╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
What I've done
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

Hiába a két nap, amit nem otthon töltöttem, hanem Loveland egyik lepukkant moteljébe, azt gondolva, ott majd emésztem a múltamat, mégsem volt elég erre az idő; a méreg szétfeszít, még a levegő is arra ösztökél, hogy durranjak apró darabokra. Semmi kedvem visszamenni a házba, ahol Logannel kell egy tető alatt élnem, közben úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Hogyan is gondolhatta, a titka nem derül ki? Csonkábbnál is csonkább a családom. Csak Logan van nekem, leszek én és ő, ha egymás ellen fordulunk, amit nem szeretnék, de Frodó... vagyis most már tudom, hogy Starley, nem tud megbékélni. Úgy érzi, kitörölték egy olcsó radírral a családból. És még nem is tudja, nem csak kiradírozták, hanem a papírt is elégették, mintha sosem létezett volna.

Most mégis itt állok az ajtónk előtt, a kezemben forró a kulcs, a sporttáska, amiben két napi cuccom van, elnehezíti a vállam.

Csak magam miatt nyitom ki az ajtót lassan és kimérten, hogy aztán olyan erősen csapjam be, amibe összpontosítottam az eddigi összes fájdalmamat.

– Csak visszatért a galamb az otthonába! – jön ki az előszobába Logan.

Nem takarom, mennyire dühös vagyok rá. A cipőmet a tartóra vágom, eltalálok egy sornyi papucsot, amik egyesével borulnak a parkettára.

Logan a kezét egy konyharuhával törölgeti, kutyatej színű pólóján piros foltok ütnek el.

– Főztem ebédet! – vigyorodik el.

– Nem vagyok éhes. – Elsétálok mellette, egy pillantást sem vetve rá.

– Ne már, Sky! Mi bajod? Két napig egy poros motelben laksz, aztán hazajössz duzzogva. Most az a bajod, hogy meglátogattam valakit a börtönben? Semmi extra nem volt.

Halál komolyan beszél!? Semmi komoly, csak anyám meggyilkolta az apámat, a kishúgom és miatta lett működésképtelen a szívem. Igen, valószínűleg ez tényleg csak egy apró félrecsúszás az életében, mint az volt akkor is, amikor agyonverte a börtönőrt.

Szép, meghitt család.

Addamsék sem voltak ennyire rendezettek.

Olyan áthatóan akarok a szemébe nézni, minta ezzel kiragadhatnám az ő szeméből az igazságot. Hogy nem vettem észre, egész életemben hazudott nekem? Ahogy ráesik a fény a szemére, már az árulkodik; tompán csillan, mintha köd takarná a lepel mögé bújtatott titkot.

– Hol van anya, Logan?

Szája pengevékonyra préselődik. Úgy tesz, mintha a szemembe nézne, de közben még a látóterében sincsen.

Tudja, hogy tudom. És szégyelli.

– Nem tudom – válaszolja nyugodtan.

– És hol van apa?

– Elment – kapja el a szemét, a mosatlan edényeket fixírozva a mosogatóban.

– Igazad van – suttogom, és érzem, hamarosan megtörök. – Fentre ment igaz? – bökök a plafon felé. – Fentről vigyáz ránk.

Logan bólint.

– Úgy ahogy Starley – folytatom. A bátyám szemébe körvonalazódik a megszakadt fátyol, amit addig-addig szaggatok amiért tudom, mi történt azon a borzasztó éjszakán, az esőtől ázott erdei úttesten, hogy az a vékony lepel végleg széthasad, és lehullik könnyként az arcán. – Hogy vagy képes bemenni anyához ezek után?

– Az anyánk – válaszolja nemes egyszerűséggel.

– Aki miatt beteg lettem, meghalt apa és a húgunk.

– Jó ember lett.

– Három ember és egy egészséges szív élete szárad a lelkén. Ilyen tán egy jó ember?

– Nem tudom, mit akarsz tőlem.

– Mit akarok tőled? – kérdezek vissza mérgesen. – Te mit akarsz anyától? Hogy szeressen? Te azt várod, ennyi idő után megváltozik!? Logan, megölte aput és a húgunkat!

A tarkójára kulcsolja az összefont kezét, kifújja a levegőt, és hátatfordít. Hátatfordít nekem, a múltnak, és úgy tűnik, anyát választja.

– Nincs senkije, oké? Csak én... Ha engem is elveszít, abban beleőrül.

Ezen nevetnem kell, pedig leginkább sírnék, és fohászkodnék apának és Starley-nak, hogy bocsássák meg a megbocsáthatatlant.

– Mert Archer és Maeve nem őrült bele, hogy elvesztették azokat, akiket szerettek – ironizálok. – Önző vagy.

– Önzőké a világ – rántja meg a vállát.

– Ennyi?

– Nem fogok veled veszekedni.

– Mert tudod, hogy igazam van.

– És ha igen? A véleményemen nem változtat: anyának szüksége van rám.

– Nekem viszont nincs szükségem egy ilyen testvérre – bukik ki a számon, és ha jogos volt, ha nem, én akkor is teljesen komolyan gondoltam.g

Amit most Logan művel olyan, mintha anya függője lenne, bálványozza, és nem látja bűneit tisztán. Mint azok a masszív szociopaták, akik rajonganak Jeffrey Dahmerért meg Ted Bundyért. Keresik az okát, miért váltak ilyenné, eltekintve a ténytől, hogy gyilkosok, márpedig élvezetből gyilkoltak, mintsem mert valami csavar hiányzott abból a négy kerékből.

Rá sem ismerni a bátyámra; szótlan, és az egészet elengedi, megfosztva engem attól, hogy úgy igazán beszéljek róla, mi bánt.

– Hát, ezen nem változtathatsz – válaszolja monotonon. – Egy lyukból jöttünk ki.

– Este nem leszek itthon – próbálok rá hatni.

– Jó – bólint.

– Archerrel leszek – fokozom.

Feszül és csak feszül a levegő, de egyikünk sem tágít.

– Legyél.

– Bunkó... Remekül megbeszéltük.

– Szerintem is. – Elint a kezével a közeléből.

Undorító, amit most csinál. Egy bizonyos szintig megértem, ő jobban ismerte anyát, mint én, így nem is könnyen látja a rosszat.

De azért itt mégis csak megölt három ártatlan embert.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Már a távolból látni lehet a magasra felcsapó lángnyelveket, melyek belevesznek az erdő éjszakájába. A tűz körül egy tucatnyi ember farönkökre ülve beszélget, a legtöbbjüket ismerem; itt van az öreg Samuel, aki nem is olyan régen segített felújítani a házunkat; aztán itt a tavaly nyugdíjba vonult seriff, aki a vastag szivarját pöfékeli, ősz, de a kátránytól sárgulásnak eredt bajusza alól alig látszik ki. Na meg itt van Archer, aki kettőjük mellett ül, kezében egy félig már megivott limonádés flakonnal babrál.

– Szagteszt! – sétálok hozzá sietősen.

Archer lomhán sóhajt, lecsavarja a műanyag flakonról a kupakot, és az orrom alá nyomja.

Igen, kifejezetten limonádé szaga van, semmi alkohol.

– Helyes – biccentek, és megemelem a kezemben lévő csíkos szatyrot. – Hoztam muffint.

– Vigyázzatok vele – figyelmeztet mindenkit Archer baljósan. – A csajszi vegán, ki tudja, mivel helyettesíti a hozzávalókat.

Megsuhintom a tarkóját.

– Laktovegán! Tejet iszok!

– Nem úgy tűnik – méricskél. – Nem nőttél elég nagyra, hogy ezt el is higgyem.

– Hé! Teljesen átlagos méretem van.

Utóbbi megszólalásom a férfiak körébe elég ambivalensre sikerült, mindegyik a hamus föld felé tapasztja tekintetét.

– Töpszli – károgja.

– Böhönc – állok bele.

– Fázni fogsz – int a fejével a derekamra kötött farmerdzsekire. – Hideg lesz.

– Nem szoktam fázni – rántok a vállamon, és egy pillanatra kiráz a hideg – nem a hidegtől, hanem mert ma Logan is ilyen félváron vett engem.

A maró fájdalom folyamatosan sérti fel a testem felszínét, egyre beljebb haladva, míg egyszer ideget nem talál. Egyszer valaki azt mondta, tudod irányítani, mikor érzed magad rosszul és mikor nem. Csak akarat kérdése. És én megfogadtam, ma jól leszek, és majd holnap megengedem, hogy nyalogassam a sebeimet. Ha ezt megteszem, talán elég erős leszek az élethez.

– Jól van, Amerika kapitány.

– Ez most célzás? – emelem meg a szemöldököm.

– Arra, hogy nagy a feneked? Nem. A hazugság nem az én stílusom.

– Kiállhatatlan vagy.

– Pedig ki tudok állni, meg be is tudok állni, felállni is tudok, és fel tudok állítani... dolgokat.

– Erre aztán nem voltam kíváncsi. – Körbenézek. – Azt hittem, Loveland lakói utálnak.

– A legtöbb. – Helyeselve bólint. – De van egy csoport, aki túl tudott lenni a hibáimon.

Ahogy körbeint a kezével, megérzek valami fanyar szagot, ami facsarni kezdi az orromat.

– Mi ez a... szag...?

– Ez, drága Skyler, a kétségbeesett magány illata – paskolja meg maga mellett a dombornyomott cigarettásdobozt. – Kérsz?

– Nem, kösz; az életet választom. Tény rólam és az összes emberi testről: a tüdő és a szív szoros összeköttetésben állnak egymással. Alkohol helyett a cigi lett a nyerő?

– A cigi alkalmi partner, az alkohol a feleségem volt, de már tőle is válok. Bonyolult kapcsolatban élek. Ez van kint Facebookon is.

– Gondolom, kezdetben az alkohol is csak egy alkalmi partner volt.

– Touché. De túl jól működött közöttünk a kapcsolat. Nagyon erős feszültség volt közöttünk.

– Mint egy villanypózna és egy gólyafészek között?

Felszisszen.

– Ejnye, kislány, ez vegaként nagyon csúnya volt tőled. Nem szégyelled magad?

– Nincs rá időm.

– Arra viszont van, hogy összefirkáld a falam, hogy utána baszd lefesteni? – Dacosan elfordítja a fejét rólam, ezzel, amit az előbb még a pólójának nyakszegélye takart, most megvillan.

Nem mondom, hogy sokat láttam ilyen zúzódást, de bárhol felismerem, miből származik.

Összepréselem az ajkam, egy alaposat a nyelvemre harapok, amiért minden folt most Archer nyakán, gyakorlatilag az én hibám.

– Logan? – mutatok észrevétlenül a nyakára, a kérdésemre kevés aggódást költöztetve.

Elhúzza a száját.

– Ne hibáztasd; én is ezt tettem volna – dörzsöli a pasiharc következményének foltjait.

– Te elmondtad az igazat – fogom suttogóra –, Logan hazudott.

– Elferdítette a kimondatlan igazságot – javít ki halkan. –Én pedig elmondtam egyenesen.

– És ezért kötelességének érezte, hogy elmenjen hozzád, és nagyjából agyonüssön.

– Ahogy látod, inkább nyakra ment – simítja meg a véraláfutásokat. – Gyógypuszi jár rá?

Felhorkantok.

– A kardiológusom, Dr. Dumont szívesen ad rá.

Egy defibrillátorral.

– Jó nő?

– Aha. Nőként és férfiként is praktizál.

– Szóval férfi – lombozódik le.

– Ki tudja? Lehet, angyal; azoknak nincs nemük.

– Meghallja az ördög, nem a Mennybe kerülsz.

– Nem hiszek az ilyenben. A menny és pokol azon emberek teóriája, akik nem képesek elfogadni, a halállal az ember megszűnik létezni. Aki halott, az is marad.

Csücsöríti az ajkát. Kérdéseket fogalmazhat meg.

Vajon egy lány, aki kapott egy második esélyt a húgától, miért véli úgy, nincs menny és pokol? Hiszen nagyon úgy tűnik, ő már a fentet és a lentet is meglátogatta.

– Istenben sem hiszel?

– Abban hiszek, hogy van valaki, aki próbálja az embereket segíteni, de nem lehet ott mindenhol, hétmilliárd ember életében, hogy ez Isten vagy valaki teljesen más, már mindegy.

És nagyon erősen próbálom hinni, hogy ennek az entitásnak sokkal fontosabb dolga volt, minthogy megmentse a testvéremet és apát. Tegyük fel, ekkor akadályozta meg a harmadik világháborút, és akkor elnézem neki.

– Isten kiváló tanulója lennél.

Gonosz vigyor körvonalazódik az arcomon, aztán lazán megrántom a vállam.

– Apácának elmehetnék.

Feltűnően elkerekedik a szeme, majd kényelmetlenül ficánkolni kezd, próbálva kiszabadítani magát a láthatatlan kötelek közül. Mivel a némaság kezd (nagyon) kínossá válni, úgy döntök, leülök az Archerrel szembeni rönkre, Edgard, a helyi kosárlabda-edző mellettem apró kortyokkal nyeldesi a narancslevet. Rá tényleg igaz, hogy vitte volna Lakers, csak megsérült az egyik edzésen, kettétörve ezzel nagynak induló karrierjét – mostanában, habár sörhasa nem erről árulkodik.

– Hogy állsz az egyetemmel? – érdeklődik, meredve a műanyag pohárra.

Nem vagyok benne száz százalékig biztos, de szerintem spicces.

– Még gyűjtök rá – válaszolom halkan, és csak reménykedek benne, hogy a farakásból felszálló füst elnyomja a hangomat Archer elől. Valahogy nem kellemes érzés jár át, amikor arra gondolok, az életem apró mozzanatait látja, hallja vagy érzi. Mióta tudom, mivé lettem én, és mivé Starley, biztosan nem szívesen gondol rá, milyen jövőm lesz. Merthogy akárhogy fáj kimondanom, én élni fogok, a húgom már nem. És Archerben ezért lehet egyfajta irigység és ellenségeskedés – mégis csak ismerős szív veri harsányan szóló dobját bennem.

– Anyád, apád?

Felsóhajtok.

– Nincs se anyám, se apám.

Se húgom.

– Ja... bocs!

A telefonom rezgése vet véget a kínos szituációnak. Archer írt üzenetet.

ARCHER:

Ne vedd magadra.
Most hagyta el a neje,
azt sem tudja, hol van.

Még egy üzenet tőle.

Szóóóval tényleg szűz vagy?

Kuncogva rakom el a telefonomat a zsebem legmélyére. Idáig hallom a ropogó tűz, a fel-fel csendülő nevetések kibogozhatatlan keresztjében Archer morcos felszusszanását.

Felemelem a fejemet, ráirányítom a tekintetemet. Másképp néz rám. Nem úgy, ahogy szokott. Bárki hívhat őrültnek, de eszméletlenül sok különbség van egy ember tekintete között; másként fénylik fel a szemed, ha egy szülődre nézel, másként, ha a szerelmedre, másképp tágul a pupilla, hol jobban, fekete lyukként, hol csak egy apró csepp ektoplazmaként. A lényeg a kapcsolat, a kötelék, vagy nevezze az ember bárhogyan. Archer most valahogy úgy néz, mint aki tűnődik valamin. Valamin velem kapcsolatban. És ez valahogy... felélénkít, mert tudom, min jár az esze. Nem vagyunk szentek, és az istenért is; két pasi létezik a földön: akit feltüzel egy szűz és aki hallani sem akar róluk. Archer a nézésből ítélve az előbbi. Már-már félek, megesz azzal a zord, barna szemmel. Mint egy medvéé, aki a hegyalján, az éhhalál szélén lát egy őzgidát, és tudja, itt a legmegfelelőbb alkalom. Nem mondom, hogy nem fura, de tényleg semmi rokoni kapcsolat nem fűz hozzá. Oké, régen a mostoha testvérem volt, de az mikor is volt? Huszonegy évvel ezelőtt!

Amikor már olyan dolgon jár az eszem, amin nem kellene (mert még mindig utálnunk kellene egymást), és odamennék hozzá, hogy beszéljen végre, ne csak bámuljon, mint egy sorozatgyilkos, az erdő mélyéről előbújik az a bizonyos Marko Raven.

Egyszerre sóhajtunk fel Archerrel.

Marko azonban olyan lendülettel és mosollyal zuhan le Archer mellé, mint aki bolondgombát evett. Archer hiába vág pofákat, jelezve az érkezettnek, semmi kedve vele még egy levegő alatt sem tartózkodni, nem veszi az adást – vagy az is meglehet, hogy szeretné felidegesíteni Archert.

– Szia, Archie! – löki meg az öklével Archer vállát.

– Ne hívj így – válaszolja nyugodtan.

– Haverok között megszokott.

– Nem vagyok a haverod.

– Gyorsan felejtesz – somolyogja Marko, majd rám néz. – Skyler! Mi szél hozott erre?

– Passzátszél – morgom.

Mivel csak pislog, és valószínűleg azt hiszi, ki akarok belőle űzni egy démont, Archer kezdi oktatni.

– Passzátszél. Remekül tanulhattál volna róla az iskolában, ha nincs tele állandóan az agyad heroinnal. De hogy ne halj meg hülyén: a földi légkörzés trópusi övezetének szélrendszere, ismerheted kereskedelmi szélként is, hiszen a kereskedelmi hajók ezzel a rendszerrel jutottak el az Újvilágba, tehát ide.

– Aha – hümmögi unottan –, alkohol helyett már a Wikipédia sorait iszod?

– Ki mondta, hogy a kettő egyszerre nem működik?

Sérült vadként fogja be a száját, és behúzott nyakkal eltűri, hogy mellette Archer megeresszen felém egy diadalittas mosolyt.

Nem biztos, hogy maradnom kellene – jelenik meg a fejemben egy kósza gondolat.

Archer és Marko csatájának ez még csak az első felvonása volt. És egy háború sosem áll meg az első fegyver roppanásnál

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Loveland lakói mindig is készségesen fogadtak be, és voltak velem a legkedvesebbek. Még a legmorcosabbak is mosolyogtak, amikor megláttak, sőt, hangosan köszöntek. Ennek ellenére sosem éreztem, hozzájuk bármilyen közöm lenne. Vannak barátaim (közeli csak Allison), ugyanakkor mindig úgy gondoltam, rajta kívül mindenhonnan kilógok. Persze ez csak az én agyam szüleménye, de az ilyen gondolatoknak a fonala hosszan nyúlik el, és a vége gombolyagban végződik, sosem akar elszakadni. Nem vagyok közéjük való, félek megnyílni, beszélni, beszélgetést kezdeményezni pláne. Hiába nagy a szám néha (aminek sokszor megiszom a levét), mélyen és sekély felszínen csak gyenge lány bújik el. Most sincs ez másként, ahogy az emberek boldogan beszélgetnek körülöttem, addig én úgy teszek, mintha minden cikk a Facebookon nagyon érdekes lenne. Azt hittem, jó mulatság lesz eljönni, kimozdulni, elfelejteni Logan trehány magatartását, de éppen ellenkezőleg sült el: úgy szorongok, mintha a körém gyűlt levegő minden köbcentije ki akarná belőlem nyomni a szuszt.

Hajnali egy óra van, fáradt vagyok, feszült és fázok. A többiek túl jól érzik magukat, hogy észrevegyék, és megpróbáljanak belevonni egy beszélgetésbe. Nem hibáztatom őket, nem vagyok érdekes személyiség.

A szél aprókat harapdál a bőrömből. Összébb húzom magamat, a testem köré csavarva elgyengült karjaimat. Igaza volt Archernek, szét fogok fagyni. Igyekszem elvonatkoztatni attól, hogy az ereim mindjárt jégcsapok lesznek, és a magasra nyújtózó tölgyfák vastag gyökereit nézem a sáros földön. Egy bagoly is lakhelyet talált az egyik fán. Úgy tűnik, itt mindenki megtalálja a helyét, csak én nem.

– Odaadjam a pulcsim? – veti ide hanyagul Marko.

Tőle aztán egy millió dollárt sem fogadnék el.

– Nem.

– Inkább megfagysz, minthogy elfogadj tőlem egy pulóvert? Jó nagy az egód.

– Szó sincs itt egóról – csóválom a fejem. – Csupán csak annyi van, hogy allergiás vagyok.

– A pulóveremre?

– Az önfényezésedre. Egész éjszaka azt hallgatom, hogyan győztél le mindenkit, akivel eddig szembe kerültél. Ha ilyen tehetséges vagy, miért csak az állami bajnokságig jutottál?

Tulajdonképpen most megvédem Archert, és pont ez nem állt szándékomban.

Néma csend lesz. Akik eddig el voltak ájulva Marko állítólagos tehetségétől, most csendben várnak válaszra az említettől.

– Nem volt szerencsém – adja a közömböst. – Archer sem jutott ki országosra! – hozza fel.

– De ő nem is dicsekszik azzal, hogy hány embert legyőzött – szól közbe a volt seriff, Archer felé fordulva, aki savanyú fejet vágva rám néz, jelezve, semmi kedve belefolyni egy vitába, miszerint ő vagy Marko Loveland tehetségesebb bokszolója.

Minél hamarabb véget akar ennek vetni, és sejtem, ezért bármibe belemenne.

– Skyler drága, nincs ott nagyon hideg? Tudom, nem kedveljük egymást, de most az egyszer szabad utat adok az ölembe – paskolja meg a combját.

Én meg megrántom a vállam, mintha nem lenne nagy ügy. Mert nem is nagy ügy. Felállok, és anélkül, hogy átgondolhatnám, most éppen mit csinálok, lehuppanok Archer combjára. Kezemet átvezetem a tarkóján, ujjaim a vállán pihenve várják a reakciót.

Senki nem szól hozzá semmit, inkább visszafordulnak beszélgetni. Marko mellettünk pipacsvörös fejjel fordul ki a rönkről, majd fél perc után feláll helyéről, és angolosan távozik.

– Helló – biccentek Archerre.

– Helló – szalad a szája szélére egy apró mosoly. – Kényelmes?

– Jobb, mint egyedül – vallom be.

Kezét a derekamra fonja, és Istenem, forró, ezernyi szikra pattog a bőrömön, igaz, hamar kialszanak, mégis olyan... kellemes.

A tűznek égetnie kellene, nem?

– Neked nem kényelmetlen? – kérdezem.

– Mármint?

– Az öledben ülök. És hát, a mostohatestvérem voltál. Ez egy kicsit nem toxikus könyves alapkonfliktus?

Felnevet. Egyre többször hallom őt őszintén nevetni, és ennek én is meg a bennem dobogó Starley is nagyon örül.

– Sosem tekintettem rád testvérként, ha ez nyugtat. Logan a haverom volt, te a haverom húga. – Beharapja a száját. – Ez pedig még egy toxikus romkom könyv bonyodalma – ismeri el komikusan. – Mikor mész haza?

– Lassan – sóhajtom. Egy pillanatra megfordul a fejembe, hogy elmondom neki, nem érzem jól magam, de már nincs meg ez az érzés. Fura mód eltűnt.  Jól vagyok.

– Hazakísérlek. Úgy értem... hazakísérhetlek?

– Te nagyon bezsongtál. Vonzanak a szűz lányok?

– Azt hiszed, meg akarlak fektetni?

– Részegen ezt mondtad.

– Részegen! – fújtatja.

– Józanon nincsenek ilyen vágyaid?

Behunyja a szemét.

– Erre nem akarod tudni a választ. – A keze leesik a combomra, aprót szorít rajta.

Ha tudná, elviekben nagyon is szeretném a saját szájából, az őszinte választ.

Hű.

Kőomlás zajlik a hasamban, minden súly a közepére összpontosít. Robbanni készül valami.

– Szóval vannak – meredek előre.

– Szeretek a tűzzel játszani. Logan húga vagy, Logan utál. Könnyen megégethetném magam. Ez vonz. El sem tudod hinni, mennyire.

Van pedig sejtésem.

Nem éget a tűz. Őt sem, engem sem.

– Nem leszek az alkalmi partnered. Se dögös tűzoltó, se tanár nem vagy.

Na meg mégis csak feszélyez, hogy volt egy közös húgunk. Ez az a féle kapocs, amit az ember nem nyit szét, csak azért, hogy megszabaduljon a szüzességétől. Ez annál sokkal mélyebbről fakad, és nagyobbat is szúr, ha rossz helyre fúródik.

– Tudod, mit, Sky? – Ezt a fülembe súgja. Borzongat a melegség. – Ha netán kezdene zavarni a tisztaságod, egyetlen egyszer szíves örömest bemocskolnálak.

Kikerekedik a szemem, hitetlenkedve fordulok Archerhez. Komolyan gondolta. Túl elszánt a tekintete, hogy ez csak megvezetés legyen.

– Hogy... mi?

– Egyetlen egyszer megkaphatsz, leszek az eszközöd, hogy szentesítsd a célt. Már ha cél a szüzességed elvesztése.

– Elvennéd? – kérdezek vissza, mert tényleg nem hiszek a fülemnek.

Az előbbi gondolatmenetem törlődik a fejemből, miszerint túl erős látens rokoni kapcsolat van közöttünk. Ki tudja, mennyi időm van még hátra... Nem akarok szüzen meghalni!

Archer visszahúzza a kezét a combomról, a hátam mögé teszi, majd egy hirtelen pillanatban megérzem az ujját, amit lassan elhúz a pólómból kilógó derekamnál.

Szűz Mária...

– Mikor lettünk mi ilyen... baráti viszonyban? – kérdezi.

Nem is tudom... Amikor ő és az anyja elmondta az igazságot, elfelejtettem őket utálni. Attól a szent (átkozott?) másodperctől nem tekintettem Archerre másként, mint egy áldozatra. Hiszen ő is anya áldozata volt, még ha csak passzív körülmények között is élte meg bűnének következményét.

– Ez neked baráti? – nyögöm a homálytól ködös tekintettel.

– Érzel már valamit? – érdeklődik, és keze ügyesen felkúszik be a pólóm alá, egyenesen végigsimítva a melltartóm kapcsának szegélyét.

– Túl sok mindent.

Különös bábjukból kikelő pillangókat.

Erős dobbanásokat.

A fülembe áradó vér dübörgő áradatát, miközben az egész világ tűhegynyire szűkül, és a legnagyobbak mi vagyunk Archerrel.

Óriások a hangyányi problémákkal szemben. Sosem éreztem még ilyet.

– Jó. Ezek szerint nem akarsz szüzen meghalni.

– Nem.

– És ha a megérzésem nem csal, igen gyorsan el szeretnéd veszíteni.

– Igen.

Jaj, Phoenix, fogd már be, vagy ma még megfektet.

– Remek.

– Remek?

– Az. És szeretnéd is, hogy én vegyem el, vagy csak túl nagy rajtad a modernkor, női ideáljának a nyomása?

– Szeretném.

– Sosem gondoltam volna, hogy ezt a szádból hallom, de baszki, ez dögös.

– Dögös lennék?

– Szívesen megmutatom, mennyire tartalak annak.

Elmosolyodom, Archer közelében úgy felvágták a nyelvemet, hogy a betűk automatikusan formálódnak szavakká.

Csúnya, gonosz, megbánást akaró szavakká.

– Mutasd meg... – mondom elfúló hangon. 

Felnevet.

– Csendesen, kislány, a többiek meghallják.

És akkor kattan valami. Felállok Archerről, zihálva hátralépek.

Gyors.

Még csak most lettem tisztában a múltammal, aminek ő is a része volt, alig ismerem.

– Oké... – fújom ki a levegőt idegesen, és hisztérikusan felnevetek. – Nekem, azt hiszem, mennem kell. De... ez nem jelenti azt, hogy... az alkunk... nem áll... csak nem most... és nem itt...

A kezét nyújtja; kezet rázok vele, ezzel alkunk is bélyeget kapott.

Véres lenyomattal.

Egyszer élünk.

Hány ember mondhatta már ezt, mielőtt elkövette élete legnagyobb bűnét... Hamarosan én is egy leszek közülük.

– Menj be anyádhoz a börtönbe – néz komolyan a szemembe búcsúzásként, miközben elengedi a kezem. – Fájdalmas lesz, de az anyád, és jogod van az ő verzióját is hallanod. Csak úgy láthatod tisztán a dolgokat, ha mind a két félt meghallgatod.

– Ő gyilkos.

– Aki az anyád. Jogod van az igazsághoz.

– Oké... – Az erdőre nézek. – Hazakísérsz?

– Ha ezt szeretnéd.

– Ezt. – Lenémítom a hangom. – De csak hazakísérsz.

Bólint.

Én is bólintok.

Fogalmam sincs, hogyan lett a kapcsolatunk a heves viharból napsütés, de bárcsak minden ilyen gyorsan fordulna jóra.

Bárcsak meggyőzhetném magam arról, hogy nem lesz rám negatív hatással az alkunk.

Még mondhatok nemet.

De nem fogok.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Itt meg mi történt? 👀