╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Guilty All the Same
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝ 

Egy kicsit sem túlzok, ha azt mondom, ennyire intenzív még sosem volt a hasamban szoruló fonalgombolyag. A szálak sosem fogynak el, végtelen ­­­­­­­­­­­­­­­szelencéből gördülnek le, kiszorítva belőlem az utolsó szuszt is.

Archer haragszik. A tegnapi nap még leplezte a kávézóban, de miután hazaértem, és írtam neki egy üzenetet, nem válaszolt. Azzal, hogy felhoztam Markot, és aranyos embernek neveztem, olyan sebet vakartam fel a lelkén, ami ez idáig sem igazán gyógyult, én pedig tovább szaggattam.

Bejöttem dolgozni Logan műhelyében, hátha elterelem a figyelmem arról az egyre gyarapodó fonalról a gyomromban, de arra sem volt erőm, hogy átöltözzek, csak egy javítandó Ford Mustang hátsó ülésén ülök a nyitott ajtajánál, és bámulom a telefont, hátha egy csoda folytán Archer visszaír.

Kicsit én is sértve érzem magam. Ez a csenddel verés nem éppen felnőtt viselkedéshez méltó. Hiába még csak barátok sem vagyunk, felnőttek annál inkább, és meg kellene engem hallgatnia.

ÉN:

Tudom, hogy most
haragszol, de beszéljük
meg, kérlek.
Aggódom, tegnap óta nem
állsz szóba velem.

Reggel láttam őt, ahogy beviszi a postát – én is akkor mentem ki, intettem neki, rám nézett, de egy bamba bámulást kaptam.

Archerrel ellentétben Allison bombáz az üzenetekkel. Nagyon rákattant arra a jelmezes bulira a polgármester házában, és most jelmezeket küldözget, vagy próbál megfűzni, hogy menjek.

Eszem ágában sincs.

Tudom, hogy nem érezném magam jól. Allison azzal lenne elfoglalva, hogy megtalálja az igazit, Logan meg azzal, hogy egyéjszakás kalandot horgászon. Én meg nem vagyok az a barátkozó fajta – ha barátkozni akarnának velem, akkor is lekoptatnám őket. Nem kellenek potenciális gyászolók a körömbe.

Elutasító vagy – mondaná Logan erre. – Nincs életed!

Így védelek meg titeket – válaszolnám erre. – És magamat, hogy bűntudattal menjek a Túlvilágra, vagy ahová a sors szán.

Ezt hívják óvintézkedésnek. És meg kell hagyni, elég jól csinálom.

Reménytelenül menthetetlen vagyok, ha az élet végéről van szól.

Persze, megígértem Starleynak, hogy élni fogok, és ezt be is tartom, de több embert, akit bánthatnék a halálommal, nem akarok az életembe.

Így is megbántottam Archert mással; a nagy számmal. Nem vagyok rá büszke.

– Érezted már azt – hallom meg Archer rekedtes hangját a műhely ajtajából –, hogy valakit nagyon gyűlölni akarsz, mégis minden pillanatban azon jár az eszed, hogy elé térdelj, és visszataszító szavak helyett inkább kidugnád belőle a lelket? Hogy azok a goromba mondatok sose jussanak többet eszébe?

– Mit keresel itt? – Kiszállok az autóból.

– Hívtál – lengeti meg a telefont a kezébe. – Vagyis üzentél. – Olyan közel van, hogy csak előre kellene dőlnöm, és máris csókkal üdvözölhetném kiszárad ajkát (ami túl romantikus, nem illik bele a mi csak szexre kellesz kapcsolatunkba, így hát elvetem ezt az ötletet).

Kifújom a levegőt, ezzel együtt a csókra való vágyamat is.

Még egy szabály lábjegyzetként:

Nincs csók, kivéve szex és előjáték közben.

– Tudom, hogy haragszol... – kezdem, de Archer gunyoros nevetése visszatuszkolja belém a többi ki nem mondott szót.

– Hogy haragszom!? Őrjöngök, Skyler.

– Viszont nem értem, mi bajod – jönnek vissza a nyelvemre a szavak, nem török meg Archer dühös tekintetétől. – Csak azt mondtam Markora, hogy aranyos. Ne szabd meg, kit tarthatok annak és kit nem. Nem vagyok a barátnőd.

– Ó, de nagyon is megszabom – lépése fenyegető, ahogy én hátrálok, olyan ütembe lép velem a halálkeringőbe, amíg a kocsi vázának nem ütközök. – Magasról teszek rá, ha aranyosnak tartod a város legdögösebb fickóját, vagy a legrondábbat, az sem érdekel, ha titkon belezúgtál volna a helyi iskola tanárába vagy magadra gyújtod a házat, hátha egy jó kiállású tűzoltó megment. De ha tovább akarod velem folytatni, soha nem állsz szóba Markoval.

Ultimátumot adott.

Ez a szemét most zár vissza a ketrecembe, és én még csak meg sem próbálom magam kiszabadítani a rácsok mögül.

Archer eltörte a szárnyamat, kisajátít. Hagyom. hagyom, mert ő az egyetlen, aki ennek a törött szárnyú madárnak halálénekét meghallgatja. Nem mintha szeretnék Markotól valamit, de azért ez durva kijelentés tőle.

– Miért gondolod azt, hogy minden rólad szól? – Próbálom a hangom nyugodt tónusba igazítani.

– Miért nem tudod megérteni, hogy a puszta ténytől, hogy szóba áll veled, felfordul a gyomrom? Az az ember, egy geci – vicsorogja, én pedig úgy nézek rá, mintha azt mondta volna, hogy Michael Jacksont tulajdonképpen az űrlények rabolták el. – Definiáljam a szót? – kérdezi, mintha hülye lennék. – Le is nyelted az enyémet, ha ez segít.

– Undorító vagy – szűkül össze a szemem.

– De te is, ha ennek ellenére szóba állsz Markoval.

Felsóhajtok.

Makacs vagyok, nem engedek könnyen.

– Tegyük fel, megteszem. Azzal a feltétellel, ha elmondod, mit csinált veled, amiért ennyire gyűlölöd.

Állkapcsa mentén az izmok összeszorulnak, nyakán erek bordáznak.

– Ne mérgesíts fel – tagolja ritmustalanul a mondatot. – Nagyon ne.

– Tudni akarom. – A két szó olyan határozottan hagyják el az ajkam, hogy magamtól is megijedek. Igazából nem akarom tudni.

– Ő nyomott fel – vallja be. – Elég ennyi információ? Ha mindenbe beleütöd az orrod, egyre nagyobb lesz. Így sem olyan kicsi már, lehet, ezért.

Elengedem a fülem mellett.

– Felnyomott? – hümmögöm. – Amikor drogoztál?

Megforgatja a szemét.

– Egy kibaszott alkalom volt. Egy! Marhára megbántam. Tudni akarod az igazságot? Jó! Buliztunk, be voltam baszva, mint állat, Marko felajánlotta a cuccot, én igent mondtam, persze ő is be volt állva. Másnap jön hozzám a sportellenőr, hogy vegyünk tőlem vért, fasz sem tudtam, hogy abban a tablettában amfetamin van. Marko nyomott fel.

– És Markot nem vették elő, amiért ő is doppingolt?

Megrázza a fejét.

– Le volt sérülve, akkor nem edzett. Érted már, miért gyűlölöm? És nem csak ezért, Sky. Lilly Anderson neve rémlik?

Kiráz a hideg, ha rágondolok. Persze, hogy rémlik. Loveland legtragikusabb halála az övé.

– Állítólag Marko adta neki a cuccot.

– Az lehetetlen – alig megy le a torkomból a gombóc. – A lány tizenkettő volt! Ilyet épeszű ember nem csinál!

– Mert szerinted az logikusabb, hogy a mindig jókedvű, kitűnő tanuló kislány lenyúlja az apja drogját, és szerelmi bánatába beszedi az összeset? Ne légy hülye, kérlek, ne állj szóba vele. A saját érdekedben.

Mindig jók voltak a megérzéseim az emberekkel kapcsolatba, de hogy Markonál ennyire beváljon... Kiráz a hideg, ha arra gondolok, tegnap egy olyan emberrel ráztam kezet, akinek egy gyerek élete száradhat a lelkén.

Nagyon remélem azért, hogy Archernek nincs igaza, és csak a vak gyűlölet beszél belőle.

De miért mondana ilyen nagyokat, ha nem lenne igaz?

– Meggyőztél. – Bólintok, igyekszem úgy fordulni, hogy ne látszódjon a libabőr a karomon, amit a vallomás idézett elő.

– És Sky – felém nyújtja a kezét, megérinti a hasamat, rábírva, hogy a közöttünk lévő mágnes életre keljen, és felé mozdítson. Egy apró lépés és már a karjai között állok, tenyere a fenekemen nyugszik. – Ameddig velem vagy, csakis az enyém vagy. Nem érdekel, hogy szexen kívül nincs közünk egymáshoz. Hozzám tartozol. Csak én érhetek hozzád. Érted?

– Jó.

Felemeli az állam.

Utálom, amikor ezt csinálja. Tehetetlenül azt érzem ilyenkor, hogy bármit megadnák neki.

Bármit.

– Halljam – suttogja.

– A tiéd vagyok. Nem érhet senki hozzám rajtad kívül.

– Gyorsan tanulsz. – A szemembe nézve elmosolyodik. – Ó, édesem – ciccegi. – Az a bájos angyali szemed nem tud elszakadni az ördögétől, ugye?

Bizonyára megannyiszor hűséget fogadnék az ördögnek, ha az Archer volna. Egy hang a fejemben azt kántálja, hogy „Uram, könyörülj rajtam", amiért ilyen meggondolatlanul vonzódom hozzá, miközben papíron keresztény sem vagyok.

– Túl sok mindent látok benne.

– Kíváncsivá tettél. Mit?

– Magunkat. Néhány pillanat múlva... meztelenül.

Egy kicsit megkomolyodik, de játékosan megcsókolja a nyakam.

Igen, biztos vagyok benne, hogy ő az Ördög. Ennyire nem vonzódhat két ember egymáshoz.

– Nem túl merész ez második alkalomra? – Körülnéz. – Egy műhelyben?

– Bírom a kihívásokat.

– Túlértékeled magadat.

– Ó, nem. Nem tudsz olyat mutatni, amit nem élveznék. Nincs rá eshetőség, ha veled vagyok.

– Gondolod?

– Tégy próbára. Vagy... – Kicsúszok bal oldalt a kezei közül, és elindulok az autó elejéhez. – Haza is mehetek. Van két kezem, Archer. Ne gondold azt, hogy annyira apáca voltam egész életemben, hogy nem próbáltam ki, milyen örömet okozni a saját testemnek.

Már azt hiszem, megmakacsolja magát, és nem jön utánam, hogy csókkal bírjon maradásra, de csak mint egy éhes vadállat, a megfelelő alkalomra várt: Amikor az autó motorháztetejéhez érek, a fémváznak taszít. A fenekem a kocsi elejének feszül, a kezemmel megtámasztom magam a fedelén.

Szeme végigfut az arcomon, keze felemelkedik, a mentazöld ruhám ejtett vállát lesöpri a vállamról, rálátást kapva a csupasz mellemre. Mint lepke a lángok körül tétovázik, vágyik a testem melegére, de fél az égési sérülésektől.

Zavarodott arckifejezéssel bámulok rá, de nem hátrálok meg.

Érzem, ahogy dobog a szívem. Nem hiszem el, hogy ezt gondolom, de Archer közelében, mintha más taktusban lüktetne, mintha lökne előre, feléje. A karjaiba.

Félek ettől a gondolattól.

Archer az ajkát az enyémnek szorítja, minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy ne azonnal húzzam le róla a pólóját vagy a nadrágját. Kényszerítem magam, hogy a puha, duzzadt ajkaira koncentráljak, ami palástként körbeöleli a gyenge szám.

– Be kell valljam... Ez hiányzott – suttogja kettőnk közé, langyos levegőt fújva az államra.

Újra megcsókol, néha kapkodja a levegőt. Azt hiszem, előbb fosztaná meg magát a levegőtől, mint az ajkamtól. És én ezt élvezem. Melyik nő nem élvezné, hogy egy férfi, akihez színtisztán vonzódik, annyira elveszti a fejét, hogy minden megadna még egy csókért, egy utolsó érintésért?

Keze levándorol a szoknyám szegélyéhez, feltűri, és egyetlen egy határozott mozdulattal legördíti rólam a fehérneműt, lehajolva kibújtat belőle, hogy aztán stílusosan a kocsi motorháztetejére dobja.

– A kék a kedvenc színem. – A kisujját beleakasztja a királykék csipketangába, és arrébb rakja.

– Tudom.

– Számítottál rám?

– Meglehet.

– Hát, bejött – vallja be, és ujjai utat törnek a két lábam közé. Halkan nyögök fel, amikor az egyik ujját belém mártja. – Ha akarnád, sem tudnád titkolni, mennyire élvezed a helyzetet. Fordulj meg.

Vakon engedelmeskedek neki. Hátrafordulok, a kezemet a Mustang motorháztetejére támasztom.

Hallom, hogy Archer kicipzározza a nadrágját. Feltűri a ruhám, a fenekemre helyezi a kezét, élesen belemarkol, ami arra késztet, hogy még szélesebb terpeszbe nyissam a lábam.

Teljes testével nekem simul, csókolja és harapja a nyakamat. Mérget veszek rá, hogy holnapra ez lesz tele lila folttal.

– Érzed? – Felnyögök, amikor a férfiassága a derekamnak feszül. – Nem te vagy az egyetlen, aki élvezi a helyzetet.

Hátranyomom a fenekem, és hamar másodjára is magamba fogadom Archert.

Archer az ujjai hegyével megsimogatja a hátam, amikor a mély lökéseitől felszisszenve meggörnyedek. Fellélegzek az érintésétől, arcát a hátamnak nyomja a ruha anyagát csókolja, legszívesebben rákiabálnék, hogy húzza le azt a nyavalyás cipzárt, mert szinte fáj, hogy nem érinti a szája a bőröm, de mihelyt egy szót is kinyögnék, arrébb csúsztatja, a ruhát azonban nem veszi le.

– Megint elvesztem, Skyler – duruzsolja a fülembe. Ha mégsem az ördög, akkor szirén, ezért hat rám ilyen bódítóan a hangja. – Ahogy hozzád érek, darabokra esek.

Hogy mondjam el neki, hogy ugyanezt érzem, anélkül, hogy abba olyat látna, amit valójában nem érzek? Unom már minden lágyabb megszólaláshoz hozzátenni, hogy: de csak testileg gondolom így.

A fájdalom és az élvezet összeforr valahol a találkozásuknál, ahogy mélyebben és keményebben mozog, mint múltkor.

Megpróbálom neki jelezni, hogy finomabban, de élvezettől sűrített nyögésem merőben mást takar. Tetszik ez a fájdalom – úgy érzem, így tartozom valakihez. Egyfajta bilincset kattint rám a gyönyörrel keveredett sajgás. Olyan lehetetlennek tűnő gyönyörrel áraszt el a fájdalom és az élvezet kettőse, hogy egy pillanatra azt hiszem, álmodom. Aztán újra megcsókolja a nyakam, keményen, meleg fuvallattokat nyögve a bőrömbe, és rájövök, hogy ez a színtiszta valóság.

– Ugye nem bánod, ha egy kicsit bizalmatlan vagyok veled? – kérdezi.

– Mit... hogy...? Nem bízol bennem?

A hajtincseimet elsöpri a nyakam egészéről.

– Nem. Ha Markoról van szó, nem. Szóval, ha a közeledbe menne, szeretnék neki egy nyilvánvaló üzenetet hagyni.

Lehunyom a szemem, elfordítom a fejem negyvenöt fokos szögben, hogy Archer könnyebben hozzá férhessen a nyakamhoz.

A hasamra tolja a két kezét, hátranyomva engem.

– Nem ér majd eltakarni.

– Ha jól csinálod ma a dolgodat, inkább büszkélkedek majd vele.

Megbélyegez azokkal a merész csókokkal és rövid harapásokkal, amiket a nyakamra mér, közben olyan vibráció száguld át a testemet, ami kezelhetetlennel bizonyul Archer lökéseivel szemben. Hallom a bőr csattanó hangját, érzem a fájdalom erejét, és tudom, hogy Archer kicsit sem fog finomabb lenni. Ma nem. Ma a kis légyottunk sem a testek vágyának szól, már akkor sejtettem, amikor a motorháztetőnek lökve megcsókolt. Bármennyire dühös rám, nem lépi át azt a határt, ami tényleg elviselhetetlen fájdalommal járna. Inkább csak megmutatja, hozzá tartozom, de közben marad finom és törődő: simogatja a hasam, a keményebb csókok mellett megbújik egy-egy lágy, amivel bocsánatot kér.

– Archer... – nyögöm. – Haragszol rám, ugye?

Felmorog, és hátulról átölel.

– Kurvára.

Elhúzom a szám.

– Érzem.

A vállamra ejti az állát.

– Fáj?

Megint csak egy szájhúzást ejtek meg, bár azt hiszem, ezt sem láthatja, hacsak nem néz engem figyelmesen a Mustang ablakába, amiben hullámzó alakunk visszatükröződik.

– Néha kellemetlen.

– Leálljak? – kérdezi puhán, és lassít a tempón.

– Nem – a hangom tétova. – Tetszik. Csak... szokatlan... tőled.

– Szögezzünk le valamit. Ha rólad van szó, nem szeretek osztozkodni. Ebben a pillanatban csak ezért nem gyűlöllek, mert kurvára megveszek, mennyire szűk és nedves vagy, de ha most leállok, biztos vagyok benne, hogy olyat mondanék, amit kétszer megbánnék. Nagyon gyűlölöm, hogy szóba álltál Markoval.

Most már én is. Innétől kezdve nagy ívben kerülni fogom, és soha többet még csak rá sem fogok nézni szándékosan.

– A tiéd vagyok – ismétlem.

Megfeszülnek az izmai.

– Ezt még egyszer.

– A tiéd vagyok, Archer Collins. Most a tiéd. Mindenem a te tulajdonod. Csinálj velem bármit.

– Bármit?

Felsóhajtok.

– Bármit.

Megfogja a nyakam, és úgy pozícionálja, hogy a szemem az autó üvegjére nézzen.

Enyhén szorít rajta.

– Most magadat nézd. Nézd, mennyire esel szét alattam. Tudod, mit szeretek abban, hogy megduglak? Hogy reszketsz, Sky. Mint egy kibaszott függő. Magamat látom benned, valamikor én is így reszkettem az alkohol miatt. És tudod, mit szeretek még ennél is jobban? Hogy én is reszketek. És nem az alkohol miatt. Már nem. Hanem miattad. Nem tudom, mit csinálsz velem, de akarom. Állandóan. Kibaszott drog vagy. Az én drogom.

Alig kapok levegőt, bár ehhez hozzájárul a torkomra csavarodott kéz is, de inkább az, mennyire irreális, hogy két ember ennyire vágyjon egymásra, anélkül, hogy bármilyen romantikus kapcsolat lenne közöttük.

A csókja kölcsönadott ígéret. Mindig is az lesz. Nem fog beteljesülni. Érintése hibás. Mint egy biztosíték. Ha nem lenne ilyen gyatra a helyzetem, lehetőségek százai tárulnának elém, és az egyik végén ott lehetne Archer, mint egy beteljesülés. Így, hogy tudom, a jövőben mi vár rám, ez is pusztán egy zsákutca. Szöges határ valóság és képzelet között.

– Azért egy kis úriember maradjon meg belőled – találom meg a hangomat.

– Ne aggódj; ami az enyém, arról gondoskodom. Megígérem, miután elvettem, ami engem illett, csakis te leszel.

Válaszul mesterfokára emelem a merészségem: lehajolok, Archer keze a nyakamon marad, arcomat a Mustang motorháztetejére nyomom, két kezemet hátrakulcsolom, Archer erősen a derekamhoz nyomja.

A pokolba kerülök. És teljesen biztos, hogy ez az ördög fog magával vinni. Mióta vagyok én ilyen határát nem ismerő?

A fájdalom még mindig izzik az idegvégződéseimen, mint a csillagok, amik a sötét égen bukkannak fel: egy a combom belső oldalán, a nőiességem közepén, a nyakam első negyedében, majd ahogy Archer hevesebben tesz magáévá, és a kocsi váza a testemnek nyomódik, újabb csillagok kerülnek fókuszba. Majd a fájdalom elhal csak az izzás marad. A vágy izzása. Rövidesen az intenzitásuk egyenrangú lesz, csillagképet alkotnak.

Archer és az én csillagképemet. Bőrömbe metszi magát, és ó, dehogy bánom ezt.

A hasam alja lüktet: mind a taszítások következményében, amitől az autó elejének ütközik, mind a hamarosan kitörő vágyból.

A körmömet Archer kezébe vájom, a nevét súgom, ő az enyémet, félúton eggyé válnak, megalkotva a szonettünket.

Csillagképek, szonettek.

– Nyisd szét nekem a lábad, bébi. – Kezét a fenekemnek támasztja. – Hadd élvezzek mélyen beléd.

Hangja vagy az érintése, esetleg mindkettő a legelső drog, ami valaha a testembe engedek.

Most Archerre koncentrálok. A tér és idő elhal a közelembe, Archer viszont, mint egy hurrikán felerősödik az egész testemben, érzem őt, jobban, mint valaha. Könnyen pumpál, mintha már évek óta ismernénk egymás testét. Felnyög, szorít a fenekemen, markol és gyorsít, reszkető lábát alig kontrolálja.

Megtörik.

Éppen annyira szakad ezer darabokra, amikor megáll bennem, hogy vágya gyümölcsét belém temesse, mint azt elmondta nekem az elején.

És éppen ennyire fog újra összeállni egészbe, amikor a néhány lassú taszítás után kihúzza belőlem a férfiasságát, és úgy csinál, mintha nem lett volna semmi közöttünk ebben a tíz percben. Tudomást sem fog venni arról, hogy a combom tövén elágazik a vágya, vagy arról, hogy lihegve próbálom összeszedni a gondolataimat, amikor felnyomom magam álló helyzetbe.

A bugyim után nyúlok, de megragadja a kezem.

– Te meg mit akarsz azzal? – érdeklődik, amíg a nadrágját visszahúzza magára.

– Felvenni...? – kérdezek vissza bután.

Mégis mit szoktak csinálni egy bugyival?

– Felveszed majd, de előbb ülj csak fel oda – biccent a Mustangra. – Megmondtam. Előbb tönkreteszlek, majd összeraklak.

Engedelmesen ráülök a Mustangra, szétterpesztem a lábam, ás ahogy Archer elém térdel, a vállára emelem a két reszkető lábam.

Végigcsókolja a bal combom, majd következik a jobb. A térdemnél megáll, ahol a minap miatta lett tele sérülésekkel. Sok csókot zúdít rá – komolyan, már alig fájnak a lila foltok.

Felnéz rám, amikor a keze a nőiességemhez téved. Barna szeme fényesen ég, mintha kandallóba dobták volna.

– Ez fura – csücsöríti a száját. – Soha senkit nem kívántam úgy, mint most téged. – Ujjai bőrkeményedett hegyei végigsiklanak a nedves csiklómon. – Nem tudom, hol kezdjelek összerakni.

– Szét sem kellett volna törnöd – emlékeztetem, kifújva egy szőke tincset az arcomból.

– Dehogynem! Így már tudod, hogy az enyém vagy átmenetileg.

A szemhéjam megremeg, amikor ujjai dörzsölni kezdik az érzékeny pontot.

Mosolya bűnös.

– Ez tetszik neked, édesem?

Esküszöm, ha még egyszer így hív, kirúgom a fogsorát a szandálommal.

– Igen...

Megremeg az egész testem, amikor a két lábam közé hajol.

– Nyugi, Sky. Jó lesz. Maradj nyugton, hadd vigyázzak rád egy kicsit. Nem kell semmit csinálnod, csak élvezd.

Archer lejjebb mozdul, puha haja megsimítja a combomat.

Zavartan, automatikusan nyúlok le, hogy eltakarjam előle a nőiességemet,

Archer belemosolyog a combomba, majd csókot illeszt rá.

– Amikor rejtegetsz előlem valamit, azt még jobban akarom. Vedd onnan el a kezed, és élvezd, láttalak már fedetlenül. Ne fossz meg a látványtól.

A remegő kezem felfedi Archer előtt a nőiességemet, ujjaimat a fényes hajába temetem.

– Így van – mosolyogja gonoszul. – Gyönyörű vagy. – Csókja beljebb téved, még egy csókja a nőiességemet éri. Akaratlanul megmerevedek. – Ne félj, segít, ha itt megcsókollak? – És csókot igazít a csiklóm vonalára.

Forró nyelve végigsimul a nőiességem vonalán, aránytalan köröket simít a combom belsejébe.

Ezt az Archert jobban bírom, aki törődik, és nem csak haragból szeretkezik velem. Ő és én is tudom, hogy aki most előttem térdel, sokkal inkább őt tükrözi, mint aki előbb a határokat súrolva dugott.

Felnyögök, fürge nyelve olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket eddig nem igazán érezhettem ilyen intenzíven. A fogai közé veszi a húst, aprót harap bele, az ajkamba harapva fojtok el egy sikoltást.

Lángok gyúlnak fel bennem.

– Archer... én... – Nem tudom befejezni. Túl jó.

– Maradj csendben.

Nem áll meg, akkor sem, amikor könyörgök, hogy hagyja abba, mert érzem, hogy ha én most szétesek, engem soha többet nem lehet összefoltozni, ahhoz ez túl jó.

És ez a gonosz lény itt, aki előttem térdel, ezt tudja jól.

Többért lihegek, ha nem fejezhetem be, míg mielőtt belehalok a gyönyörbe, akkor legalább boldogan haljak bele.

– Érintsd meg magad, Sky – kéri.

Úgy engedelmeskedek neki, mint egy éhes kutya a gazdájának, abban a reményben, hogy hátha este megkapja a maradékot.

Archer nyelve az én kezemmel együtt mozog, én fent, ő lent okoz nekem gyönyört, csókolja és szívja a húst, nyelvének erős siklásait lassabb örvénylések kísérik. Úgy lakmározik belőlem, mintha az utolsó vacsorájára készülne, mielőtt kivégeznék őt.

Zihálva döntöm hátra a nyakam, már nem félek attól, hogy bármilyen undort keltenék Archerbe, amiért tisztán és hangosan felnyögök.

Megragadja a combomat, hogy a helyén tartsa, és ismét a nőiességemre szorítja a száját. Tágíthatatlanul szexi, hogy felülről nézhetem őt, előttem térdelve. Nyalogatja az ujjaim körül az egész nőiességemet, finoman köröz, néhol nagyobb nyomást gyakorol rá.

Lábam válaszul megfeszül a vállán, de ő szilárdan tartja a csípőmet, aztán a nyelve alámerül, teljesen betöltve engem.

– Mit művelsz velem? – sóhajtom.

Pont akkor, amikor robbanni készülök, gyengéd lesz az érintése, puha szellő, ami épphogy csak megérint. Elengedem magam, összeszorítom a lábam Archeren amennyire tudom, és tiszta szívből, megadva Archernek az elégtételt egy kéjes nyögéssel fejezem be a rögtönzött ottlétünket.

– Édes Istenem, ez kétszer olyan jó, mint a szex.

Archer kuncogva áll fel, megtörli a száját, és homlokon csókol.

– Na, ne éld bele magad. Legközelebb akkor részesülsz benne, ha megérdemled.

– Kösz a semmit – forgatom meg a szemem. Elveszem a bugyimat a motorháztetőről, és felveszem, a ruhám szoknyarészét visszahúzom a combom felé.

– Segítsek? – neveti.

Mérgesen pillantok rá.

– Kidugtad belőlem a lelket, innentől kezdve, kösz, nem kell az a biztonságos segítség.

– Megérdemelted! – vitatkozik. – Marko nálam vészgomb. És ja, ha róla van szó, féltékeny vagyok, bármennyire is csak dugunk. Valld be, hogy tetszett.

– Fájt!

– A kettő nem zárja ki egymást...

– Tudom! – sziszegem. – Oké, úgysem hagysz békén, amíg nem mondom ki: tetszett! De a másik éned jobban bejön.

Bólint.

– Megkapod azt, ha viselkedsz.

– Attól még, hogy bennem voltál, nem jelenti azt, hogy korlátozhatsz, te neandervölgyi bunkó!

– Imádom, amikor mérges vagy. Szexivé tesz.

– Fogd be! – Leugrok az autóról. – Moshatom le a kocsit!

Megrántja a vállát.

– Ez a polgármesteré, nem? Apropó a polgi, nem mész el abba a buliba?

– Hagyjál békén te is! – figyelmeztetem. – Allison is ezzel szekál. Nem!

– És ha azt mondom, hogy ott lesz a St. Rufus Egyetem rektora?

Erre felkapom a fejem.

– Micsoda?

– Ja. Beszélhetnél vele, végtére is, oda akarsz menni egyetemre. És ahogy hallottam, ott nem csak a pénz számít, hanem az is, hogy milyen kapcsolatban állsz a rektorral. A polgival jó barátok, te pedig, ha jól tudom, jóban vagy vele. Így hát... egy próbát megér, nemde?

– Majd meglátom – zárom le ennyivel. Úgysem megyek. – Te mész?

Felröfög.

– Dehogy! Pár szexmániás tini, megkeseredett apuka és anyuka kapcsolatkeresési kísérletét nem akarom látni. Plusz, ki az a vadbarom, aki július közepén beöltözik egy hülye városi legenda miatt? – Itt megakad, és egy enyhe fintor villan fel az arcán. – Habár... apád és anya itt ismerkedett meg egymással.

– Még a végén ott találjuk meg az igazit! – szurkálodom.

– Egy cigi és tömény mennyiségű nachos nekem az igazi.

– Szokj le a cigiről.

– Szokj le az anyáskodásról. A végén anyucinak foglak nevezni.

– Én elfogadom, ha ez azzal jár, hogy nem haragszol rám.

Rám mosolyog.

Van ebben valami... sorsszerű.

Mintha először látná a napfényt egy évtizednyi eső után.

Gyakran mosolyog, valamikor hamisan, valamikor igazan. Amikor ránézek, és látom, arcán felfénylik a mosoly, sokszor eszembe jut, hogy akik a legtöbbet mosolyognak, a legszomorúbb emberek a világon. Ránézek és tudom, ő azért mosolyog, mert legbelül rettenetesen fáj neki élni. Mindennap egy újabb kihívás, és büszke vagyok rá, hogy mindig teljesíti. Nem merem elmondani neki. Félek, szétesne, ha megtudná, értem őt. Nem akarom megtörve látni, mert akkor én is összezuhannék, és már így is alig tartom meg magamat.

Úgy teszünk, mintha minden rendben volna. Mosolygok én is, ő is, de elkerülhetetlen, hogy a fény a szemünkbe ne inogjon meg. Hamis mosolyt viselünk sokszor.

Közelebb jön, megsimítja a karom, és utolsó pecsétjeként elhelyez a homlokomon egy csókot.

Hátatfordít, kimegy a műhelyből; nincs se búcsú, se ölelés.

Megint idegenek vagyunk.

Ismerős idegenek.

De már nem haragszik.

A harag úgy tűnt el kettőnk közül, mint forró teában a kockacukor.

◤──•~❉᯽❉~•──◥