╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
White Noise
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝ 

Sokkal érdekesebb bámulni a csapból folyó vizet, ami lemossa a feles pohár széléről a sót, mint Allison szúrós tekintetébe nézni, aki úgy áll felettem, mintha ő lenne a kocsma királynője.

Folyamatosan azt hangoztatja, mekkora seggfej vagyok és amit a bulin műveltem, egyszerűen megbocsáthatatlan. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy hülye voltam, és ezerszer megbántam, de nem hatotta meg. Próbáltam ignorálni is, de csak nem hagyja abba: vagy szúrósan néz vagy a seggfej jelzővel illet. Valljuk be, igaza van.

Leteszem a pultra a poharat, és Allison felé fordulok.

– Megtennéd, hogy a szemeddel nem szúrsz hátba?

– Te fordítottál hátat.

– Mert csúnyán nézel.

– Csodálkozol? Az még rendben van, hogy ittál, az már nincs, hogy beleszívtál abba a cigibe, de a kettőt egyszerre!? Ha melletted lettem volna, megtéptelek volna.

Igen, azt hiszem, megérdemeltem volna.

Felsóhajtok.

– Az a cigi olyan volt, mintha megettem volna egy füves brownie-t. Csúnya ezt mondani, de még jót is tett Starley-val. Ugye tudod, hogy kiskoromban kannabisszal kezeltek a kórházban?

– Ha emlékezetem nem csal, haldokoltál.

Ha emlékezetem nem csal, Allison, mindennap passzívan haldoklok.

– Oké. Tudom, hogy hülye voltam. És soha többet nem csinálok ilyet. Sosem. Hibáztam, és ezt rettenetesen sajnálom! Nem tudom, mi ütött belém, egyszerűen csak megtörtént.

Keresztbe fonja maga előtt a karját.

– És mi a tanulság?

– Hogy sose tegyek többet ilyen hülye. A füves cigi is drog, az pedig rossz!

– Így van! És tudod, mi rossz még? Hogy Archer megint idebámul.

Próbálom őt megfejteni, de ehhez túl... nő vagyok. Nagyon ritkán szól hozzám még mindig, amikor itt van. Azt a pár pohár vizet vagy a narancslevet is inkább Allisontól kéri ki, mintsem tőlem.

– Biztos nem pszichopata? – kérdezi a hátamba bökve.

– Allison! – sziszegem.

– Mi van!? Sosem lehet tudni.

– Azért, mert anno nem csókolt vissza, még nem pszichopata.

– Meg sem hallottam... És... Tartod a szabályokat, ugye?

– Igen-igen, csak szálljunk már le róla – siettetem.

– És még nála sem aludtál? – csodálkozik. – Meg vagyok lepve!

Néma maradok, és remélem, Allisonnak nem tűnik fel, hogy ez a némaság nem a hallgatás, beleegyezés funkciót tölti ki, sokkal inkább ez a tipikus kínos csend.

– Jesszus! – eszmél. – Te nála aludtál?

– Nem volt se előtte, se utána szex! – védem meg magam.

– Az még rosszabb! Az romantikus! Oké. figyelj ide! Jövő héten el kell mennem anyámékhoz Daytonba, ha akkor hülyeséget csinálsz, a hajam szépségére esküszöm, hogy felképellek, és bármennyire szeretlek, nem leszek veled finom!

– Allison, belefojtalak egy deci kókuszlikőrbe! – fenyegetem meg, és mielőtt bármit szólna, megcsörren a zsebem mélyére tolt telefonom.

Logan szokott ilyen időben hívni (és mindig megkérdezi, élek-e még), de most egy ismeretlen szám jelenik meg a képernyőn. Ilyenkor mindig megkérem Logant, hogy vegye fel helyettem vagy Allisont, de ő teljesen világosan közli velem, hogy nem fog helyettem beszélni: hátát fordít.

Szarjál sünt.

– Helló!? – szólok bele bátortalanul a telefonba, amikor a fülemhez emelem.

– Üdvözlöm, Skyler Phoenix-szel beszélek?

A halál jött értem telefonon?

– Én lennék.

– Á, nagyszerű! Ernest Parks vagyok, a St. Rufus Technológiai Egyetem rektora.

Majdnem nyomok egy hátast, bele az alkoholokkal teli szekrénybe. Erősebben szorítom a telefont.

Meghaltam és álmodok. Más reális magyarázat erre nincs.

– Mondja csak, Skyler, jelentkezett a szeptemberi nyílt napunkra?

– Ó, hát... nagyon gyorsan elkeltek a helyek. Pedig elsők között töltöttem ki az űrlapot! – teszem hozzá, hogy hallja, én nagyon akartam menni. – Már a pénz is megvan, mindegyik szemeszterre.

– Semmi baj. Rektori döntéssel megjelenhet a nyílt napon. Az eredményeit látva, egészen kiváló tanuló volt.

Eredményeim!?

Mi a francot keresnek nála az eredményeim?

– És hűha, két nyelvvizsgája is van?

Ha egész gyerekkorodban a nagynénikéd a latino barátnőjével nézi a spanyol szappanoperákat, egészen könnyű megtanulni a portugállal együtt.

– És a motivációs levele is nagyszerű. Tudja, nem sokszor olvasok ilyet. Nem vontatott, és valóban van mondanivalója. Ebből derül ki, mennyire is szeretne hozzánk kerülni. Megkérdezhetem, miért nem küldte el eddig?

– Mi... Tessék!?

Kezdem elveszíteni a fonalat. A motivációs levelemet be sem küldtem, mindig újraírtam, és bár a legutóbbi egészen jóra sikeredett, mégsem éreztem tökéletesnek.

– Hát, ha maga nem küldte be, más megtette. És leszögezem, nagyon jól tette. Mit gondol, lehet esélye a St. Rufusra?

– Hát... a középmezőnyben érzem magam – vallom be őszintén.

– Ezzel a teljesítménnyel? Maga az elit.

Az elit.

Álmodom.

Vagy meghaltam, és a Mennyország valójában létezik.

– Mégis... mégis... – dadogom. – Ki beszélt Önnel? Ki küldte el a levelemet és a tanulmányaimat?

A rektor elneveti magát.

– Valaki, aki, ha jól sejtem, magát nagyon szereti. Csak egyszer beszéltem vele, de nagyon meggyőző volt. Sosem beszélne marhaságokat, gondoltam. És így is lett! Maga kiváló hallgatója lenne az egyetemünknek. Jöjjön be szeptemberbe a nyílt napra, körbevezetem magát! És ne felejtsen el felvételizni! Komolyan mondom, hölgyem, maga a top húszban minimum benne van.

– Archer... – suttogom, és őrá nézek. Ő is engem néz figyelmesen.

– Úgy tűnik, rájött, nem is zavarom. Beszéljünk majd még, viszhall.

Egy nagyon halk elköszönésre telik tőlem, de már félig az eufória kerít hatalmába.

Lehajítom a telefont a pultra, és gondolkodás nélkül ahhoz a kis, eldugott asztalhoz sietek, ahol Archer ülni szokott.

Rám mosolyog, mikor felnéz rám.

– Szia, Phoenix. Remélem, ennyi elég, hogy befejezd azt a kurva rallyt. Pénzed már megvan, a rektornak is kedvenc vagy. Kell ennél több?

– Állj fel – nyögöm.

– Ú, már így felizgultál? Ne siesd el annyira. Szeretem, ha inkább lassan folynak a dolgok. Tudod, előjáték meg öltánc, ilyesmi.

Feláll, lazán omlok a karjába.

Belebújnék, adnék a szívének egy ölelést. Egy olyat, ami örökre betakarja melegséggel, hogy ha esetleg fázna, sosem érezze magát magányosan a hidegben.

– Te vagy az első igaz barátom, és az igaz barátokat nagyon-nagyon szeretjük, szóval nagyon-nagyon szeretlek! – fúrom az arcomat a mellkasába.

Felnevet. Eltol magától, de csak annyi időre, hogy megpöckölje a homlokom, és utána egy lassú csókot adjon rá.

– Én többszörösen szeretlek!

– Emlékszel! – mormogom.

– Erre nem lehet nem emlékezni. – A két kezébe fogja az arcomat. – Minden rendben?

– Te vagy a harmadik ember, aki ezt megkérdezi tőlem.

– Sápadt vagy.

– Csak fáradt vagyok. – Megdörzsölöm a szemem. – Köszönöm, Archer!

– Örömmel, napraforgó. Jár egy köszönet a bátyádnak is; ő is segített.

Kínos némaság telepedik ránk, amit úgy gyűlölök. Amikor kettesben vagyunk, isszuk egymás szavát, ajkaink közül vízesésként csörgedeznek a szavak, de amikor kettőnk mellett még vannak, mintha félnénk valamitől; kiszárad a szánk és szomjasok sem vagyunk.

– És... hogy vagy? – töröm meg a csendet, aminek Archer nem igazán örül.

– Tulajdonképpen... – Itt nagyon őszintén elgondolkodik. – Jól.

– Jól... viseled?

– Hogy nem vedelek? Nem, Skyler, azt kurvára nem – vág idióta képet. – Állandóan izzadok, alig alszok és kezdenek fura gondolataim lenni. Szóval nem, nem viselem jól.

Adná az ég, hogy tényleg csak ennyi baja legyen. De ez csak a felszín, és bármennyire vagyunk barátok, nem enged be a tudata mélyére, ahol sokkal vadabb harcot vív önmagával.

– A jövőhéten meg a meccs, és marhára nem vagyok toppon.

– Ott leszek, és biztatlak.

– Nem leszel ott, és nem biztatsz – mondja, tekintete ellentmondást nem tűr.

– Micsoda? Archer... Te elintézted nekem, hogy személyesen találkozzak a rektorral! Kijár neked, hogy ott legyek, és szurkoljak!

– Nem szeretném – élesedik a hangja. – Nyomás lenne rajtam.

– És amikor legutóbb ott voltam, nem volt rajtad!?

– Akkor még szinte idegen voltál, akit tiszta szívből megvetettem. Most már más a helyzet. Szerinted anya miért nem jön ki a meccseimre? Szívesen kijönne; én nem engedem, stresszelne.

Akárhogy is fáj, tiszteletben kell tartanom a döntését. Fontos meccs lesz, és ha élsportoló lennék, engem is stresszelne, ha a barátaim kint szurkolnának. Úgy érezném, nem magamnak bizonyítok, hanem nekik.

– Jó... ­– Fájón, de ráhagyom. – Megígérem, hogy nem megyek el.

– Ne vedd magadra. Én csak mindent meg akarok tenni, hogy nyerjek. – Az ajtó felé néz. – Kijössz velem, amíg rágyújtok?

– A cigarettáid lesznek a koporsószegeid – sóhajtom, és mellette indulok el az ajtóhoz, majd kintre. – Tüdőropi helyett nem rágcsálnál mondjuk egészségesebb fajtát? Mondjuk gluténmenteset?

– Abban mi az élvezet? – kérdezi, amikor a szájába nyomja a rudat.

– Hogy nem halsz meg.

– Továbbra is szeretek veszélyesen élni.

– Nem ülünk le inkább? – bökök a fejemmel a padra, ami a kocsma és a mellette lévő kávézóval szemben áll.

– Nekem nagyon tetszik ez a fa – hümmögi, végigvezetve az ujját a fa érdes kérgén. – Itt találkoztunk először húsz év után.

– Ijesztő voltál.

Féltem tőle, el is rohantam. Részegen olyan volt, mint egy élőhalott, aki keresi önmagát.

– Hidd el, annál rosszabb is voltam már. – Megborzong és a cigarettára harap.

– Én pedig cserben hagytalak...

Ha akkor tudtam volna, hogy a helyzetünk más, és Archer sem az, akinek a bátyám akkor mondta őt, biztos nem hagyom ott. Már csak azért sem, mert életében először (és talán utoljára), akkor mondta ki a szót, amit a mai napig várok tőle:

Segíts.

Akkor nem tudtam, teljesen mire gondol.

Most már viszont igen: azt akarta, mentsem meg önmagától. Talán egy szép szó kellett volna neki, egy „minden rendben lesz" megjegyzés. De nem... én gyáván visszarohantam a kocsmába, nem is sejtve, hogy a hurrikán mögöttem felerősödött.

– Hogy őszinte legyek, nem nagyon hatott meg – fújja ki a füstöt.

Halványan látom az arcát a fátyolt képző köd mögül. Ilyen halvány a jövőbe fektetett hite. Még én is fényesebbnek látom az enyémet, pedig az én életem, mint egy ládába tett bronz medál; megfakult.

– És... akkor miért akartad, hogy segítsek?

– Könnyebben tettelek volna tönkre. Most már nem tudnám veled megtenni.

– És ezért nem kérsz segítséget.

– Valld be, miben tudnál segíteni, úgy őszintén? Visszahozod a húgomat? Vagy a nevelőapámat? Esetleg elfelejtetted velem a vérszerinti apámat? Skyler, ne haragudj, de... ehhez senki vagy. Még ha halálosan szerelmes lennék beléd, akkor sem felejteném a múltat csak azért, mert vagy.

Enyhe szél fúj, mégis azt érzem, hogy megvágja a karomat. Éles, igaz pengék Archer szavai, amik halálos sebet ejtenek rajtam. Rettenetesen tehetetlennek érzem magam. Rettegek.

– Ha te féltesz engem... – suttogom. ­– Megengeded, hogy én is féltselek téged?

– Nyilván tudtam, hogy ez ezzel jár, ha közel engedlek magamhoz. De jól vagyok. Olyan értelemben igen, hogy most már nem az alkohol az első gondolatom. És még csak nem is a második, se a harmadik. Ilyen még nem volt. – Eddig a cigit fixírozta, amit a két ujja közé szorítva tart, de most rám néz. – Ne félts, napraforgó. Még a végén hamar elhervadsz. – Ledobja a félig elszívott cigit a földre, rátapos a csikkre, hosszú fekete hamusávot húzva a cipője előtt. Bárcsak ilyen könnyen taposhatná el a múltját is. A kezét felemelve, megcirógatja az arcom bal oldalát. – Menjünk, üljünk le.

Nyári esőfelhők gyülekeznek Loveland felett. Az idő is lehűlt, én viszont egy szál farmersortban és egy kivágott leningbe jöttem dolgozni, mondván, a felhők hamar elúsznak. De nem bánom, ha Archer itt akar kint lenni, velem, akkor meg is fázok érte, a napokban így is már elkaptam valami nyavalyát.

A padra ülök, kinyújtóztatom a lábamat. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy a küzdő nap a felhők keresztébe megcsókolja az arcomat. Hátrahajtom a fejem, a padra nyújtom a két kezem, és csak mosolyogva élvezem, hogy élek. Hiányzik az egy hónappal ezelőtti életem. Ahol még tudatlanságba éltem, nem tudtam, ki szívét hordozom, azt hittem, apa csak elhagyott, és nem meghalt. Azt hittem, hazugságban élni rosszabb, mint igazságban. Tévedtem. Az igazság sokkal rosszabb.

Hallom a telefon jellegzetes hangját, amikor képet készítenek. Értetlenkedve Archer felé fordulok.

– Te lefényképeztél? – Annyira belemerültem a semmibe, hogy nem is vettem észre, hogy egy fél méterrel távolabb leült mellém.

– Le ám – biccent.

– Szatír vagy?

Megrántja a vállát.

– Boldognak tűntél. Logan azt mondta, mindig csinál rólad egy képet, ha boldog vagy, hogy majd... emlékezzen... amikor... amikor már nem leszel.

Régen csinált már rólam képet.

Nagyon régen.

Egy hónapja talán.

Akkor utoljára igazán boldog voltam, és ma vagyok a legközelebb ahhoz az állapothoz.

– És megkért, hogy te is csinálj rólam?

Lerakja a telefont az ölébe.

– Igazából... ez nekem lesz. Tetszett Logan ötlete.

– Te a dugópajtid képeit akarod nézni, miután feldobta a talpát? – pislogok rá.

Hirtelen megmerevedik az összes arcizma a döbbenettől, de azt azonnal követi a jóízű, hangos nevetése.

Vele együtt nevetek.

– Bocs! – emeli fel a kezét védekezően. – Ez egy igen komoly téma, tudom, és nem szabadna rajta nevetnem, de ahogy előadod magad...

– Morbid a humorom. De tényleg, Archer, mit akarsz azzal a képpel?

Az ölébe pihenő telefonjára néz.

– Megtartom!

– Te gyagyás vagy! – horkantok fel. – Töröld ki, amúgy is olyan lehet rajta a fejem, mint egy vajúdó orrszarvúnak.

Felveszi a combjáról a telefonját.

– Szerintem szép vagy rajta – mélázik el, és őszintének tűnik, ahogy a képet bámulja.

Unottan fordulok felé.

– Dugni akarsz?

– Nem...? Azért, mert azt mondtam, szép vagy, nem jelenti azt, hogy mocorog a farkam.

– Nem szoktad csak úgy azt mondani, hogy szép vagyok.

– Azt hittem, ez nyilvánvaló.

– Nem is várom, hogy mondd. – Magam köré húzom a kezem. Próbálom ezzel a mozdulattal takarni Archer elől a libabőrt. Nem akarok még visszamenni a kocsmába. Itt biztonságosabbnak érzem, habár kevesen vannak bent.

– Fázol? – puhatolózik.

– Hűvös van – vallom be nehezen.

Felsóhajt.

– Most az ingemre pályázol vagy tényleg fázol? – emeli meg gyanakodva a szemöldökét.

– A kettőt egyszerre is csinálhatom, nem?

– Kifosztasz a ruháimból! – panaszolja.

– Szeress!

– Utállak.

Leveszi matrózkék flanelingét, és a kezembe nyomja. Nem is gondolkodom rajta; azonnal felveszem, és még kicsivel jobban Archer mellé csúszok. A vállára hajtom a fejem bal oldalát. Nem ellenkezik. Még csak meg sem feszülnek az izmok a karjában, de nem is követel többet. Semmi reakció. Mintha egy szobornak dőlnék. Csak egy szobor nem olyan fontos nekem, mint az ő érzelmei.

– Szia... – suttogom, megbirizgálva a pólóját.

Nem tudom, miért feszengek ennyire. Ma, pár perccel ezelőtt simán megmondtam neki, hogy szeretem. Persze, mint egy barátot. (Eltekintve attól a ténytől, hogy valamiért Allisonnak sosem mondtam, hogy szeretem – valahogy ez túl nyilvánvaló volt, mióta ismertem; nem kellettek hozzá szavak.) És egy barát igenis nyugodtan a másik vállára hajthatja a fejét, anélkül, hogy feszengene.

– Szia – válaszolja. – Ne mozdulj – kéri, és újból a kezébe veszi a telefonját.

Elveszem a fejem a válláról, és érdeklődve felnézek rá.

– Hogy hívják a zöld ruhás szerzetest? – kérdezi tök hirtelen.

– Ööö....?

Ennyire ütne az az alkoholmegvonás?

– Környezetbarát.

Hiába favicc. Hiába hallottam már vagy ezerszer. Elnevetem magam.

– Mondom, hogy gyagyás vagy! – lököm meg a vállát, de nem rám figyel, hanem a képre, amit rólunk csinált.

A felismerés elmetszi a nevetésem.

Senki nem mondaná meg, hogy köztünk egyébként barátságon kívül semmi sincs.

Úgy nézek Archerre, mintha az életem másik fele volna. Szemem az arcán időzik, a képről rájövök, sokszor nézem arcának jellegét. Amikor a nap jobban süt, látszódik pár halvány borostyán színű szeplő az orrán. Amikor ideges, szeme barnább a megszokottnál. Tudtomon kívül jegyeztem meg. Még jobban megijeszt, ahogy Archer néz rám. Csillog a szeme. Mint a fenyő kérgén lassan leszivárgó gyanta. Lehet-e egy barátra bűntelenül így nézni? És én ahogy nevetek... Mikor láthattam magam ennyire feltététel nélkül boldognak egyetlen egy képen? Talán kiskoromban. Nem a vicc miatt nevetek, hanem mert ő itt van velem, és próbál megnevettetni.

– Na, ezt már megtartom! – zárja le a telefont.

Csodálkozva nézek rá.

Ő lazán hátradől a padnak, térdeit szétterpeszti, és megint rám bámul.

Vajon ő nem látja?

Nem látja, hogy... hogy néz rám?

Vagy mindig is így nézett rám?

Titkon reménykedek, hogy igen. Mert ha nem, és valami forr benne, akkor hazudott, és nem lépett le, mielőtt jobban felforrósódtak volna az érzelmei.

És ha utóbbi.

A haragomtól kímélje őt meg minden létező szent.

Kezdek megbolondulni.

– Izgulsz a meccs miatt? – kérdezem őt.

– Nem szoktam izgulni.

– Akkor mit szoktál?

– Énekelni.

– Te Szűz anya...

– Úgy ám! Az ellenfél megzavarására alkalmas a képzetlen hangom. Remek taktika, ha engem kérdezel.

– Ez már erős szabálytalanságnak számít. Milyen jó, hogy az éneklést nem lehet betiltani.

– Hangosan énekelni Taylor Swiftet egy életérzés.

– Ezt tényleg azt mondja, akinek Eminem a bevonulója meccseken? – teszem fel a költői kérdést.

– Ez pedig az ellenfél megtévesztése. – Levezeti rajtam a tekintetét. – Átjöhetnél ma.

Megrázom a fejem.

– Ne haragudj, de nem. Pihenni szeretnék, ez az idő mindig megvisel, fáj a fejem is, mintha kalapáccsal ütnék. Szerintem migrénem van – dörzsölöm a homlokom.

– Vagy csak az anti-bébi tabletta – gondolkodik. – Még mindig szedni akarod?

– Tudom, hogy vannak mellékhatásai. Ha veled vagyok, megéri.

Komolyan néz a szemembe. Elfordul hozzám, törökülésbe pozícionálja magát, és a kezét a csupasz térdemre rakja.

– Skyler, miattam ne szedd. Inkább felöltözök én.

– De az nem olyan.

– És ki a faszt érdekli?

– Majd... leteszem.

– Nadya is ezt hajtogatta. Nem lett jó vége. Szívből mondom, ha úgy döntesz, már nem félsz a többi vadembertől a kocsmában, és letennéd, én támogatom.

Erre nem válaszolok. Nem tudom, mikor jön el az alkalom, hogy nem fogok félni a férfiaktól. Kiszámíthatatlanok. Archer viszont, mint egy matematikai képlet: ha helyesen bánsz vele, helyes lesz a végeredmény.

Felállok a padról, már Archer inge sem melegít fel annyira, hogy kint tudjak maradni a hidegben.

– Bejössz? – kérdezem.

– Még egy kicsit maradok, de megyek utánad.

– Jó. És Archer? – csak akkor folytatom, amikor felnéz rám. – Köszönöm! Valóra váltod az álmom.

Rám kacsint.

– Ugyan, napraforgó. Mindig is az álmodban éltél, csak rossz helyen kerestél.

– Akkor jó, hogy megtaláltalak – mosolygom halványan.

És milyen jó lesz, ha még el sem veszítelek.

Mert végül is, megtarthatnálak magamnak...

Olyan önző ez a világ, nagy baj lenne, ha magamnak is akarnák egy kis örömöt?

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Halihó!

Nem lett a legizgalmasabb rész, de annyit elárulhatok, hogy annál inkább lesz a következő rész izgalmakkal teli.

!!!! Kérlek, ha tetszik, amit olvasok, kövess be itt Wattpaden. Ezzel nem csak nekem jelzel, hogy tetszik, amit csinálok, hanem a közeli vagy távoli jövőben, ha ráveszem magam, hogy felkeressek egy kiadót, több eséllyel is leszek meghallgatva. Lehet, hogy te csak egyetlen egy követésnek érzed, de hidd el, nekem elmondhatatlanul fontos! <3