lehet természetes úton!

Bobby rám néz, megrántja a vállát, és szó nélkül elsétál mellettem.

– Ez az ember is fura – konstatálja Allison, és a pultnak támaszkodik. – Lehet, még mindig PTSD-je van – gondolkodik el.

– Vagy most kezdődik... – vetem fel. A levegőbe szagolok. – Sütsz valamit? – kérdezem, általában akkor szokott égett szag keringeni a kocsmában, ha Allison nekiáll sütni.

– Nem – rázza meg a fejét. – Winstonék grilleznek talán? Az öreg nincs a helyzet magaslatán, odaégethette a kaját. Milyen béna...

Mondja ő!

Bobby szinte visszaesik a kocsmába. Homlokán gyöngyözik a verejték, ijedt arcának ráncos mimikájára koppannak a cseppek.

– Lányok...! – fújja ki a levegőt. – Ég a motel! – reszket meg karcos hangja.

Összenézünk Allisonnal. Az ő szemében pánik, az enyémben értetlenkedés villan fel.

– A tűzoltóság legalább húsz perccel számol, akkora tudnak kiérni – mondja Bobby, füléhez ragasztva a telefont.

– Az önkéntesek? – kérdezem.

Allison megköszörüli a torkát.

– Mi is azok vagyunk – bök Bobbyra, és kihúzza magát. – Gyerünk! – taszítja meg a férfit. – Segítenünk kell.

Bobby határozottan bólint, megint hősnek érezheti magát Vietnám után. Allison és Bobby futólépésben elindulnak, utánuk megyek kissé lemaradva.

– A-a! – állít meg Allison szigorúan. – Nagyon szeretlek, Sky, de nem jöhetsz. Egy; Logan megölne, ha bajod lenne, kettő; nem vagy önkéntes.

– De lehetnék az! – fújtatom.

– Igen. Ha a saját szíved dobogna odabent. Tartsd itt a frontot, hátha van valaki elvetemült, aki ilyenkor akar betérni inni.

Nem tudok mást tenni, csak nézni, ahogy ők ketten maguk után becsapva az ajtót kimennek segíteni másokon. Érdekes, egyben számomra nyomorúságos, hogy élek, mert volt egy vagy két ember, akik feláldozták a gyereküket, hogy a szíve átkerülhessen belém, én viszont sosem segíthetek úgy, hogy megháláljam az életet, amit tovább folytathatok. Adhatok pénzt koldusnak, megmenthetek egy kiállhatatlan macskát a haláltól, mégsem érzem azt, hogy eleget tettem vagy éppen rászolgáltam a szívre, ami bennem dobog. Hiába minden töretlen erőfeszítés, nem gondolnám, méltó vagyok Frodóhoz. És ez lehet a vesztem; nem érzi úgy, hogy bennem jó élete van már, és egyszer csak megszűnik dobogni, leáll. Pusztán a merőleges szinuszritmus marad, ami azt kiáltja, a gazdatest meghalt.

Nincs már.

Nem volt méltó a dobbanásokra. A vér pumpálására.

Vicces.

Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy a szív, ami benne dobog a saját kriptonitja. Ezért különlegesnek nem érzem magam, inkább egy átok, amit születésem előtt valaki rám szórt.

Hátramegyek a konyha-raktár helyiségbe. Leülök az egyik sörösrekeszre, háttal az ajtónak, és merengve nézni kezdem a parafatáblára kitűzött képet, amin én és Logan vígan apa karjaiban pózolunk, valahol Chicago városában.

Vajon hol lehet? Megtalálta a boldogságot, amit a gyerekeinél vagy anyánál nem talált meg? És hol lehet anya? Jobb élete van a gyerekei nélkül? Gondol ránk a nap bármelyik kis szekundumában is?

Ki tudja?

Egy kisgyerek mindig méltó lesz a szeretetre. Én és Logan is az voltam, de miért hagytak el? A felnőttkori önzőséget miért a gyerekek szenvedik el?

– Bátor. – Egy szó, és a hátamon végigfut a hideg, minden csigolyámba jégcsapot szúr. Majdnem hátraesek a rekeszen, körülnézek, védekező eszközt keresek, amivel meg tudom magam védeni a visszatérő Rogerstől. – Egy gyenge lányt itt hagytak egyedül.

A lábam reszket, nehezen állok fel. Rogers a konyhaajtóban áll, szemében elszántan lángolnak vad érzései.

Itt van.

Eljött értem.

– M-menjen innen! Nem tartózkodhat itt. – A hangom nem több fáradt szellőnél, ami nem az ágak kusza és absztrakt vonalán vesznek el, miközben rásimulnak, hanem a konyhában nyugvó vihar előtti csend állítja meg pajzsként.
Nevetése őrült, megfeszíti az izmaimat a sikolyra emlékeztető hang, amit jóízűen kiereszt magából. Részeg. Nagyon-nagyon részeg.

Mit csináljak?

Frodó... te olyan okos vagy a filmekben!

Ott a hátsó ajtó, két lépésből ott lehetnék, szaladhatnék, és kérhetnék segítséget. De a lábam nem mozdul; ellenem van.
A férfi előrébb lép, a falnak simulok, csigolyáim mindegyike most szívesen karmot növesztene, belevésné magát a falba. Rogers mintha egy nap alatt legalább húsz centit nőtt volna, kisegér vagyok hozzá képest, bármikor szétcincálhat.

– Távozzon... kérem...! – nyögöm ki, és attól, hogy a gyengébbik énem mutatkozik, Rogers még inkább úgy érzi, ő irányít.
Undorodom ettől a tehetetlenségtől, a zsibbadástól a végtagjaimban, a leszállt ködtől az agyamban.

Olvastam, milyen érzés, amikor az áldozat szembe találkozik az elkövetővel, de sosem gondoltam volna, azok az érzések, amiket az áldoztok elmeséltek, ilyen valódiak. A bőröd minden pontján ott pattognak szikrákként, melyekből egyre több és több lesz, és idővel az egész testedet merev lángnyelvekkel futtatja körbe.

– Ha egy ujjal is hozzám ér... – Nyelek egy nagyot. – Megesküszöm, nagyon rosszul jár... – jön meg a hangom.

– Miért? – szalad magasba vastag szemöldöke. – Netán... olyan erősnek hiszed magad?

Üvölt a torkomban a pulzusom. Valamit ki kell találnom. Most!
Szeretném magam erősnek hinni, de nem vagyok az. Sőt...!
A lábujjam szinte a sportcipőm talpába kapaszkodik. Kifújom a levegőt, távozzon csak a félelem. Lehunyom a szemem, elképzelem, most a rally autóban ülök, a cél felé hajtok (az elkövetkezendő életem felé), érzem a benzin illatát, vagy ahogy a ruha a bőrömre tapad az izzadságtól. A gázra taposok, nem az autóéra, hanem az eszemére.

Ne mutass félelmet! Az autóban sem látják az ellenfeleid, hogy félsz, csak akkor tudják meg, ha hibázol. Most nem szabad hibázni!

Előre lépek. A férfi nem reagál. Még egyet lépek. Most a férfi arcán pár izom összerezzen. Támadásra kész. Oldalra lépek, a hátsó ajtó kilincséhez nyúlok, megragadom, mint a kormányt. Nem nyílik le. Allison nem nyitotta ki, miután bejöttünk munkába.

A férfi megindul, rossz beidegződés, de hátra fordulok, megrángatom a kilincset, hátha kinyílik, de semmi. Ráütök a fára. Semmi. Megrúgom a zárat. Szintén semmi. Pár másodperc, és a férfi a lófarokba kötött hajamat a markába veszi, elhúz az ajtótól.

Felsikoltok. Senki sem hallhatja, pedig a lélek kikívánkozott belőlem vele együtt. Saját magam hangjától rémülök meg. Nedves kezével megfogja a nyakszirtemet, maga felé ránt, az ajtónak présel.

Ez az undorító barna szem lesz, amibe néznem kell? Végül is metafora arra, hogy halálomkor ugyanezt a földes színt kell majd néznem, miközben leengedik a koporsóm, és soha többet nem láthatom az eget, csak a koporsóm födémjét és némi földet.

Felfordul a gyomrom, a nyelvem hegyén érzem a felszaladt savat a gyomromból.

– Szívátültetett vagyok – nyekegem, miközben a nyakamra szorítja a kezét. – Ha megerőszakol, és rájön a hatóság, súlyosbító körülmény lesz... – adom a tudtára.

Vigyorog. Elrohadt fogain végighúzza a nyelvét.

– Megerőszakolni...? – suttogja. – A világért sem érnék tiszteletlen ribancokhoz.

Ó, ideges, amiért tiszteletlenül bántam vele tegnap, de az semmiképpen sem baj, hogy hónapok óta fogdos, gusztustalan dolgodat suttog a fülembe, miközben más nem hallja.

– Velem így nem beszélhetsz, megértetted? – köpi a szavakat.
Rávágnám, hogy igen, és mindenki menne a dolgára, én egy traumát is a nyakamba kapnék, de legalább megúsznám ennyivel. Rogers azonban erőt kíván statuálni. Megragadja a hajam, próbálok ellenállni, annak a nyomásnak, amit kifejt a tarkómra, de túl erős: az acélasztal szélébe csapódik a fejem.
Koppan a térdem, majd a könyököm, ezt követi a homlokom.

Elestem.

Azt hiszem.

Megnyikkanni sem tudok.

Homály ereszkedik szemem elé, kiserkent, langyos vérem beborítja arcom jobb oldalát. A vállamra is koppan. Csipp, csöpp. Mintha az eső alatt állnék. Ködösen látom, hogy elfolyik a vérem a csempe barázdáiba. Sok vér. Mintha folyó lenne. Életem bíbor folyója.

Kiszáradhat.

Ki fog száradni.

Becsapódik az ajtó; Rogers távozott.

Frodó zakatol életem sínén. De meddig? Mindjárt kisiklik vagy elfogy a sín, hiszen oly régen nem építettem tovább. Egészen pontosan 2003. május 22-e óta, amikor a saját szívem meghalt, hogy egy másik ember szíve élni tudjon bennem. Azon a napon... meghaltam, hogy másképp, de tovább tudjak élni. Más vágányon utaztam tovább.

Kábán, vérbe borított arccal felülök, a gyomrom cigánykerekeket vág, látva a vért a csempén. Placcs. Ilyen formája és színe volt, amikor Archer és én kicsiként szörpöt akartunk csinálni apának és Archer anyjának, de véletlenül kiborítottam. Milyen jóízűen nevettünk...

Erre mégis miért emlékszem?

Segítség kell.

Logant nem hívhatom, még Loveland közelében sincs.
Allison a telefonját az öltözőszekrénybe zárja, Bobby kikapcsolja munkában. A 911-et nem hívhatom... Félek... Elkapnák Rogerst, és jönne a tortúra. Feljelentés, kihallgatás, bíróság, talán áldozati nyilatkozat is.

Nem...

Nem vagyok képes rá.

Előhúzom a munkás nadrágomból a tegnap kapott cetlit, majd a reszkető kezembe véve a telefont gyorsan bepötyögöm, és tárcsázom.

Nincs más választásom.

– Helló!? – szól bele Archer, és ettől a hangtól most nem felmegy bennem a pumpa, hanem megnyugszom.

– Archer...? Szia... – suttogom, nem tudom, azért, mert félek vagy csupán nem tartom magam normálisnak, amiért őt hívom.

– Hiányzom? – gúnyolódik. – Csak szólok, tudod, hol találsz, ha gratulálni akarsz a tegnapi győzelmemért.

– Hm... – Ennyit sikerül kiböknöm. Csend lesz megint. Félelmetes csend.

Belefulladok, és nincs apa szeme, ahol a zöld pontokban találhatnék egy szigetet.

– Sky...? – szólít meg szelíden. – Jól vagy? Nagyon gyorsan lélegzel.

– Nem vagyok... – vallom be ugyancsak suttogva. – Minden... forog. Emlékszel, amikor beültünk abba az unikornisos körhintába, de te nem akartál jönni, mert túl lányos, mégis beültél velem, és utána szédültünk? Na, most pont olyan érzésem van... Hű, erre miért emlékszem? – pislogom magam elé.

– Frodóval van baj?

– Nem. Ő jól van. A kocsma konyhájában vagyok, és... – Lehetetlen, hogy kimondjam. Mégis mit képzeltem? Hogy majd az utálatos ex-mostohatestvéremnek öntöm ki a szívem, amiért bántottak?

– Bántottak? – hallom meg Archer hangját a túlvonalon, ami most egy fokkal haragosabb és keményebb, mint szokott lenni. Nem válaszolok. – Skyler, bántottak? – válik még ridegebbé hangja.

– Úgy utálom ezt a melót... – sóhajtom, és érzem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon, keveredve a véremmel.

– Megsérültél?

A fejemhez nyúlok; az ujjamra tapad a vérem. Nyilván megsérültem.

– Vérzek. A fejem. Miért téged hívtalak? – nevetek fel kínomban.

– Azt nem tudom. Oké... ööö... Két perc, és ott vagyok.

– Kettő? Hol vagy?

– Biciklin.

– És idejönnél?

– Megsérültél, jó hogy!

– De utálsz...

– Az egy dolog, de sosem kívántam, hogy sérülj meg... talán csak néha.

– Cuki.

– Nem tehetek róla; irritáló vagy... néha. – Kinyomja a telefont.
Erősen nyomom a hátamat az acélasztal lábának, próbálom élvezni, a hideg fém lehűt a gerincem vonalán. Bármelyik pillanatban felgyulladhat a testem olyan forró vagyok.

Egy tornacipő gázol a csempén folyó vérembe. Bárhol felismerném ezt a citromsárga vászont. Archer leguggol elém, kezében egy tiszta törülközővel, és óvatosan a fejemnek nyomja a fehér anyagot.

– Hívtam egy taxit, be kellene menned a kórházba – javasolja.

– Kérdések! – nyögöm. – Nem akarom, hogy kérdéseket tegyenek fel... Aludni akarok.

– Aludhatsz. A kórházban. – Fogalmam sincs, vajon ösztönös-e neki, de a hajamba simítja a kezét. Jó érzés; megnyugtató. – Itt egy férfi, miért nem szóltál neki?

Kinyitom a szemem, eddig nem is néztem Archerre, így csak most látom, milyen aggódás vonul végig a szemében.

– Férfi!? – Ugye nem!? Jaj, csak ezt ne... – Afroamerikai, piros kockás ingben?

– I...gen.

Rogers.

– Ő bántott.

Archer felkapja a fejét, a vonásai megkeményednek, az előbbi aggódó tekintetnek nyoma sincs, helyette a füle vörösödik el, a szája megfeszül.

– Ezt szorítsd arra a nagy fejedre – áll fel –, mindjárt jövök.

Nem is nagy a fejem!

– Ne hívd a rendőrséget!

– Sokkal jobbat tudok.

Egy pillanatra lehunyom a szemem. Még ha csak gondolatban is, megszabadulok a lüktető érzéstől, a csengő fültől. Csak addig sikerült ezzel leszedálni magam, amíg a konyhaajtó ki nem csapódik, és a szellő lesöpör néhány beszerzési lapot az asztalról.

Archer maga előtt tolja Rogerst, akinek orrából telibe ömlik a vér a bakancsára. Megrémült. Roppantul élvezem ezt a látványt még így cseppet kábán is.

– Na idefigyelj, te faszszopó... – ragadja meg Archer a nyakát. – Ha még egyszer beteszed a lábadat ebbe az épületbe, szét lesz baszva az a majom pofád. Érted?

Rogers továbbra is rémülten bólogat.

– Jó. – Archer felém fordul. – Hányszor ért hozzád vagy mondott olyat, amit nem kellett volna?

Lassan, kimérten válaszolok.

– Nyolc... kilenc...

– Hm. – Archer maga felé fordítja Rogerst. – Meglátjuk, elég lesz-e.

Archer egy jól irányzott ütést mér Rogers arcába, aki hátra tántorodik, megcsúszik a véremben. Még egy jobb horgot bevisz, most az állára. Mintha Archernek meg sem kottyanna, pedig az ő keze is jócskán megsínyli ezeket az ütéseket. De ő csak üt, és üt, miközben halkan elszámol kilencig. Rogers tehetetlen, a kezeit sem tudja felemelni védekezésre, és ezt nyilvánvalóan Archer kíméletlenül kihasználja. Még ha segíteni is akarnék (de nem akarok), olyan kókadtnak érzem magam, hogy nem tudnék. Így csak bámulom Rogers fröcsögő vérét, ami lassított felvételben a csempén egyesül az enyémmel, ráragad Archer öklére, ruhájára vagy Rogers képére. Archer úgy köröz körülötte, előre-hátra ugrálva, mint a keselyű a dög felett, szakszerűen kifújva a levegőt. Az utolsó ütés Rogers bordái közé csapódik, a férfi éppen hogy meg tud kapaszkodni az asztalban.

– Takarodj innen – törli meg Archer a vértől mocskos kezét a fehér pólójába.

És Rogers végre eltakarodik, úgy ahogy azt Archer kérte. Nem néz hátra, nem tesz gúnyos megjegyzést, egyszerűen csak elmegy nyalogatni a sebeit.

– Megtaníthatnál ütni – mondom.

– Ha megtanulsz viselkedni, lehet róla szó. – Letérdel elém. A kezemet a vállára helyezi, és felemelve az ölébe igazít. – És most bemegyünk a kórházba, mert ezt össze kell varrni.

Vágok egy fintort.

– Nagyon csúnya?

– Csúnya!? Az agyad lassan farkasszemet néz velem, förtelmesen ronda!

– Kell valakinek szólni, elhagyatott lesz a kocsma...

– Szóltam Bobbynak.

– Bobbynak?

Felnevet.

– A nagybátyám.

– Ó, te jó ég! Ezért részvétet kell nyilvánítanom neki.

– Ahhoz képest, hogy csúnyán bántottak, a nyelved még mindig fel van vágva. Nem leszünk így jóban.

– Nem is akarok veled jóban lenni! – Szünetet tartok, és beharapom a vér ízű ajkam. – De azért maradsz, ugye...? Amíg összevarrják a fejem.

Bólint.

– Szerintem te is ezt tennéd.

– Igazából... nem – vallom be, és meglepetésemre Archer elneveti magát.

– Nem vagyunk akkor annyira extestvérek.

– Ne is emlegesd!

Archer kiérve a kocsmából a megérkező taxiba ültet, a fejemre szorít egy gézlapot. Rám néz, szabad kezével megszorítja a combom. Szavakat tátog:

Nem lesz gond.

És elhiszem, hogy nem lesz.

– Nem vagy egyedül – súgja.

Nem vagyok egyedül.

◤──•~❉᯽❉~•──◥