╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Lying from You
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

Csak úgy ott hagyott az esőben. Mintha nem az előbb közölte volna a családomat megrengető, súlyos titkot.

A lábam remeg, reszketek, a kövér esőcseppek marják a bőrömet, a sós könnyek az arcomat.

Haragszom magamra, a világra, Loganre pláne. Még ha azt is hitte, megteheti, hogy eltitkolja előlem anya múltját, ez mégsem fair. Nem volt hozzá joga. Hiába akart megvédeni, jogtalanul lettem a családomból kizárva. Én hittem benne, jó ember, csak éppen nem jó szülő, de most kiderült, rossz anya és szörnyű ember, akinek egy élet szárad a lelkén.

Életemben először megfogalmazódik bennem, hogy milyen jó lenne, ha Frodó egyszer csak megállna ebben a pillanatban. Nem fájna, csak megszűnne dobogni, tartana egy kis szünetet, az nekem pont elég lenne, hogy átkerüljek ebből a Pokolból valahová máshova. Soha többet nem kellene azzal a bűntudattal élnem, anya mit tett. Régen rossz, ha nem csak a szülőnek, hanem a gyereknek is bűntudata van.

Nyomorúságos, tompa bizsergés cikázik az egész testemben, miközben a konténer felé tartok, ahol ideiglenes öltözőt nyitottak a versenyzőknek. A hasamat fogom, próbálom lebeszélni Frodót, hogy azért ne ugorjon ki a bordakosaramból. Még ne. Beszélnem kell Archerrel.

Az előbb információfoszlányok cafatjait kaptam meg, mintha egy kutyának dobta volna oda a csontot, amin még volt egy-egy húscafrang. De mint egy éhes kutya, én sem elégszem meg ennyivel.

Benyitok a konténerbe, megcsap a párás levegő. A sörpadok üresen állnak, csak egy valaki ül ott, kezét összekulcsolta, a térdére ejtve, lehunyt szemmel némán hallgat.

– Mondd el – torpanok meg előtte.

Megrázza a fejét.

– Nem megy.

– Ne akard, hogy erőszakkal húzzam ki belőled, Collins! Tudni akarom az igazat.

– Tudod.

– Foszlányokat. Mit tett anya... és miért?

Feláll, felveszi a hátizsákját, mint aki indulni készül. Ahogy becsukja az öltözőszekrény ajtaját, felém fordul.

– Mint mondtam, elmondani nem tudom. – Az alsó ajkát beharapja. – De tudok valakit, aki elmondhatja. Velem jössz?

– Hová?

– Landenbe. Ha szeretnéd az igazságot, ott megtalálod.

Mi mást tehetnék? Bólintok és imádkozom, hogy bár az igazság ritkán kellemes, mégse fájjon annyira, hogy megkérdőjelezzem az életem.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Engedem Archernek, hogy vezessen. Más opció úgysincs, az agyam zsong a kérdésektől, legszívesebben mindegyiket Archerhez vágnék, de akkor dühös lenne, és sosem vinne el oda, ahol valódi válaszokat kapnék. Így csak kipillantok az ablakon, csendben és megtörve nézve a szabályosan ismétlődő erdők egyhangú formáját, miközben a rádióból a Heat of the moment szól. Akár egy roadtrippen lennék, ahol a csend és a zene jelenti magát az utazást és a kalandot.

Felhúzom a lábamat, rákönyöklök, és tovább bámulok a semmibe.

– Figyelj – szól halkan Archer. – Ne haragudj. Nem kellett volna elmondanom.

Ránézek. A kormányt markolja, erősen koncentrál az útra.

– Életemben először... te vagy az egyetlen, aki elmondta az igazságot. Fel tudod fogni, milyen ironikus ez az egész? A srác, aki utál, elmondja nekem, hogy anyám egy gyilkos. De őszintén? Nem haragszom. Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna.

– Logan meg akart védeni.

– Az igazságtól? Mégis meddig? Mert nem gondolhatta komolyan, hogy örökre eltitkolhatja. Ez nem egy „volt egy zűrös tiniénje anyának" ügy, hanem egy „megöltem az apádat" horrorfilm. Ezek mindig kiderülnek. A karma dolgozik.

– Pedig ezt hitte. Éppen ezért utálta, hogy ideköltöztem. Félt, hogy elmondom, mi történt a szüleiddel.

– Félelme nem volt alaptalan – morgom.

– Tényleg bocs. Ideges voltam.

– Elvonási tünet – jövök rá.

– Ha ezt mondod, olyan mintha kifogást keresnék, pedig nem. Elrontottam; nem foghatom a bennem burjánzó alkoholtilalomra. Kiskorom óta gyűlöltem a bátyád, de egy valamit megígértem neki: hogy soha nem mondom el, mi történt a szüleiddel. Szopás. Elbuktam az ígéretet.

Kinyögök egy szinte néma „hm"-t, és visszafordulok az ablakhoz.

A hosszanti erdőt lassan felváltja a kőházak végtelen sora és a méregzöld fű, amely olyan, mintha nem is e világi volna, sokkal inkább egy helyszín, Hobbitfalván, csak modernebb és sokkal emberibb mivoltában. Bár a város közel van Lovelandhez, sosem jöttem el ide.

Archer befordul a főútról egy mellékútra, ahonnan a Farm tó kibújik a háztömbök közül.

– Ha tóba akarsz fojtani, ez nem éppen a legjobb választás. Sekélynek tűnik.

– Viccelsz? Nem szennyezném veled gyerekkorom kedvenc tavát. Szörnynek nézel engem?

Megforgatom a szemem.

Archer maga a komolytalanság, bármilyen időpontban a szarkazmus a válasza.

Egy kétszintes házhoz parkol le, közvetlenül a tó mellett. A házat és a tavat az elkopott móló köti össze, amit két szomorúfűz zár közre, egy-egy ága elsárgultan simítja meg a fákat körülvevő élénk füvet.

Kiszállok az autóból, megigazítom magamon a kantáros nadrágot. Amíg Archer kiveszi a hátizsákját a csomagtartóból, csendesen figyelem a tavon megcsillanó dermedt fényt. Kis résben verekedi át magát a vastag gomolyfelhőkön. Milyen kitartó, pedig semmi értelme – ennyi fénnyel a Föld mit sem ér. Sápadt és csendes a tó felszíne. A hullámok is csak lomhán fekszenek rá a sziklák peremére, a móló egyenetlen deszkáin álló tócsák tükrözik vissza a békés égboltot. Békés, de nem boldog. Mint a háborúk után az emberek, akik elvesztették a szerettüket. Talán én is ilyen leszek. Mint egy ember, háború után: elvesztettem valamit, de legalább már békében élhetek. Valamit valamiért.

De ez nem túl nagy ár?

– Jössz? – zökkent ki Archer a tűnődésből.

Ködösen bólintva kerülöm meg az autót, és a két fokos lépcsőn felmenve, csak bámulom, ahogy Archer becsenget. Az ajtódíszen egy manó integet, alatta egy fatáblácska hirdeti, hogy itt mindenkit szívesen látnak.

Vajon engem is?

Amikor kinyílik az ajtó, és egy ismerős nő dugja ki rajta a fejét, akaratlanul is Archer karjába kapaszkodok.

A nő az álmomból!

Haja ugyanolyan élénk szőke, mint a learatni kívánt búza, bár sokkal több szarkaláb simul a szeme sarkába.

Így is gyönyörű. Az álmomban nem emlékeztem rá ilyen pontosan, ezért mélyen fújom ki a levegőt, meglátva, mennyire hasonlóság van arccsontozatában közte és Archer között.

– Skyler...? – A hangja is bársonyos, bár valamiféle bánat cseng benne, amikor a nevem végén kicsit megremeg. Az ő szívét is karcolhatja a múlt. Egyáltalán nem mondanám elutasítónak. Sőt. Mintha örülne nekem. – Istenem, Skyler, hát tényleg te vagy...? Kislányként is gyönyörű voltál, de most... – Most Archerre néz. – Miért ráncigáltad el ide? Hiszen... nem ismer.

– Mondd el neki, anya.

Anya.

Szóval egész életemet úgy éltem le, hogy néhanapján Archer anyjával álmodtam.

Nagyszerű.

Archer anyja megrázza a fejét.

– Azért hoztad el ide, hogy megfájdítsd a szívét? Archer Collins, milyen egy szívtelen veszedelem vagy? Megbeszéltük, hogy egy szót sem szólunk Skynak!

Meglep, hogy valaha is téma voltam köztük. Azért remélem, a vasárnapi ebédnél nem engem hoztak fel beszédtémának. Ennél a mezőgazdaság fejlődése a huszonegyedik században is érdekesebbnek bizonyulna.

– Tudni akarja – sandít rám.

Akaratlanul bólintok, Archerrel egyetértve.

Igazából nem, nem akarom tudni, de tudnom kell.

Egy órával ezelőtt még azt sem tudtam, az anyám merre van, most meg szembesülök majd szörnyű tettével.

Archer anyja sóhajt, majd kijjebb tárja az ajtót.

– Gyertek csak be. Skyler kincsem, kérsz valamit enni vagy inni? Emlékszem, kiskorodban a kedvenced volt a szeder szörp. – A fiára néz. – Most a legszívesebben kopaszra nyírnálak.

Archer mögött kullogok, nem kellene kényelmetlenül éreznem magam, amiért ilyen nyitottan fogad egy idegen. De mégis... Ez az a nő, akit apa választott.

A nappaliba követem őket, amit a füstölő zsálya illata burkolja be. Bár a ház kívülről modern építésű, belseje ennek nagyjából a szöges ellentétje, olyan, itt az idő megállt a hetvenes évek közepén, bár kivételt képez a lemezjátszó, amiben ott forog és halkan szól – ha hallásom nem csal – egy Beatles szám. A szemközti falon, egyenesen a kályha feletti kobaltkék falon egyszerű természeti képek lógnak, erdőről és az ott élő állatokról, az üvegfalnak köszönhetően, mely a hátsó kertre néz, még valódibbá teszi a képeket.

– Azokat apád csinálta – mondja Archer anyja, és a kezembe ad egy poharat. Belekortyolok a szeder szörpbe. Nem véletlenül volt a kedvencem.

– Apa... fotózott?

– Ó, igen! – Archer anyja leül velünk szembe, és elmered a fejem felett. – Természetfotós volt, a BBC-nél dolgozott.

– Hűha – próbálok tényleg meglepődni, de most hirtelen nem apa munkája érdekel, hanem hogyan ért véget az élete. – Nem akarok tolakodó lenni, de... – Megállok, és segítség kérően nézek a kanapé másik szegletében ülő Archerre.

– Maeve – segít ki Archer.

– Igen, köszi. Szóval Maeve. Mi történt apával? Anya tényleg... megölte?

– Archer ezt mondta? – pillant a fiára szigorúan. – Azt hiszem, inkább gondatlanságból elkövetett emberölésnek nyilvánították anno. Biztos vagyok benne, hogy nem kedvelsz, hiszen tudod, apád megcsalta anyádat velem.

– Szóval igaz.

– Anyukád sosem volt szent, Sky, de én sem. Viszont anyukád... velejéig romlott. Mindig is két dolog érdekelte őt. A drog és az alkohol. Amikor terhes volt veled... – Itt elhallgat, és mélyen a szemembe néz.

– Akkor is? – Érzem, hogy a gombóc megnövekszik a torkomban.

– Szinte mindennap. Az apád próbálta leállítani, többször kihívta a zsarukat, de azok nem tettek semmit. A csodával határos, hogy nem haltál bele, de... a születésed előtt már... kárhozatra lettél ítélve.

Minden cseppnyi vérem mintha az agyam közepébe áramlana a gerincvelőmön keresztül.

– Nem... nem egy születéskori szívroham okozta a szívem elromlását, hanem anya? – reszket meg a hangom.

– Igen. – Archer szólal meg. – Szívizom elfajulás, aminek következtében a kamrák kitágultak. Próbálták a gyógyszeres kezelést nagyjából négyéves korodig, de hirtelen kezdett romlani az állapotod. A szíved már alig pumpálta a vért.

– Miután megszülettél, apád elhagyta anyádat. Te és Logan hozzám kerültetek, de az anyád szeretett volna titeket látni, így minden héten egyszer – az apád felügyelete mellett –, elvitt titeket valahová. Általában az állatkertbe, Archer is veletek ment. Volt egy nap, amikor apád rosszul érezte magát, és átadta anyádnak a vezetést.

– Louie, az apád nem vett észre semmit anyádon. Nem voltak... jelek – folytatja Archer. – Én és Logan sem. Pedig... anyád azon a napon, amikor apád elvitt minket rája simogatásra, nem csak fagyit ment venni nekünk, hanem a dílerével találkozott.

– Bedrogozva vezetett – kapom a kezemet a szám elé. – És autóbaleset?

Mindketten bólintanak. Maeve kihúzza magát görbe testtartásából.

– Belement egy a szembe sávban szabályosan közlekedő autóba.

– Louie próbálta visszarántani a kormányt, de anyád túlságosan kész volt, már késő volt – fejezi be Archer az anyja gondolatait.

– Az autó felborult, Louie a halottkém szerint szörnyet halt. Anyádat hét év börtönre ítélték.

– De még mindig börtönben van – szólok közbe.

– Mert rá egy hétre, hogy leültették, meggyilkolt egy börtönőrt. Brutálisan – teszi hozzá Archer. – Láttam a helyszín képeket. Annak a nőnek nincs kint a négy kereke. Az elvonási tünetekre fogta, de szerintem alapvetően ilyen szadista volt világ életében. És... – Most az anyjára néz, akinek gyászlepelként ülnek a könnyek a vízvonalában.

Legszívesebben odamennék, megölelném, és anyám nevében is bocsánatot kérnék. Apa jól döntött, amikor ott hagyta anyát, és Maeve-hez hozott minket. Nem értem, Logan miért állította be Collinsékat szörnynek, és miért jár be anyához, amikor az egyetlen ellenség itt csakis az anyám.

– Skyler... – sóhajt Archer. – Abban az autóbalesetben nem csak apád halt meg. Hanem Starley is. Az akkor hároméves kishúgod. A közös kishúgunk. Anya és apád közös gyereke.

– A képek Logan szekrényében! Az nem is én voltam, nem is volt nekem kismotorom, hanem a húgomnak?

Maeve bólint.

– Ti voltatok Sky és Star. A mi égboltunk és csillagunk, akik nappal és éjjel is mutatják utunkat.

Archer felém fordul. Könnyes a szeme.

– Starley... most a te Frodód – pillant a mellkasomra. – A baleset miatt kómába zuhant, gyakorlatilag agyhalott volt, az orvosok semmi esélyt nem láttak rá, hogy túlélje, te a baleset következtében masszív szívinfarktust kaptál, egy talán két napod volt hátra, gatya volt a szíved, mindkét veséd leállt, a tüdőd tele volt vérrel, szó szerint szinte semmilyen létfontosságú szerved nem működött rendesen. Starley volt számodra maga az új élet. Ő mentett meg és anya, akinek volt annyi bátorsága, hogy elbúcsúzzon a lányától, hogy te tovább élhess egy idegen, bár sokkal inkább ismerős szívvel.

– A húgom szíve dobog bennem... – Az arcomra koppan a könnycsepp, a bűntudat félelmetes erővel cikázik a testemben, nem hagy békében feldolgozni a hallottakat.

Miért én éltem túl és miért nem a húgom? Miért akarta bárki is odafent, hogy túléljem, hogy aztán azzal a tudattal éljem le az életem, hogy elvettem a szívét a saját húgomnak?

Párás tekintettel felállok, és meg sem gondolva, mit teszek, kiszaladok a házból, de csak annak kertjéig jutok. A lábam megremeg, mintha büntetne, azt akarja, maradjak itt, nézzek szembe az igazsággal. A fűre rogyok, a lábamat felhúzom, arra a fejemet döntöm, takarva mindenki elől a könnybe borított arcomat, bár tudom, a reszkető alakom így is elárulja, zokogok. Belülről feszít szét, kis darabokat tép ki belőlem erős metszőfogával, és nem várhatom, valamikor is vége szakad, vagy egy kicsit is enyhül. Örökre bennem fog élni. Volt egy kishúgom, testéből testembe helyeződött át egy része, és mélyen talán, ott a titokzatos mélységben tudtam, az a szív, ha nem is egészen, de félig már akkor hozzám tartozott, amikor még nem volt bennem. Starley teste bezárva pihen tán egy koporsóba (milyen apró lehet?), tán egy urnába. Felette nyílnak a virágok; sosem láthatja őket, míg locsolhatom, rendezgethetem, amikor nekem kellene a föld alatt pihennem.

Meglegyint a langyos szél, a kellemes illat, leülnek mellém. Kezem elválik a combomtól, egy idegen, langyos kézbe kulcsolódik. A kéz gazdája azt súgja, nem lesz baj. Bárcsak elhinném. Bárcsak megengedhetném magamnak, hogy elhiggyem. Ujjai között fekszenek az ujjaim, mozdulatlanul, szorosan érintkeznek egymással, kapaszkodót jelentve. Nem hallom Archert tisztán; a nyomorúságos zokogás mindent elnyom.

Gyilkos az anyám; megölte az apámat és a húgomat, miatta lettem beteg, és úgy érzem, minden rossz miatta van.

– Úgy sajnálom, Archer! Bocsáss meg! – A fejemet felemelem, a mellkasába fúrom.

Ajkát a homlokomnak nyomja, leheletnyi csókot hintve rá.

Túl jó ez a biztonság.

Nem érdemlem meg, ugye?

– Szerinted nem próbáltam meg rád ezeregy milliószor haragudni? De kérlek, mondd, miért kellene? Nem te vagy a hibás, nem te akartad Starley szívét.

– Ne haragudj...

– Túlélők bűntudata. Nem neked kellene a fájdalmat érezni, hanem anyádnak. Hé, Sky... – simogatja meg óvatosan a hátam, amitől hirtelen megnyugszom. – Most valószínűleg... nagyon dühös leszel. – Itt abbahagyja, de ugyan, nincs miért; tudom, mit akar, és úgy gondolom, hosszú életem során ennyivel tartozom neki. És nem csak Archerről van szó, hanem Starley-ról is, akinek szíve most erőseket dobban bennem. Bár sosem akartam így szívhez jutni, de a húgomnak köszönhetően – ha eddig néha-néha meg is kérdőjeleztem magamban – most már harcolok legvégsőkig, meg fogom élni azt a kort, ahol már nem a szívem lesz a legnagyobb gondom, hanem a hajam őszülése, a tagjaim fájdalma. Meg fogom élni az időskort, mert Starley ezt akarná.

Ha már meghalt, legyen miért; tartsa sokáig életben a nővérét.

– Érezhetném őt... csak egy kicsit? – böki ki hosszúra nyúlt csend után.

Az ujjaimat csuklójára kulcsolom, finoman a szívem felé irányítom, a tenyere lassan találkozik a mellkasommal. Forró a keze, mintha forrásban lévő vízbe nyomta volna, mielőtt a pólóm kivágásához tereltem.

– Mindig ilyen fürge? – érdeklődik.

Lehajtom a fejem, sőt el is fordulok a másik irányba, mert érzem, az arcom pirulni kezdett.

Nem értem, mi bajom.

Amúgy értem, csak hogy a világért sem akarom bevallani, hogy kellemes a melegség, ami áramlik belőle.

– Zavarban vagyok – próbálom egy erőltetett nevetéssel leplezni, hogy valójában, nagyon-nagyon zavarba jöttem.

– Ne aggódj, nem a melledet akarom fogdosni.

Megnyugtató, mert a körülbelül három centi, ami a mellemet és Archer lapát tenyerét szedálja el egymástól, nem a nyugalmat jelenti.

– Még nem tudom, hogyan, köszönöm meg neki – nézek megbabonázva a bűvös kézre.

Egy félmosolyt megenged magának. Több érzelmet nem mutat ki.

– Élj. Ezzel megköszönöd neki. – Feláll, kezét nyújtja, mire én is nehezen talpra állok.

– Élek – biccentek megerősítésként, és körülnézek.

Hogyan is ne élnék?

Az élet szép a hibáival együtt. Mint egy hibás alma. Ha nem tetszik benne a barna folt, kivágjuk, és máris a legédesebb íz önti el a szánkat.

Hát nem ilyen az élet?

Ha képesek vagyunk kivágni a hibás részeket, máris nem lesz olyan rossz élni. Édes lesz, keserűség nélkül.

Viszont megtalálni a kést, amivel képesek vagyunk az elromlott részeket eltávolítani, nehéz. De nem lehetetlen. Magamnak tanítottam meg, hogy ez a szó nem létezik. Minden lehetséges, ha kellően akarom.

Minden.

– Szombaton este csinálsz valamit? – kérdezi Archer.

– Ööö... Odaát vagy 9-1-1 maratont akartam tartani.

– A szörnyek és a balesetek ráérnek.

– Miért?

– Mert élni fogsz. Szombaton este az erdőben táborozunk. És te is ott leszel. Nem bújhatsz el a munkába és a lakásodba, csak mert féled élni a saját életed.

– Csak akkor megyek, ha lesz vega kaja.

– Megígérhetem neked, hogy nem fogunk leölni egy vaddisznót és nyárson megsütni.

– Viszlát akkor, Collins.

Életemben először látom tisztán életem értelmét.

◤──•~❉᯽❉~•──◥

Sziasztok!

Most hogy így beindultak a dolgok, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. És jaaaj, megígértem Nektek, hogy ezeket a fejezeteket este felé fogom feltölteni, de ezzel nem tudtam várni, annyira nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval halmozzatok l kommentekkel.

Szép napot Nektek!
🖤🩷🖤🩷🖤🩷🖤🩷