╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
Given up
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

– Magának már rég meg kellett volna halnia, hölgyem.

Visszhangzik a fülemben a mondat, nem csörgedező szökőkútként, hanem ereszen lecsorgott, sárral kevert esőként.

Szeretem, amikor az emberek úgy dobálóznak a szavakkal, mintha azokat egy legyintéssel el tudnák ütni, hogy ne legyen fájdalmas, amikor az arcodba csapódnak. De nem, az igazság az, hogy a szavak bumerángok, amik előbb vagy utóbb visszatalálnak hozzád, és a szívedbe vágnak. A szavaknak nem súlya van, hanem élük. Lehet, csak megkarcol, de az is lehet, hogy halálra szúr. Olyan, mint az én szívem, vagyis a kölcsönzött szívem. Az felmondta a szolgálatot a születésemkor. Frodónak kereszteltem el. Lehet, csak azért szúr, mert stresszelek, de az is lehet, hogy közeleg a vég. Nemrég tudtam meg, hogy a kilökődés húsz év után is bekövetkezhet, gyógyszerek ellenére is. Sosem tudhatom, Frodó mikor mondja be az unalmast, és a testem mikor löki ki magából.

Frodó lehet, egyszer csak kapcsol egyet, és elmegy megkeresni azt a nyavalyás gyűrűt, engem meg megöl.

Skyler Phoenix élete cseppet sem hasonlít egy főnixéhez.

Bármelyik pillanatban meghalhatok.

És nem éledek újjá a hamvaimból.

Szúr a mellkasom, amiért szólnom kellene az előttem ülő orvosnak, de elképzelem, ahogy jönnének a bugyuta kérdések, és Frodó annyira már nem is döfköd.

Fogyasztott alkoholt?

Drogot?

Stresszel mostanság?

Van láza?

Azt hinné az ember, ezeket a mondatokat húsz év után megszokja egy szívátültetett, de az ellenkezője igaz: unalmas. Még unalmasabb, amikor egy kicsi hőemelkedésért, légszomjért ki kell hívni a mentőket, mert mi van, ha bekövetkezik az, amire az orvos már húsz éve felkészített?

– Mindig elmondja, amikor jövök – sóhajtom, kifújva a szememből egy szőke tincset. Olyan halovány ez a lokni, mint a remény, hogy megélem a harmincat. De azért reménykedek. Megéltem a tízéves kort, majd a húszat, most a huszonnégyet, akkor megélhetem akár a nyolcvanat is.

Rám sandít, a gravírozott tollát kopogtatja az asztalon, az előtte fekvő dossziéktól alig látszik az arca.

A fertőtlenítő keserű szaga, és a mostanában felmosott padlóból feláramló gyöngyvirág illata egyre inkább facsarja az orrom.

– Nem rosszból mondtam, Miss Phoenix. Maga egy csoda. Méltó a nevéhez.

És méltatlan egy saját szívhez.

Az asztal alatt eltűröm a sárga ruhám szoknya részét a térdemről, és a húsba marok. Piros csík marad utána, követve annak a hegnek a vonalát, amit kiskoromban szereztem.

Múlj már el! ­– mantrázom magamban, miközben az orvos úgy rendezgeti a betegkartonjaimat, mint jósnő a tarot kártyákat, amikor megjövendöli, mennyi időm van még hátra.

Valószínűleg ezt még Isten sem tudja.

Talán van még negyven évem.

Talán holnap reggel már nem kelek fel.

Élni szeretnék.

Sokat gondolkozom a halálon. Fájni fog, vagy megváltás lesz? Érezni fogom, hogy magával ragad valami, vagy csak... elalszom? Selyempaplan lesz, vagy durva len? Ha a bátyám rám talál, hallani fogom zokogni? Érezni fogom az érintését, ahogy átölel, és szólongat, de én sosem fogom már kiejteni a nevét?

A gyerekkorom abból állt, hogy tanulgattam meghalni, aztán amikor felnőttem, megtanultam elfogadni, hogy a halál hozzám közelebb van, mint egészséges embertársaimhoz. Mindig várom, amikor eljön a napom, ne lepődjek meg rajta.

Dr. Dumont feláll az asztalától, és az irattartó-szekrény felső polcára visszacsúsztatja a leleteimet. Szentelve van nekem egy egész vitrin, ahol glédában állnak húsz év nyomorúságos élet dokumentumai. Ha egyszer meghalok, Dr. Dumont örülhet, nem kell újabb Ikeás szekrény berendelni a járóbeteg-gondozó beszerzőivel; felszabadul egy egész.

A férfi visszafordul hozzám, az orrára csúsztatja szemüvegét, ezzel ráncai is elmélyülnek a szeme sarkában. Az ősz haján keresztülszánt, majd az órájára pillant.

A nyakamat dörzsölöm, lábam ütemtelenül fel-le jár, a linóleumon koppan a szandálom, hideg csatja a bokámnak ütközik. Izzadt tenyeremet megtörlöm a ruhám felsőrészében, és próbálok úgy tenni, mint aki nem a halálán gondolkodik.

Dr. Dumont leül, keze alá csúsztat egy orvosi vényt, és erőszakos mozdulatokkal, olvashatatlan betűkkel firkál rá.

De jó.

Újabb gyógyszer.

Lassan annyi gyógyszert szedek, hogy nem is kell majd normális ételt magamhoz vennem.

Elém csúsztatja a lapot.

– Kérem, váltsa ki Mrs. Mordennél! – Mélyen a szemembe néz, olyan megértően, mint aki érzi a lelki fájdalmamat.

A kézitáskám külső zsebébe csúsztatom a papírt.

– Ez mire kell? – kérdezem, bár nem akarom tudni a választ.

– Stresszel – feleli habozva. – Nem kockáztatok teákkal és magnéziummal, inkább kezdje el szedni, mert a stressz és a szorongás tünetei összekeverhetőek egy komolyabb problémával is.

– Nem stresszelek... – dünnyögöm.

A férfi lehajtva a fejét fújja ki a levegőt.

– Hölgyem, a vak is látja. Csak nézzen a körmére. – Az asztalon felejtett kezemet a sajátjába veszi, és úgy fordítja, hogy én is lássam az elrágott, véres körömbőrt és a tövig szakított körmöket. – A szája is sebes. Biztos benne, hogy jó önnek egy kocsmában dolgozni?

– Igen – válaszolom nem csekély éllel a hangomban. – Ott kapok normális fizetést, amivel...

– Tudja finanszírozni az egyetemi tanulmányait – tesz pontot a mondat végére, miközben legyint. – Nem lenne okosabb ötlet, ha elmenne egy zavartalanabb helyre, ahol kevesebbet keres? Később kezdhetné meg a tanulmányait, de nem stresszelne. Nálunk van hely – ajánlja fel kedvesen –, a számviteli osztályon keresünk munkatársat.

– Nem vagyok jó matekból – füllentem.

Az orvos haloványan elmosolyodik.

– Akkor miért olyan szakra akar menni, ahol a matematika kulcsfontosságú?

– Nem az. – A karomat a mellkasom köré fonom.

– Gépészmérnökin? – emelkedik meg az egyik szemöldöke.

Duzzogva dőlök hátra a széken.

– Marad a kocsma. Ha a bátyám hülyeségét tudom kezelni otthon, néhány részeg nem fog ki rajtam.

Kitolom a széket, hirtelen állok fel.

A mellkasom már nem szúr, legalább az engedelmeskedik ebben a helyzetben.

Frodó sincs rosszul. Soha nem is volt, csak a bátyám akaratossága miatt vagyok itt, mert megemlítettem neki, hogy beszúrt egyszer. De ez kivel nem esik meg?

– Mennyivel tartozom? – nyúlok bele a táskámba.

Az orvos megcsóválja a fejét.

– Semmivel.

– De...

– Semmivel – hangsúlyozza. – Magának az a pénz kell. Majd behajtom magán vagy a bátyán, ha bedöglik az autóm.

Felkapom a fejem, biztosan a szemem is felcsillant.

– Milyen autó?

Jóízűen felnevet.

– Szerintem odalenne érte. Egy régi Volvo P1800-as a kiscsaj.

– Piros? – érdeklődöm.

Bólint.

– Olyan piros, mint Britney Spears ruhája abban a videoklipben.

Muszáj látnom. Szerelmes lettem az elhangzottak alapján. Logan szerint vér helyett is benzin folyik ereimben. Mondjuk ez túlzás. Ha benzin folyna, nem kellene aggódnom a szívem miatt. Ellenben előbb leszek szerelmes egy autóba, mint egy férfibe. Azok úgyis elhajtanak, ha szeretnének, egy autó viszont csak akkor indul el, ha nyomod a gázt.

– Akkor – húzom ki magam – mondja meg a kislánynak, hogy gyorsan menjen tönkre! – Játékosság vegyül a hangomban.

– Ha maga rám bízza a szívét, akkor én magára bízom az autót. Minden jót kívánok! Remélem, nem látom itt egy darabig.

Azt én is.

Intek, és behúzom magam után az ajtót.

A folyóson a bátyám a falicsempére függesztett parafatáblán rendezgeti a különböző hirdetéseket. Egy Archer Collins bokszmeccsét hirdető papírt, a szemem láttára tép szét, és dobja a pad melletti papírkosárba.

A szürke munkásnadrágja olajtól foltos, gesztenyebarna haja a kinti széltől össze-vissza áll, a benne tekeredő apró loknik most a homlokára tapadnak.

– Csá, Logan! – támasztom a hátam a falnak. – Semmi bajom.

A bátyám megpördül, kék szemében megkönnyebbülés lobban. A viharfelhők helyett már nap lebeg a szeme óceánjában. Hasonló a szemünk. Mindkettőnké kék, de az övé árnyalatnyival világosabb és mindig boldognak tűnik. Az enyémben állandóan szomorúság van. Ha valaki belehajózna, biztosan elsüllyedne a szomorúságba.

A kezében marad az egyik szórólap, miközben két hosszú lépéssel elém áll, és szorosan von nyurga karjának ölelésébe. Belélegzem a belőle áradó benzin és fa illatot. A mellkasának billentem a homlokom.

Eltol magától, és megsimogatja az arcom.

– Akkor miért szúrt be a mellkasod? – Rekedt a hangja a félelemtől.

Veszek egy mély lélegzetet.

– Állítólag stresszelek. Kaptam rá vényt, majd ki kell váltani – ütögetem meg a táskám.

Vág egy grimaszt.

– Fel kellene mondanod a kocsmában.

Horkantok.

– Ne kezd te is! Ne vedd el tőlem a nevetés élményét. Tudod, milyen jókat nevetek, amikor egy-egy részeg fel akar szedni? A Tinderen nem találok olyan csajozós szövegeket.

Felnevet, és egymásnak dönti a homlokunkat.

– Nagyon féltelek, Sky.

– Tudom. De ha eljön, aminek el kell... – Képtelen vagyok előtte befejezni előtte a mondatot.

Mindig megijedek magamtól, amikor úgy beszélek a halálomról, mintha röpke horzsolásról. Nekem biztosan az volna, nem érezném annyira, mint a bátyám, akinek valószínűleg halálos lövés lenne.

– Nem fog. Az a szív nagyon jól működik.

– Elvettem valakitől...

Megcsóválja a fejét.

– Odaadták neked, mert megérdemled az életet. Egy agyhalott már nem tudott vele mit csinálni.

Gagyi szívvel születtem. Szerintem ott fent nem úgy gondolják, hogy megérdemlem.

– Mindig ezt mondod.

– Mert ez az igazság.

Körülnézek.

– Lara hol van? – nézek a bátyámra.

Lesüti a tekintetét, a munkavédelmi bakancsát tanulmányozza.

– Szakítottunk – vallja be.

A szemhéjamat nyomkodom.

– Logan, ebben a hónapban ez volt a harmadik csajod. Mégis mi a fenét csinálsz? – bökök a mellkasára.

– Nem értenek meg – von vállat. – Azt akarta, menjünk el kettesben Washingtonba, de nemet mondtam, erre kiakadt, hogy mindig veled vagyok, hozzám vágta a magassarkúját, aztán elviharzott. SMS-ben szakítottam vele.

– Hát, ez kiakasztó is! – állok Logan exének pártjára, még ha nem is volt a szívem csücske. – Ha elmész pár napra tőlem, nem fogok meghalni!

– Ezt a szíved mondta?

– Frodó úr igenis mond nekem ilyeneket! Hallom a dobogásából.

– Nagyon hülye vagy! – forgatja a szemét. – Sky, minden csajnak megmondom, hogy mindenki felett helyezkedsz el. Nekem te vagy az első.

– Aha – mormogom. – Hallgathatom a Last Chrismast, ha hazamegyek?

– Azért mindennek van egy határa, Skyler Phoenix – emeli rám a mutatóujját. – Megmondtam, ha hozzám akarsz költözni, minden karácsonyi dal tabu nyáron!

– Jó, akkor tarthatok házibulit?

– Nem! Ez a harmadik szabály.

– Bemehetek a szobádba?

– Skyler! – vicsorog.

– Jó, valószínűleg nem is szeretnék, mert playboy újságokat találnék, ami csorog a gyerekeidtől. – Undok mosolyt festek az arcomra. – Akkor... szóba állok Archerrel! – pattan ki a fejemből az ötlet.

Az állkapcsa megfeszül, a keze ökölbe szorul, valószínűleg Archer golyóit képzeli oda.

– Nem – suttogja mérgesen. – Annak a gecinek nem mehetsz a közelébe. – Felnevet. – Megint vesztett az a nyomi! – lendül diadalittasan az ökle a levegőbe. – Láttam a meccsét. Owen KO-zta őt. Annyira vérzett az orra, hogy elájult – vigyorog maga elé.

Megcsóválom a fejem a helytelen viselkedése láttán.

– Ez azért nem szép tőled. Más sérülésén nem szabadna nevetned. A karma dolgozik.

– Elvette az apánkat. – Megráng a száján egy ideg.

– Archer anyja vette el tőlünk – korrigálom. – Apa szarjon sünt bárhol is van, amiért őket választotta helyettünk. Megcsalta anyát, aki szintén lelépett az életünkből, szóval ő meg szüljön sün családot!

Logan a kezét a hátamra támasztja, ezzel indít meg a kijárat felé.

Hevesen ver Frodó. Amikor anyára vagy apára gondolok, úgy érzem, ki akar szakadni a helyéről, mert nem akarja egy idegen test dühét érezni.

– Azért Palmer nagynéninél és nagybácsinál sem volt rossz élni... – állítja.

– Neked... Belém állandóan tömték a spenótot, pedig utáltam! – panaszkodom. – Ráérsz ma? Nincs kedvem gyalogolni, este beviszel melózni?

Logan bólint.

A rendelőből kilépve, mélyet szagolok a balzsamos levegőből. Gyöngyöző homlokomat megtörlöm a kézfejemmel, amire pillantást vetve, fintorogva jövök rá, hogy az alapozó, amit vízállónak vettem, egyáltalán nincs barátságban a nedvességgel. A szél az arcomba fújja a parkolóban álló fákról legördült leveleket, pillangó száll a kézfejemre, megkapaszkodik gyűrűm karimájában. Lehunyom a szemem, és hallgatva a fülem mellett elszálló dongót, érezve a szandálomba beakaszkodó nedves fűcsomókat, az arcomat a tűző nap felé hajtom. Az égetést röpke simogatás váltja fel.

Élek!

A telefon kamerájának hangja belemászik a fülembe. Fülig szalad a szám. Logan, valahányszor boldog vagyok, és látja rajtam, hogy élek, csinál rólam egy képet, hogy ha majd nem leszek, a képeken maradjon meg, mennyire boldog voltam attól függetlenül, hogy tudtam, nem lesz hosszú életem. Minden pillanatért hálás vagyok, amit a Földön tölthetek. Kihasználom az alkalmat, hogy itt élhetek, mert ez az emberek számára kiváltság. Számomra főleg. Szeretek élni. Félek meghalni. Mindennap, minden pillanat ajándék. Emlékeket gyűjtök, hogy ha egyszer a sors úgy dönt, Frodót már nem érdemlem meg, akkor a Mennyországban emlékezzek a boldogságra.

Csak egyszer élek, és ha jól csinálom, könnyű szívvel fogom elhagyni a helyet, amit igazán szerettem.

◤──•~❉᯽❉~•──◥
A folytatás már kint van!
◤──•~❉᯽❉~•──◥

Sziasztok!

Nem tudom, már olvastál-e tőlem, vagy teljesen random kezdtél bele ebbe a történetbe, de örülök, hogy itt vagy, ezzel is támogatva engem! Kommentelj bátran, minden kommentre válaszolok! Néha kicsit tovább tart, de a visszajelzés sosem marad el.

Nagyon remélem, elnyerte a tetszéseteket ez a kis bevezető. <3

Nektek eddig hogy tetszik?

Várom a visszajelzéseteket!

Szép Napot Nektek! <3

Kövess instán, ha nem akarsz lemaradni: blackrose0316_wattpad

◤──•~❉᯽❉~•──◥