╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Shadow of the day
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

BRATYÓ:

Milyen a munka?

ÉN:

Ha az a kérdés,
bántalmazva vagyok-e,
nem, nem szoktak bántani.

ÉN:

Habár, ha azt mondom,
bántottak,
hallgathatok karácsonyi zenét?

BRATYÓ:

Nem vagy vicces.
Figyi, holnapra kaptam
egy melót, ezer dollár két napra,
de Atlantába kell mennem.
Megfogadod, hogy addig nem lesz
baja a szívednek?

ÉN:

Bárcsak így működne!
De menjél, elleszek nélküled.

BRATYÓ:

Mondtam Allisonnak, hogy
tartson szemmel!

ÉN:

A rendőrséget nem akarod
rám küldeni?

BRATYÓ:

Leterheltek...

ÉN:

Logan...!

BRATYÓ:

De még a tűzoltóságot
megkérdezem.

ÉN:

Fejezd be!

Nem várom meg Logan válaszát; a farmerzsebembe rakom a telefont, és újból benézek a pult alatti fagyasztóba, megbizonyosodva, van-e elég jég a tartókban. 

– Logan most írt – csukom be a fagyasztót, és Allisonra nézek. – Remélem, nem ígérted meg neki, hogy két teljes napig a fenekemben leszel, és tudósítasz életem jelentéktelen pillanatairól.

Elvigyorogja magát. Irigylem ezt a tökéletes arcot, tizenhat éves korom óta ismerem, sosem láttam karikát a szeme alatt, vagy egy kisebb pattanást az arcán. Napbarnított bőre is ragyog a lámpa fénye alatt. Ha el kellene képzelni egy istennőt, pont így képzelném; tökéletesen széles derékkal, telt szájjal, őzszemmel.

– Ugyan megígértem neki, de semmiképpen sem leszek zavaró tényező. Hagylak élni, csajos. – Megigazítja a kontyba fogott haját.

– Helyes – bólintok. – Ha már itt tartunk... Miért mondtad a bátyámnak, hogy furán viselkedek?

A pultnak támaszkodik. Hosszú, neonlila körmét a falapnak kocogtatja.

– Mert furán viselkedsz.

– Ez nem igaz. Csak... – Körülnézek. Szerencsés nap van; nincsenek sokan délelőtt a kocsmában, akik itt is isznak, azok sem részegek, csak megpihenő építőmunkások vagy egy éppen az állását elvesztő adótanácsadó, aki az imént nekem sírta ki a lelkét. – Néha félek az emberektől itt. Olyan dolgokat mondanak, amik megijesztenek.

És ez még nem is a legjobb szó rá. Nemhogy megijesztenek, szinte terrorban tartanak. Minden beszólás, minden undorító nevetés, újabb savhullámot gerjeszt a gyomromban, ami elnyeli a bennem régen vígan lubickoló boldogságot.

Allison a kézfejét az enyémre simítja; megnyugtat a belőle áradó melegség.

– Mint például, hogy meg akarnak fektetni? – kérdez rá óvatosan.

– Pontosan! Rossz érzést kelt bennem.

– Éppen ezért is van itt Bobby – mutat a kinyitott bejárati ajtóra, ahol a középkorú férfi a cigarettáját rágja. Úgy tud a kocsmába betévedő emberekre pillantani, hogy kétszer meggondolják, betérjenek-e ide. – Akkor is szólhatsz neki, ha csak rosszul néznek rád, ő azonnal ugrik, tudod jól! – Allison Bobbynak int, aki erre tiszteletteljesen         szalutál. A vietnámi háborúban is szolgált. Az ismeretségeinek köszönhetően Loganhez sokszor hozzák a katonaság autóit javításra. 

Csakhogy Bobby sincs itt a műszakom minden percében... Valamikor kimegy a közeli kifőzdébe kaját venni hármunknak.

– Tudom.

Allison felsóhajt.

– Megalázónak érzed, ezért nem mersz szólni, de hidd el, nem neked van okod szégyenkezni. Nézd, ha állandóan elfordulsz a probléma elől, azzal tulajdonképpen zöld utat adsz a bántalmazásnak. Ezek az emberek itt, akik téged és engem is szeretnek piszkálni, nemcsak velünk teszik meg, hanem más lányokkal is. Miért ne lehetnénk mi azok az erős nők, akik ezeknek a tahóknak letörik a szarvukat?

– És hogyan?

– Hát... Én szívesen rájuk ülök, a súlyom miatt lesz pár törött csontjuk, aztán te nagyszerűen tudsz üvegeket dobálni, nekik hajíthatsz párat.

Hangosan nevetek.

– Olyan bolond vagy!

– És dögös! – simít végig a tökéletes arca vonalán. Nem tudom, hogyan csinálja, de a burgundi rúzsa sosem kenődik fel a fogára.

– Ezt nyilván mindenki tudja!

– Mégsem kellek senkinek – húzza el a száját, és a műszempilláját rebegteti.

– Talán túl tökéletes vagy a béna lovelandi pasiknak – vetem fel.

– Milyen igazad van! – csillan fel a szeme. – Netán egy el pasoi tűzoltónak lehet, bejönnék!

– Hé! Eddie Diaz az én kiszemeltem!

– Ahelyett, hogy elmennél majdnem Mexikóig, a városban is körülnézhetnél – hallok a hátam mögül egy irritáló hangot.

Összeszorítom a szemem, és kifújom minden haragomat. Rosszabb is lehetne, mondjuk, ha Archer Collins jelent volna meg a kocsmában, ehelyett egy kicsivel kedvesebb, de nem feltétlenül nem idegesítő alak lépett be az épületbe, Marko Raven személyében.

– Tudod, ha továbbra is kísérteni fogsz, megfontolom, hogy egészen Mexikóig megyek. – Megfordulok. Marko lazán a pultnak nyomja a könyökét, kis állát magasra tartja, vékony ajkai olyanok, mintha mindig össze lennének szorítva a dühtől. Fura. Alattomossá teszi.

– Loveland kicsi – magyarázza –, természetes, hogy mindenhol összefutunk, ilyen, ha itt élsz.

– Csak mondd azt, hogy nem költöztél ide! – borzadok el.

– Sajnálom, hogy megrengettem a nyugodt életed, Skyler, de pontosan ez történt – villantja meg fogsorát.

– Számolnom kell vele, hogy minden verseny után mész panaszkodni az ellenőröknek, mert egy kicsit súroltam a csúnya autódat? – kötekszem.

Kidülled a szeme.

– Na de! Hogy van merszed azt a szépséget rondának nevezni?

– Szerintem nem vagy tisztában a szépség fogalmával.

– Dehogynem! – Mindkét könyökét az asztalra csúsztatja, kézfejére borítja az állát. – Hiszen most is egy szépséggel beszélgetek.

Vágok egy grimaszt.

Azt még elnézem neki, ha azt hiszi, övé a világ, de hogy ilyen bénán próbál flörtölni... Kibírhatatlan! Nyomul. Pedig jobban nem tudom tudtára adni, hogy nem akarok tőle semmit.

– Milyen itallal szolgálhatok? – váltok munkahelyi stílusra, hátha leszáll rólam.

Mintha rájött volna, átlépett egy határt, mert megkomolyodik.

– Hm – színlel gondolkodást –, a leggyengébbel.

– Csapvíz jó lesz?

– Az ingyen van?

– Neked nem.

– Ne már, Skyler! – tárja szét a kezét. – Csak ismerkedni próbálok.

– Rossz emberrel próbálkozol.

Tekintettel arra, hogy a statisztikák szerint körülbelül három-négy évem van hátra, és ez a legfelső határ. Tök jó, Marko, hogy ismerkedni akarsz, de mire odajutnál, hogy feleségül veszel, gyűrű helyett a koporsómat kellene megvenned, nem tudom, utóbbi mennyire célzatosan életbefektető. Karl Marx erre stílusosan nemet mondana egy frappáns idézettel, amibe belefoglalná a vallást, közgazdaságot és még valami boldogságról szóló egysorost is.

– Túl jó dolgod van, igaz? – húzza félmosolyra száját.

Most legszívesebben eltörnék egy poharat, és annak darabjaival karistolnám szét a szájának fényes peremét. Nem tetszik ez az arrogancia.

– Köszönöm, nem panaszkodhatok – bólintok. – Szóval, mit kérsz?

– Egy Jäger lesz.

Lesz.

Hátrafordulok, elveszem a zöld üveget az alkoholos üvegekkel teli polcról, és egy stampedlis pohárba töltöm. Az asztalon odacsúsztatom a zaklatómnak. Mármint, tuti zaklatás, amit művel! Érzem a zsigereimben, hogy az érhálózatom legszívesebben a nyaka köré csavarodna, és megfojtaná. (És hozzávetőlegesen az ember testében ez elérheti a kilencvenhatezer kilométert is, még Archert is meg tudnám ölni járulékos veszteségként.)

– Le ne ejtsd! – figyelmeztetem.

– Pedig pont azt akartam. – A szájához emeli a poharat, hátradönti a fejét, és férfiasan lehúzza a tömény alkoholt.

– Húsz dollár, ötven cent lesz.

Köhögni kezd.

– Mennyi!?

– Bunkóknak feláras, nem tudtad? – állom a mérges tekintetét.

A méregtől ráncosodik a homloka; nem tetszik neki, hogy nagy a szám. Tulajdonképpen én is meglepődök magamon néha, és el is csodálkozom, a beszólásokért miért nem lincselnek meg az itteniek statárium hivatkozva.

– Nem értem, mi bajod van – dörzsöli meg állcsontját. – Csak meg akarlak ismerni.

– De én nem szeretnélek megismerni téged – minden szónál egy pár pillanat csendet tartok, hogy megértse, nem tekintek rá potenciális romantikus kapcsolatként.

– Hát jó. – A zsebébe nyúl, egyáltalán nem finoman csap le a pultra egy százdollárost. – A többi borravaló. Remélem, egyszer azért meggondolod magad.

Soha.

Követem a tekintetemmel, amint hátat fordít, és kimegy a kocsmából. Teljes megkönnyebbülés fekszik a bőrömre. Nincs az a mérgező aura, ami ezt a pasit körbeveszi. A megérzések embere vagyok, és Marko félelmet kelt bennem.

– Fhú, csajszi... – ciccegi Allison. – Rendesen rád nyomult.

– Túl lekezelő voltam, ugye? – nyögöm, és a homlokomat lehajolva a pultnak döntöm, hátha a hideg felület lehűti a felforrt agyvizem.

– Hát, nem voltál rest megmondani a véleményed.

– Visszavehettem volna egy kicsit?

– Csak egy picit. – Lehunyja a szemét és összeszorítja. – Nem volt annyira udvariatlan, csak rámenős.

– Bocsánatot kellene kérnem tőle – vetem fel, de legbelül érzem, nincs miért. Ha a megérzésem ezt diktálta, akkor helyesen döntöttem, amikor a bátyámtól eltanult flegma modort vettem fel.

– Ha helyesnek érzed a hangnemet, akkor nincs miért. Helyesnek érzed, igaz? – pillog rám.

– Van benne valami... fura. – Ahogy kimondom, megborzongok.

– Azért ne könyveld el sorozatgyilkosnak – kacsint rám félmosollyal, és ezt a félmosolyt jobban a szívembe zárom, mint Markoét. – Megyek hátra, összeírom a beszerzendő cuccokat meg előrehozok egy söröshordót. 

– Én a régit leszerelem a csapról – fújom ki a levegőt.

Leguggolok, lecsavarom a csöveket a hordóról, és kigurítom az asztal alól az üres hordót, majd a rögön mellettem a raktárba és konyhába nyíló lengőajtó szélére teszem.

Fél szemmel látom, a pulthoz állnak. Amikor felállok, és odafordulok, azt kívánom, bárcsak én mentem volna hátra a raktárba. Az idegen, fekete férfi (aki annyira nem is idegen) tág, fekete szemmel engem bámul. Besárgult szemfehérje megvillan, mint valami sötét pincében a felgyulladó ósdi olajlámpa, vaskos orra egy mély levegővétel után másfélszeresére szélesedik. Idős, bár ez csakis a meg-megbújó ősz hajszálak fedik fel rövid, raszta tincsei között. Nyakában vastag aranylánc lóg, medálján Krisztus feszül. Érdekes anomália: egy perverz alak ilyen ékszert visel.

Kérem vissza az előző zaklatómat; Markot. Ő nem nézett vadul, mint aki szét akarna szedni, és az utóbbi egy hónapban sem próbált hozzám érni, miközben én nem akartam.

Kinyitom a szám, nem tudom, én akarom elküldeni innen, vagy szólni akarok Bobbynak, de ez oly mindegy, mert egy hang sem szalad fel a torkomon. Elnyeste a hangszálaimat a félelem, a karomba marok, le akarom magamról hántani a bőrt, hogy véletlenül se akarjon hozzám nyúlni. A lebegő ajtó irányába tekintek; Allison még sehol. Frodó veszettül ki akarja kalapálni magát a testemből.

– Csini ing. – Az ajkát beharapva végigméri a fehér ingemet, ami elől össze van kötve, így rálátás nyílik a fedetlen hasamra.

Köpni-nyelni nem tudok. Sokkal könnyebb, ha olyan embert kell lekoptatni, akiről tudom, soha nem ártana, de ez az ember ennek teljesen ellenkezője; ha tehetné, bármelyik pillanatban átnyúlna a pulton, megragadna, és csak Isten tudja, mit művelne velem. (Tudom, mert ő az egyik oka, amiért szorongva jövök munkába.) Azt hiszem, Rogers a neve, és kamionos; nem itteni lakos, de sokszor bejár a kocsmába.

Amikor az emberek betérnek ide, és részegen próbálnak veled flörtölni, anélkül, hogy bármi durvát mondanának, vagy hozzád érnének, csak aranyosan igyekeznek felszedni, az szórakoztató. De ez a férfi nem közülük való, ő úgy érzi, bármit megszerezhet, mert ő férfi.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezem rekedten, félelemmel dúsított hangon, a szemét kerülöm, helyette a pulton kopácsoló ujjai lassú játékát figyelem.

Szólnom kellene Bobbynak, hangosan, eltökélten, és akkor talán sosem jönne vissza. De nem megy. Megakaszt a félelem.

– Ruha nélkül még jobban nézel ki, ugye?

Elbújtatom a remegő kezemet a szeme elől. Nem hiányzik, ezzel is éreztessem vele, ő van fölényben.

A szám szélét rágom. Undorodom. A fejemben kering az emlék, amikor megérintett. Nem volt túl erőszakos, de hozzám ért, és én akkor azt gondoltam, itt vége mindennek, le akarom magamról vágni a bőrt, a kukába dobni, elégetni, az sem baj, ha a lelkem is megy vele. Szeretek élni, de azon a napon, amikor megfogott, és azt hittem, nem fog elereszteni addig, amíg megadom neki, amiért jött, úgy voltam vele, a halál tökéletes opció, hogy ne kelljen megélnem, ami minden nő rémálma. Sokáig nem volt más a fejemben csak ez az emlék, holott erőszak nem történt, „csupán" fogdosott.

– Kér valamit, vagy sem!? – Most ránézek, igyekszem minden magabiztosságomat elővenni.

– Magát elkérném a vezetőtől – nevet, és megcsapja az orromat az olcsó alkohol tömény szaga; savanyú, kesernyés.

A plafonra meredek. Jó lenne, ha Isten megszánna egy jóakaróval, és segítene, hogy ne legyen a napom még ennél is rosszabb.

– Ha nem kér semmit, menjen ki, vagy szólok a kidobónak – jön meg a hangom, és magamnak halkan bevallva, büszke vagyok.

A férfi homloka ráncba szalad, ökölbe szorítja nagy kezét.

– Mit mondtál?

– Süket tán? Tanultam jelbeszédet, elmutogassam?

Ha a bőre nem sötét lenne, most biztosan olyan vörössé vált volna, hogy bikát lehetne vele vadítani.

– Maga... – Figyelmeztetően rám böki a mutatóujját.

– Ribanc? Kurva? Ringyó? – sorolom unottan.

Vérben forog a szeme. Vicsorog rám, emeli a kezét, miközben kinyílik az ajtó, az alak elsuhan Bobby keze alatt, aki erre hangosan felszólítja, de nem törődik vele.

Soha életemben nem fogok annyira örülni Archer Collins jelenlétének, mint most.

– Á, drága Skyler! – robog a pulthoz, ellöki Rogerst vagy kit, és a pultra ejt egy borítékot. – Jó, hogy itt látlak. – Gunyorosan mosolyog.

Párat pislogok, hogy meggyőződjek róla, nem délibábot látok-e, de Archer kellemes illata, a fahéj és a szegfűszeg rögtön rácáfol a tudatomra.

Tudatlanul megmentett.

– Archer! Mit keresel itt? Tegnap bevittek a kórházba! Hogy engedtek ki?

Felröfög.

– Szerinted, drága? Könnyen kicsapnak a kórházakból, ha nincs pénzed vagy biztosításod. Persze ezt te nem tudhatod. Neked mindig is volt pénzed orvosokhoz járkálni.

Aggódva összehúzom a szemem.

– De azért... rendbe tettek, ugye?

– Ja-ja, persze. Gyomormosás, infúzió ilyenek, aztán fájó búcsút vettem az egyébként rettentően dögös nővérektől.

– E... ennyi? – akadok el. – Elvonó vagy valami?

– Nincs pénz, nincs elvonó – rántja meg lomhán a vállát, mintha nem is lenne nagy dolog. – És nem is akarok elvonóra menni.

– Alkoholista vagy, Archer – mondom a szemébe, szemrebbenés nélkül.

Éppen válaszolna, amikor Bobby Archer háta mögé megy, megfogja a vállát, hogy kitessékelje, de intek neki, hogy várjon még (legalább addig Rogers is kisétál a kocsmából).

– Rájöttem – biccenti.

Ez azért elismerésre méltó – nem tagadja, baja van az itallal. Az alkoholizmus legfőbb tünete a tagadás. Emiatt kezelhetetlen a legtöbb alkoholista. De ha Archer bevallja, még van remény, a lejtőn egyszer talál valamilyen kapaszkodót, és mászni kezd, ki ebből a démoni veremből. Az alkoholisták jórészt valamilyen múltban történt esemény miatt lettek iszákosak. Olvastam kutatásokat, hogy összefüggés van a korai traumatizáció és az alkoholizmus között, azaz azokat a személyeket, akiket gyermekkorában súlyos vagy hosszan tartó negatív esemény ért, hajlamosabbak felnőttkorban az alkohol felé fordulni.

– Kérhetnél segítséget – jegyzem meg.

– Nem kell segítség. Ti józanok olyan jól akarjátok látni a helyzetet, miközben elképzelni sem tudjátok, milyen kurva jó érzés, amikor az alkohol eluralkodik a testeden, és semmit nem érzel.

Hatás szünetet tart, és barna szemét az enyémbe fúrja. Fájdalmas ez a fúrás, a szemében kialvó fény még pislákol, vészjelzésként, ami segítséget hív. Sokszor nézegettem képeket magunkról, ahol Archer, Logan és én vagyunk. Archer mogyoróbarna szeme sosem ment ki a fejemből. Gyönyörűnek tartottam, a legfényesebben csillogott hármunk közül. Volt egy zöld csík írisze mezsgyéjén, néhol belefolyt a barna árnyalatban is. Olyan volt, mint a Tejútrendszer. Végtelen kalandot rejtett magában. Most az a zöld csík nem a Tejútra hajaz, hanem egy borostyánra, ami körbe fonja, fogságba ejti.

– A tiéd – adja oda a borítékot.

Elveszem tőle, kihajtom. Egy pillanatra tényleg megijedek, képes elvágott nyakú, leszúrt állatok képeivel idegesíteni, de ez ennél sokkal rosszabb.

Végigfut bennem a méreg. A lehető legmérgesebben nézek rá.

– Feljelentés – vicsorgom. –  Fizessek neked ötszáz dollárt, mert megrongáltam a házad falát!? – A levelet lecsapom a pultra.

– Pontosan! Hiszen nem ezt csináltad?

– Archer, nem fogok pénzt adni. Tudom, mire megy ki az egész; alkoholra költenéd. Felajánlom, hogy lefestem a házad. Oké?

– A pénz kell – nyomatékosítja. Belenyúl a zsebébe, kivesz belőle egy cetlit, és a kezembe nyomja. A telefonszáma. –  Majd hívj.

– Miért csinálod ezt?

– Nem tudom, feltűnt-e, de nem én vagyok a jófiú, én az önző vagyok, aki így vagy úgy megszerzi, ami az övé... vagy, amit akar. – Végigmér.

Megborzongok.

– Feladom! – sóhajtom, elteszem a farmerembe a telefonszámot, majd köszönésre sem méltatva a lengőajtón át távozok a kocsma hátsó bejáratához, hogy friss levegőt vegyek.

Elméletben ez menne is, de Archer a gyakorlatban meghiúsítja. Követ engem a konyha-raktár helyiségbe.

– Nem jöhetsz ide, ugye tudod? – morgom. Allison meglát minket, miközben a kezében nézi a berendelendő alkoholok listáját. Bemutat Archernek, mikor a srác mellém lép. Elmondtam neki, mit tett Archer tegnap, hogy megütött. Allison szerint nem lehetett direkt, de azért nem is védte meg.

Kinyitom a kocsma hátsó bejáratához vezető ajtót. Rácsapnám Archerre, de ügyesen kioson, mielőtt bezárulna.

– Életcélod tönkretenni az életem? – fordulok felé mérgesen.

– Ó, nem – heherészi. – Életcélom Logannek tönkretenni az életét, te csak grátisz vagy.

– Elmehetsz a francba – fordulok el tőle. A telerakott, büdös konténerkukákat is jobban elnézem magam mellett, mint ezt az undorító alakot. – A gyerekkori traumáidat nem rajtam kellene levezetned. – Hirtelen meglágyul a szívem, mély lélegzetet véve újra felé fordulok. – Ettél ma?

– Ja. Meccsem lesz, muszáj.

– Ki ellen?

– Vasya Morozov... – nyögi.

– Ő anno ketrecharcos volt, nem?

– De...

– Neked véged – állapítom meg.  – Ilyen testtel végképp.

– Hé, pehelysúlyban nyomom, amúgy is így nézek ki! – mutat végig magán.

Ha meg kellene mondanom, mi az az egy dolog, ami tetszik Archerben, a stílusára szavaznék. Kigombolt kék inge alatt egyszerű fehér, bő pólót visel, boyfriend nadrágja koptatott, de semmiképpen nem tipikus fuckboy stílusú. Elegáns a maga egyszerűségével.

– Aha, csak éppen, akik pehelyben nyomják, általában izmosak, te majdhogynem csontsovány vagy.

Elhúzza a száját, leül az ajtó előtti egyfokos lépcsőre.

– Tudom, hogy utáljuk egymást. De ilyet többet ne mondj, légyszi.

– De ez az igazság.

Néma csend, se egy madár, se egy autó nem zavarja a kettőnk közé lassan leereszkedett csendet. Mintha haragudna rám minden hang.

Rosszat mondtam?

Biztosan.

Archert sosem láttam ilyen sápadtnak, vagy szomorú tekintetűnek.

– Testképzavarom van.

– Ó!

Tényleg...? Ó!? Jobb nem jutott eszembe? Komolyan, mit kell ilyenkor mondani? Sajnálom? Átérzem? Utóbbi nem is lenne releváns.

– Amit itt látsz, még egy jobb énem, pár hónappal ezelőtt sokkal rosszabb volt. Voltam rettenetesen izmos, de nem a túl sok kategória. Aztán elkezdtem nem enni, nem tetszett a combom mérete, a hasam izomzata, aztán eltűnt az izmom, most azt építem újjá. Szóval kérlek, ne használd azt a szót, hogy csontsovány, mert nem vagyok az.

– Bocsáss meg... – pusmogom.

– Nem baj. – Rám mosolyog. Hű. Ez őszinte, és... gyönyörű? Aranyos. Határozottan cuki ezzel a mosollyal. Kissé gyerek bújik meg emögött, aki rosszban sántikál, de a jó értelemben. Oldalra dönti a fejét. – Mi történt a... szemöldököddel?

A sebhez nyúlok. Sejtettem, hogy nem emlékszik rá.

– Megütöttél, Archer... – mondom ki őszintén (meg is bánom...)

– Tessék...!? Biztos nem... – Elhallgat. – Arra emlékeznék... Tegnap...? Nem, nem ütöttelek meg!

– Szeretnéd látni a ház kamerájának felvételét? – ajánlom fel.

Nagyot nyel, ádámcsutkája majd' szétszakad.

– Inkább nem.

– Nem tudom, szándékos volt-e vagy sem, de én csak segíteni akartam neked. Nem voltál jó bőrben, alig lélegeztél.

– Biztos nem volt szándékos... – A szemét dörzsöli. Feláll lassan, és tisztes távolságra elém lép. – Skyler, ne haragudj. Nagyon nehéz életem van...

– És szerinted nekem nem az? – vágok közbe. – Húsz éve élek egy idegen szívvel a testemben. Tudod, mit jelent ez? Hogy akár holnap meghalhatok. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy húsz évig bírták.

– De azért elég sokan, ahhoz, hogy ne akard magad eltemetni ilyen hamar.

– Nem érted – sóhajtom csalódottan. – Akik megélik azt, hogy akár negyven évig éljenek egy szív transzplantációval, azoknak sosem voltak komplikációik. Nekem rengeteg volt, főleg a transzplantációs műtét első évében, de volt egy tíz évvel ezelőtt is. Borzasztóan kényes a szívem... vagyis Frodó. Az ilyen... szervekkel... már az is csoda, hogy idáig húztam.

Frodó irányába tekint. Bámulja egy darabig, keze felemelkedik, az idegen test a baloldalon megugrik, de Archer keze sosem találja meg a szervet, ami életben tart, mert visszaesik a teste mellé.

– Szeretsz élni? – kérdezi.

– Mindennél jobban.

– És amikor nagyot csalódsz, akkor is?

– Az élet tele van csalódással. És amikor egy csalódás után a földre esünk, talán ott találjuk meg a boldogságot.

– Egy hangyát?

Felnevetek.

– Nem, te bolond! Magát az élet értelmét. Amikor olyan közel vagy a földhöz, látod, hogy a virág, amit eltapostak számtalanszor, küzd, és virágzik. Ha egy olyan bugyuta lény képes egy trauma után újra boldog lenni, az ember miért ne lehetne erre képes? Nem létezni kell a saját életedben, hanem élni. A kettő nem ugyanaz. És ha valóban élsz, nemcsak létezel, megtalálod a boldogságot.

– Gyönyörűen gondolkodsz – ismeri el. – De attól még utállak – fűzi hozzá. – Hát, jó... – Előveszi a zsebéből azt a borítékot, amit bent a kocsmában nekem adott, és a szemem láttár széttépi. – De tartozol nekem egy falfestéssel.

– Ezek szerint a monológom késztet arra, hogy leszokj a piálásról?

– Á, dehogy! De kezdelek kevésbé utálni.

– Mákod van, hogy most aranyos vagy!

– Nézd este tízkor a meccsem – kacsint rám. – Ott nem leszek aranyos. – Megfordul, az ajtót nyitja.

– Úgyis kikapsz! – gúnyolódok.

– A győztes általában meghívja a vesztest piálni, csak nyerek azzal! – szól vissza az ajtóból. – Legyen barmoktól teli műszakod, Skyler kedves!

– Azt mondtad, kevésbé utálsz!

Rám ölti a nyelvét.

– Szarjál sünt! – mutatok be neki.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Ki kezdi kevésbé utálni Archer barátunkat? 👀