╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Hit the floor
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

Minden éjjel, amikor a vihar eléri Loveland városát, ugyanazt álmodom. Mintha az elmém ezzel akarna jelezni, vagy éppen felsérteni egy régi emléket, amire tisztán nem emlékszem. Van benne egy nő, mindig ugyanazt a ruhát viseli: átlapolt, rózsaszín virágosat és egy vászoncipőt. Szőke haját meglengeti a szél, egy réten ül, köré gyűlnek a virágzó levendulabokrok. Apró szarkalábak sorakoznak a szeme sarkában, pedig nem tűnik idősnek, annyi lehet, mint én. A kezében fog egy fényképezőgépet, azt a régimódit, ami azonnal előhívja a fotót. Felém fordul, mosolyog, elkattintja a gépet. Most már nevet. Édesen, de mélyen megbújik benne a mesterkéltség. Félelmetes.

Jelenetváltás.

Így nevezem, amikor a kép elillan, helyette másik jön; kevésbé idilli. Sötét van, nem látok, érzem, valami a nyakamra tekeredik (Lucifer kígyóba öltöztetett alakja?), marja valamilyen folyadék az arcom, belefolyik a számba; alkohol íze van. Sírok, kiabálok. Semmi válasz.

Egyedül vagyok.

Egyedül halok meg.

Végül mind egyedül halunk meg.

Felriadok.

Mindig ugyanez.

Mindig!

Felülök az ágyon, az éjjeliszekrényhez nyúlok, elvszem onnan a poharat, és a vízbe kortyolok. Kissé állott, megragad a számban, de csillapítja a bennem felpezsdült félelmet. Az ablakra meredek, egy villám hasítja ketté az eget, izzó csontváz ujjaiként nyúlnak le Loveland földjére.

Frodó tamtamjai puhák, az idegen lélek a bal felemben nem fél. Bátornak képzeli magát, pedig gyáva; nem mert a halálba menni a jogos tulajdonosa után.

– Logan! – kiabálom el magam, a szobában félelmetesen cikázik ide-oda a hangom.

Csak pár pillanat, amíg a néma csend kóvályog, aztán dübörgő léptekkel közelít a bátyám a szobámhoz: az emeleti hajópadló recseg, Logan felrántja az ajtót. 

– Mi az? Hívjam a 911-et? Fáj valamid? – lobogtatja meg a telefonját, amit csak halvány pontokban láthatok az előtér gyér fényei miatt.

– Álmodtam – vallom be, behúzott nyakkal.

Csípőre teszi a kezét.

– És ezért visítanod kell, mint egy kismalac, Phoenix!? Azt hittem, bedöglött a szíved!

– Ha baj lenne Frodóval, valószínűleg nem kiabálnék, sőt, talán suttogni sem tudnék.

Felsóhajt.

– Muszáj Frodónak nevezned?

– Minek hívjam? Tudodkinek? Ő, akit nem nevezünk nevén? Szerintem nagyon is fair vagyok, hogy elneveztem Frodónak! – emelem fel az orrom.

– Ja, egy béna hobbitnak.

– Úgy ám! Legyen Meredith Grey, mert megmentett a haláltól? Ez hosszú név, nem illik egy olyan szervhez, ami bármelyik pillanatban...

– Skyler! – pöröl rám. – Kimondod, szentséges ég, hogy itt hagylak! – Elgondolkodik. – Lehetne Eddie Diaz.

Felemelem a mutatóujjam.

– Szexi tűzoltóról nem nevezem el! – borzadok el.

– Megszállottan rajongsz egy kitalált karakterért – konstatálja.

– És ez tudod, miért egészséges? Mert sosem fogok benne csalódni.

– De a szüzességed sem veszi el. Hallod, megvan még amúgy a szűzhártyád? Állítólag huszonöt éves korára a nőknek felszívódik.

– Leszállnál rólam? – húzom magamra a takarót. 

– Te kiabáltad a nevem! Én jöttem, jó bátyként, hátha meg kellene menteni az életed.

Újabb villám csap le valahol a távolban; összerezzenek, a takaró szegélyét a fejem búbjára ejtem.

– Arról a nőről álmodtál? – kérdezi óvatosan Logan, a matrac besüllyed, ahogy leteszi a fenekét közvetlenül mellém.

– Hasonlít rám – cibálom le magamról a takarót annyira, hogy a számat lássa, ha netán a suttogást nem hallja, tudjon onnan olvasni. – Anyánk lehet?

Megrázza a fejét.

– Tudod jól, hogy neki fekete haja volt.

Felhúzom a lábamat, a térdkalácsomra borítom a homlokom.

– Én csak fényképekről láttam, alig emlékszem rá.

– Elhagyott minket, Sky, örülj neki, hogy nem emlékszel rá, még fájdalmasabb lenne a hiánya.

Elfekszek az ágyon, a derekam köré csavarom a kezemet, meggátolva, hogy emlékek szakadjanak ki a bordáim közül. 

Logan pár pillanatig vár, aztán mellém fekszik, a vállamra ejtve a kezét.

– Fura – nézek a viharos égboltra –, nekem sosem hiányzott anya, inkább csak apa. Neked?

– Csak apa. Talán azért, mert... apának volt oka elhagyni minket, anyának viszont nem.

– Semelyiküknek nem volt oka! A gyerekeik vagyunk. Emlékek helyett traumákat kaptunk tőlük.

Már kislányként megértettem: a szülők több álmot ölnek meg bárki másnál. Egy valamit viszont sem a múltbeli énem, sem a mostani és talán a jövőbeli sem fog megérteni:

Nem várhatok happy endre. A szüleim már akkor megtanították ezt, amikor elhagytak. Néha azt hiszem, azért hagytak el, mert beteg vagyok. Ilyenkor megbocsátok nekik, nem okolhatom őket, amiért így döntöttek, plusz teher lettem volna, állandóan orvoshoz járni, a gyógyszereimet finanszírozni, figyelni arra, mit eszek, miközben ők alig múltak húsz évesek. Biztos nem ilyen életre vágytak. A szívem másik csücske azonban olykor-olykor megharagszik rájuk, mert a gyerekük vagyok. És hiába váltam beteggé, szívtelenné, ettől függetlenül ember vagyok, aki vágyik a szülői törődésre. Egy apai ölelésre, egy anyai tanácsra.

Észre sem veszem, hogy a gondolataimat félálomban fogalmaztam meg, csak amikor a bátyám hosszú sóhaj után átfordul a másik oldalra aludni.

A vihar tovább erősödik, az erkélyajtót úgy verdesi a jég, mintha szellemek kaparnák az üveget. Aludnom kellene, holnap délelőttre vagyok beosztva a kocsmába, addig össze kell szednem minden erőmet, hogy ne menjenek az agyamra a részeg emberek. Ohio nem a legrészegesebb a többi közül, mégis annyi itt az alkoholista, mintha az összes államból idejárnak inni, ami nem vet derűs fényt az amúgy is fura államra. Furák vagyunk mi, ohióiak. Például a törvényünkben van foglalva, hogy nem ölhetünk házilegyet egy templom százhatvan méteres körzetében vagy vadászengedély nélkül törvénytelen egeret fogni (ezt az információt elhallgattam Cindy elől). Egyszer a volt seriff azért vitt be egy embert az őrsre, mert lecsapott egy legyet, ami a kebabjára pályázott – én és Logan ezt premier plánban láthattuk. Clinton megyében középületnek támaszkodni tilos (bár annyiszor szegik meg a örvény ezen paragrafusát, hogy az állami törvényszék efelett már szemet huny, Chillicothe-ban tiltva van az esküvői rizsszórás; Allison unokaöcsének az esküvőjére ezért is kijött a helyi seriff.

A szél feltámad, hallom, a közvetlenül az ablakom előtt álló tölgyfáról leszakít pár gyenge gallyat, a törmeléket az erkélyre dobja, az ablakot karcolja. Egy agyagcserepet is ledönt, a ház elé eshet.

Logan úgy ül fel az ágyon, mintha a valóság sokkal jobban izgatná, mint az álmai, amiben nőkről fantáziál.

– Mi volt ez?

Kinyitom a szemem, majd lassan visszacsukom. Aludni akarok, hátha visszajön az álmomban a nő, és megmondja, ki ő valójában, miért kísért viharos éjszakákon.

– Csak a szél, Logan, ne legyél beszari.

– Ó, nem – pusmogja baljósan –, ez nem a szél volt. Nem hallod? – Elcsendesedik.

Való igaz, hogy kintről valamiféle hang hallatszik. Jajveszékelésnek tűnik, de sokkal inkább a szél és az ágak játéka.

Remélem.

Lehúzom magamról a takarót, és a papucsomba bújok.

– Ugye nem akarsz kimenni oda most? – sziszegi.

– Ha te nem mész, kimegyek én. Különben meg, maximum egy mosómedve van itt, vagy Cindy osont ki.

– És ha... – nagyot nyel, mielőtt folytatná –, egy gyilkos?

Felhorkanok.

– Logan, az Isten szerelmére, harminc éve nem történt gyilkosság ebben a városban! Huszonnyolc éves vagy, nőj fel! – Mondja ezt az, aki szerelmes egy kitalált tűzoltóba, képtelen elaludni a Stiches plüsse nélkül és elnevezte a transzplantációját, mert képtelen sokszor a saját szívének tekinteni.

Megragadom a telefonomat, bekapcsolom rajta a zseblámpát, és anélkül, hogy rimánkodnék Logannek, hogy jöjjön velem, kimegyek az emeleti szűk folyosóra, onnan tetemes léptekkel a lépcsőt célzom meg, ami az amerikai konyhába vezet. Veszek azért egy nagy levegőt, mielőtt kimennék meglesni Logan mumusát.

Az előtérben kinyitva az ajtót minden kezdetleges félelmem elszáll. Loveland jó város, gyagyás emberek laknak itt, de a léleknek sem tudnának ártani.

Vagyis... ezt is csak remélni merem.

A szél olyan erős, hogy félig leráncigálta a tető szélére rögzített amerikai zászló egy részét. Az eső erőszakosan mar a bőrömbe, miközben lemegyek a verandáról, és balra; a zaj irányába lépek.

Erősen kell szorítanom ujjaim közé a telefont, hogy ne essen a sárba, meglátva két lábat, ami félelmetesen kidomborodik egy balkonláda takarásából. Úgy érzem, kettészakadok: Frodó vinne előre, az agyam viszont vissza a házba. Megint arra a nyavalyás hobbitkölyökre hallgatok.

Átlépem a muskátlis balkonládát, és egyenesen az idegen elé guggolok. Fekete esőkabátját a fejébe húzta, bár így is bőrig ázott. Túl könnyen tudom azonosítani a személyt: kezében üres whiskys üveg, bütykeit var borítja.

Az egész jelenet emlékeztet a Csúf szerelem kezdeti állapotához: a lány megtalálja részegen a lakása előtt a szexi repülőgép pilótát, majd nagy nehézségek árán egymásba szeretnek. Akár ez is lehetne egy opció, ha nem éppen Archer Collins támasztaná a ház falát.

Az ex-mostohatestvérem.

A pasi, aki elvette az apám.

– Collins! – bökdösöm meg az arcát. Jéghideg és nedves a rákoppanó esőtől. – Hahó... – paskolom meg az orcáját.

Semmi reakció.

Frodó megugrik, az ujjamat Archer nyakához érintem. Alig érezhető pulzus. Most a kezemet az orrához emelem; lélegzetei lassúak, szinte észrevétlenek.

Határozottan eszméletlen. Alkoholmérgezés. Nem kellene diagnosztizálnom, de láttam már ilyet a kocsmában. Elég sokszor, hogy tudjam, Archer nem csak megpihen a kertben.

– Logan...! Bratyó...! Elkélne egy kis segítség! – nyüszítem olyan hangosan, amennyire csak tudom, átkiabálva a vihar morajlását.

A két fogívem közé préselt nyelvemmel próbálom a bennem eltenyészedő rettegést nem kitessékelni magamból; igyekszem tudomáson kívül hagyni az esővel keveredett verejtéket a halántékomon, Frodó félő játékát a bordakosaram felső részében. 

– Szent szar! – rohan ki Logan, kezében a telefonnal. – Ez az ember ön-és közveszélyes.

– Hívd a 911-et – utasítom, és ökölbe szorított kézzel megdörzsölöm Archer szegycsontját. Felnyögve megpróbálja lecsapni a kezem. – Mellkasdörzsölésre jól reagál.

Oké, ez jó jel, lehet, enyhe alkoholmérgezés.

– Szerintem meg kellene hánytatni – javasolja a bátyám –, mármint ezt mondta a diszpécser – mutat a telefonra. – Rád hagyom – morogja –, neked biztos megy, kocsmában dolgozol.

– Kösz a semmit... – forgatom meg a szemem.

Nem lehet olyan nehéz meghánytatni valakit... Láttam már, Allison hogyan csinálja.

Megragadom Archer tarkóját, felbillentem a fejét, hogy nagyjából vízszintesen álljon a talajjal. A mutató-és középsőujjamat kinyújtom, szétfeszítem Archer száját, és olyan mélyre nyomom, amennyire csak tudom. Logan öklendezve fordul el a jelentsortól.

– Most komolyan? – fújtatom. – Nekem van diagnosztizált emetofóbiám, és te akarsz mindjárt behányni?

Archer megfogja a csuklóm, erősen rászorít, szemét viszont továbbra sem nyitja ki. (Jobb is, hogy nem látja, mi folyik körülötte.)

Tompa fájdalom nyíllal a szemöldököm felé egy ujjnyival. Egy pillanatra megszédülök, Logan valamit hangosan becsmérel, lomha pályán langyos folyadék csorog le az ovális arcom menetirányába – nem eső, de még nem is jégdarab, ami felsértette a homlokom.

A könnyeimet nem eresztem útjára, elszánt vagyok, se a fájdalom, se a lelki csapás nem fog megakadályozni, hogy ezt az embert újra megmentsem. Megígértem magamnak, hogy nem fogok neki segíteni, ha nem hagyja, de amikor ránézek, apa jut eszembe, aki engem és Logant elhagyott Archerért és az anyjáért. Nem tehetem meg apával, hogy nem segítek Archeren. Még úgy is, hogy...

Archer megütött.

Bántott.

És az én fejemben tényleg csak az jár, hogy hányja már ki azt a tömény mennyiségű alkoholt, amit ez a hülye megivott.

– Sky! – rázza meg a vállam Logan. – Jól vagy? Sky...!? – A hangjába aggódás és düh ugyanolyan kiforratlanul jelen van szólongatás közben. – Megölöm, baszki.

– Hagyjad! – taszítom el magamtól, pedig most szívesen a karjába vetném magam, és ott zokognék, mint amikor kisebb koromban számtalanszor elestem a biciklivel. – Részeg, azt sem tudja, hol van.

– Megütött... – bámulja a szemöldököm.

– Érzem.

Talán haragból nyomom le a két ujjam annyira Archer torkán, hogy sikerül hányásra késztetni.

Elfordulok a jelenettől, a fülemet is befogom. Mondjuk, nem is hiszem, hogy hallanék valamit, mert az ütés óta cseng mindkét dobhártyám.

Archer talpra szökken, mintha az előbb nem lett volna teljesen eszméletlen. Meg is inog, fintorogva nézi a bátyám és az én alakomat. Ebben a fekete esőkabátban kaszásként tornyosul felénk. Csakhogy ez a kaszás nem mást akar megölni, hanem saját magát.

Logan felállna, de visszahúzom magamhoz. Nem hiányzik, hogy a rendőrség is kijöjjön, mert verekedett a szomszéddal.

– Mindjárt itt a mentő, Archer, ülj le – mondom nyugodtan, de határozottan.

– Nem kell kórház! – Rekedt hangja rémisztően eggyé válik a vihar haragjával. – Most szépen hazamegyek... – Be sem fejezi a mondatot, a teste felmondja a szolgálatot; jobbnak látja, ha visszaül a vizes betonra.

Felsóhajtok.

– Megint nem ettél?

– De nem ám... Így jobban üt a pia.

– Beteg állat – szól közbe Logan, a nadrágjából előkap egy zsebkendőt, azt az arcom felé emelve nagyjából megtörli a bőrömet. – Kinyírom, baszd meg – vicsorogja.

Ha egyszer Logan és Archer kettesben marad, utóbbi szépülni fog pár (sok) véraláfutással. Ismerem a bátyám; nem fogja annyiba hagyni, hogy megütött, még ha részeg is. Most is csak azért nem bántja, mert itt vagyok. Testileg legalábbis, lelkiekben még mindig az álmomban ragadtam. A tompa fájdalom elmúlt, csíp a seb, érzelmeimet mégsem tudom hozzápárosítani.

Miért érzem azt, hogy megérdemeltem ezt az ütést? A lelkiismeretem nem hagy nyugodni, miután csekély pénzért megvettem tőle azt a drága autót. Én tényleg csak segíteni akartam... Rossz helyzetből kihozni a legjobbat.

A mentő nem szirénázva jön, fényeit sem kapcsolja fel, csak amikor begurul a házunk elé. A kék fény beborítja a szemközti erdő elszáradt törzseinek kérgét, a ház alapfalai is ugyanebben a színben úsznak.

Hasonlít apa szemére...

– Maradsz? – rángatom meg finoman Logan karját. – Be szeretnék menni... – nézek a biztonságot jelentő házunk irányába.

A bátyám bólint, aprót taszít rajtam, benoszogatva a házba.

Nincs három napja, hogy ideköltözött a szomszédba ez az ember, és már megütött. Mi lesz később? Amikor az alkoholizmus felemészti az agyát? Hiszen tudom nagyon jól; egy alkoholista nem áll meg itt... Ó, dehogy áll... Addig iszik, amíg minden traumája már csak zsibbadtan lebeg a testében. Ezt márpedig úgy sikerülhet, ha keményen keresi az alkohol társaságát. Az alkoholista alkoholista marad örökre, még ha le is teszi a piát, egy drogfüggő is függő marad, csak az az oldala megbújik, és az őt megszállt testen múlik, vajon örökre megbújásra készteti, vagy engedi, hogy újból előmerészkedjen a rejtekhelyéről.

Archer nem olyan erős, hogy a démona megbújjon.

Archer gyenge. Frodónál is gyengébb.

Megtörlöm egy kéztörlővel a homlokomat. Nem vérzik annyira, azt hittem, nagyobbat kaptam Archertől.

Pár perc múlva Logan becsukja maga után az ajtót, mellém ül a konyhapultra.

– Szakszerű voltál, ezt üzenték a mentőápolók.

Elmosolyodom.

– Eddie Diaz itt volt a fejemben. Látod, megéri minden héten nézni a 9-1-1-et!

– A fejed?

– Jobban van. Elújságolhatom a kocsmában a többieknek, hogy megütött egy bokszoló, és még mindig élek!

– Nem vicces, Sky... – csóválja aggódva a fejét. – Jobban felszakadhatott volna a szemöldököd. Archer részegen is jól üt.

– Tapasztaltam...

– Biztos jól vagy?

– Már nem vérzik, nem szédülök, nincs hányingerem. Lesz egy seb a szemöldököm felett, de jól vagyok.

Összehúzza a szemöldökét. A kialvatlanságból származó karikák a szeme alatt élénkebben emelik ki kék íriszét.

– Furán jól reagálod le a helyzetet – jegyzi meg gyanakodva.

Mert lehetett volna rosszabb. Sokkal rosszabb, mint egy ütés.

– Ne nézz a Logan boci szemmel! Akkor szoktál így nézni, ha azt hiszed, valamit titkolok előled.

– És titkolsz valamit előlem?

– Nem! Persze, hogy nem! – rázom meg a fejem.

– Skyler... Mi történt veled?

A nyelvemre kell harapnom, hogy a szavak ne csorduljanak ki a számon, mindent elrontva ezzel: az egyetemi esélyeimet, a kapcsolatomat Logannel és még ki tudja, mit.

– Semmi! – nyekegem.

– Ne mondd azt, hogy semmi – figyelmeztet gyengéden. – Életedben nem stresszeltél semmin, főleg nem lettek tőle testi tüneteid. Pár hete márpedig orvoshoz kellett rohanni, mert annyira stresszeltél, hogy mindketten azt hittük, baj van a szíveddel.

– Nem az én szívem! – javítom ki. – Mindenkinek van egy stressze időszaka, hát nekem ez!

– Valaki bántott a kocsmában – közli fapofával. – Ne add be a tudatlant, a húgom vagy; tudom, mikor félsz, mikor érzel dühöt. Most félsz bemenni a kocsmába.

– Te hülye vagy. – A kezemet a mellkasomhoz fűzöm, nehogy véletlenül Frodó elrohanjon. Nem igazán bírja a stresszt...

– Allison is észrevette. És szólt nekem.

– Allison mindent túlgondol.

– És Bobbynak, a kidobó srácnak is szokatlanul fura a viselkedésed.

– Kémkedsz utánam?

– A húgom vagy – ismétli. – Szeretném tudni, mi van veled. Ha megtudom, ki bántott, esküszöm, elintézem, hogy soha többet ne érjen hozzád!

– Logan, nem bántott senki. Becsszó! Csak hülyék az emberek ott, mondanak dolgokat, amik nem esnek jól, de senki nem bántott!

Szavahitetlen!

– A verbális bántalmazás is bántalmazás – mutat rá.

Élesen fújom ki a levegőt.

– Megoldom!

Úgyis már csak pár hónap, és felmondok. Meglesz a pénz, tudom majd fizetni az egyetemet, és soha többet nem kell látnom azt a kocsmát és a benne iszákoskodó embereket. És talán, ha elég bátor vagyok, elhagyom a várost is.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Sziasztok!

Vajon megbocsátható Archer tette vagy már nincs visszaút? Mit gondoltok, Skyler valójában mit is akar az életben?

Nem lett a legeseménydúsabb a rész, de annál inkább szerintem az érzésekre és a gondolkodásra hat, szóval nagyon szívesen olvasnám a véleményeteket!

Addig is:

Szép hétvégét Nektek! <3