╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Iridescent
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

Levakarhatatlan a mosoly az arcomról. Életemben először tegnap megcsókoltak! És nem is rossz kinézetű pasi, ami még jobban szélesíti azt a mosolyt. A nyakamat rá, nem egy lány fogadná el első csókjának pont őt. Bár magamnak bevallva, néha amikor visszagondolok rá; a nyelvének mozgására; vagy csak a közöttünk felforrósodott levegőre, olyan érzésem van, mintha a csók nekünk íródott volna; nem mi alkottuk úgy a helyzetet, hogy ennek ez lett a vége, hanem a végzet. Egy jól megalkotott, atomjaiból formált cselekedet, minden porszemcséjének leheletnyien finom mozzanata csakis a sorsnak köszönhető. Túl tisztán emlékszek rá, és ez baj. Egyáltalán nem szabadna rá gondolnom, mégis minden üres lyukat ez tölt ki a fejembe, miközben sokkal nagyobb gondom is van annál, hogy tökéletesen visszaemlékezzek az elcsattant csókra. Logannel két napja nem találkoztam: ő nappal dolgozik, én éjjel; elkerüljük egymást, és nyilvánvalóan súlyos okkal nem nézünk egymás felé. Az könnyebb út, mint őszintének lenni egymással.

Nem tudom, Logan rám haragszik jobban vagy magára. Én a lelkiismeret-furdalást nem ismerve küldtem el neki az a hangüzenetet, ő naivan hitt. Nem tartom magam hibásnak, és Loganre sem haragszom már. Anya nélkül nőtt fel, és amikor elég nagy volt, hogy megismerje, csak a tökéletességet manifesztálta belé.

Szeretetre vágyott, de igazából sosem szerette őt anya. Pontosan ezért lett a bátyám ilyen. Magányos és boldogtalan, a kapcsolatai rövidek, mert amikor kezdett komoly lenni, elfutott. Félt, ha szeretni mer, megint elhagyják.

Újra.

És újra.

Ezt tanulta anyától.

A szeretetnek már nincs ereje. Csak egy szó lett, amit nap mint nap kimondunk vagy gondolunk rá, de jelentését elfelejtettük. Nincs már rá szükségünk. A szeretet gyengévé tesz; a gyenge ember hamar elbukik. Kinek van szüksége folyamatos kudarcokra? Márpedig amikor a legtöbbször megnyílunk a szeretet jegyében, hatalmasat bukunk. Elárulnak. Szégyelljük, akik vagyunk, gyászoljuk, akik lehettünk volna, ha a szeretet már nem csak egy szó lenne.

Szeretni az emberi lény legnagyobb gyengesége. És kudarca.

Mégis szeretünk. Fogalmam sincs, miért. Nincs rá magyarázat, se ok. A szeretetet nem kell megindokolni, és ez a fajta gyengeség talán meg is erősíthet.

Logant meglepetésemre a nappaliban találom. Elterülve fekszik a macskakaparásokkal gyarapodott kanapén, miközben Jensen Ackles ruhaledobós hangja tölti be a teret.

– Te engedted, hogy Cindy kaparja a kanapét? – szisszenek fel, és igyekszem nem mérges lenni. – Miért nem mentél dolgozni? – bombázom egy újabb kérdéssel.

– Berúgtam egy kicsit – morogja.

– Mégis mitől? – kerekedik el a szemem.

Soha életemben nem láttam berúgva.

– Sör. Egy... vagy több korsónyi.

– Nem is szereted a sört! – vékonyodik el a hangom.

– Nem is! De csak az volt a szomszédban!

– Te átmentél Frank bácsihoz... sört kérni?

– A-a! Meghívott!

– És leitatott... – könyvelem el.

– Vica-versa!

– Oké – sóhajtom. – Túl sokat ittál.

– Mégis honnan tudod?

Megrázom a fejem, lenyugszom, és felhagyok az álmaimmal, hogy ma értelmesen fogok vele beszélgetni. Leülök mellé a kanapéra, felé fordulok, bár ő a tévé képernyőjét bámulja.

– Először is – kezdem. – Vica-versa? Ilyen szavakat nem használsz, kettő: megesküdtél, hogy sosem nézed meg Dean Winchester végleges halálát, mert Castielét is végigbőgted, most mégis ezt nézed.

– Mi? Ó! Még holtan is dögös. Úgy értem, totál heteró vagyok, de ez a pasi!

– Logan! – emelem fel a hangom. – Beszéljünk! Én... sajnálom, hogy elküldtem neked azt a hangfelvételt, de tudnod kellett, milyen anya. Mert nem... az az aranyos, kedves, akit te akarsz. Gonosz, és nem érdemel meg, még egy apró mosolyt sem! Kihasznál.

Néhány pillanatig hallgat, majd kikapcsolja a tévét, és felém fordul, két nap után így végre belenéz a szemembe.

– Tudom, Sky... Most már tudom. Én... – Megdörzsöli a homlokát. – Csak azt hittem, szeret minket! Én láttam... láttam, milyen volt veled és velem, amikor még nem volt... gyilkos. Törődött velünk! Nekem senki ne mondja azt, hogy az nem volt igaz!

– Nem volt igaz.

– Én csak egy normális családot akarok, oké?

– De sosem lesz normális családunk! – emelem meg a hangom. – Semmi sem volt igaz, amit anya mutatott neked, érted? Tudod, mi a valóság, Logan? Hogy apa figyelmére vágyott. Meg akarta magának tartani. Velünk befolyásolt csak. Engem is tönkretett, már a születésem előtt. Szerinted ez szeretet? Ez egy anya? Tényeket kérdőjelezel meg, mert annyira vágysz anya szeretetére. Hiába harcolsz a szeretetéért, ő nem fog téged szeretni.

És ezt bármennyire is fáj kimondani, így is lesz. Nekem sosem lehet vér szerinti gyerekem, kapcsolatot nem akarok, mert bármikor meghalhatok, Logan a gyerekkori traumái miatt sosem lesz képes rajtam kívül mást szeretni, szóval velünk igazán kihal a Phoenix nemzedék.

És így lesz Rise like a Phoenixből Fall like a Phoenix.

– De én szeretem anyát – harap az ajkába.

– Szereted, hogy miatta bármikor meghalhatok? Vagy szereted, hogy megölte apát... a húgunkat? Vagy egy börtönőrt, aki pont útban volt neki?

– Az... baleset volt.

– Torkon rúgta, majd mikor a földre esett, szétrúgta a fejét! Rángógörcse volt szerinted!? Ilyet egy épelméjű ember nem csinál!

– Én... Skyler, átérzem, hogy fáj, de te sosem tapasztaltad meg, hogy gondoskodik rólad, én viszont igen.

– Ó, dehogynem! Gondoskodott ő rólam. A szívemmel háláltam meg. Majd megkeresem a veszélyeshulladék-lerakóba, és megkérdezem tőle, elégedett-e az életével! – Hatalmas lendülettel állok fel, a hangom minden levegővételnél feljebb emelkedik, de kiabálástól még messze állok. Nincs erőm hozzá.

És hiába Logan makacssága, nem tudok már rá haragudni. Értem, miért ragaszkodik anyához. De azért mégis az a nyíl a mellkasom közepébe fúródik, amiért ezzel, ha átvitt értelembe is, de anyát választja helyettem.

– Nincs értelme ennek a beszélgetésnek, ugye? – sóhajtom lemondóan.

– Ebben a pillanatban nincs – biccenti.

– Akkor... viszlát majd valamikor, Logan – fordítok hátat neki, és nagyon remélem, nem örökre, mert őt nem veszíthetem el, de így vele sem tudok élni. – Azt tudnod kell, hogy egy anya, nem attól anya, hogy megadja neked a minimum törődést. Egy anya, attól anya, hogy tudod, hozzá siethetsz, ha baj van. Te mikor siethettél hozzá anélkül, hogy nem kért volna cserébe bármit is?

◤──•~❉᯽❉~•──◥

– Elvesztetted a józan eszed, Skyler!? – vinnyogja Allison, amint befejezem a mesém végét.

Túlzás lenne azt állítani, hogy tőle zeng az egész kocsma – ahhoz túl hangosan kornyikál a Dave Bickler –, de nem állnék távol az igazságtól. Szerencsére, csak páran iszogatják a habos sörüket, messze Allison kiakadásától. Talán nem akkor kellett volna elmondanom neki, mire készülök Archerrel, amikor nyűgös.

– Ellenkezőleg – mondom halkan, ezzel is csillapítva barátnőm dühét. – Teljesen racionálisan gondolkodom jelen pillanatban.

– Le akarsz feküdni Archerrel! – sziszegi, hangját lenémítva. – Neked ez racionális?

– Nekem igen.

– Esküszöm, nem értelek – sóhajt lemondóan, és a csípőjére teszi a kezét (mielőtt még gyengéden, csak úgy szeretetből megráncigálna, amiért ilyen hülye vagyok – szerinte). – Sky, a szüzességet nem azzal kell elveszíteni, aki épp szembe jön, hanem azzal, akit szeretsz!

– Ez több sebből vérzik – morgom. – Nem akarok kapcsolatot, de nem akarok úgy meghalni, hogy sosem... tudod...

– Hihetetlen, hogy nem akarsz szerelemből szeretni! Pont te, a reménytelenül romantikus Skyler.

– Vigasztalod majd a reménytelenül szerelmes partneremet, ha netán úgy dönt a bennem munkálkodó Starley, hogy elfáradt?

– Azt ígérted, elkezdesz élni!

– Elkezdek! De párkapcsolat ebbe nem tartozik bele. Lehet, elmegyek egy ejtőernyős ugrásra, megígérem neked, egyszer elszívok egy cigit, és talán be is rúgok. De sosem akarok szerelmes lenni. Ha elmegyek innen, nem akarok űrt hagyni más pasi szívében.

Még a végén annyian lesznek a temetésemen, hogy nem férnek be a temetőbe a szeretteim.

– Jaj... – simogatja a haját. – De miért pont ő? Nem mondom, hogy olyan rossz ember lenne, csak azért... mégis van múltja. Nem találtál volna egy fokkal kedvesebb embert?

– Kedves... a maga módján.

Csak ne lennének azok a beszólásai.

Meg ne lenne az az undok vigyora, amit lepofoznék a szájáról.

Meg ne lenne olyan aranyos bambi szemű, mert így haragudni sem tudok rá!

– Aha, hát, az tényleg kedves, hogy itt ül, és bámul téged – pillant a sarokba. – Pszichopata tán?

Én nem nézek oda, próbálok nem tudomást venni, hogy gyakorlatilag a testőrömet játssza. Még nem döntöttem el, hogy ez a jó tulajdonságai, vagy a rossz közé tartozik.

– Nemcsak engem figyel, hanem téged is – tájékoztatom.

– Nekem bőven elég Bobby! – pöffeszkedik, kicsit megemeli pisze orrát. – Visszatérve rád, mert látom, terelsz. – Nagyot sóhajt. – Ne tedd ezt. Meg fogod bánni. Tudom, hogy leszel még szerelmes! És itt vagyok én is és Logan is! Minket miért nem féltesz attól a naptól, amikor... már nem leszel?

– Ti konkrétan beleszülettetek. Kiskorotokban fel lettetek világosítva, hogy Skyler Phoenix bár csoda, nem lesz hosszú életű. Kevésbé fog fájni. Megszoktátok.

– Ezt nem lehet megszokni – üt meg komoly, már-már tanári hangot. – Szerinted valaha meg lehet szokni ezt? – horkant. – Nem!

Pedig én már megszoktam. Igenis meg lehet szokni, hogy a halál testőrként követ, melegíti az ágyad, megéli veled a boldog pillanataidat. Amikor kiskoromban a pszichológus felvilágosított, mi az a halál, amit olyan sokan emlegetnek körülöttem, és sokszor el is sírják magukat, miközben engem néztek, megijedtem, hogy egyedül megyek, de aztán ahogy az évek teltek, a felebarátom lett; nem leszek magányos, ha eljön értem. Tulajdonképpen nem félek a haláltól, csak gyűlölök rá várni. Biztosan akkor fog jönni, amikor életemben először vagyok igazán boldog. Inkább az rettent meg, hogy mit fogok itt magam után hagyni. Fájdalmat magam után hagyni jóformán nem akarok. Leredukálom azt annyira, hogy a túlvilágon ne legyen lelkiismeret-furdalásom. Ennek köszönhetően szerelmes sem leszek. Kizárt. Kinek hiányzik, hogy a pasija napokon, talán heteken át üljön egy fehér szobában, egy fertőtlenítőtől büdös ágy mellett, arra várva, hogy a szerelme meghaljon, majd elmondja, boldog véget érő szerelmi történet márpedig nem létezik, Amor meg bekaphatja a hülye nyilát?

– Jó, Sky, én nem szólok többet bele – csap le elém egy bontatlan üveg whiskyt Allison. – De egy dolgot kérlek, jegyezz meg: nincs érzelem, és még csak véletlenül se fantáziálj a jövőről – kocogtatja meg a homlokom középső harmadát. – Csúf lesz, ha szabad utat engedsz az érzelmeidnek.

– Jól van. Vége van az Allison féle szexuális felvilágosító tanfolyamnak?

– Aha. De csak azért, mert a szüzességed megrontóját néhány pillanat, és ide eszi a fene! – mutat hevesen a hátam mögé, és ahogy hátrafordulok, Archer már előttem áll, és az ujjait a pulton kopogtatja.

Próbálom tartani a szám, és nem megkérdezni, mit akar. Az esetek nagy részében (mindig), annál az elfekvőben lévő asztalnál ül, iszik valamilyen üdítőt, néha megnézi, minden rendben velem, majd hazamegy, amikor a műszakomnak vége. Sosem beszél velem.

– Szia! – köszönök vidáman.

– De vidám vagy – dörmögi. – Elrontsam a kedved? Állok szolgálatodra, ha a hangulatodat kell lerombolni – húzza ki magát.

– Már elrontottad – forgatom meg a szemem. – Pumukli fejű.

Előrébb hajol, a számat bámulja.

– Azért ezt a pumukli fejűt szívesen elviselnéd a két lábad között.

Minden levegő, ami ez idáig a tüdőmben tartózkodott, elszívja valamiféle látens erő. Annyira ledöbbenek, hogy pótolni sem tudom, elfelejtem, hogyan kell levegőt venni.

– De bunkó vagy! – sziszegem.

Ő csak heherészve, Allison szintén döbbent alakjához fordul.

– Kérhetnek egy pohár vizet, kedves Allison?

Allison olyan fintort vág, mintha az év legrondább pofázmánya vigyorogna most rá.

– Citrommal adjuk, megbirkózol vele?

– Veled is akár – kacsint rá.

– Idefigyelj, Collins – fenyegeti –, a fejedre ülök, aztán nem lesz ekkora a szád!

– Azt majd Skyler, ha nem bánod, édes. Már befoglalt egy menetre. Amúgy – Archer hozzám fordul –, ki nem állhat – biccent Allisonra.

– Micsoda meglepetés! – színlelt meglepettséggel nézek Allison irányába. – Hogy is merészelsz egy ilyen modortalan alakot utálni!

– Egyszer rám mászott egy buliban – fogja suttogóra Archer.

– Archer! – A barátnőm képe bármennyire is a kreol leggyönyörűbb árnyalata, most hullasápadt lesz.

– Totál szét volt csúszva, nem tudta, mit csinál. Csakhogy lekoptattam, sajnálom, drága, menyasszonyom volt.

– Mondd csak tovább, te... bádoratlan herefej!

– Ja, igen... Ahogy... leráncigáltam magamról – persze úriemberhez méltóan nagyon-nagyon finoman, hogy egyetlen egy szépséges női testrésze se sérüljön –, nos, lehet, kicsit mégis modortalan voltam, és túl erőset löktem rajta... beleesett a medencébe... amit abban a pillanatban megküldött orálisan némi alkohollal.

– Belehánytál a medencébe? – grimaszolok, ránézve a barátnőmre, és arra gondolok, hogy az az erkölcsös modor, amiről ő olyan sokat csicsereg, nem éppen találta meg őt.

– És voltak benne emberek... Az ő hibája! – vicsorog Archerre.

– Le akartál smárolni! Nem hagyhattam. Dögös voltál abban a vörös ruhában, ez tény, de mindent lehet rólam mondani, de azt nem, hogy ne lennék hűséges. Megkaphatnám azt a pohár vizet?

Allison sértődötten elvonul hátra.

– Hát, azt hiszem, az a pohár víz hamarosan az arcomba fog landolni. 

A pokolban fogok nyárson égni, amiért kibukik belőlem egy harsány nevetés.

– De legalább nem hányás – takarom a szám, bújtatva a mosolyt.

– Minek Allisonnak ellenség, ha a barátja vagy?

– Ez aranyos. Szerencsés lehetett veled a menyasszonyod.

– Nadya a neve. Egy darabig tényleg az volt.

– Orosz?

Megrázza a fejét.

– Svéd.

– Kitalálom: szőke haj, kék szem.

– Hófehér bőr. Majdnem olyan, mint te, csak ő fényévekkel kedvesebb.

– Tudod, mit, Archer? Hazamehetsz. Úgyis fiataloknak lesz buli, tőlük nem kell megvédened.

– Magad vagy a megtestesült balszerencse. Mindentől meg kell védeni.

– Tényleg egy ekkora tahóval csókolóztam először?

– Ne hangoztasd – pisszegi. – Neked lehet, hogy nagy szám, nekem kínos.

– Baszódj meg, drága.

– Már becézzük is egymást? Akkor: rendben, életem választottja, ha te szeretnéd, nagyon szívesen!

Megfordul a fejemben, hogy Allison helyett, én öntök egy pohár vizet a nyakába, de amint csak a gondolat végére érnék, beesik az első fiatal társaság. Nem szomjasak. Bobbynak úgy kell megfognia az egyik srácot, hogy ne essen rá az egyik asztalra. Sosem értettem ezt a fajta bulizást. Olyankor jól kellene érezni magunkat, hogy majd mesélhessünk az utókornak a hülyeségekről, amit részegen tettünk, és nem egy idegen lakásban ébredni, azt sem tudva, mi történt velünk.

A srác, aki előbb majdnem az asztalra taknyált, felveszi velem a szemkontaktust. Barna bőrén cikázik a fehér fény, így karakteres arcán finomodnak a csontélek. Ez Archernél gyönyörűen hatna (neki is hasonló az arc csontozata), ennél a fiúnál azonban valami baljós halálfejre emlékeztet, még úgy is, hogy jóval fiatalabb lehet nálam. Itt sem szabadna lennie. De ez Loveland. Amerika Balkánja, ahol vodka folyik a csapból.

Lesimítom a combközépig érő farmerszoknyám, és az övtartómba akasztom az ujjam.

Megnedvesítem a szám, jobbnak látom, ha elfordulok az italos pulthoz, rögtönzött leltárt egyeztetve.

– Skyler – sóhajtja Archer –, ez így nem lesz jó.

– Micsoda? – játszom a tudatlant.

– Ezek még szinte gyerekek! És te félsz tőlük.

– Nem félek – veszek egy mély levegőt –, csak nem... szimpatikusak.

– Itt vagyok – biztosít. – És itt leszek, amíg kell. Veled leszek, addig, amíg csak szeretnéd. Tudom, mit érzel, és segítek. De szerintem neked nem erre van szükséged – gondolkodik el. – Jobban biztonságban éreznéd magad, ha tudnád, hogyan védd meg magad?

– Azt hiszem, igen – felelem, és visszafordulok hozzá.

Nem arról van szó, hogy nem lennék hálás Archernek, amiért éjt nappallá téve itt ül miattam. De nem mindig lesz mellettem, és ez megijeszt. Bármilyen körülmények között megijedek, ha az ellenkező nemmel kell interakcióba lépnem. Ezt hozza ki az emberből, ha látja, mire képes az alkohol: a hogyan csinál a mindig segítőkész farmerből, zaklató szörnyeteget, vagy éppen a hősies rendőrből őrjöngő, fegyverrel hadonászó vadállatot.

– Ha akarod... – Bármit is akart mondani Archer, nem fejezheti be, legalábbis nem előttem, mert ahogy az egyre gyarapodó tinitömegre nézek, és meglátom, hogy a barna bőrű srác rám kacsint, rögtön megfutamodva lelépek a használaton kívüli konyhába.

Teljesen igaza van Archernek. Hiába van itt, a biztonság nem teljes. A szívemre dermedt a félelem, mióta az a férfi bejött ebbe a konyhába, és majdnem szétverte a fejemet.

Elkeseredetten – megalázva érezve magam – felülök a tálalóasztalra, és a tornacipőmre fröccsent martini pacát méricskélem.

Semmi kedvem magyarázkodni, amiért elfutottam, de hamar rájövök, muszáj leszek, ha gyorsan le akarom magamról vakarni az ajtóban megjelenő Archert.

– Nem akarom megsérteni az érzéseidet, de az a srác jobban megijedt tőled, mint te tőle.

– Részeg – nyögöm.

– Ebben a korban ez... átlagos. Tudod, buli, csajok, hülyeségek.

Nem, nem tudom.

– Tudom, hogy túlreagálom – temetem a kezeim közé az arcomat.

– Joggal reagálod túl. – Közelebb lép, egyenesen elém, a hasa érinti a térdkalácsom.

– Mióta itt ülsz minden munkanapomon, még nem... még nem féltem annyira, mint most, pedig csak rám kacsintott, érted? Defektes vagyok.

– Félsz. És ez érthető. Viszont nem gondolnám, hogy ennek így is kell maradnia. Szűkös a napirended?

Összehúzom a szemem, majd rövid gondolkodás után megrázom a fejem.

– Akkor, szivi, minden reggel hétkor várlak az edzőteremben. Megtanítalak nem félni.

Kimeresztett szemmel nézek a szemébe.

– Tényleg megtennéd? Határozottan nem utálsz már – bökdösöm meg a mellkasát.

– Ne igyál előre a medve bőrére. Meg leszel dolgozva... mármint nem úgy... – Vicces látni, ahogy két vörös folt egyre terjed az arca két oldalán. – Ez... a helyzetünket tekintve elég ambivalens kijelentés lett – ismeri el, de belőlem csak egy kínos nevetésfoszlány szökik ki.

– Így is úgyis megdolgozol, nem? – heccelem.

– Ne flörtölj velem, Phoenix! – pöcköli meg az orrom. – Még a végén megbánod.

– Ugyan miért tenném?

Megfeszül az állkapcsa, és elfordítja a fejét.

– Elég veszélyes játékot űzöl, tudsz róla?

Istenem, fordulj már vissza, látni akarlak!

– Úgy tűnik, mindketten szeretünk veszélyesen élni.

Önelégült a mosolya.

Az én mosolyom meg akkor olvad le az arcomról, amikor lehajol hozzám, és a tenyerét egyenesen a csupasz lábamra simítja, miközben összekapcsolódik a tekintetünk.

– Menj ki, Archer – sóhajtom. – Le kell nyugodnom. – Lefordítva: ne érj így hozzám, mert elvesztem a fejem. – Adj két percet, és kint leszek. – Újabb fordítás: kérlek, ne menj, jó most veled.

– Nem szeretem, amikor megmondják, mit csináljak... hacsak nem vagyok meztelen.

– Nem szeretem, amit most csinálsz – nyelek egy nagyot, de a sziklák a torkomban csak még inkább gyarapodnak.

– Ne tegyél úgy, mintha nem élveznéd, ahogy hozzád érek – markol rá a combomra, és gyengéden a körmeit is belé vájja. Ez jó, hadd maradjon nyoma a játékunknak. – Tudom, hogy tetszik, Skyler – súgja, ahogy a fülemhez hajol. – A libabőr nem hazudik.

A francért ilyen kellemes a hangja?

A francért ilyen jó, ahogy hozzám ér, és a francért érzem azt, hogy nem bírom ki, hogy ne szerezzek meg tőle valamit, ami ma csakis engem illet?

– A francért vagy ilyen dögös, Archer Collins!? – A két kezembe veszem az arcát, és a számhoz húzom.

Bár nem ellenkezik, amint a szám az övéhez préselem, érzem, hogy meglepettségében megdermed; nem mozdul a szája, nem hívja a nyelvem táncra, a kezével sem zár a biztonságos karjába.

Gyorsan el is húzódom tőle, mielőtt nagyon megbánnám. Még kiélvezni sem tudtam, hogy a puha ajkát ízlelem.

Archer hátralép, hosszúakat pislogva, értetlenkedve figyel.

Beharapom az ajkam.

– Hát, ez meg mi volt? – érinti meg az ajkát, amin pár pillanattal ezelőtt az én szám csüngött.

Megcsókoltam.

Basszus.

– Gondoltam, ez megnyugtat engem – magyarázom, és nagyon bánom, hogy nem tartott tovább a csók.

– És megnyugtatott?

– Azt nem mondanám.

– Megpróbálhatod még egyszer; hátha sikerrel jársz – ajánlja fel.

– És ha nem járok? – emelkedik meg kihívóan a szemöldököm.

– Addig próbálkozhatsz, amíg akarsz. Én élvezem a helyzetet.

Élvezi a helyzetet.

Elhúzom a fogívemen a nyelvem. Hiányzik Archer szája az enyémről. Azt úgy burkolja be a csókjával, mint a szúrós tövisek a rózsát. Bárki is jönne, hogy bántson, ő visszabántana, de engem megvédene. Nehéz ezt elfogadni, miközben egymás legnagyobb ellenségeinek kellene lennünk. Van benne valami, ami megmagyarázhatatlanul hozzá húz, de mindenkorra taszít is. Csakúgy, mint a mágnes pólusai: egyszer minden ponton egyesülnék vele, máskor a lehető legmesszebb szaladnék, mert tudom, bánni fogom. Nincs rejtegetni valóm magam előtt: Archer ebben a pillanatban vonz engem. Nem érzelmileg, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha kialakítsak kettőnk között egy vastag fonalat, de testileg... Nem tudom elképzelni, hogy ne vele veszítsem el. Ő a tökéletes első. Tökéletes, mert semmi érzelem nem fog hozzá fűzni, se a szexhez, se hozzá. Mondhat bármit Allison, nekem pont így van megírva a nagykönyben.

– Gyere ide – int a kezével.

Hallom a fülemben megeredő vér heves áramlását. Leugrok a pultról, és Archer elé lépek. Ajkaink megint közelebb kerülnek egymáshoz, míg ő lehajol hozzám, én lábujjhegyre állok, hogy tökéletesen abba a megigéző szempárba tudjak pillantani.

– Nem vagyok se dögös tűzoltó, se tanár – súgja, és az ajkamat lesi.

– Az mindegy. – Már mindegy. – Dögös vagy, és kész. Tudod... – A tincsei közé vezetem az ujjaimat. – Mielőtt megvennénk az autót, elvisszük egy próbakörre, hogy tudjuk, igazán passzolunk-e. Ugye értesz engem?

A kidugott nyelve hegyére harap.

– Hogyne. De Sky. – Felsóhajt. – Nincs érzelem, világos? Ez csak... szórakozás.

Mintha Allison ikre lenne... vagy a tudatalattim.

Megforgatom a szemem.

– Nem te vagy az, akibe bele tudnék szeretni, ne aggódj. – En bloc senkibe nem tudnék beleszeretni ilyen élet (halál) helyzettel. – Viszont iszonyatosan vonzó vagy.

– Olyan ronda vagy – tartja a szemkontaktust az eltátott szám ellenére. – Csak viccelek. Kibaszott idegesítő vagy, de szexi.

– A szádnak máshol kellene járnia.

– Ha nem fejezed be, a hátad mögötti asztalon fogod elveszíteni a szüzességed.

Ez lenne a cél.

– Ha ezt fenyegetésnek szántad, nem vált be.

– Komolyan beszélek, Skyler – jegesedik a hangja. – Megígértem magamnak, hogy nem egy kibaszott kocsma, kurva konyhapultján foglak megdugni először, de amennyiben így haladsz, mindketten tudjuk, hogy nem hagysz más választást.

– Nem is akarom, hogy válassz. – Hátrafordulok a pulthoz. – Én viszont választok: elviszem az autót egy próbakörre.

A mellkasomnál fogva megtaszít a tenyerével, és addig hátrál velem, míg a konyhapultba nem ütközik a derekam.

– Egy idegesítő, szédítően szexi picsa vagy – jelenti ki, és amikor kigondoltam már magamba egy frappáns replikát, Archer a csókjával fojtja belém a szót.

Olyan gyengének érzem magam, miközben átkarolja két kezével a derekamat, hogy félő, Archer csókja annyira felmelegít, hogy halmazállapotot váltva elfolyok a két keze között.

Most nem finomkodik, nem próbálja finom mozdulatokkal elvarázsolni az ajkam, csak egyszerűen szétfeszíti, és becsúszik a számba. Végigsimítja a szájpadlásom, miközben a pultra ülök, és hagyom, Archer keze ismeretlen útvonalon térjen be a szoknyám alá, egészen föntre. Megérintve a bugyim anyagát, megáll.

– Abba... hagyhatjuk – pusmogja a számba.

Ezt szerintem ő sem gondolta komolyan. Túl vad a tekintete hozzá.

– Fogd be a szád – nevetem. – Tégy velem ma valami nagyon jót, Archer!

A nyakamra hajol, puha ajkát a bőrömhöz érinti. Minden létező porcikám az érintésért kiált. Bár tudom, mi az, amit most mindenhol érzek a testemben, mégis különös bizsergéssel tölt el, hogy végre én is megtapasztalhatom, milyen valójában vágyni valakire. Ebben a pillanatban úgy érzem, nem akarok mást, csak hogy Archer ajka a testem utolsó szegletét is felfedezze, ne csak a szabad nyakamat.

– Milyen eddig az autó? – kérdezi két érintés között.

– Lehetne gyorsabb – húzom az agyát. – Azt hittem, bejáratta az előző két gazdája.

Felmordulva visszatér az ajkam ostromához, ujjait lassan akasztja be a fehérneműm szegélyébe, majd elhúzza az útból.

Megijedek, ugyanakkor semmi jelét nem adom. Pánikolok. Szó szerint. Legbelül össze-vissza cikáznak a gondolataim. Most mit kellene csinálnom? És ha valamit is csinálok, mi van, ha nem jól? Úgy érzem magam, mint egy darab fa, ami csak áll a semmiben. Ha megérintem, félek, az már túl sok; érzelmes. De ő is megérint, a nyakamat, a vállgödrömet, a mellkasomat halmozza el csókkal. Mégsem erre koncentrálok, bármennyire is hagy hideg foltot maga után az űr, amit a csók hiánya okoz ezeken a helyeken. Az ujjai, amik lassú köröket írnak le a két lábam közötti forró húson, sokkal jobban felkelti az érdeklődésem.

– Határozottan... – kezdem, de ahogy Archer egyik ujja belém hatol, megakad bennem a szó. – Határozottan megveszlek... – A hátába vájom a körmömet.

Illegális, hogy ez ennyire jó legyen pont vele. A pár héttel ezelőtti énem most pofán vágna, bármennyire is vagyok nyugodt természetű.

Azt mondják, amikor először érzel szexuálisan bármit, az semmihez sem fogható, sehol sem tapasztalható. Ez idáig túlzásnak hittem, nincs olyan dolog, amit egyszer már ne éreztél volna! De van. Amit most ő csinál, ahogy egyszerre birtokol és enged szabadon a kalitkából, mintha életem legboldogabb perce lenne. Törött szárnnyal repülök.

– Jól érzed magad? – kérdezi. Felnyögök. – Ezt igennek veszem, ha nem bánod.

Én már semmit sem bánok.

– Lazulj el, Sky – kéri puhán. – Érzem, hogy feszült vagy – simogatja meg szabad kezével a combom. – Ne legyél, dögös vagy, semmi okod arra, hogy ideges legyél.

A legtöbb energiámat abba fektetem, hogy ne tűnjek idegesnek vagy ijedtnek, de Archer elől nem tudom takarni; egy idő után egyértelmű lesz. És bele is fáradok.

Az apró szikrák a bőrömön pattognak, élvezem, ahogy Archer mozgatja bennem az ujját. Valami mégsem jó. Nem találtam meg a biztonságot, még csak most szabadultam a kalitkából, nem ismerem, milyen szabadnak lenni. Irányításra szorulok.

– Ne gondold túl – billenti meg az állam Archer, hogy a szemébe nézhessek. Utasító a tekintete. – Rám figyelj. – Tekintetét a fehér ingemre tereli, és megrántja anyagát. – Vedd le.

– Mi...? – kábán pislogok rá.

Tetszik, hogy utasít.

Jaj nekem.

Milyen szörnyű vagyok. 

– Vedd le, látni akarlak.

– Én nem... én azt hiszem... én nem vagyok... veled egy súlycsoportban. Én nem...

Mihelyt befejezném, befogja a szám, lassan elhúzza onnan a kezét. Ujját, ami előbb bennem ütemesen mozgott, durván a számba vezeti, és a nyelvemre, majd a számra simítja.

Istenem!

Úgy csúsztatja vissza a nőiességembe az ujját, mintha haza járna.

A szívem az alhasamban dobog. A két combomat tüzes lángnyelvek nyaldossák.

– Befogod a szád, vagy a farkammal kell betömnöm?

Kikerekedik a szemem. Nem tudom, Archer milyen kórt hordoz magában, de azt hiszem, függője lettem.

– Tetszene az utóbbi, mi? – kérdezem.

Jobban szétterpesztem a lábam, a dereka köré fonom, kezeimet hátrateszem, azokon támaszkodok, hátrahajtva a fejem.

– Hülye kérdés – horkantja.

– Nem adom meg neked ezt az elégtételt.

– Meg fogod – cseng magabiztos hangja. – Sőt, könyörögni fogsz érte, de talán nem ma.

– Te ezt élvezed? – kérdezem bizonytalanul.

Felveszem vele a szemkontaktust, tekintetemet levezetem a szájára.

Felsóhajt, és a pulton nyugvó bal kezemet egészen a két lába közé mozdítja, és egyenesen a duzzadó férfiasságra helyezi.

– Szerintem egyértelmű.

Igen, a lenti szerszámja már csak nem hazudik.

Le akarom húzni a farmerje cipzárját, de elüti a kezem.

– Nem. Ma nem. Ma csak te vagy.

Bólintok. Nem is nagyon tehetnék mást, ahogy Archer ujja felgyorsul, a szó, mint egy nyúlós olvadó cukorka, belém ragad.

– Ellazultál – suttogja a fülembe. – Ügyes vagy.

Próbálom megfejteni, miért olyan izgató, hogy egy férfi azt mondta nekem, ügyes vagyok.

Piros pont helyett az a jutalmam, hogy ő szabadít meg az ingemtől.

Kicsit elszégyellem magam, amiért csak egy egyszerű pamut melltartó van rajtam, ami ráadásul még nem is push-up. Bár Archernek így is tetszik, legalábbis felcsillan a szeme.

Felvezetem a kezem a mellkasához. Erősen dobban a szíve. Tetszik a dallama. Tetszik, hogy ilyen élénk a közelemben.

– Archer?

– Hm?

– Tetszik, ahogy dobban a szíved.

Belemosolyog a számba.

– Ilyet ne mondj – halmozza el csókokkal a szám. – Soha. Túl aranyos, a végén megkedvellek. És az szörnyen kellemetlen lenne.

Igen, szörnyen kellemetlen.

A második ujját is belém helyezi.

Fintort vágva nyomom a fejem a vállgödrébe.

– Fáj – szisszenek fel a szúrós fájdalomtól.

– Bocsáss meg. – A hajamba csókol. – Elvesztem a fejem. Nem választottál jó embert a szüzesség mentesítéshez.

Ellenkezőleg: a legtökéletesebb embert választottam.

Nagy erővel csapódik ki a lengő ajtó, és Allison dühtől vörös arcára mindketten odakapjuk a fejünket.

– Kifelé. Most! – lendíti a kezét az ajtóra.

– Jaj, ne már! – horkant Archer. – Ünneprontó vagy.

– Kifelé! – vált a barátnőm hangja mély dühből éles cincogássá.

– Legalább hadd fejezzem már be!

– Nem!

– Látod, milyen barátnőd van? – pillant rám, és meglepetésemre homlokon puszil. – Majd beszélünk, vigyázz magadra!

Óriási hiány, egy nagy lyuk keletkezik a mellkasomban, amint hátra sem nézve kimegy a konyhából. A másik lyukat Allison dühtől villámló tekintete okozza.

– Sokan vannak, töltsd fel a pultot – dirigálja.

– Most miért vagy ilyen? – szólok utána.

– Elcseszed az életed. Archer szar alak.

Azzal biztatom magam, hogy ezt csak azért mondja, mert a múltban megbántotta őt. Kiskorom óta el van cseszve az életem – rosszabb nem lehet.

De mi van, ha Allisonnak igaza van?

Igen, Archer veszélyes lehet az érzelmeimre.

Ezért érdekes.

◤──•~❉᯽❉~•──◥