╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Valentine's Day
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝ 

Egy pillanatig azt hittem, mennyire kényelmes lesz, hogy Archer mindent a fenekem alá tesz, nekem alig kell kikelni az ágyból. Ám amikor hazajöttem három nappal ezelőtt, még nem sejtettem, Archer a legborzasztóbb ápoló, akivel valaha is dolgom volt. Mindentől eltilt, mondván, azt most nem szabad.

Még a minden mentes kólától is!

Éppen az ágyam alól halásznám ki azt a fél literes kólás üveget, amit becsempésztem magamnak, de ez a szemét akkor toppan be a szobám ajtaján.

– Hé! – morog rám. – Teszed le!

Csalódottan sóhajtok, és nyűglődöm, amikor Archer kiveszi a kezemből a flakont.

– Utállak... – dörmögöm orrhangon. – Az nem odafigyelés, hogy megfosztasz mindentől, amit szeretek! – jelzem.

– Mi lenne, ha szennyital helyett valami normálisat ennél? Alig eszel... – panaszkodik.

– Mert nem kívánok semmit – fonom a kezem a felhúzott lábszáramra.

Leül az ágyra, teljesen a végére. Három nap alatt nem ért hozzám, nem csókolt meg, de még csak velem sem aludt. Ez így van jól. A kórházban és már előtte is úgy léptük át a határt, hogy nem is vettük észre. Most már ideje lassan visszalépkedni a határvonalon belülre, mielőtt megbánnánk.

Visszafekszek az ágyba, egészen a fejem búbjáig tolom a paplant, Archer dühös tekintetétől elbújva. Nem az én hibám, hogy nem megy le egy falat sem a torkomon, mert abban a pillanatban rosszabbul leszek, mint voltam négy nappal ezelőtti éjszaka.

– Szeder szörpöt akarok! – dünnyögöm a takaró anyagába.

– Nem ihatsz, cukros. Ha kevesebb cukrot eszel, kevesebb baktériumnak lesz tápanyaga. Egyszerű biológia.

– Egyszerű biológia a szomjan pusztulás is!

– Igyál vizet – javasolja fahangon.

Vágok egy grimaszt, és most kezdem bánni, hogy a fejemet is betakarja a takaró; így nem látja a szenvedést a képemen.

– Egyél már valamit – nyaggat tovább. – A bátyád hazajön, én meg le leszek baszva, hogy nem ettél semmit. – Hatásszünetet tart. – Tudod... vacsorára akartam hagyni, de főztem. Úgy hallottam Logantől, hogy szereted a bundás karfiolt csicseriborsó krémmel.

Megemberelem magam (és a hasam is jelez), így lehúzom a takarót, de szigorúan csak az orrom tövéig.

– Vega? Nincs benne tojás sem?

– Totálisan vega – tagolja a szavakat. – Tudom, hogy tejet iszol, de még alternatív tejet is használtam! Na, mit szólsz? Éhes lettél?

– Beváltod az ígéreted, és megmérgezel?

– Tudok főzni! – állítja sértődötten, megemelt állkapoccsal. – Csak mindig rossz alapanyagot választok!

– Ez a legjobb kifogás, amit valaha hallottam egy konyhában béna embertől! – nevetem. – Jó-jó, hozz egy keveset – adom be a derekam.

Egy tökéletes bundás karfiolnak senki nem tud ellenállni. Legalábbis én biztos nem.

Vigyorogva pattan fel az ágyról, majd kimegy a szobából, és izgatottan lerobog a lépcsőn.

Feltornászom magam ülő helyzetbe, a köpenyemet, ami a pizsamám felett lazán lóg rajtam, leveszem, a lábamra igazítom a takarót. Amikor Archer behozza a gőzölgő tányért a szobába, ugyan nem kordul meg a hasam, de összefolyik a nyál a számba. Az ajkamba harapva nézem, ahogy a tálcával együtt óvatosan az ölembe helyezi a legalább egy fej karfiol rózsáit. Mohón nyúlok az egyik legszebben bundázottért, égeti az ujjam, ennek ellenére az egész rózsát betömöm a számba, nem törődve, hogy az ujjam után a nyelvemet és a szájpadlásomat is leforrázza. Még egyet az ujjaim közé csípek, ezt belemártom a humuszba, hátha így nem ég le megint a nyelvem, és az élvezet jobban megmarad.

– Ez finom! – dicsérem teli szájjal, rá is harapok a nyelvemre.

Archer jólesően, karba tett kézzel nézi az ágy mellett, ahogy tömöm magamba a karfiolrózsákat.

– Anya receptje – mondja. – Sky, én nem sajnálom tőled, de lassabban. Ki fogod rókázni.

Na, nem bánom. Emetofóbia ide vagy oda, nem tudom megállni, hogy ne lapátoljak magamba annyit, amennyit csak tudok.

– Archer... – nyelem le az utolsó falatot, és a szememmel jelzem, hogy üljön le. Most nem az ágy végébe ül, hanem közvetlenül mellém. – Nagyon sajnálom, hogy a meccsedre nem mentél vissza.

Tiltakozva rázza a fejét, ezzel belém szorítva a mondatom második felét.

– Megbeszéltük. Én nem mentem vissza. Az, hogy veled lehettem, sokkal fontosabb volt. Nem a bokszban akarom elképzelni magamat, az csak egy hobbi. És szívesen lemondok a hobbimról, ha rólad van szó.

– Nyerhettél volna...

– Meglehet, de nem érdekel, és már amúgy sem számít.

– Valójában... – Megnedvesítem az ajkam. – Én tegnap éjjel kicsit körbetelefonáltam, és beszélhettem a szövetséggel, elmondtam nekik, miért nem jelentél meg. Azt mondták, így is megfordult a fejükbe, hogy újra megszervezik, a történetemet hallva pedig már nem volt kérdés. Egy hét múlva a ringben – bólintok.

Mély barázdaszerű vonalak rajzolódnak ki a homlokán, miközben töprengve fürkészi a sápadt arcomat. Velem ellentétbe, őt úgy megcsókolta a nap, hogy tökéletes napbarnította bőre most a függönyön keresztül szökő fénynek hála arany tónusba tükröződik.

– Olyan buta vagy... – ráncolja a szemöldökét. – Nem kellett volna.

– De igen. Te is megtetted értem a rektornál.

Felvillan az arcán az öröm. Megsimogatja a kézfejem, melyen a tű ütötte sebek még mindig látszanak. Párszor már elgondolkodtam, hogy kérek rá csókot Archertől, de végül mindig meggondoltam magam.

– Köszönöm! – Hálásan leheli a szót, mély baritonján. – Tulajdonképpen... nekem is van egy hírem.

Kíváncsian pislogok rá, amíg várok a választ.

– Lesz egy jótékonysági meccs, a belépők teljes bevétele megy a város és a közelünkbe lévő városok rászorulóinak. Felkértek, hogy szálljak ringbe, és igent mondtam, akkor még nem tudtam, hogy ki lesz az ellenfelem.

Megnyomkodom az orrnyergem.

– Marko... – prüszkölöm.

Nem tudom, mi taszít jobban: maga a srác vagy a tény, hogy beállva megcsókoltam, mert Logan hülyeségére hallgattam, amiért örökre utálni fogom magamat. Miért gondoltam azt, hogy megcsókolni Markot olyan világmegváltó ötlet lesz?

– Szeretném, ha nem akadnál ki azért, amit mondani fogok – folytatja halkabban, és mintha a hangját is lenémítaná.

– Ha így kezded, ki fogok – szögezem le.

A takarót nézi, valószínűleg annyira szégyelli magát, hogy fél, ha a szemembe nézne, minden megbecsülést elveszítene tőlem.

– Voltak meccsek, amikor fizetett nekem, hogy veszítsek.

Atya ég!

Mi van?

– Archer... – szisszenek fel fájdalmasan. Nem hiszem el ezt a férfit.

Hogy lehet ekkora hatökör?

– Akkor úgy éreztem, jól járok... Kaptam pénzt, abból piát vehettem, és szépen lassan eltűntem a boksz köztudatából. Aztán... volt az a meccs, amire elkísértél. Úgy volt, hogy veszítek, aztán dobja nekem a lóvét.

– De végül nyertél! Kiütötted! – értetlenkedem.

– Mert nem tudtam megtenni. Akkor már nem. Életemben először láttam valakin, hogy reménykedik bennem. Te voltál az. És ezért... Marko most kurva pipa. Bármit megtesz, hogy tönkretegyen. Tudja, hogy sokat jelentesz nekem. Ezért kértem, hogy ne menj a közelébe. Veszélyes. Hiába mutatja magát egy stréber hülye gyereknek. A valóságban teljesen más.

Eddig fájt a torkom, azért nem tudtam rendesen nyelni, most azonban a felismerés és félelem növeszt golflabda méretű gombócot a torkomba.

Ha Marko tudta, hogy Archernek fontos vagyok, akkor miért engedte, hogy megcsókoljam?

Azért, hogy fájjon Archernek?

De nem mondta el neki! Ezek szerint csak azt hitte, játszadozhat velem.

Nem akarok arra gondolni, mit tett volna Archer, ha meglátja, Marko a számban jár a nyelvével.

Undorodom magamtól.

A köztünk lévő csendnek most hangja van. El kellene neki mondanom, mi történt Samhain éjszakáján, de képtelen lennék belenézni a szemébe, amelyben az összes fény egyszerre égne ki. Csalódottan nézne rám, és csak annyit kérdezne: miért? Én pedig nem tudnám megmondani az okát. Nem volt szándékos. Nem akartam neki fájdalmat okozni, csak kétségbeesetten meg akartam tudni, többet érzek-e Archer iránt. És a helyzet világos: nem. Sosem volt több, mint egy barát, akivel olyan sok közös pontunk van, hogy ezáltal fizikailag is vonzódunk egymáshoz.

Reszket a testem; remélem, nem tűnik fel neki. Az egész lényem tudja, hogy áruló lettem. Cserbenhagytam azt az embert, aki Logan után a legtöbbet tette értem.

Bántottam őt.

Bántottam magamat.

És a kapcsolatunkat.

Én vagyok az egyik kisebb ok, amiért nem iszik, mert hiszek benne. Erre semmibe veszem, megalázom, és megcsókolom az ellenségét.

Skyler... egy idióta vagy.

Miért csak most tudatosul bennem, mekkorát hibáztam?

– Erre a meccsre mehetek? – kérdezem, elűzve a nyugtalanító gondolataimat.

– Nem tétmeccs, ha szeretnél, igen.

Esküszöm, már a nyelvem hegyén vannak a szavak, a megbánás könnyei a szememet karcolják, el akarom neki mondani, mit tettem vele... velünk, de akkor csapódik a bejárati ajtó ajtaja, és Logan elkurjantja magát, hogy megjött.

Oké, akkor a sors sem szeretné, hogy elmondjam Archernek.

A sorban jobban hiszek, mint a reinkarnációban, így néma maradok.

– Ezt a meccset ne add el, légyszi – nézek rá komolyan.

– Szó sincs róla. Már nem a pia a mozgatóerő. – Az ajtó felé bámul. ­– Azt hiszem, megyek, mielőtt Logan tessékel ki innen az öklével.

– Maradhatnál – ajánlom fel.

– Maradj kettesben a bátyáddal.

Nincs búcsúzásul homlokpuszi, csak egy kéz, ami viszlátot int.

Visszaintek.

A csókjára vágyok.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Nem gondoltam volna, hogy visszasírom bármikor is a kocsmai munkát, de az itthonülés helyett, inkább dobálnék fel üvegeket és szolgálnék ki részegeket.

Logan is elment itthonról, Allisonnak segít valamilyen szekrényt összerakni, amit most vett. Egyedül maradtam a szerteszét futkározó gondolataimban, miközben emésztem magam, amiért megcsókoltam Markot. Azzal nyugtatom magam, hogy nem számít, mert nem jelentett semmit; csak egy erős kisiklása volt az életemnek, de mit ér ez, ha azt érzem, megaláztam azt az embert, akinek szó szerint az életemet köszönhetem? Ha Starley még élne, mélységesen megharagudna rám, amit meg is értenék. Magamra is haragszok.

Emészthetem magam a múlton; azt már nem tudom rendbe rakni. Mi lenne, ha inkább építeném a jövőm, hogy kevésbé legyen egy rozoga állvány, amit könnyebben széttörhető?

Képtelen vagyok a kezembe tartott krimi soraira koncentrálni, inkább ledobom a hasamra, és bámulom a plafont, hátha egy isteni szikra vagy deus ex machina által valami nagyszerűt találok ki, hogy ne legyen ilyen mértékű a bűntudat.

Soha többet nem hallgatok a bátyámra. Soha!

Elmondhatnám Archernek, és akkor talán kevésbé kaparászná a bőrömet a lelkiismeretem, de azzal tudom, mit hoznék magammal. A visszaesését. Inkább hagyom, hogy szépen lassan a lelkifurdalás kikaparja a bőröm, és a húsomból egyen. Ez sokkal kíméletesebb büntetés, mint az, hogy Archer visszaesik.

Ügyetlenül a telefonért nyúlok, kikeresem Archer nevét. Az idegességtől remegő ujjaimmal pötyögni kezdek.

ÉN:

Ráérsz?

Archer:

Ha rólad van szó, mindig.

Pontosan az ilyen megszólalásai miatt félek őt tönkre tenni. Sugárzik belőle, hogy fontos vagyok neki. Senki nem viseli jól, ha egy általa fontos személy megalázza. Nem teszem tönkre, azáltal magamat is beszennyezném.

ÉN:

Átmehetek?

ARCHER:

Jobban vagy?

ÉN:

Egy kicsivel.
De majd este kérdezd meg.
Akkor a legrosszabb.

ARCHER:

Akkor várlak.

Sietve megyek a fürdőszobába bepúderezni az arcom, mert a nyári melegben úgy csillog, mint a Cullen család bőre a napon. Megfésülöm a szemöldököm, mert a francért sem egyformák, aztán siettemben párszor átmegyek a szempillaspirállal a pillámon.

Most (szerencsére) nem pizsamában indulok át hozzá, bár kétséges, hogy jól mutatok-e melegítőnadrágban és Logan pólójában. Valószínűleg nem én vagyok ebben a feltörekvő Hailey Bieber.

Lemegyek a lépcsőn, és magam után bezárom a bejárati ajtót. Lazán sétálok át a szomszédba, miközben a nap olyannyira süt, hogy már lassan égeti a bőrömet.

Lehet, arra figyelmeztet, mekkora egy gyökér vagyok, ahogy Archerrel bántam.

Elég!

Hibáztam.

Mindenki hibázik!

De nem ekkorát!

Három lassú kopogást ejtek meg a ház ajtaján.

Archer körülbelül fél perc múlva nyitja ki az ajtót, arcán mosoly derül fel.

– Az baj, ha nem dugni jöttem? – kérdezem tompán.

Párat pislog, mielőtt felfogja, mit kérdeztem.

– Ha nem vetted volna észre, a kapcsolatunk nem csak érzelmek nélküli dugásból áll.

– Akkor nem baj?

– Van két kezem. – Felmutatja két lapát tenyerét. – Ezzel is elvagyok. Gyere be – int a fejével befelé.

Átbújok a karja alatt, amivel az ajtótokot támasztja, és azonnal felmegyek az emeletre, egyenesen a szobájába.

Nem a két gyulladástól a szervezetembe, hanem a tettemtől olyan gyengének érzem magam, hogy szó szerint beledőlök az ágyba.

– Tudod... – köszörüli meg a torkát, miközben megáll az ajtóba. – Otthon kellene maradnod, és az ágyban pihenned még minimum egy hétig.

– Itt is tudok pihenni – fordulok az ajtó felé. – És pihenhetnél velem.

Azt várom, hogy megforgatja a szemét, és elsüti az: ilyet csak a párok csinálnak dumáját, de ehelyett gondolkodás nélkül mellém fekszik, átfonja a karjával a csípőmet.

Olyannyira meglep ez a gyengéd énje, hogy megszólalni sem tudok. Csak erősen a mellkasának szorítom a homlokomat, és hagyom, sőt, kívánom, hogy a csókjaival elhalmozza a hajamat.

– Milyen a napod? – kérdezi.

– Unalmas. Nyáron betegség miatt az ágyban feküdni nagyon ciki.

– És mivel lett jobb, hogy átjöttél az én ágyamba feküdni?

– Te majd megnyugtatsz, hogy ez egyáltalán nem ciki.

– Várhatod. Ez ciki.

Megbököm a hasát, amitől kissé összegörnyed.

– Szemtelen – morgom.

Felnevet.

Nem csak hallani, imádom érezni is, ahogy nevet. Amikor a mellkasa megfeszül, majd elernyed, egyszer a homlokomnak simul, majd eltávolodik, a szíve gyorsabban ver. Nekem szól ez a fajta nevetés, és bárhol felismerném, hogy most miattam nevetett. Ez a legigazibb, nem az, amikor összefut valakivel az utcán, és megereszt egy halk, élettelen heherészést. Azt hiszem, a nevetése lett a kedvenc hangom... persze csak a hangja után.

Kezét elveszi az oldala mellől, a derekamra csúsztatja. Azt hiszem, ott megáll, de a néma csendben egészen a fenekemig vezeti, és finom mozdulatokkal simogatni kezdi. Nem szólok érte, mert jó érzés, hogy hozzám ér. Gyakorlatilag egy felforrósodott vas is lehetne a keze, akkor sem fájna, ha a bőrömhöz érne. Lehunyom a szemem, és elmosolyodom.

– Te mit csinálsz?

– Simogatlak – mondja, mintha nem lenne egyértelmű.

– A fenekemet?

– Még a Netflix és Spotify fiókunk is közös – magyarázza. – Így voltaképp olyan, mintha férj és feleség lennénk, tehát belefér.

– Azt hittem, a kapcsolatunk kimerül a barátság extrákkal vonalban – húzom össze a szemöldököm.

– Rosszul gondoltad – vigyorogja.

Néha úgy érzem, ez tényleg így van.

– Tehát... – nedvesítem meg az ajkam. – Csinálhatok veled bármit? – nézek rá.

– Még meg is könnyítem a dolgot. Pucér leszek, csókolhatsz, haraphatsz, és elviheted, ami a tiéd. Én vagyok a kis ingyenes kínai büféd.

Felsóhajtok, de ezzel sem tudom leplezni a mosolyomat.

– Én csak meg akartalak csókolni.

– Ó! Tényleg? Nekem is ezen járt az eszem.

– Valóban? Én csak vicceltem.

Összeszűkül a szeme. Egyet pislogok, és már felettem van, és a kezeit fegyverként bevetve csikizi a derekam.

Felsikoltok, mocorgok, valamikor rúgok, de még ez sem hatja meg. A kezemet megragadva a párnának feszíti, testét finoman, de határozottan nyomja a testemre.

Mélyeket lélegzek, farkasszemet nézve vele.

– Most meg foglak csókolni – jelenti be. – Kicsókolom belőled a szarkazmust.

– Jó hosszú ideig fog tartani az a csók.

– És ez szerinted elriasztott?

– Miért, nem?

– Dehogy. Boldoggá tesz.

Engem is, Archer.

Engem is...

Bent tartom a levegőt, és ezt ő is észreveszi. Önelégült kifejezés száguld át az arcán.

– Zavarban vagy? – kérdezi a számtól alig fél centire.

– Nem lehetek? – nyögöm.

– Aranyos vagy, amikor az vagy. Úgy teszel, mintha nem csókolóztunk már.

– Ha megengedsz egy megjegyzést... túl sokszor nem csókoltál meg.

Hümmög.

– És szerinted ezen változtatnom kellene?

Bólintok.

– Sürgősen!

Beleharap a puha ajkába. Ide-oda ugrál a tekintete a szám és a szemem között.

– Most mit csinálsz?

– Ez az a rész, ahol megcsókollak.

Kemény, durva keze megfogja az államat, szája az enyémre kerül.

– És... – folytatja. – Nem biztos, hogy valaha abba fogom hagyni.

Megérintem az arcát, hogy lassítsam a csókot. Lassú keringőt akarok a nyelveinkkel, nem pedig gyors tempójú tangót.

Az ajkába sóhajtok, lábaimat a derekára kulcsolom, és lehúzom magamra, hogy betakarjon a testével. Enyhén harapja a szám.

Kinyitom a szemem. Látni akarom, milyen érzelmek körvonalazódnak az arcán, amikor hozzám ér. Arcizmai ellazulva, járomcsontja kevésbé határozottan tűnik fel bőre alatt.

Megsimítja a szájpadlásom forró nyelvével, belenyög a csókba, mintha hosszú idő után cukorba kóstolna. Visszahunyom a szemem, mielőtt lebuknék, hogy a csók helyett vele foglalkoztam.

– Minden rendben? – kérdezi.

Bár leszáll rólam, és mellém fekszik, megcsókolja a szám. Átölel, a kezemet az arcára rakom, és simogatom.

A homlokomat az övének billentem.

– Minden. És te... hogy vagy?

– Öhm... – fújja ki a levegőt. – Ha az alkoholról kérdezel, egyre jobban bírom, ha arról, valójában, hogy vagyok, nos... még mindig halálfélelmem van, ha arra gondolok, sokkal durvább tüdőgyulladást is kaphattál volna.

– De nem kaptam.

– Kérhetek valamit? – jön a hirtelen kérdés.

– Persze! Bármit.

– Egy valamit sosem próbáltam, mert szégyelltem más ember előtt. De azt hiszem, itt az ideje megpróbálnom, de egyedül képtelen vagyok. Szóval eljönnél velem egy csoportterápiára?

– Mármint... legyek ott veled?

– Igen. Az egész alkoholizmusban tudod, mi a legrosszabb? Hogy igazán soha, senki nem hitte el, mennyire próbálkozok. Még anya sem. Aztán jöttél te. És te hiszel bennem. Hidd el, ezt az alkoholista meglátja. Szeretném, hogy velem gyere. Azt kérdezted, hogyan tudsz nekem segíteni. Így tudsz.

– Elmegyek veled, nem is kell kérned. Büszke vagyok rád! – suttogom. – Nagyon-nagyon büszke.

Átöleli a derekamat.

Komolyan mindent megadnék, hogy Archer végre azt mondhassa magáról: megcsinálta. Ha ehhez én kellek, szívesen segítek neki.

– Hé – mormolom. – Lehet, hazudtam – vallom be.

Oldalra biccenti a fejét.

Feltérdelek az ágyon, Archer ahogy engem néz, a hátára fordul, így könnyen letámadhatom. A csípőjére ülök, lehajolva megcsókolom.

– Hazudtam abban, hogy nem akarlak ma – nevetem.

– Sejtettem!

Leveszem a kinyúlt pólót, és Archer feje mellé hajítom. Azt követi a melltartóm, ami szintén Archer mellett landol.

– Ezt a kilátást szeretném látni, mielőtt meghalok – mondja.

Segítek neki levenni a pólóját. A csupasz mellkasára csókokat nyomok, és haladok le a hasa felé, miközben érzem, hogy a megcsókolt izmok megfeszülnek a bőre alatt. A melegítő nadrágja korcán megállok, figyelve Archert.

Rám pillant, majd belenyomja a tarkóját a párnába.

– Most van az, hogy könyörögnöm kell, hogy levedd a nadrágom?

– Á, megteszem én kérés nélkül is. De könyöröghetsz is, ha az beindítja a fantáziád.

Nem látom, de tudom, hogy megforgatja a szemét.

Határozott mozdulattal hámozom le róla a nadrágot, és ha már lehetőségem adódott rá, az alsóját is lehúzom.

A lábát a combhajlítómba fonja, és ügyesen úgy ránt meg, hogy visszakerülök a párnába, mindezt emberfeletti sebességgel. Egy pillanatra el is vesztem, hol is vagyok.

Felém támaszkodva elneveti magát.

– Azt hittem, maradt valami azokból az önvédelem órákból – csipkelődik.

– Mit mondhatnék? – sóhajtom teátrálisan. – Ha egy görög isten tartja azokat az órákat, nem tudok a fogásokra figyelni.

– Ezek szerint le kell váltanod engem.

– Az ki van zárva! – ingatom hevesen a fejem. – Csak neked engedem meg, hogy hozzám érj.

Világos barna haja a szemébe lóg, keretet adva örömben úszó arcának. Ezer wattos mosolyával végigvezeti a tekintetét az arcom jellegzetes vonásain, majd szemének ereje követi a keze biztonságot nyújtó melege. Amikor a számhoz ér, futtába egy halvány csókot nyomok kezére, melyen a napraforgótól hagyott jelek még mindig színehagyottan látszanak. Mélyeket lélegzik, miközben tulajdonképpen nem csinál mást csak finoman simogatja a mellkasom, a fedetlen mellem, vagy néha a hasam. Sokáig így megy ez. Csak nézzük egymást, mintha próbálnánk egymás gondolatát megfejteni, anélkül, hogy bármit is kérdeznénk.

– Gyönyörű vagy – mondja elfúló hangon, amitől legszívesebben elsírnám magam. – Olyan kibaszott gyönyörű.

Feljebb emelem a csípőm, biztatva, hogy szedje le rólam az alsóneműmet. Ő is észreveszi, mit akarok.

– Türelem, napraforgó. Most nem sietünk.

Legörnyed a mellemhez, ott a szájával finom csókokkal térképezi fel a bőrömet. Még a jóleső libabőrt is képes lecsókolni a helyéről, ahogy a bőröm minden pontját bejárva, bélyeget hagy maga után.

Vízesésként gördül le a hasamra, csókjai után megsimogatja a bőrt. Amikor finoman beleharap a bőrömbe, a testem összerándul, és akaratlanul marok bele a hajába. Belemosolyog a bőrömbe, tehát tetszik neki.

Hát, akkor harapdálj. Én meg tépem a hajad. Mindenkinek van egy eltitkolt fétise.

Már az alsóneműm szegélyénél jár, amikor felnyögök. Mindjárt újra egyesülünk. Én nyöghetem a nevét, én hallhatom, ahogy ő suttogja az enyémet olyan vággyal telített hangon, melynek puszta tényétől is elmehetnék már. Ám nem történik semmi. Mérgesen emelem fel a fejemet a párnáról, és Archerre mordulok, meglátva, hogy vigyorog.

– Ne... szemétkedj! – sziszegem.

– Olyan jó húzni az agyad.

– Archer!

– Igen, bébi?

Tényleg úgy csinál, mintha nem tudná, mit akarok.

Hihetetlen, mennyire pökhendi, és... és... és... még ezzel együtt is dögös, így haragudni sem tudok rá!

– Kérlek...! – Reszkető, sűrű hanggal megcirógatom az álla vonalát. – Érezni akarlak.

Szinte szétfeszít a hiánya. Annyira vágyom rá, hogy bármit megadnék, hogy azonnal bennem fürödjön.

Bólint. Megfogja az alsóneműm vékony pántját, és legörgeti rólam.

– Kérlek... – suttogom.

Egy morgással és egy finom csípőlökéssel teljesen belém merül. Felnyögök, a testem akaratlanul összeszorul alatta. Lihegve kapkodok levegő után, mintha ellopták volna a tüdőmből az összeset.

Mellettem Archer két keze ökölben támaszkodik az ágynak felettem. Úgy teszek, mint ahogy kérni szokta, átkulcsolom a derekát.

– Ügyes lány. Így jó neked?

Az ajkamba harapok.

– Mélyebben. Kérlek.

– Szűk vagy, Sky – figyelmeztet. – Fájni fog.

– Dugj meg mélyebben – szívom fel magam, így a hangom is magabiztosabb. – Szükségem van rá.

Átfonom a tarkóját, lehúzom magamra, hogy perzselő csókra invitáljam. Enyhe fájdalommal hasít belém mélyebben a férfiasságával.

Szétesek. Hiába az árnyékban lapuló fájdalom, még többet akarok belőle. Remegő kilégzésére válaszul kicsúszik belőlem, majd visszalök belém, olyan intenzíven, hogy a fejtámla a falnak a csattan.

Megmarkolom a hátát, végigkarcolom, miközben csak azt az egy mondatot tudom neki suttogni, hogy abba ne hagyja. Ő erre válaszul élénken megcsókolgatja az arcomat, és azt mantrázza, mennyire gyönyörű vagyok.

– Ez rendben van, ha így érek hozzád?

Mi az, hogy rendben?

Ez tökéletes!

– Igen – válaszolom fakó hangon.

A kulcscsontomat csókolgatja, néhol lágyan harapdálja.

Nem merem megmondani neki, hogy ez más, mint az előző pár alkalom. Egyáltalán nem akarom elrontani a pillanatunkat, de szerintem ő is érzi, hogy valami megbújik kettőnk között, mert ez nem az, amit megszoktunk egymással élni. Ez ennél sokkal... érzékibb és sejtelmesebb.

– Az enyém vagy – morogja a bőrömbe. – Minden centimétered az enyém. – Az ajkad... – Megharapja. – A nyakad. – Ezt is gyengéden megharapja. – Az egész tested.

Mondj nekem még ilyeneket, és a végén arra fogok kelni, hogy te vagy az első gondolatom, te jutsz eszembe az Így jártam anyátok-ról, mert annyira szereted, végezetül csak mert odavagy érte, képes leszek életembe először nyers húshoz nyúlni, hogy megcsináljam neked azt a krumplis, marhás förtelmet, amit állandóan enni akarsz. Igen, Archer, mondj még ilyeneket, és azt hiszem, akkor beléd fogok szeretni.

És akkor jaj neked.

Halkan imádja a testemet. Az éjszakában, a nyitott ablakon beszűrődő bogarak ciripelése összeolvad kettőnk halk nyögésével.

Ölelkezünk. Elfúló sóhajok között egymás karjában, miközben Archer egyre forróbb tempóba lök minket a megváltás felé.

Ölelkezünk. Tudatosul bennem. Én simogatom a hátát, ő a hajamat, csókok kíséretében.

Nem úgy tornyosul felém, mint aki fel akar falni, hanem úgy, mintha meg akarna védeni. Megszólal a vészharang a fejemben, de a kettőnk összefüggött nyögése, sóhajai, újabb könyörgései elnyomják, így nem veszek róla tudomást.

Ráharapok a nyelvemre, vér íze terjed szét a számba.

Istenem!

Annyira jó vele...

Mielőtt hangosan kimondanám, megcsókolom, harapom, szívom a puha húsú ajkát, felszisszen, amikor a fogam lecsíp belőle egy darabot. Nem kérek elnézést, hiszen tudom, hogy élvezi, inkább csak egy buja csókkal nyugtatom meg a lüktető száját. A sűrű, párás levegőben, a testünk verejtékében hangosabban nyögök fel.

Erősebben pumpál, felemelkedik rólam, lenyomja a hasamat. Hallom, hogy a bőröm az övének ütközik, az ágyrács rezes hangja hangosabban és gyorsabban csapódik a falnak. Elmélyül a mozgása, hosszúak és mélyek. Hangja állatias morgásban tör elő, miközben a szemét le sem veszi rólam; a szememet nézi, majd az ajkamat, amibe mosolyogva harapok.

Megsimítom a mellem. Lássa, hogy partner vagyok ebben az új felállásban, amikor ez már több, mint érzelmek nélküli szex, és sokkal több, mint feszültséglevezetés.

Nőiességem végighullámzik a farkán, ekkor más pozíciót váltva, megfogja a két lábam, és a combomat erősen a hasamnak nyomja, ezzel még mélyebbre kerül bennem.

– Nem tudom, mit csinálsz velem, de ezt én akarom. Még sokszor. Veled.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, most olyan örömet fogok neked okozni, hogy a saját neved elfelejted?

– Az kizárt. Túl nagy az egód.

Az a cinikus mosoly most úgy jelenik meg az arcán, hogy pár óráig biztos nem tudom onnan letörölni.

– Azért, mert most hercegnőként bánok veled, nem jelenti azt, hogy nem dughatlak meg úgy, mint egy kiéhezett ribancot.

– Brutálisan felizgat, amikor ennyire piszkos a szád.

– Egyre magabiztosabb vagy – ismeri el. – Bejön. – Megfogja a kezem, és a párnába nyomja. – A szemed rajtam – vakkantja.

Az eddigieknél jobban figyelek a tekintetére; az egyre tágabb szemére, a feltörekvő csillogásra és arra, milyen csodálattal néz rám, a testemre, a mellemre, ami fel-le pattog az erős lökéseitől. Aztán a tekintete elhomályosul, keze az enyémen megreszket, és abban a pillanatban, amikor egy felszabadult sóhajtással a tudtára adom, hogy elmentem, ő is velem tart.

Lökései lelassulnak, majd abba maradnak.

Várom, mikor száll le rólam, hogy ki tudjak alatta gurulni, felöltözni, aztán hazamenni, de mintha nem akarna elengedni. Lehajol, és olyat tesz, amit talán az első alkalomkor: megcsókol. De ez a csók sokkal intenzívebb és igazibb, mint amikor elvette az ártatlanságom. Nyelve belém siklik, megízlel, a nevemet mormolja, simogatja az összekócolt hajamat, megharapja az ajkamat. És csak azután hajlandó leszállni rólam.

Megdörzsölöm a szemem, felküszködöm magam ülésbe, és az ágytámlának döntöm a hátam. Néhány pillanatig kipislogom a szememből a kábulatot, majd felállok. Ám Archer visszaránt.

– Maradj itt. Kérlek. – Ahogy a csuklómra fonja az ujjait, tekintete szilárd elképzelést hordoz.

– Ööö...? Itt? – nézek körül pánikolva.

– Mellettem – biccent. ­– Ne menj haza.

– De...

– Maradj velem – ismétli.

– Jó...!

Nem mutatom ki, de valójában, ha lenne most rajtam nadrág, kiugranék belőle.

Melléfekszek, és csak annyira futja, hogy hallgassam a szívét, mely heves tamtamja lassan megváltozik lágy tik-tak-ra.

– Ne vegyek fel valamit? – kérdezem.

– Megfosztanál a látványtól!? – hökken meg.

– Igazából... – A fogam közé csípem az alsó ajkam, és egy mozdulattal Archer csípőjére ülök. – Így jobb a kilátás, nem? – húzom ki magam rajta.

– Meseszép vagy – hal el a hangja.

Amilyen szeretettel rám néz, el is hiszem, hogy így gondolja.

Felemeli a kezét, a szőke tincseimet eltűri a mellkasomról, és megsimogatja a mellem. A keze nem áll meg itt; végigfut a hasamon, a köldökömnél elidőzik, majd végső pontként választja a nőiességemet. Ráérősen mártja bele két ujját, és mozgatja bennem. Hátra vetem a fejemet, és felnyögök.

– Hajolj le, kicsim – utasít.

Eleget téve a kérésének az orra elé hajolok.

Kicsúsztatja belőlem az ujjait, közénk húzza, és a szám elé teszi. Kinyitom a szám, és hagyom, hogy belém nyomja. Lenyalom róla kettőnk ízét, miközben egyenesen a szemébe nézek.

– Megint áll a farkad – mondom, amikor megérzem, hogy a tagja erősen a hasamnak préselődik.

– Talán baj? – emeli meg kihívóan a szemöldökét.

– Nem, ha velem nyugtatod meg.

– Kis szemtelen, kivel mással?

Megfogja a fenekemet, az ágy végébe húzza magát, és felemel. A dereka köré kulcsolom a lábamat, és a nyakát csókolgatom, amíg kivisz a szobából, és a fürdőbe toppan velünk. A zuhanyzóba is úgy engedi meg a vizet, hogy egy pillanatra sem tesz le, csak belép velem a kabinba, és a párás falnak támaszt. Meleg víz szivárog először a hajamra, majd a vállamra és az egész testemre. Az Archeren gyöngyöző kezdetleges vízgyöngyöket lecsókolom, miközben óvatosan megint belém vezeti a férfiasságát.

Finoman szájon csókolom, fenekem csak ezért nem ütközik a csempének, miközben pumpál, mert Archer pont ott tart meg. A vizes hajával játszadozom. Nyögéseimet visszaveri a fürdő burkolata, így még hangosabb, ezáltal még hevesebb érzéseket vált ki Archerből. A pára a zuhanykabin oldalára csapódik, leheletem látszik a párás levegőben, miután a sóhajaim kiszöknek a számon.

Fáradt vagyok, beteg és gyenge. Mégis Archerrel olyan, mintha minden rendben volna. Még a szívem is.

Életemben először érzek valami idegen dobbanást a szívem környékén. Nem Starley-é, és sírni tudnék, mert tudom, nem igaz. Fantom dobbanás. A volt szívem lüktet, vagyis lüktetne, ha bennem doboghatna még.

Ő is érzi, hogy most igazán élek.

Nem sírhatom el magam. Megint, miközben Archerrel vagyok, boldogan. Helyette belekuncogok a fülébe, hadd hallja, mennyire vagyok mellette felszabadult.

– Minden szabad percemben arra gondolok, milyen érzés lesz újra benned lenni – suttogja.

– Neked biztosan elmentek otthonról.

– Pontosan! – helyesel. – Én is ugyanezt gondolom. De nem bánom. Ha miattad őrülök meg, szívesen megyek kettyósházba.

– Te már eleve kettyós vagy!

– Ha szemétkedsz, megjárod – figyelmeztet játékosan, és kihúzza belőlem a férfiasságát.

Letesz, megfogja a vállam, és óvatosan a zuhanykabin fala felé lök. Az üvegen megtámasztom a két tenyeremet, enyhe terpeszbe nyitom a lábam, hogy Archer könnyedén belém hatolhasson. A homlokomat az üvegnek döntöm, amikor teljesen belém meríti magát.

A csípőm hintázik, amire Archer a kezével rásegít, így a lökései tempójában mozgok.

A kézfejembe nyögök.

– Gyorsíts – kérem.

A gerincemet csókolgatja, miközben teljesíti a kérésemet. Egyedül Archer keze van, hogy megtartson az erős lökésekben, bár néha azt érzem, ez sem elég, és a csempére fogok zuhanni annyira erősen taszít. Kell, hogy dominál, hogy irányít, hogy megmutatja, mi a jó nekem. Minden alkalomkor, amikor összefekszünk, egy újabb darabot mutat meg saját magamból. Miközben felfedez, megértem saját magamat és a működésem. Nem hiszem, hogy erre más képes lenne. Archer viszont annál inkább. Mintha én lennék a modernkori Éva, ő pedig Ádám, és azért ismer ilyen jól, mert az egyik oldalbordájából teremtett engem a sors.

– Archer... – csuklik el a hangom.

– Shhh... – Gyengéden befogja a nedves kezével a szám. – Tudom. Koncentrálj magadra. Istenem, imádom, ahogy reszketsz.

Hátrébb nyomom a csípőmet. A vízgyöngyök összegyűlnek a medencecsontomnál, amit Archer egy könnyű mozdulattal leseper rólam. Megfogja a csuklóm, az üveg mellé helyezi a másikat is, és termetes tenyerével rászorítja mindkettőt, míg lökéseit elnyújtja.

Kifújom a levegőt, a pára megtapad az üveglapon. A különleges kusza mintáját lesem, Archer csókol, befedi vele a nyakam és a hátam.

A bizsergést az alsó testemben lassan felváltja az áramütésként megcsípő kisülés. Archer forró nyelve nem hagyja abba a rohamot, úgy igáz le, mintha fegyvertelenül állnék vele szemben.

Lábujjaim úgy görbülnek meg, mintha fonalak volnának, a hangomat már az erősen a zuhanytálcának csapódó erőszakos cseppek sem tudják elnyomni.

És így hódolok be neki, mint azt oly sokszor.

Erőtlenül.

Nem ellenkezve.

Archer szorosan von magához, amikor ma másodszorra éri el, hogy egy kicsit belekóstoljak a mennyországba.

Megfordulok, nem mondok semmit, csak letérdelek elé. Elázott hajamat hátrafésülöm a hátamra.

Lehunyom a szemem, hogy víz ne csorogjon bele. A számba veszem a férfiasságát. Lassan lüktet bennem. Annyira kemény, annyira feszült, hogy tudom, nem fog sokáig tartani. A combjának támasztom a kezem, gyorsít a lökésein. A térdem alatti csempe érdesre horzsolja a bőröm. Nem számít. Mélyebbre nyomom a számba. Ő ellenkezve, az államat tolja, tudván, hogy a torkomnak feszélyező. Lökései könnyeiben ázik az arcom, mely keveredik a forró víz harmattal. Kinyitom a szemem, a víz csíp, de Archer szemébe akarok nézni, látni akarom, hogy törli ki vörös szememből a könnyeket, hogyan próbálja magát megállítani, hogy ne tegyen tönkre, sikertelenül. Hátraveti a fejét, gyönyörködöm álla karakteres íves görbületében és kidudorodó ádámcsutkájában.

A hajamba markol.

Nem nyög fel, nem súgja a nevem, csak a szemembe néz, ami mindennél többet jelent, miközben a vágya hevesen elönti a számat.

Esküszöm, ahogy kicsúszik a számból, hiányzik, hogy valami kitöltsön. Hiányzik, hogy érezzem, ő az enyém.

Észrevétlenül elhúzom a szám.

Egy másik életben lehetnék számodra a biztos pont. Ebben csak a rozoga léc vagyok, amin állsz, és várod, mikor törik el alattad, és merülsz el az óceánba.

Egy másik életben... a síromból is szeretnélek.

De ebben... nem adhatok mást, mint múlandó emlékeket, hazug szavakat.

Kitartja a kezét, hogy felsegítsen.

Grimaszt vágva támaszkodok meg a vállán.

– Van fagyasztott brokkoli? – nyögöm, és a kipirosodott lábamra nézek.

Elneveti magát.

– Fagyasztott bébirépa van – ajánlja fel lelkesen.

Kilép a kabinból, miután elzárja a vizet, magára teker egy kék törölközőt, és mellé lépve körém is csavar egyet, hogy amíg ő törölközik, én is száradjak.

Megtöröl, letérdelve a piros térdemre csókot nyom, nőiességemre úgyszintén. Annyira zavarban vagyok, hogy törődik velem, hogy magam köré kulcsolom a kezemet, legalább a mellemet takarva előle. Szerencsére azt hiszi, fázok, azért lettem hirtelen ennyire szorongó, bár ezt akkor már nem tudom leplezni, amikor az ölébe kap, és a meztelen alakommal visszaindul velem a szobába.

Mi történik? – sikolt bennem a hang.

És addig abba sem hagyja, míg Archer le nem fektet az ágyra, és be nem bugyolál a vastag takarójába. Meztelenül.

Mellém bújik. Szintén meztelenül. Karját a fejem alá tolja, arra készteti a kezével a lábamat, hogy átfonjam vele a derekát.

Néma vagyok egy köszönömre. Ehelyett megcsókolom az arcát, hadd érezze, hogy hálás vagyok, azért, amit tett.

Jó vele csendben maradni. Hallani a szuszogását, érezni a tenyerét, ami a derekamat simogatja. Világos, hogy ez más volt.

Gyengéd érintéssel kisöpri a hajamat a szememből.

Van valami... a hasamban, amit ez idáig nem tudtam hova tenni. Mintha hirtelen esnék le valahonnan. De ez jobb érzés. Sokkal.

– Öhm... – A saját hangom is fura ebben a csendben. – Mi most... mit... csináltunk? – dadogom.

Tudod a választ!

– Nem érezted jól magad? – kérdezi, kibújva a válasz elől.

– De... de nagyon jó volt, csak szokatlan. Nem ezt szoktam meg tőled. Más volt. – Ránézek. – Mi most... azt csináltuk? Szeretkeztünk?

– Félsz ettől a szótól?

– Nem!

– Pedig remeg a hangod.

– Csak megleptél – simítom meg a mellkasát, tudatva vele, hogy nem bánom, ami történt. – Azt hittem, nekünk csak a nyers érzelmek jutnak.

– Elismerem, hogy elég... hm... érzéki volt veled. De az ember ilyen; néha irányíthatatlan az érzelmei felett. Nem változott közöttünk semmi, ha ez aggaszt.

– Nem aggaszt – biztosítom. – Archer?

– Igen?

– Itt aludhatok? – kérdezem.

– Bármikor. – Válasza könnyű szívvel hagyja el a száját.

– Szex után is?

– Főleg akkor. Van kedved valamit csinálni?

– Minden mentes kólát akarok inni!

Megforgatja a szemét.

– Legyen!

– És... nézzünk valami filmet.

– A végén még leszervezel nekünk egy randit.

– Napraforgó ültetvényesbe viszlek.

– Szép! Most adtam neki álmai orgazmusát, és fájdalmat kíván nekem. Szörnyű alkalmi partner vagy!

– Imádom a hülye fejed – bújok szorosabban hozzá.

– Tudom. Én pedig imádom a pióca jellemed.

Órákig beszélünk. Egymás szavába vágva vitatkozunk, értünk egyet, osztunk meg egymással emlékeket.

És amikor az éj leszáll, a karjában alszok el.

Biztonságban vagyok.

◤──•~❉᯽❉~•──◥