Kihyun rémült arcát látva én is aggódni kezdtem, annak ellenére, hogy először megnyugodtam az információ hallatán, hogy a főnök az. Gondoltam, még mindig jobb, mintha valaki éppen be akarna törni ide vagy ilyesmi…

- Istenem, mit csináljak? – fogta a fejét, miközben a lehető legkisebb zajjal leugrott az asztal tetejéről, töretlenül az ajtót bámulta.

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hisz fogalmam sem volt, hogy ki ez az ember, miért tart tőle, mire számíthatunk, így csak szótlanul odanyújtottam neki a nadrágját. Rosszul éreztem magam miatta, de tényleg elkezdtem valamiféle birtoklást érezni vele kapcsolatosan, így abszolút nem akartam, hogy más férfi lássa őt alsóneműben. Pedig a munkája miatt nem lenne szerencsés féltékenységet éreznem, főleg, hogy egyébként jogom sincs lekorlátozni őt, mivel nincs közöttünk semmi. Egy feszült szusszanással álltam fel a székről, miközben azt néztem, ahogy sietve magára húzta vászonnadrágját. Történjen bármi is, eldöntöttem, hogy kiállok mellette.

Éppen elindultam volna, hogy velem együtt nyisson ajtót, de mellkasomnál fogva tolt el, ezzel jelezve, hogy inkább húzódjak meg a háttérben. Feltételezhetően ő már jól ismeri a főnökét, így természetesen szót fogadtam, nehogy átlépjünk egy határt. Nagyokat lélegezve figyeltem az eseményeket.

- Nyitom! – emelte fel a hangját egy kicsit Kihyun, miközben elfordította a kulcsot a zárban.

- Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen magyarázattal tudsz szolgálni, te kis semmirekellő! – rontott be a főnök, sütött az arcáról, hogy valamiért nagyon rosszul érintette, hogy körülbelül egy órára be lett zárva a hely. - Direkt tönkre akarod tenni az üzletemet? Csődbe akarsz juttatni, nem igaz? – kezdte fenyegetően megközelíteni alkalmazottját, aki látszólag teljesen higgadtan kezelte a dolgot. Én már kevésbé, de igyekeztem türtőztetni magam. Nem a szavai idegesítettek, hanem féltettem, hogy esetleg megüti. Vagy elveszi a pénzét.

- Édes istenem, csak próbálok neked pénzt keresni! – válaszolt Kihyun meglepően fennhangon, a méregtől kivörösödött férfi ekkor pillantott csak felém.

- Ma estére volt egy kibaszott csoportfoglalás, de mit látnak? Zárva. Az egész hónapban lett volna egyetlen profittal záródó nap, de nem – adott egy kis magyarázatot a főnök, amire bűntudatosan sütöttem le a szemeimet. De hát nem mondta nekem, akkor nyilván nem most kértem volna arra, hogy táncoljon nekem…

- És az én hibám, hogy a borsóméretű agyaddal elfelejtetted ezt közölni velem is?! – fonta össze a karjait Kihyun, számon kérő hangsúllyal. Azta. Most már tényleg kezdtem félni, hogy ennek fizikai erőszak lesz a vége. Igyekeztem valahogy diszkréten, a testbeszédemmel jelezni neki, hogy vegyen vissza, de hát rám sem pillantott, egyenesen a felettese szemeibe nézett.

Azt gondoltam, hogy most olajat öntött a tűzre, de csak egy feszült csönd alakult ki a helyiségben néhány másodperc erejéig.

- Mennyit adott? – kérdezett rá a főnök, fejével felém biccentve, amire hevesen kezdett dobogni a szívem. A pénz ott hevert az asztalon. Ezt nagyon nem akartam.

- Még nem fizettem – szólaltam fel, amire a vörösmókus is odakapta a fejét, kicsit kétségbeesett szemekkel, valószínűleg próbált lebeszélni erről.

- Milyen vendégeket hozol te ide? Csak rá kell nézni, és látni lehet, hogy pénzes, de nem fizet. Legalább átöltözhettél volna – morgolódott még mindig a középkorú fickó, valószínűleg azt hitte, hogy nem értem, amit mond. – Nem is tudom felfogni, hogy minek hagylak egyáltalán a lakásomban élni és még munkát is biztosítani neked, még a ribanckodásod sem kell az embereknek – nézett Kihyunra őszinte megvetéssel, amire én összeráncoltam a szemöldökeimet. Nagyon nem bírtam a stílusát.

- Hát gyerünk, akkor rúgj ki, a lakásból és innen is – tárta szét a karjait, vállat vonva, de közben kicsit megcsuklott a hangja. Az első gondolatom az volt, hogy ideiglenesen lakhatna nálunk, ha úgy alakul, de nem akartam, hogy elveszítse az otthonát. De hát nem tudtam mit tenni, folyton csak tovább provokálta…

Már éppen mintha meg akarta volna ragadni a csuklóját, amikor Kihyun lehajtotta a fejét, fájdalmas arccal görnyedt be egy kicsit. Aggódva léptem felé egyet, a főnök is lefagyott.

- Megint a hasad? – kérdeztem rá lágy hangon, koreaiul, amire szenvedése közben bólogatni kezdett. Istenem… Akkor tényleg a stressz miatt lehet. Legalábbis reméltem, hogy nincs komolyabb baja, akármennyire is kezdett aggasztó lenni számomra. Nem érdekelt, hogy mit fog gondolni a munkaadója, odalépve hozzá gyengéden hátára simítottam tenyeremet, így arra irányítva őt, hogy rám támaszkodhasson. Ilyenkor annyira el szokott gyengülni…

- Menj haza. Betegen nem is kellett volna jönnöd – csóválta a fejét szánakozva a férfi, miközben a zsebébe nyúlt, kivett néhány többé-kevésbé gyűrött papírpénzt és átnyújtotta neki. – A mai béred – biccentett, majd elállt az útból, elindult a pult mögé.

Egyelőre nem akartam mondani semmit, így csak odakísértem az asztalhoz, ahol a cuccaink voltak, észrevétlenül belecsúsztattam a farzsebembe a 700 dollárt, majd Kihyunt a derekánál fogva kísértem be az öltözőbe. Szinte már megremegtem az aggodalomtól, ahogy teljes csendben néztem, amint lassú, nehézkes mozdulatokkal bújt bele a szövetkabátjába. Felkapta a táskáját a vállára, majd karomba karolva biccentett, hogy induljunk. Mielőtt elhagytuk volna a helyet, a pult mögé siettem a fogason lévő kabátomért, majd miután magamra vettem, szúrós szemekkel bámultam a főnök ellenszenves szemeibe. Csak hogy érezze, mit is gondolok róla. Hogyan is várja el azt, hogy jól menjen a hely, ha így bánik az alkalmazottakkal? Ez idő alatt a kis táncosom lesütött szemekkel, összeszorított ajkakkal tartotta tenyerét hasán.

Csak néhány másodperc volt az egész, mivel sietni akartam ki a friss levegőre, hátha attól kicsit jobb lesz neki. Szegénykém… Talán el kellett volna mennie a mosdóba, mielőtt elindultunk? Gyalog hosszú lenne az út. Borzalmasan féltettem őt.

- Hívok egy taxit, hogy hamarabb hazaérhess, vagy tudod mit, inkább mentőt hívok, mert ez már nem normális, hogy napokon keresztül… - kezdtem bele aggodalmam kifejtésébe már a telefonommal a kezemben, miután elhaladtunk pár métert a bártól, de félbeszakított.

- Jaj dehogy, nincs is semmi bajom – szólalt meg még mindig kicsit indulatosan, fennhangon, nem az ilyenkor szokásos gyengélkedő hangján, de kicsit bele is mosolyodott. Mi…?

- Csak… Színleltél? – ráncoltam a szemöldökeimet, még a sétában is megálltam, hogy ránézhessek.

- Meg kellett mentenem a saját bőrömet – szusszant fel, miközben teljesen közel bújva hozzám ösztönzött arra lépteivel, hogy haladjunk tovább, majd egy elégedett mosollyal az arcán csúsztatta be a kezét a szövetkabátom alá, farzsebembe nyúlva kivette a neki szánt borravalót, és egyszerűen átrakta a saját zsebébe. Azta. Hirtelen nem is jutottam szóhoz.

- Te nem vagy semmi, ugye tudod? – nevettem el magam végül, de nem igazán tudtam, hogy hogyan reagáljak. A kis színjátékával úgy megrémisztett, hogy majdnem kiugrott a szívem a helyéről, ugyanakkor megkönnyebbültem, hogy nincsenek fájdalmai.

- Ha az ember magára van utalva, akkor… Sokszor nincs más választás. Nekem is fenn kell tartanom magam valamiből – szusszant egy nagyot, miközben a kivilágított épületekben gyönyörködött. Ma különösen szép, csillagos, holdfényes éjszakánk volt.

- Teljesen megértem. Csak tudod, el sem tudod képzelni, hogy mennyire megrémültem. Szívből örülök, hogy jól vagy – mosolyodtam el, zsebre téve a kezeimet.

Annyira szerettem mellette sétálni, mert csak tudtam, hogy annyira jól nézünk ki egymás mellett. Csendben, a hűvös őszi szellőt élvezve haladtunk a lakása felé a megszokott útvonalon, és miután túltettem magam azon, hogy azt hittem valami halálos betegsége van, a bárban történtek játszódtak le lelki szemeim előtt. Igen, határozottan illik rá a vadócka név. Talán kicsit el is vigyorodhattam magamban, ahogy ezen gondolkodtam, az zökkentett ki, hogy Kihyun hirtelen, szavak nélkül kitartotta nekem a tenyerét, mintha csak azt várta volna, hogy beletegyek valamit.

- Mi az, még szeretnél pénzt? – csipkelődtem vele egy kicsit, bár alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam.

- Ha-ha – forgatta a szemeit, majd ujjait is szétnyitotta. Ah… Most komolyan?

Nem szándékoztam ellenkezni természetesen, csak kicsit meglepődtem, egy nagy mosollyal az arcomon tapasztottam tenyeremet az övéhez, lassan összefonva ujjainkat. Ezekben a pillanatokban… Pillangókat éreztem a gyomromban. Édes istenem, Kihyun…
Kíváncsi voltam, hogy ő ehhez az egészhez milyen arcot vág, így hirtelen kiszáradt ajkaimat megnyalva néztem le rá félszemmel. Még ezen a halvány neonokkal és utcai fényekkel megvilágított félhomályban is láttam, hogy kipirosodott, de arca komoly volt, szemeit lesütötte, talán a kezeinket nézte. Nem akartam, hogy bármi kételye is legyen efelől, úgyhogy kicsit meg is szorongattam kézfejét.

- Nem furcsa az élet? Az egyik nap még egyedül vagy egy hatalmas városban, aztán a következő napon már nem a zsebed melegíti a kezed egy hideg estén – szólalt meg halkan, teljesen elfordítva tőlem a fejét. Talán most kicsit megnyílik előttem az érzéseivel kapcsolatosan? – Miután egy sztriptízbárban öltáncot adtál az illetőnek – tette hozzá egy kis keserűséggel a hangjában. Vagy nem is igazán tudtam eldönteni, inkább olyan cinikus volt a hangsúlya.

- Sosem lehet tudni mit hoz a holnap – nevettem el magam halkan, bár kicsit égni kezdett az arcom.

Erre már nem is mondott semmit, csak hümmögött egyet. Őszintén? Nem is bántam. Azt terveztem, hogy felkísérem őt, aztán ha úgy alakul, akkor szívesen ott is aludnék, hisz már későre jár. Emiatt a gondolat miatt kicsit izgultam, de igyekeztem azzal enyhíteni ezen a stresszes érzésen, hogy apró, körkörös mozdulatokkal cirógattam hüvelykujjammal kézfejét. Milyen selymes volt a bőre…

Így, hogy szinte egész végig szótlanok voltunk, elég lassan telt el az út, a lakóépület elé érve engedte el a kezem, szerencsére nem mondott semmit arra, ahogy hűségesen követtem őt fel a lépcsőn. Nem akartam azért pofátlan lenni, így amikor az ajtóhoz értünk, ő pedig kinyitotta azt, csak megálltam a küszöb előtt.

- Gyere csak – szusszant fel egy mosollyal, miután felkapcsolta a lámpát a konyhában, így kellemes fényviszonyok uralkodtak a nappaliban.

- Köszönöm – mosolyodtam el boldogan, majd miután kiléptem cipőimből és levettem kabátomat, helyet is foglaltam a kanapén, onnan néztem, ahogy Kihyun csillogó szemekkel rendezgette össze a mai bevételét. Édesem… Nagyon aranyos volt.

- Csoki! – szólította meg őt halkan, a résnyire nyitott szobaajtó mögé bekukucskálva pedig azt látta, hogy a kis szőrgombóc összekuporodva alszik az ágy közepén. Halkan kuncogva csukta be a nyílászárót, majd teljesen kivirulva mosolygott rám. – Hát… Kettesben vagyunk – nevetett fel, miközben ő is levette kabátját, aztán a konyhába ment. Ha jól láttam, instant tésztát készített magának. Én most nem voltam éhes.

- Egyébként egyszer majd te is eljöhetnél hozzánk – mosolyodtam el szélesen, amire egy pillanatra hátrapillantott rám.

- „Hozzánk”? Nem is laksz egyedül? – kérdezte elég kis komoly hangon.

- Még sosem említettem volna? Az egykori tanítómesterem eljött velem, együtt bérlünk egy lakást nem messze. Alig várom, hogy bemutathassalak neki, biztosan kedvelni fogod, aranyos kisöreg – vált hangom egészen izgatottá, de… Róla ez nem igazán volt elmondható. Vagy nem is tudom. – Egyébként majd a szüleimet is bemutatom neked, biztosan nagyon kíváncsiak rá, hogy mégis kinek a vendégségében vagyok folyton – nevettem halkan, hátha oldom a hangulatot, de… Kicsit mintha feszengett volna.

- Nem is tudom… - motyogott halkan, miközben a gőzölgő vizet ráöntötte a tésztára. Én már majdnem megzabáltam, annyira imádnivaló volt.

- Figyelj, nem kell izgulnod emiatt. Főleg Papa miatt. Vagyis a tanítóm miatt – sétáltam oda mögé, mindkét karját simogatni, lágyan dörzsölgetni kezdtem. Olyan pici...

- De… Én… - kezdett esetlenül kifogásokat keresni, viszont nem is hagytam, hogy végigmondja.

- Te? Te egy csodálatos fiú vagy, akinek nincs mit szégyellnie. Nem fogja érdekelni, hogy mi a munkád, ne aggódj ezen – duruzsoltam halkan, a füléhez közelebb hajolva, majd lehajolva arcommal vállához bújtam.

Egy nagy szusszanással hagyta félbe az éjféli snackjének elkészítését, szemeit lehunyva simult az érintésembe. Ahogy már másról beszéltünk, el is felejtkeztem az elképzelésemről, de ebben a meghitt pillanatban újra bevillantak a képek a néhány órával ezelőtt történtekről. Hezitálni kezdtem. Kit akarnék becsapni, kívántam őt. És azt éreztem, hogy ő is engem, szóval miért is ne?

- Kihyun-ah… - sóhajtottam fel halkan, karjaimat lassan dereka köré fonva, hogy szembe fordíthassam magammal. Nem mondott semmit, megszeppent szemekkel vette fel velem a szemkontaktust, hagyta, hogy gyengéden a konyhapultnak nyomjam őt. – Arra gondoltam… - kezdtem el felvázolni a vágyaimat, miközben arcomat inkább vállgödrébe temettem – Hogy Vadóckából sosem elég, lehetne egy második kör, csak most úgy, hogy én is elélvezhessek – suttogtam fülébe, közben birtoklóan fenekére fogtam. A szívem a torkomban dobogott, már csak arra, hogy kimondtam.

Amikor nem reagált rá rögtön, már éreztem, hogy talán jobban át kellett volna gondolnom, de nem volt visszaút. Még utolsó lehetséges katalizátornak bátorkodtam egy forró csókot nyomni nyakára, de ekkor mindkét kezét mellkasomra rakva tolt el magától. Azért azt még éreztem, hogy mennyire libabőrös lett…

- Nem-nem-nem. Szerintem te félreértettél engem – nézett bele egyenesen a szemeimbe. Ah… Rögtön égni kezdett az arcom – Én csak… Dolgoztam. Ez a munkám. Ezzel keresek pénzt – pislogott nagyokat, én pedig teljesen lefagytam.

Lehet, hogy tényleg túl sokat láttam bele? Pedig aztán nekem abszolút nem volt irreális kép a fejemben az érzelmei felől, de azt hittem, hogy a testbeszéde, az apró közeledései mind arra utalnak, hogy testi vonzalom az van közöttünk. Én egy idióta vagyok. Most biztosan azt gondolja, hogy én őt ki akarom használni. A munkája során ez számára mindennapos, tőlem pedig biztosan nem ezt várta. Az arcára volt írva, hogy csalódott bennem. Az igazat megvallva, nekem sem esett valami jól, ahogy szembesített a ténnyel, mindent csak azért a hét százdollárosért tett.

- Most menj el, kérlek – sütötte le szemeit, miközben igyekezett a lehető legtávolabb húzódni tőlem. Beletörődve bólintottam, majd természetesen tiszteletben tartva őt, el is léptem tőle.

- Most… Haragszol? – szusszantam fel, hol a padlót bámulva, hol a szemeibe pillantva.

- Majd úgy egy hét múlva kérdezd meg újra, rendben? – ragadta meg karomat, és nagy lendülettel indult meg az ajtó felé, elég egyértelműen a tudtomra adva, hogy egy percig sem kíván engem tovább vendégül látni.

Nem is tudtam mit mondani, amint a kabátommal a kezemben az ajtón kívülre léptem, komoly arccal rám nézve csukta azt be. Egy hét? Szóval nagyon elrontottam. Szuper. Körülbelül egy percig is ott ácsorogtam az ajtaja előtt, majd magamat ostorozva gyalogoltam hazáig. Mihez kezdjek? Kihyun sokkal leleményesebb, mint azt valaha gondoltam volna, az is megfordult a fejemben, hogy végig erre ment ki a játék. Hogy anyagilag támogassam őt egy nagyobb összeggel, aztán ezzel ki is írt engem a történetéből. Végül is pont én mondtam, hogy sosem lehet tudni mit hoz a holnap.

Kínkeserves napok elé néztem. Most sokkal rosszabb volt, mint amikor először nem keresett, mivel most elég egyértelműen az én hülyeségem miatt haragudott meg rám. Minden nap minden percében az járt a fejemben, hogy tisztázzam magam, nem akartam, hogy egy undorító perverz alak legyek a szemeiben, de azt sem akartam, hogy rontsak a helyzeten. Így csak az maradt számomra, hogy minden nap a munkahelyen, az íróasztalomtól figyeltem őt, ahogy Csokit sétáltatta.

Nagyon hiányzott.

Papa kezdte kicsit elveszíteni a türelmét, ugyan ő egy végtelenül nyugodt és bölcs ember, szombat este, amikor egy „Hyunwoo-jókedvre-derítő” kártyaparti közben beszélgettünk, indulatosan utasított rá, hogy akármit is hibáztam, kérjek tőle bocsánatot. És egyébként… Igaza is volt. Másnap már úgyis letelt volna az egy hét, így sietve álltam fel az asztaltól, szinte futólépésben tettem meg a nappali és a szobám közötti távolságot. Egész nap rá sem néztem a telefonomra, így enyhén szólva bedobbant a szívem, amikor megláttam, hogy körülbelül fél nappal ezelőtt érkezett Kihyuntól egy üzenetem.

„Ezen a héten jöttem rá csak igazán, hogy mennyire egyedül vagyok itt, nélküled…” – írta.

Kisebb pánik tört rám, hisz valószínűleg azt hitte, hogy direkt ignoráltam őt majdnem tizenkét órán keresztül, így villámsebességgel kezdtem gépelni, mintha bármit is javítana a helyzetemen, ha mondjuk négy-öt másodperccel hamarabb elküldöm azt a pár sort.

„Ne haragudj a késői válaszért. Csak azt akarom mondani, hogy őszintén, teljes szívemből bocsánatot kérek azért, ami történt. Jobb lenne személyesen megbeszélni, de már bizonyára dolgozol. Mi lenne, ha holnap nálunk ebédelnénk? Esküszöm, hogy mindent jóvá fogok tenni! És… Hiányzol.” – válaszoltam ezt, nem túl sokat agyalva rajta, a lezáró vallomástól pedig a szívem is összeszorult.

Meglepve láttam, hogy szinte rögtön megnézte, de csak kicsit később kezdett gépelni. Idegességemben inkább leültem az ágyam szélére, halkan sóhajtva vártam válaszát.

„Inkább nekem van miért bocsánatot kérnem. Holnap akkor jobban kifejtem, hogy ez alatt mit értek. Majd gyere el értem” – küldte ezt a számomra nem teljesen világos, de azért kedves üzenetet.

Akkor… Holnap végre találkozunk, egy hét után. Talán másoknak ez nem olyan sok idő, de nekem éppen csak a munka miatt volt kibírható, mert az elterelte a figyelmem valamelyest. Izgatottan tértem nyugovóra aznap éjjel, miután Papának is elmondtam, egy finom vasárnapi ebéd keretein belül megismerheti Őt.

Reggel már korán kipattantam az ágyból, egy rövid készülődés után indultam is bevásárolni. Papa azt mondta, hogy az ebéd inkább az amerikai konyha ételeiből álljon, mivel sokkal könnyebb megfelelő alapanyagot találni. Végül, steak mellett döntöttem, így reggel kilencre már otthon ácsorogtunk tanítómmal a konyhapult előtt. Kisebb fejtörést okozott nekünk nekikezdeni a főzésnek, de aztán a hússütés már gyerekjáték volt, finom illata volt és szaftosnak, omlósnak tűnt. Papa magára vállalta a sültkrumpli elkészítését, így én gyorsan átöltöztem, mielőtt elindultam a kis vendégünkért. Egy farmert, egy fehér pólót választottam, arra egy vastag szürke pulóvert vettem fel, majd miután belebújtam a kabátomba, most kivételesen taxival tettem meg ezt a nem túl hosszú távot.

„Itt vagyok” – írtam neki egy szűkszavú üzenetet, amit szinte rögtön meg is nézett.

Körülbelül öt percet ácsorogtam még az elektromos kapu előtt, amikor végre nyílni kezdett az ajtó, őszinte szeretettel, ragaszkodással mosolyogtam rá. Haja kicsit vörösesebb és egyenesebb volt, mint eddig, egy világoskék kötöttpulóvert és farmert viselt a szövetkabátja alatt, kezében pedig egy fóliával letakart tányér volt. A sminkjét visszafogottra, de mégis elegánsra készítette el. Annyira nem utálhatott meg, ha mégis jó benyomást akart kelteni a családtagjaimban…

- Jó látni, Kihyun-ah – bátorkodtam kicsit megdörzsölgetni a hátacskáját, de közben már siettünk a parkoló felé, hisz az érkezésem óta ott várt a taxi.

Ugyan nem mondott semmit, de elmosolyodott, amit már jó jelnek vettem. Kinyitottam előtte a kocsiajtót, mivel teli volt a keze, majd én is hátra ültem be, hogy mellette lehessek. Igyekeztem csak diszkréten csodálni őt, félszemmel térképeztem fel minden kis porcikáját az út alatt, így feltűnt, hogy milyen idegesen dobolt a lábával. Illetve amikor megérkeztünk, szusszant egy hatalmasat. Már alig vártam, hogy megnyugtathassam őt, de először intéztem a pénzügyeket a taxisofőrrel.

- Ne aggódj. Minden rendben van – mormoltam halkan, ahogy elindultunk befelé, gyengéden simogattam meg hátát.

- Csak izgulok – szusszant fel megint, amit már kezdtem kicsit túlságosan is szívszorítónak találni.

Mivel nem kellett sokat lépcsőzni, hamar odaértünk, én nyitottam ki az ajtót, de előre engedtem a picúromat, bármennyire is nehezére esett megtenni azt az utolsó három lépést. Bíztatóan mosolyogtam rá, amire vett egy nagy levegőt, és bement. Nem akartam lemaradni Papa első reakciójáról, így annyira szorosan mögötte mentem, hogy félő volt, a sarkába fogok lépni, halkan nevetve fogtam mindkét kezemmel derekára. Milyen kis félénken nézett szét…

- Papa, megérkeztünk! – emeltem fel a hangom egy kicsit, amire elő is jött a szobájából, kedvesen mosolyogva közelített meg minket. – Papa, bemutatom Kihyunt, akiről már sokat meséltem – biccentettem, miközben továbbra is bíztatóan simogattam a karját, a vállait, a hátát, de aztán inkább átvettem tőle a meglepően súlyos tányért. Vajon milyen finomságot hozott nekünk?

- Végre én is megismerhetlek, drága gyermekem! Szólíts nyugodtan te is Papának, jó? – ölelte át jó szorosan, és hosszan.

Egy pillanatra nem néztem csak oda, amíg elrendeztem a már megterített asztalon a kis ajándékot, amikor visszafordultam, még mindig ölelték egymást, azonban Kihyun vállai ismerősen remegni kezdtek.

- Bocsánat – szipogott fel, miközben hátat fordított nekünk, folyamatosan törölgette szemeit, halk zokogását visszafojtva.
Sietve léptem oda hozzá, aggódva zártam arcát tenyereim közé. Most… Mi történhetett?