╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
From the Inside
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

A fémzár jellegzetes kattanását mostanra már megismerem. Pontosan ezt a hátborzongató hangot hallottam, amikor múltkor telefonon beszéltem Logannel.

A kőfalak visszaverik a nyikorgást, a visszhang sokáig bolyong a levegőben, vigyázzba állítva a tarkómon az összes pihét.

Mély lélegzetet véve átlépek a fémdetektor kapun, határozottan, a feltűnést elkerülve, nem veszek tudomást, hogy a felfegyverzett őr visszacsúsztatja a telefonomat a táskámba. Lassan a börtönőr mögött kullogva, lehajtott fejjel követem a kijelölt társalgóba.

Nem mintha olyan sok kedvem lenne beszélgetni anyával, de a szemébe akarom mondani, mennyire utálom. Logannel ellentétben nem tudok megbocsátani, és bár tudom, a gyűlölet még több gyűlöletet szít, ebben az esetben pont nem érdekel.

A hűvös, szűk gang végén a börtönőr kinyitja a kétszárnyú ajtó egyik fülét. Belépek a terembe, amit az asztalok végig beterítik. Minden szék foglalt, kivéve egyet, ahol az üveg mögött festett szőke hajú nő várakozik, fixírozva a falon kattogó órát – már messziről kiszúrom azokat a közös vonásokat, amiket nagyon szívesen eltüntetnék magamról; a felfele görbülő orrhegyet, a szájat, aminek alsó ajka sokkal teltebb, mint a felső.

Ez lenne anyám. A gonosz lotyó.

Amikor a pad elé érek, az ólomsúly lehúzza a lábamat, így leülök a székre, rám emeli kristálykék tekintetét. Mintha a lelke meg lenne repedve. Hogy a börtön évek vagy az alkohol hiánya repesztette meg, sosem fogom megtudni.

Nem érzek semmit. Tényleg nem. Nem érzem a hiányát, az anya-lánya kapcsolatot, még dühöt sem, pusztán undort, egy teljesen idegen nő iránt.

– Szia, Skyler! – Anya arcán széles mosoly jelenik meg, ám az egész összképet elrontja a rekedtesre torzult hangja, ami a mérhetetlen mennyiségű börtön csempész cigarettának köszönhető.

– Szia... Rachel.

Nem tudom kimondani, hogy anya. Anya egyáltalán az ilyen? Biológiai értelemben bizonyára, de hogy én tekinthetek-e rá anyaként, nem gondolnám. Logan eltorzított szavaival élve, ő csak kinyomott egy lyukból; sosem volt meg bennem az igazi anyai ösztön. Egy kakukk volt.

– Az anyád vagyok – ráncolja vékonyra tetovált szemöldökét. – Szólíthatsz anyának is.

Ahelyett, hogy válaszolnék, az elcsépelt mintákat figyelem a karján. Tele van tetováltatva mindkét karja. Szintén amatőr munkák.

– Megölted a húgom és az apám. Nem vagy az anyám.

– Skyler, baleset volt!

– Balesetből tetted tönkre a szívemet is?

– Én nem... – Elakad. – Nem tudtam, hogy ez lesz belőle...

– Mit gondoltál akkor? Ha össze-vissza lövöd magad és felszívsz mindent az orrodba, könnyebben kitolsz vagy Istennek, nefilimnek születek meg? Miért keresed a kifogásokat? Logannél lehet, beválik, nálam nem. Egy szörnyeteg vagy. És ha megfogalmazódik benned a kérdés, igen, csakis azért jöttem, hogy ezt elmondhassam. Tudod, milyen káoszt okoztál? Archer nem bírta feldolgozni, alkoholista lett, Maeve-t a mai napig kísérti, ahogy engem is azok az emlékfoszlányok, amik arról a napról megmaradtak! Logan annyira félt engem, hogy létezni sem lehet tőle, és... és... és... egész életemet a nagynénikémnél éltük le, ahol minden második nap spenótot kaptam vacsorára! Szerinted élet az ilyen?

Remeg a hangom, a testem, az emlékeim tisztán kivetülnek elém, mégsem jut egyetlen értelmes mondat az eszembe, amit örökre megjegyezhetne magának.

– A spenót az finom – avatkozik közbe.

– Nem ez a lényeg! – csapok az asztalra. – Hanem az, hogy nem voltál ott. Soha. Anyák napján az ünnepségen... amikor mindenki énekelt az anyjának, én hátul maradtam, és halkan kísértem a többieket, amikor el kellett volna mondani, hogy a Mikulás nem igazi, se a Fogtündér, se semmi ilyen. Amikor legelőször összetört a szívem amiatt a hülye Alexander Payton miatt, ott kellett volna lenned megvigasztalni, és nem a bátyámnak kellett volna összefoltozni engem, amikor annyiszor elestem a biciklivel! Mind a te feladatod lett volna, de te mindent elrontottál! Tetejébe még a szívemet is tönkretetted, és a húgoméval élek. Miattad!

Bárcsak minden szó egy valós idejű pofon lenne. Az a jó csattanós, amitől még sokáig zúg a füled. Tehetetlenségében azonban csak hangos szavakat tudok hozzávágni, ami annyit ér az önimádatával szemben, mint erdőtűz ellen a jégeső.

Nem tudom megérteni, Logan mit lát benne. Anyának még a szeme is sandán áll, fényének erőteljes létében csak rosszindulat csillog. Mélyen azért hittem benne, csak kicsit felélénkül a lelkiismerete, de remény akkor hal meg bennem, amikor faarccal, szinte undorral belenéz a szemembe.

– Nem kellett volna ennek megtörténnie, ha apád nem hagy el! – szólal meg végül. – Letettem volna azt a rohadt cuccot, ha velem marad! Megígértem neki, hogy abbahagyom, de azt a kurvát választotta helyettem, és miattad Skyler!

– Miattam...? – Nem hiszem el, hogy ezt mondta...

– Persze, hogy miattad! – vicsorog rám szuvas fogával. – Elcsúfítottál, amikor bennem élősködtél! Felpuffadt az arcom, meghíztam... Bezzeg amikor Logannel voltam terhes, gyönyörű voltam! Apád azért hagyott el, mert ronda voltam terhesen.

– Te nem vagy normális... Apa azért hagyott el, te... cafka, mert menthetetlen voltál!

– Nyugtasd magad ezzel, te lány – mosolyog undokan.

– Nyugtatom is, mert innentől kezdve, Logan sem fogd látni – fenyegetem.

– Valóban? – Merészen megemeli a szemöldökét, mint akit nem hat meg a fenyegetés.

Ó, pedig tíz lépéssel vagyok előtte.

– Valóban – bólintok. A két combom közé nyúlok, kiveszem onnan a telefonomat, és képernyőjét megmutatom az üvegen keresztül.

Azonnal semmivé foszlik az a vigyor a száján, meglátva, hogy a diktafon be van kapcsolva.

– Drága anyukám, valami baj van?

– Be sem hozhattad volna ide! – kiabál rám, és sürgetően tekergeti a fejét, keresve egy börtönőrt.

– Ne fáradj – intem le. – Nálam jobban csak ezek a börtönőrök utálnak. Na, meg Loveland volt seriffje, aki mindent tud rólad, és elintézte, hogy ilyen gyorsan itt lehessek. Valamikor a korrupt rendszer a kicsiknek is kedvez. Szeretnél még valamit hozzáfűzni, vagy ennyit gondoltál megosztani Logannel?

– Gyűlöllek...

Azt mondjuk nem mondom, hogy nem fáj, ezt így hozzám vágta, de minden jó tettnek van egy apró betűs pontja, amin csak a következmények után tudunk elolvasni.

– Nem jobban, mint én téged, Rachel. – Felemelkedek a kényelmetlen székből, és egy utolsó pillantást vetek rá. – A soha viszontlátásra.

– Szép gyerek vagy – horkant. – Miattad most senki nem fog támogatni.

– Anyagilag? Szép vagy te, anyukám. Az utolsó, legmocskosabb, földről felszedett centet sem érdemled meg. De köszönöm. Már tudom, hogy Loganre is csak azért volt szükséged, hogy pénzeljen. Hát, most már nem fog. Bármennyire is szeret téged, ez neki is sok.

Úgy viharzok ki a látogató központból, hogy igyekszem minden érzelmet anya iránt a börtönvas rozsdás cellái mögött hagyni.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

ÉN:

Egy ribanc.
Egy önimádó, nárcisztikus,
nemtörődöm, felfuvalkodott,
pénzéhes, ronda perszóna!

Olyan gyorsan gépelem a szavakat Archernek, hogy csoda, nem ütök el egy betűt sem.

ARCHER:

Szóval találkoztál vele.
És ahogy észlelem, nem
volt baráti a hangulat.

ÉN:

Gyűlöl. És azt hiszi,
apa miattam hagyta el őt. Mert
megcsúnyult, amikor terhes volt
velem.

ARCHER:

Remélem, nem hiszed el neki.
Csak manipulálni akar.

ÉN:

Nem. Tudom, hogy
nem ezért tette apa.

ÉN:

Felvettem telefonra, miket
vágott hozzám, aztán elküldtem
Logannek. Azóta nem válaszolt.
Haragudna rám?

ARCHER:

Magára haragszik.
A bátyád túl naiv.
Most megissza a levét.

ÉN:

Valamit meg kell kérdeznem:
Hol van eltemetve Starley és apa?

ARCHER:

Nincsenek.
Hamvasztották őket.
A tóban vannak elszórva
a hamvaik.

ÉN:

Értem. Köszi.

ARCHER:

Skyler...?

ÉN:

Igen?

ARCHER:

Sajnálom.
Nem ezt érdemelnéd.

ÉN:

Ahogy te sem.
De mióta kapjuk azt,
amit megérdemlünk?

ARCHER:

Tényleg.
Akkor túl könnyen
boldogok lehetnénk.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

– Nem tudom, számít-e, ha én mondom, de sajnálom – szegezem a tekintetem a harmattól csillogó fű felé, és ahelyett, hogy a tóra néznék, a felhúzott térdemre hajtom a fejem, és úgy igyekszem megfogalmazni, mit is érzek valójában.

– Sajnálom, hogy anya ezt tette veletek. Élhettetek volna, de anyám túl önző volt, hogy megadja nektek a lehetőséget.

Választ ugyan nem kapok, csak a felerősödött szél miatt a víz mossa hangosabban az éles sziklákat a part mentén.

Szipogva folytatom.

– Köszönöm, Starley, hogy miattad élhetek.

Eddig is szerettem élni az esetek többségében, de amikor megtudtam, a saját kishúgomnak köszönhetően vagyok még itt, rájöttem, az élet egyszerű ténye az, hogy élni kell, mert kétszer ugyanaz a boldog pillanat sosem fog velünk előfordulni.

– Elvesztettelek téged, igen. De ennek köszönhetően képesnek kell lennem félelem nélkül élnem. És tudod, mit, hugi? Már nem félek. Nem félek a viharoktól, amiben anya meggyilkolt titeket, nem félek a szívtől, ami éltet, merek érezni, élni, nevetni, sírni, mert tudom, a te szíved... a mi szívünk harcol értem, és mindennap, minden éjjel létezni fog bennem, hogy másnap ugyanolyan boldogan fel tudjak kelni. Nem hagysz meghalni, nem hagyom, hogy meghaljak.

Megtörlöm az arcom a könnyektől; nem szabad sírnom, Starley nem engedné.

– És apa. Egész nap Linkin Parkot fogok hallgatni, ordítani fogom a refrénét, az In the end-nél bőgni fogok, mert... a legvégén, amikor eljön az idő a távozásra, mindegy, hogy zuhanok. Mert tudom, a karjaidba fogok esni.

Bizonyára nem véletlenül mondják, az idő értékes dolog. Mind oly soknak látjuk, pedig bármikor megállhat. Megállhat az inga, pont ott középen, nem mozdul se jobbra, se balra; az óra leketyegi az életet, és már nem mozdulhatsz, nem ölelhetsz magadhoz se rokont, se barátot, csak magadra számíthatsz. De azért szívből remélem, apa valahol innen távolról fogja Starley-t, és neveli úgy, mintha nem lett volna az a végzetes este. Hiába állt meg az inga, egy másik (jobb) helyen talán ők most boldogok.

– Szeretlek titeket. Sajnálom, hogy ezt sosem mondhatom úgy, hogy közben a szemetekbe nézek.

– Nem semmi monológjaid vannak – jegyzi meg a hátam mögött Archer.

Pár pillanatig némán hallgatom a tó és a szikla játékát.

– Tudom, hogy mindent hallottál – döntöm hátra a fejem, így fejjel lefelé látva alakját.

Kezében egy füzetet szorongat.

– Tényleg? Honnan?

– Láttam, hogy kijössz az anyukádtól – bökök a fejemmel a tóparton fekvő, a naplementének hála aranyba fodrozódó házra. – Sejtettem, hogy nem hagysz nyugton.

– Gondoltam, közbe szólok, ha valamiért is hibáztatni akarnád magad.

– Nem szorulok a segítségedre.

– Valóban? Pedig nélkülem olyan elveszettnek tűnsz.

Elveszettnek is érzem magam.

– Független, erős nő vagyok.

– Hm. – Már csak azt veszem észre, hogy lezuhan mellém nyújtott ülésben, meg sem tudom akadályozni, pedig fújtatok, horkantok, de mintha észre sem venné. – És ez a független és erős nő, aki egy igazi Natasha Romanoff, azonnal sikítva szalad ki a házból, ha a macskája egy egérrel a szájában ugrik fel az ágyára, ugye?

Beharapom az ajkam.

– Ilyen még nem történt, de igen, valószínűleg pontosan ez történne. – Ránézek. – Mi az a kezedben? – Emelem az ujjamat a bordó bőrborítású füzetre.

– Kinevetnél.

– Nem vagyok humoros kedvemben.

Felsóhajt, és megemeli a füzetet.

– Valami, aminek köze van ahhoz, amivel valójában szeretnék foglalkozni – meséli sejtelmesen. 

– Ha jól sejtem, nem a boksszal. Akkor azonnal rávágtad volna, hogy imádod szétütni mások fejét, ezért inkább maradsz ebben a világban.

Felnevet.

– Bölcs megfigyelés, kedves Skyler.

– Tehát – figyelek rá alaposan –, Archer Collins milyen hivatásban érezné magát jól?

– Tanár. Ne, könyörgök semmiféle toxikus tanár-diák kapcsolatos poént ne süss el, mert agyérgörcsöt kapok! Ne emelgesd a szemöldököd; láttam, hogy erre készülsz.

– Majdnem egyidősek vagyunk!

– Attól még toxikus! A tanár nem azért van, hogy diákokat dugjon, hanem tanítson. Jesszus! Undorító.

– Én meg úgy voltam vele, hogy szexi tűzoltóval vagy tanárral veszítem el a szüzességem... mondjuk az egyetemen.

– Szexi tanár még lehetek.

– Oh, kérlek, büntess meg, tanár bácsi, nagyon rossz voltam – ironizálok.

– Egyes! – horkantja. – Sőt! Bukta.

– Gonosz tanár.

– Gonosz diák.

Megnedvesítem az ajkam.

– Az alkunk még mindig áll?

– Ha szeretnéd, megteszem – ránt egyet a vállán. – De nem kényszer, és azt javaslom, te se kényszerítsd magad bele semmi olyanba, amit valójában nem akarsz.

– Kösz, tanár bácsi, de nem kérek a megfontolt dumbledore-i monomániából.

– Ez szexi. Még a végén több lesz ebből, mint egy éjszaka.

Megborzongok.

Csak egy éjszaka lesz!

– Szexi, hogy felhoztam Dumbledore-t? Fétised van rá?

– Szexi az, hogy ilyen szavakat tudsz. – Ráncolja az orrát. – Monománia – ismétli. – Ezt kérlek, súgd a kettőnk légyottjakor a fülembe.

Miután elhallgatott, pár pillanatra csend honol a parton, de ezt hamar megszakítja a szívből jövő nevetésem.

– Te dilis vagy! – törölgetem a majdnem felszáradt könnyeim. – Úristen! – sóhajtom, ezzel próbálva visszafojtani magamba a jóízű nevetést. – Pár nappal ezelőtt még csak a nem létező első csókomra sem tudtam gondolni, most meg nyíltan beszélgetek veled a szexről.

Lassan pislog, hosszú szempillái a szemgödrét sepri.

– Azt ne mond, hogy még sosem... csókolóztál.

– Soha. A rokonokon kívül még egy pasi sem puszilt meg... Tudod, amikor gyerek voltam, mindenki azt hitte, ha megteszi, elkapják ezt a nyavalyás kort, és felszívódik a szívük... amikor meg nagyobb lettem, azért nem mertek az emberek felém nyitni, mert féltek, egy rossz mozdulat, és a transzplantációm bemondja az unalmast. A kívülállók azt gondolják, a gyógyszerezése a legnehezebb meg az, hogy megálld, hogy ne egyél szenny cuccokat. Hogy megy az elvonó kúrád?

Elmosolyodik.

– Még bírom, sőt, ezt most sokkal jobban, mint az előző tucatnyit. Mióta kiderült a családod titka és megtudtam, min mész keresztül abban a kocsmában, valahogy fontosabb lettél nekem, mint a pia. Mármint... eltereled a figyelmem a saját problémáimról.

– Én csak az utálatos ex-mostohatestvéred vagyok.

– Logan ezerszer utálatosabb. Melózol ma, igaz?

Bólintok.

– Éjszakás leszek.

– Úgy sincs dolgom este.

– Archer, nem kell a fenekemben lenned, megoldom, ha baj van.

– Nem. Megyek. Úgy ahogy mentem eddig is. – Feláll, letörli a kezét, majd felém nyújtja. Abba kapaszkodva állok fel.

– Le sem tudod vakarni magadról, hogy nem utálsz.

Ravasz, gyermeki rosszcsont mosoly simul az arcára.

– Fogadni mernék, az érzés kölcsönös.

– Igazán? Miből gondolod?

Megugrik a szívem, amikor észreveszem, akaratlanul milyen közel állok hozzá. Talán sosem voltam ennyire közel, vagy csak nem érzékeltem. Így, hogy szakasztottan meg tudom nézni arcát, a bennem lakozó kislány énem aprót kuncog. Túl tökéletes baba arca van, amit szívesen a két kezembe fognék. Barna szemében arany pontok fénylenek fel, mintha apró arany füstfóliák lennének beletapasztva. Szempillája hosszan nyúlik el, ahogy lehunyja a szemhéját. Bár a szája közelről elrettentő. Túlságosan vonzza az enyémet.

Ahogy beletúr a hajába, rakoncátlan fürtjei a szemébe omlanak, finom anyagú kortinát képezve közénk. Késztetést érzek, eltűrjem az útból. Ha nem látom, olyan mintha elveszteném a tájékozódási képességem. A kezem felemelkedik, mutatóujjammal balra, majd jobbra igazítom a fürtöket, mire hálásan felsóhajt. A kezem azonban nem esik vissza a derekam mellé, hogy szorongva várja, Archer mit lép. Elcsúsznak egészen a nyakszirtjéig, ott talál békére. Kívülállóknak úgy tűnhet, rettenetesen vonz Archer, viszont... nem. Maga a helyzet csábít.

– Vannak ráutaló jelek – mondja.

– Mit szeretnél, Archer? – emelem meg a szemöldököm merészen.

– Nem is tudom. – Úgy kapcsolódik össze a tekintetünk, hogy azt senki nem tudná megszakítani. Erős zár ez. Elpusztíthatatlan, traumákkal kötött. – Nem engedhetlek így el – gondolkodik el.

– Mégis hogyan?

A szívem vadul kalimpál, a déli harangszó vészjósló ingásának megfelelően.

Ez az inga nem fog megállni, sőt egyre gyorsabban lengi ki a boldogságot.

– Csók nélkül. Hiszen... – Megsimogatja a csupasz karom, majd a mozdulatsort követve, a derekamra téved, aprót rántva rajtam, hogy arasznyit közelebb lépjek hozzá. Összeér az orrunk. – Az nem lenne fair, ugye?

– De nem ám! – helyeslek.

De mégis miért?

Tényleg ennyire szűz kapuzárási pánikom van, hogy bármit megtennék, hogy elveszítsem?

– Nos, akkor... – Közelebb hajol, de elrántom a fejem.

– Várj! Kérhetek telefonos segítséget? – kérdezem hirtelen.

– Ez nem atomfizika! – nevet fel, és elegyenget egy tincset a fülem mögé.

– Bárcsak az lenne. Ahhoz értek, a csókolózáshoz nem.

– Nem is kell érteni. Érezni kell.

– De hogy....

Sosem fogom megbánni, hogy nem fejezhettem be a mondatomat. Archer ajka lassan fekszik az enyémre. Miközben a nyelvével óvatosan szétfeszíti az ajkaimat, a derekamat erősen fogja. Nem birtoklóan, inkább védelmezően. Hagyom, úgy vezessen engem, mint bálkirály a bálkirálynőt, nyelvünket sürgetve egymásnak simulva, a hasamból kiinduló, majd az egész testembe kiható bizsergéssel, remegő lélegzetvételekkel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés a csók. Nyálasabbnak, fogdosósabbnak hittem, de Archer csókja merőben más. Lassan irányít, nyelve az enyémmel forog – bár fogalmam sincs, jól csinálom-e, vagy van-e egyáltalán egy csókban olyan, hogy jól csinálni valamit –, a keze a derekamon nyugszik.

Legszívesebben felnyögnék a hiánytól, amikor megszakítja a csókot, mielőtt jobban elmélyülne.

Nem volt hosszú, de örökké belém karcolta az érzést: ez biztos nem az a fajta csók, amit a filmekben látok, túláradt érzelmekkel, hamis ígéretekkel, de a maga módján csodálatos volt, életem egy apró láncszeme a hosszú híd tartóvasain.

Ha a Mennyország olyan lesz, mint Archer csókja, én nem bánom, ha egyszer meghalok.

– Ez... más milyennek hittem – fújom ki a levegőt. Kezem elválik a nyakáról, de csak a mellkasáig jutok, ahol a hevesen dobbanó szívének tamtamját érezhetem. Esküszöm, ha csak néhány ütem is, de az enyémmel azonos.

Nekem szólnak.

– Nyálasabbnak? – nevet fel.

– Meg tapizósabbnak. Hallod... – ránézek. – Csókolóztam! – vigyorodom el. – Nem fogok csók nélkül meghalni! Megcsókoltak. És... és... és... nem én kezdeményeztem, hanem te, szóval még azt sem mondhatja senki, hogy kényszer hatására cselekedtél! Te... megcsókoltál!

– Mit mondhatnék? Foghatom a hormonokra, a tragikus helyzetünkre vagy a farkamra. A választási lehetőség a tied.

Vágok egy grimaszt, majd az ajkamba harapok.

– Hazamehetnénk – próbálok célozni.

Határozottan megrázza a fejét.

– Nem.

– De...

– Nem. – Hüvelykujjával felbillenti az állam, a homlokomra rögtön elpárolgó puszit nyom. – Az a nap csak rólad fog szólni, de az a nap, nem ez. Fáradt vagy és kimerültél, anyád kikészített, szóval menj haza, jó? Nem ér véget a Világ holnap, se a jövő héten. Megígértem valamit, és betartom. Ne kételkedj bennem, vonzanak a szűz lányok.

Nem is attól félek, hogy véget ér.

Félni viszont félek, mert nem nyugodnék bele, ha Archer végül úgy döntene, nem teszi meg.

Nem tördődnék bele.

Ahhoz túl jó volt ez a csók.

◤──•~❉᯽❉~•──◥