- Papa, mi ez az egész? - ültem fel még mindig kómás szemekkel nézve rá, lelkesen válogatott a ruháim között. Nem értettem ezt az egészet...

- Talán nem szeretnél menni? - kérdezte félszemmel rám pillantva, majd ahogy összetalálkozott tekintetünk, lassan leült mellém, visszavette telefonját.

- Honnan jött ez az ötlet egyáltalán? - támaszkodtam meg térdeimen, bár legszívesebben visszahajtottam volna a fejem a párnámra. Nagyon kellemetlenül érintett a hirtelen ébresztés, ráadásul ilyen butaságokkal sokkol engem korán reggel.

- Hát csak... Tudod fiam, nem ma jöttem le a falvédőről. Látom rajtad, hogy amióta megismerted azt a fiút, sokszor vagy rosszkedvű. És én értem, hogy mi folyik itt, csak szeretném, ha elmennénk egy olyan helyre, ahol nem kell kellemetlenül érezned magad az érzelmeid miatt, mert ott mindenki hasonló lesz hozzád - kezdte el magyarázni gondolatmenetét, miközben apai támogatással simogatta a vállamat.

Nem is tudtam másképp reagálni elsőre, rögtön éreztem, hogy kezdtem elvörösödni. Komolyan úgy rakta össze a történetet a fejében, hogy én magammal küzdök azért, mert nem akarom beismerni magamnak azt, hogy tetszik egy fiú? Talán lehet benne valami...

- Ne aggódj, velem minden rendben van. De egyébként ugye tudod, hogy az emberek este szoktak bulizni menni? - nevettem el magam, ahogy jobban belegondoltam a tervbe.

- Hát de az van odaírva, hogy már nyitva van - kezdte is el nyomkodni okostelefonját, olyan igazi nagypapásan.

- Az a mellette lévő üzlet nyitva tartása - kezdtünk el nevetni mindketten, majd megveregette a vállamat.

Megígérte, hogy hagyni fog aludni, és hogy ezesetben este fogjuk megejteni a közös kiruccanásunkat. Őszintén? Én szívesebben töltöttem volna az estét Kihyun munkahelyén, de úgy tűnt, hogy Papa nagyon szeretné, és nem akartam megbántani őt, így beleegyeztem. Amint becsukta maga után az ajtót, már vissza is dőltem az ágyamba, a takaró magamra szenvedése után megnéztem a mobilomat. Nem volt egy üzenetem sem, úgyhogy gondoltam majd én írok a kis vörösnek. Azért a tegnapi kiborulása után még mindig aggódtam érte.

„Jó reggelt! Gondolom még alszol, milyen volt a tegnapi műszak? Pihend ki magad jól!" - küldtem is el, bár már majd' leragadtak a szemeim, így meg is adtam magam az álmosságnak.

Legközelebb csak délelőtt tízkor kezdtem ébredezni, és mivel nagyon pihentető alvásban volt részem, egyáltalán nem esett nehezemre rögtön kipattanni az ágyból. Első utam a fürdőszobába vezetett, majd az étkező asztalhoz telepedtem le, miután készítettem magamnak egy pirítóst reggelire. Elbambulva rágcsáltam egymás után a falatokat. Jó lett volna ma is találkozni a vadóckával, de attól tartottam, hogy a másik megígért program miatt nem valószínű. Éppen rápillantottam az asztal tetején heverő telefonomra, amikor felvillant a képernyő, mivel a gondolataim alanya éppen válaszolt az üzenetemre. Ah... Micsoda megkönnyebbülés.

„Jó reggelt!!! Olyan szempontból jó volt, hogy a betegség utáni első munkanapon nem fáradtam el nagyon, mivel csak egy vendégnek kellett táncolnom, így viszont nem kaptam túl sok pénzt a napra. De mindegy is, ma hátha forgalmasabb lesz" - írta. Le is raktam a félig megevett kenyeret, hogy begépelhessem a válaszomat.

„Ebéd után nem baj, ha átmegyek?" - küldtem is el hevesen dobogó szívvel. Csak vele akartam lenni, hogy még többet megtudhassak róla. Hisz, úgy tűnt, hogy nem kis meglepetéseket tartogat ez a kis picúr.

„Főzzek valamit?" - kérdezte szinte rögtön azután, hogy kézbesítésre került az én üzenetem, ezzel pedig egy akkora mosolyt csalt az arcomra, mint még soha senki ezelőtt. De hát most mondta, hogy kevés fizetést kapott, azt is arra költené, hogy miattam drága alapanyagokból hazai ételt főzzön?

„Nem-nem, majd én viszek hamburgert" - válaszoltam.

„Oké, várlak!!!" - küldte ezt egy aranyos macis matrica kíséretében, az én lelkemet pedig egy kellemes melegség járta át. Talán a tegnapi nap nagy hatással volt rá. Most már lehet, hogy jobban kötődik hozzám, mint eddig.

Erre már nem válaszoltam neki, hanem vissza is tértem a fürdőszobába. Gondosan megborotválkoztam, aztán igyekeztem valami különösen jó szettet összeállítani. Papa persze rögtön kommentálta a készülődésemet, sejtette, hogy ki miatt próbáltam fel több összeállítást is, de végül csak a bölcs öreg tanácsára hallgattam. Magamat adom. Hétköznapokon úgyis mindig elegáns öltözetben lát a munka miatt, de most hétvége van. Felvettem egy egyszerű farmert, hozzá pedig egy fehér pólót, arra egy kapucnis pulcsit, majd egy melegebb dzseki mellett döntöttem ezen a hűvös vasárnapon.

Mivel az előkészületekkel elég sok idő elment, még felvettem a baseball sapkámat, majd indultam is a szemben lévő étkezdébe. Persze, előtte meg kellett ígérnem Papának, hogy nem fogok estig ott lenni, időben haza fogok érni. Már az első napomon itt leteszteltük, hogy a szembeszomszédban igen finom hamburgereket készítenek, így rendeltem kettőt. Ilyenkor nagyobb volt a forgalom az étteremben, szóval viszonylag sokat kellett várnom, dél körül indultam meg gyalog a szokásos lakóépület felé, és egyszerűen csak... Annyira boldog voltam. Mert most már tudtam, hogy szívesen lát engem, sőt, nagyon vár. Legalábbis aki ennyi felkiáltójelet ír egy üzenet végére... Biztosan pont annyira izgatott, mint én. Annyit agyaltam rajta, hogy fel sem tűnt milyen hamar elrepült az út, de most nem vártam, hogy besurranjak egy lakóval együtt, a kaputelefonhoz léptem. Hmm... Nem volt kiírva a neve itt sem, pont ahogy az ajtóján sincs névtábla, így... Nem jutottam előrébb.

„Beengedsz, vadócka? :P" - írtam neki egy üzenetet gyorsan, magamban vigyorogva a beceneven. Most már kár lenne tagadni, hogy igenis tetszik ez az oldala is.

Addig néztem a képernyőt, amíg meg nem jelent, hogy elolvasta, aztán a telefonomat a zsebembe csúsztatva néztem az elektromos kaput. Hamarosan sietős léptek, aztán egy kis csoszogás hallatszott, ezt pedig az követte, hogy megállt a szívem. Istenem... Nagyon elbűvölőnek láttam őt az oversize, nagyon puhának tűnő vajszínű pulcsijában, a haja kicsit be volt hullámosodva, és ami a legfontosabb, kipihenten és egészségesen ragyogott az arca. Olyan nagy megkönnyebbülés volt látni, hogy ilyen őszintén mosolygott.

- Ha még egyszer vadóckának mersz hívni... - emelte fel mutatóujját fenyítés céljából, de egyáltalán nem lehetett komolyan venni, ahogy közben alig bírta visszatartani a nevetését. Tudtam ám, hogy titkon tetszett neki.

- De jó látni, hogy már nem gyengélkedsz - tereltem a témát egy hatalmas mosollyal az arcomon, amire kicsit pironkodva húzta rá kézfejeire a felsőjének az ujjait. Így még inkább szívfájdítóan aranyos volt.

Mivel láthatóan fázott, biccentettem, hogy induljunk fel, így csendben el is kezdtünk fellépcsőzni a harmadikra. Hogy csoszogott a szobapapucsaiban...
Ahogy felértünk, rögtön nekem rontott a lakás házőrzője, hogy nekem örült ennyire, vagy a szatyor tartalmának, nem tudtam eldönteni, mindenesetre alig tudtam beljebb lépni, újra és újra körbeszaladta a lábaimat.

- Csoki, nyugalom - nevettem el magam, de amint a gazdija átvette tőlem az ebédünket, le is szállt rólam, egyenesen a táljáig meg sem állt, panaszosan nyüszített Kihyunra.

- Jól van, holnap már biztosan venni fogok tápot - biggyesztette le az alsó ajkát, leguggolt kiskedvence mellé, fejét simogatta, én pedig sajgó szívvel néztem ezt a jelenetet, aztán azt, ahogy beleöntötte a tálkába egy majdnem teljesen üres tasak tartalmát.

Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, úgyhogy inkább nem is ajánlottam fel, hogy akár már most keresek egy boltot, és veszek kutyakaját, így csak kibújtam a dzsekimből, felakasztottam a fogasra. Már egészen otthon éreztem magam itt. Le is ültem a kanapéra, alig vártam, hogy a házigazda is így tegyen. Sietve kezet mosott, majd Csoki fölött átlépve huppant le mellém, szokásosan, most is felkuporodott, törökülésben ülve nézett rám. Röviden megtárgyaltuk, hogy már mindketten ebédelnénk, úgyhogy neki is láttunk a méretes hamburgerek elfogyasztásának. Közben egyébként nagyon jót beszélgettünk, amikor pedig jóllaktunk, egymás mellett lustálkodtunk, pont mint legutóbb, Csoki pedig a fotelben szunyókált.

- Egyébként... - nevettem el magam egy kicsit már előre, félszemmel pillantottam csak Kihyunra - Akkor te tudsz ilyen extrém tűsarkú magassarkúban járni? - vigyorodtam el a gondolatra, őszintén, amióta megtudtam, hogy mivel keresi a kevéske pénzét, foglalkoztatott ez a kérdés.

- Jaj már... - kuncogott fel, lábait kinyújtva támasztotta meg talpait a kávézóasztal szélén - Hát kaptam egy párt, amikor felvettek, de mivel más feladatokat is ellátok, sosem szoktam hordani, csak felpróbáltam - adott igen részletes választ a kérdésemre, én pedig egy széles mosolyra húztam az ajkaimat.

- Majd egyszer megmutathatnád - játszottam vele egy kicsit, de csak szarkasztikus szemforgatással reagált erre. Ezt egy igennek vettem. - Még egy kérdés - emeltem fel mutatóujjamat.

- Ennyire érdekel ez a szakma? - mosolyodott el, miközben helyezkedett, hogy oldalasan ülve felém fordulhasson. Nem is hezitáltam rajta, én is így tettem, a szemkontaktust felvéve nevettem el magam egy kicsit.

- Hát csak kíváncsi vagyok, hogy hogyan éled meg ezt a munkakört. Például hogy amikor öltáncot adsz valakinek, az hatással szokott lenni rád is? - igyekeztem diszkréten feltenni ezt a kérdést, de igazából úgy éreztem, hogy neki nem kínos erről beszélni, amióta tudja, hogy nem ítélem el. Sőt.

- Szóval hogy merevedésem lesz-e? Nem fordult elő ilyen, nekem ez abszolút nem izgató, olyan... Semleges. Csak megcsinálom és kész - mesélte el a tapasztalatait teljesen természetesen, közben mutatóujjával kis köröket rajzolt a kanapé huzatjára a közöttünk lévő kis helyen.

- Teljesen megértem. Mentálisan nem túl megterhelő ez az egész? - kérdeztem halkan, kicsit aggódva, miközben bátorkodtam megfogni kezét. Eddig bele sem gondoltam, hogy egyébként is instabil, egy műszak után pedig az is lehet, hogy undorodik magától.

- Már megszoktam. Csak az lebeg a szemeim előtt, hogy így tudok magamnak és Csokinak megélhetést biztosítani - hunyta le szemeit egy halvány mosollyal az arcán.

- Én annyira felnézek rád, amiért ilyen erős vagy. És amiért meg mered mutatni nekem a gyenge pillanataidat is - simogattam meg karját, majd tématerelésére természetesen én is igyekeztem derűsebb témákról beszélni.

Már egy ideje az én munkahelyemről csevegtünk, amikor csörögni kezdett a telefonom. Sietve vettem ki zsebemből a készüléket, az anyukám volt az. Ah... Kicsit hezitálni kezdtem, hisz tiszteletlenség lett volna nem felvenni a hívást, ugyanakkor azt sem akartam, hogy anya nekiálljon fél óráig sztorizgatni arról, hogy mi történt otthon az utóbbi pár napban.

- Csak nyugodtan, addig készítek kávét - mosolyogott rám olyan kedvességgel, mint egy angyal, úgyhogy egy pillanatnyi elvarázsolódás után felvettem a telefont.

- Szia anya! - köszöntem neki boldogan, jól esett hallani a hangját.

Hm, azért hívott leginkább, mert átutaltak a számlámra egy kis „költőpénzt", illetve már hiányoztam neki és apának is.

- Egyébként... Én most vendégségben vagyok, úgyhogy most már szerintem köszönjünk el - kuncogtam halkan, majd a sok-sok „szeretlek"-re még a szemeim is mosolyogni kezdtek. - Én is szeretlek titeket. És nagyon hiányoztok! Köszönök mindent! - pusziltam is bele a telefonba végül, és bár még hallgattam apa zárógondolatait, közben már valamelyest máshol jártam fejben, Kihyunt figyeltem, ahogy nekem háttal foglalatoskodott a kávéfőzővel.

Éppen rányomtam a hívás megszakítása gombra, amikor szembe fordult velem, két csésze gőzölgő kávéval egyensúlyozott felém, de olyan kis komor lett az arca.

- Minden rendben? - néztem rá kíváncsi tekintettel, de ő lesütötte a szemeit.

- Ühüm - bólogatott, miközben lassan helyet foglalt mellettem, belekortyolt a forró italba.

- Ne haragudj, amiért ennyire elhúzódott a beszélgetés, tudom, hogy vendégségben nem illik - vettem át tőle a nekem szánt energizáló kávét, bocsánatkérő szemekkel.

- Ugyan. Csak... Nem akarok beszélni róla - húzta a száját, én pedig kezdtem kicsit megijedni. Talán megint elkezdett fájni a hasa?

- Rendben - biccentettem, inkább tiszteletben tartva kérését, de minden egyes mozdulatára, rezdülésére figyeltem. Mostanában gyakran éreztem azt, hogy olvasni akarok a gondolataiban. Ez most sem volt másképp.

Körülbelül negyed óra és Csoki kellett hozzá, hogy újra feloldódjon a társaságomban, belementem, hogy úgy csináljunk, mintha semmi sem történt volna, de azt már leszögeztem magamban, hogy később erről még beszélni fogunk. Még egy órát maradtam körülbelül, mivel már Papa is hívogatott, hogy nehogy elfelejtkezzek róla. Kihyun Csokival a kezében lekísért engem, a kis zavaró tényező miatt most nem tudtam rendesen átölelni, ez kicsit bosszantott is, de végül is jó hangulatban távoztam. A hazaúton sokat gondolkodtam, végül úgy döntöttem, hogy a szüleimtől kapott nagyobb összeget kiveszem a számlámról. Egy kis kitérőt tettem, a közelben volt egy bankautomata, így gyorsan elintéztem ezt is, otthon pedig egy hosszas készülődés várt rám.

Papa magára vette az öltönyét, amit már reggel felpróbált egyszer, én pedig végül egy sötétszürke öltönynadrág, hozzáillő zakó és egy fekete ing mellett döntöttem. Amíg én nem voltam itthon, Papa elment bevásárolni, vacsorára pedig összedobott egy könnyed menüt, így azt még indulás előtt elfogyasztottuk. A tanítóm azt akarta megmutatni nekem, hogy egyáltalán nincs mit szégyellnem, szóval hívott egy taxit, a sofőrnek pedig kertelés vagy diszkréció nélkül mondta a hely nevét, amiről valószínűleg köztudott, hogy egy melegbár, de szerencsére nem reagált rá különösebben semmit. Én csak kicsit izgulva, teljes csendben ültem a hátsóülésen. Csak is Papa kedvéért mentem bele az egészbe, és annak a reményében, hogy a mai este után abban a tudatban lesz, hogy elfogadtam a „másságomat" és nem emésztem magam többé emiatt. Pedig nem egy ilyen kaland miatt fogom természetesnek venni, hogy most már talán másképp nézek Kihyunra, mint először gondoltam.

Az autóút körülbelül tíz perc volt, fizetés után égő arccal követtem Papát, aki olyan magabiztosan sétált a bejárat felé, mint aki minden nap idejár bulizni. Már kihallatszott a zene is, amint bejutottunk, egy tipikus kinézetű, jól menő szórakozóhely tárult elénk. Még nem volt túl sok vendég rajtunk kívül, tekintve, hogy viszonylag korán volt még, este fél nyolc.

- Szerintem jól fogod érezni magad, ha elengeded magad, hisz teljesen természetes, ami veled történik... - kezdett bele egy kis monológba, de nem igazán tudtam az első mondaton kívül odafigyelni rá, mivel a tekintetemet megragadta az, hogy milyen sok idős férfi jött el ma este.

Papa egyáltalán nem tűnt „kívülállónak", mivel körülbelül öt perce ültünk le egy asztalhoz, egy idős úr, aki szintén drága öltönyt viselt, gátlástalanul közelített meg minket, mesteremet megszólítva hívta meg őt egy italra. Hitetlenkedve, a nevetésemet visszafojtva figyeltem, ahogy elfogadja az ajánlatot, majd amíg a férfi a pulthoz távozott, a fejemet csóválva néztem Papára.

- Látod? Teljesen hétköznapi. Egyáltalán nem kellemetlen - paskolta meg a vállamat, bár hogy őszinte legyek... Kezdtem azt érezni, hogy ez már túlságosan is gyanús. Szerintem ő akarta kiélni a kíváncsiságát.

- Jól van, de azért óvatosan - nevettem el magam megint, miközben elővettem a telefonomat. Az órára pillantva rögtön Kihyun jutott eszembe, hisz valószínűleg most nyitott ki a bár.

Amíg én a mobilomat nyomkodtam, egyre többen lettünk idebent, fiatal fiúk és lányok is érkeztek, de nekem semmi tervem nem volt arra, hogy elhagyjam ezt az ülőhelyet. Először észre sem vettem, hogy Papa már a bárpultnál beszélgetett a férfival, aki meghívta egy italra, én pedig teljesen egyedül maradtam. Körülbelül háromnegyed órán keresztül néztem ki a fejemből, vagy néztem meg, hogy Kihyun tudott-e válaszolni az üzenetemre. Egy darabig tényleg elvoltam, de amikor tizenöt percen belül két idősebb férfi és egy fekete srác is megkörnyékezett engem, kezdett kényelmetlenné válni az egész. Az órára pillantottam, hezitálni kezdtem. Hát nem hiszem, hogy Papa haragudni fog. Sietve tápászkodtam fel az asztaltól, átverekedtem magam a táncoló tömeg szélén, a bárpultnál pedig egyenesen tanítóm felé vettem az irányt. Egy pillanatra megtorpantam, ahogy megláttam, hogy milyen tekintettel nézte őt a bácsi, miközben beszélgettek, nagyon-nagyon szokatlan volt. Tenyeremet Papa vállára tettem, odakapta a fejét.

- Én most megyek, később elmagyarázom, te érezd jól magad, és vigyázz nagyon! - mondtam kicsit hangosabban a füle mellett, nem is hagytam, hogy reagáljon rá, a szövetkabátomba belebújva igyekeztem a kijárat felé.

Mivel gyalog túl messze lett volna, egy taxival utaztam el addig a bizonyos útelágazódásig, onnan pedig emlékezetből indultam tovább. Én csak szerettem volna egy jó estét okozni Kihyunnak. Vagyis vadóckának. Amikor odaértem a bárhoz, hevesen dobogó szívvel, lassan nyitottam be, a hidegtől kipirosodott arccal léptem be. Most legnagyobb meglepetésemre Juan helyett a vörösmókus állt a pultban, kötényt viselt, egy poharat törölgetett éppen, meglepetten pislogott rám. A zene is szólt, három magányos férfi ült külön asztaloknál, csendesen iszogattak.

- Hyunwoo, hát te? - sietett oda hozzám Kihyun, miután megkerülte a pultot.

- Gondoltam megleplek - mosolyogtam rá, karjait dörzsölgetve, már rá is fogott a kabátom ujjára, hogy levegye rólam. Mondjuk, itt tényleg nagyon kellemes meleg volt. - Ma nem előadóként dolgozol? - támaszkodtam meg a bárpulton, miután visszasétált oda, és a személyzetisek fogasára akasztotta fel a kabátomat.

- Ma van Juan kislányának a második születésnapja. A mai fizetésem felét neki adtam, hogy tudjon ajándékot venni - mosolyodott el. Istenem... Hogy lehet valaki ennyire önzetlen?

- Szavakba sem tudom foglalni, hogy mennyire büszke vagyok rád - néztem végig csillogó szemeibe, amire csak szégyenlősen kuncogott.

- Hol voltál, hogy ennyire ki vagy öltözve? - váltott témát hirtelen, számonkérő hangsúlya pedig úgy megdobogtatta a szívemet...

- Majd később elmagyarázom - villantottam felé egy sejtelmes mosolyt, majd mutattam neki, hogy hajoljon közelebb. - Van néhány bankjegy a zsebemben, amit szívesen odaadnék egy vadóckának - suttogtam néhány másodperc hatásszünet után, amikor elhajoltam, egészen elpirult, kicsit ijedtnek tűnt a tekintete.

- De most nem is vagyok átöltözve, meg amúgy is... - kezdett kicsapongóan kifogásokat magyarázni.

- És? A sztriptíztáncosok vetkőzni szoktak, nem? - mosolyodtam el, csak is azért, hogy oldjam a feszültségét.
Lehet furcsának találta, hogy én ezt akarom, de... Úgyis tudom, hogy nem fogadná el a pénzt, hogyha csak úgy bármiféle „ellenszolgáltatás" nélkül odaadnám neki.

- Hyunwoo... - pironkodott, majd a hátam mögé pillantott. Az utolsó vendég is elhagyta a helyiséget.

Kicsit megijedtem, hogy túlzásnak gondolja ezt az egészet, főleg, amikor nem is mondott semmit, csak kisétált a pult mögül. Szótlanul fordultam egyet a tengelyem körül, hogy láthassam mit csinál, de... A szívem kihagyott egy ütemet, amikor átfordította a táblát „zárva" feliratra, majd szavak nélkül biccentett nekem a székek felé.
Oké, nekem annyi.