- Ide tudnád adni a ragasztószalagot, Papito? - szólt oda Juan tanítómesteremnek, miközben a rozoga fémlétra tetején állva tartotta félkézzel a törtfehér, selymes fényű üdvözlőfeliratot.

- Máris viszem, fiam - mosolyodott el a szmokingot és lakkcipőt viselő öregúr, kezében az említett tárggyal.

Én mindeközben a bár színpadja mellett ácsorogtam, izzadó tenyérrel, izgulva pillantottam körbe. Az időpont közeledtével egyre inkább úgy tűnt, minden a helyére került. Amikor fél évvel ezelőtt először betettem ide a lábam, sosem gondoltam volna, hogy így is látni fogom ezt a helyet, teljes, valódi pompájában. Tekintetem összetalálkozott Papáéval, ahogy ő szorgalmasan készítette a fekete, gyöngyházfényű krémszín és arany léggömbcsokrokat. Egy esetlen mosollyal biccentettem a folyosó felé, apai mosolyára pedig egy nagy levegőt véve el is indultam az öltöző felé. Ráfogtam a kilincsre, majd éppen kopogni készültem, amikor odabentről hajszárító hangja hallatszott, mellette pedig egy halk, angyalhang is. Egy fülig szerelmes mosollyal nyitottam be végül, a tükörben pedig pont rám szegeződött az én kincsem tekintete. Eközben Csoki békésen szundított egy számára vett kiságyban az asztal mellett.

- Na, izgulsz már? - siettem is be, rögtön behúzva magam után a nyílászárót. Az öltöző is új arculatot kapott, akárcsak a bár egésze. A hetvenesévek amerikai gimnáziumaira emlékeztető fémszekrények helyére egy tükrös asztal és egy modern gardróbszekrény került.

- Nem jobban, mint te - lépkedett oda hozzám, a csokornyakkendőmet igazítgatva, csillogó szemekkel nézett fel rám. Ő is alkalomhoz illően öltönyt viselt, sminkje visszafogott és elegáns volt.

- Pedig ez a te napod, egyetlenem - csúsztattam kezeimet derekára, kedvesem pedig a nyakamat átkarolva rögtön egy csókba invitált. - Annyira remélem, hogy minden rendben fog menni - mormoltam ajkaira, majd néhány apró puszi után kezét megragadva hajoltam el.

Még megvártam, hogy befejezze az utolsó simításokat a frizurájával, majd együtt indultunk ki a többiekhez. Annyi érzés kavargott bennem, amikor végignéztem a több hónapnyi munkánk eredményén. A Beantown, korábban lepukkant sztriptízbár már csak nyomokban tartalmazta eredeti állapotát. A fehér márványasztalok, a luxust idéző aranyozott, rózsakvarcszínű bársonypárnákkal készült székek, a reflektorfények hangulatát visszaadó led-lámpák, az újraburkolt színpad, a letisztult porcelánvázákban lévő szobanövények pont olyan hangulatot teremtettek idebent, mint amilyet a hely új tulajdonosa megálmodott. Egyedül a padló maradt a régi egy kis utókezelést követően, a falakat újrafestettük, a bárpult pedig az asztalokkal megegyező munkalapot kapott, kívülről pedig csillogó, opálosan színjátszó mozaikborítást. És ezt mindet mi hárman tettük lehetővé.

- El sem hiszem, hogy ma újra kinyitok - szusszant fel Kihyun, odabújva hozzám, éppen ekkor érkezett meg az élőzenéért felelős jazz-duó, Papa köszöntötte is őket, illetve egy gyors eligazítást is tartott a két középkorú, jólszituált férfinak.

- Annyira büszke vagyok rád - döntöttem a homlokomat az övéhez, majd a szemeimet lehunyva simítottam tenyeremet az arcára, hüvelykujjammal cirógattam puha bőrét, mivel láttam, hogy elkezdett lefelé görbülni a szája. Szavak nélkül vigasztaltam, majd egy szoros ölelésbe vontam testét.

A kis meghitt pillanatunknak az vetett véget, hogy Juan felemelte hangját, az órára pillantva őt is átjárta a nagy esemény előtti pánik, már csak fél óra volt az új Beantown megnyitóünnepségének kezdetéig. Kihyun egy kissé szomorkás mosollyal húzódott el tőlem, az egymás mellett álló segítőinkhez sétált. Először Papa nyakkendőjét igazítgatta, majd a latinos kollégája inggallérját, beszélt nekik pár szót. Egy ábrándos vigyorral az arcomon figyeltem őt, főnökszerepben csak még jobban elvarázsolt.

Hamarosan kinyílt a bejáratiajtó, ezzel jelezve, hogy most már fogadjuk a vendégeket a jeles eseményre, amelyet egy tábla is jelzett az utcán. Elsőként Juan párja, az alacsony termetű, hosszú, fekete hajú Dita és a tündéri kislányuk, Solana érkezett. Az apuka boldogan köszöntötte kis családját, majd rózsaszín tüllruhát viselő kishercegnőjével a karján intett nekünk. Amióta megtudtam az igazat, Juanról is gyakran eszembe jutott, hogy egyébként ő sem él tisztességes életet, de... Mindent a családjáért tett. És én becsültem őt, amiért ennyire szereti, óvja őket. Jókedvűen beszélgettünk, egészen addig, amíg meg nem érkeztek a következő vendégek, vagyis a legközelebbi kollégáim. A karácsonyi vacsorán történtek után az újévi partin már nem menekülhettem - nem mintha akartam volna - így felfedtem a srácoknak, hogy valójában mi is a kapcsolat köztem és a vöröshajú szépség között. Meglepően jól fogadták, amikor pedig egy hajnalba nyúló felújítás után hullafáradtan meséltem nekik a projektünkről, megígérték, hogy eljönnek a megnyitóra. A három munkatársam és kísérőik elképesztően elegánsan érkeztek. Ekkor már sokkal jobban kiült a stressz Kihyunom arcára, a terem elkezdett megtelni. A hely nem túl nagy méretéből adódóan már ennyien is egy valóságos tömegnek érződtünk. Az ünnepély hivatalos kezdése után öt perccel már az összes szék foglalt volt, jazzkedvelő idősekkel, Papa professzor barátaival, néhány fiatal is tiszteletét tette, Fabiano úr is megérkezett, végül pedig egy újságíró foglalt helyet a bárpultnál. Sokba került, de muszáj volt elintéznem, hogy a hely kapjon némi sajtófigyelmet. Annyi energiát, pénzt és szeretetet beleöltünk ebbe a szórakozóhelybe, nem hagyhattam, hogy ugyanúgy járjon, mint sztriptízbár képében. Amikor már nem volt több kapacitásunk, becsuktam az ajtót, majd amint lekapcsoltak a fények, a figyelem a színpad felé irányult, visszalépdeltem az emelvény mellé, Papa oldalán állapodtam meg. Olyan büszkén állt az én Kihyunom mellett...

- Milyen sokan kíváncsiak ránk - suttogtam oda tanítómesteremnek, aztán mielőtt bármit válaszolhatott volna, a közönség nyüzsgése egyre-egyre alábbhagyott, Juan cipője kopogott a színpad deszkáin.

A sokszor komolytalan férfi most hátrazselézett hajjal, kihúzva magát kezdett bele nyitóbeszédébe, mosolyogva pillantottam kedvesemre. Idegességében ajkait harapdálta, ujjait morzsolgatta. Papa is észrevette, hogy mennyire izgul, így vállát átölelve nyugtatgatta, én pedig az emberek reakcióját figyeltem. Egyelőre úgy tűnt, minden a tervek szerint halad. Amint Juan végszóként felkonferálta az est legszebben ragyogó csillagát, vagyis az én énekes madaramat, tapsvihartól lett hangos a terem. Még utoljára én is megszorongattam a kezét, majd amint ő állt a mikrofon mögé, követtem is a bárpultosunkat, és a megbeszéltek szerint elkezdtük szétosztani az üdvözlőpezsgőket, miután Kihyun is személyesen köszöntötte a megjelenteket. Meghatottan, talán egy kissé könnyfátyolos szemekkel álltam meg útközben, amikor az együttes is elfoglalta a helyét, és felcsendült az első dal.

Igen. Megcsináltuk. Valóra váltottam az álmodat, egyetlenem.

Igyekeztem hatékonyan végezni a rám bízott feladatot, de hatalmas nehezítő tényező volt az, hogy folyamatosan libabőrös lettem Kihyun hangjától. Valami elképesztő lett a hangosítás. Össze sem lehetett hasonlítani a korábbival. Párszor kerestem a kollégáim tekintetét, elismerően bólogattak, én pedig nem is lehettem volna büszkébb. A vendégek minden figyelmüket az előadásra fordították, amint a szerelmem az utolsó dal végére ért, derékszögig meghajolt, a teret pedig egy újabb tapsvihar töltötte be. Én már ott vártam a színpad mellett, szinte beleugrott a nyakamba, arca ragyogott a boldogságtól.

- Mondtam már, hogy nagyon-nagyon büszke vagyok rád? - öleltem át derekát jó szorosan, arcomat nyakába temetve borítottam be őt csókokkal.

- Egy párszor - kuncogott a fülem mellett, majd ahogy elhúzódott és felnézett rám, láttam rajta, hogy meg akar csókolni, de itt illetlenség lett volna, akkor is, ha a félhomályban, itt félrehúzódva egyáltalán nem voltunk szem előtt. - Annyira hihetetlen érzés volt. Én bizonyára álmodok most - fogta arcomat tenyerei közé, majd egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal bújt vissza a karjaim közé. - Az emberek jól érzik magukat - mormolta halkan, ahogy végignézett a közönségen.

Időközben Papa váltotta az előadóművészünk helyét, mondott egy toastot, a poharak koccanása után újabb taps hangzott fel, az est hátralévő részében pedig a hangszeres duó szolgáltatta a háttérzenét. Juan visszaállt a pult mögé, az emberek feszült figyelmének vége szakadt, jókedvű csevegések olvadtak egymásba, néhányan az asztalukat is elhagyták, hogy leadják italrendelésüket, a jövés-menéstől pedig élőbbé változott a hely, mint valaha. A latinos barátunk tudta jól, hogy az ő megélhetése is a mai este kimenetelétől és visszhangjától függ, így különös odafigyeléssel szolgálta ki az újságíró minden kérését.

Az óra éjfélt ütött. Az ünnepségből még másfél óra volt hátra, de én, Kihyun - lábai előtt a pórázra kötött Csokival - és Papa már szövetkabátban ácsorogtunk a színpad mellett, utolsó konzultációt tartva Juannal. A temperamentumos férfi szoros ölelésbe zárt először engem, majd mesteremet is, akit az itteni munkálatoknak köszönhetően ismerhetett meg. Elköszöntünk tőle, majd elindultunk az ajtó felé. Papa után szólt Fabiano úr, egy biccentéssel jeleztem neki, hogy mi kint várjuk meg őt. Hiába volt már április, az idekinti hőmérséklet éppen csak elérte a tíz fokot, kedvesem hideg kezecskéjét elkapva raktam zsebre, mint a megismerkedésünk idején. Pár másodpercig csendesen szemeztünk a holdfényes utcán, melyet újra bevilágított az a bizonyos neonfény, azonban piros szín helyett meleg fehéren ragyogta be a környéket. Nem tudta elrejteni, hogy súlyos gondolatok gyötrik.

- Annyira örülök, hogy minden jól sült el. Már előre látom, hogy olyan sikeres lesz a hely, mint azt gondolni sem mertük - igyekeztem elterelni figyelmét a mai nap további részéről, mielőtt válaszolni tudott volna, egy autó hangjára lettünk figyelmesek a távolabbi utcasarok felől.

Mind a ketten odakaptuk a fejünket, Csoki is abba az irányba fordult. A kocsi megállt, egy férfi szállt ki belőle, de a telihold erős fénye miatt leginkább csak sziluettjét láthattuk. A felettébb ismerős sziluettjét.

- Főnök? - szólalt meg Kihyun a ledöbbentség miatt akadozva, egykori felettese mintha csak azt akarta volna mondani neki, milyen szép munkát végzett, majd visszaült autójába, intett, és eltűnt az éjszakában. - Még ő is eljött - szusszant egy nagyot pár másodperc után, majd egy halvány mosollyal az arcán bújt oda a vállamhoz.

Az én arcomra is egy nagy mosoly fagyott. Ironikus, nem igaz? Sosem kedveltem őt, leginkább azért, mert az első találkozásunk nem volt ideális, most pedig olyan volt, akárcsak egy jótevő látomás. Jó érzéssel töltött el, hogy örült Kihyun sikerének.

Néhány pillanat múlva megérkezett Papa is, így elindultunk a szemben parkoló autónkhoz. Én ültem a volánhoz, kedvesem a hátsóülést foglalta el Csokival, mesterem pedig az anyósülést. Egész hazaút alatt fel-felpillantgattam a visszapillantóba, a szívem máris kezdett darabokra hullani a bánattal teli szemek láttán. Az út most kínzóan hosszan telt, amint leparkoltam a lakóépület előtt, és mellém ért a szerelmem, karjára fogtam.

- Papa - köszörültem meg a torkomat - mi még sétálunk egy kicsit, addig te bepakolsz az autóba? - küldtem felé egy bocsánatkérő tekintetet is, hisz sosem hagytam volna, hogy a segítségem nélkül, egyedül végezze el ezt a feladatot, de... Beszélnem kellett a kicsikémmel. Kettesben.

Papa természetesen nem ellenkezett, így el is indultunk a város fényei által kivilágított késő esti utcán, kézen fogva, Csoki társaságában. Kihyun csendes volt, lehajtotta a fejét is.

- Mondtam, hogy nem kell ilyen sokáig maradnunk, így most alvás nélkül kell elindulnotok arra a hosszú útra - sóhajtott fel megremegő hangon, nem csak szavai, de érintése is gondoskodó volt, ahogy hüvelykujjával cirógatott.

- Majd alszom a repülőúton, ne aggódj. Olyan férfinak ismered a vőlegényed, aki kihagyja a jegyese legfontosabb pillanatát? - emeltem fel kezünket, hogy most már korántsem üres gyűrűsujjára puszilhassak.

Március másodikán volt a századik napja a kapcsolatunk hivatalossá tételének. Koreai hagyomány szerint én is megajándékoztam a páromat egy gyűrűvel, azonban a mi esetünkben nem csak a köztünk lévő szoros köteléket és egy reményteljesen hosszú kapcsolatot szimbolizált, hanem a jövőre tett ígéretemet is. Azon a napon megkértem a kezét. Egy gyönyörű ezüstkarikagyűrűvel. De sajnos úgy alakult, hogy mindennek ellenére nem tartózkodhattam tovább az ország területén, így muszáj volt megvennem a repjegyeket.

- Olyan rossz az időzítés... Boldognak kéne lennem, de közben azt érzem, hogy elszakítják tőlem a másik felem - emelte fel tekintetét az ég felé, jólesően hunyta le szemeit, ahogy a szembeszél belekapott eddig rendezett tincseibe.

- Csak három hétre, picúr - kuncogtam halkan. Ezt mondtam neki, viszont mindeközben tudtam jól, hogy én sem fogok kevésbé szenvedni. Talán ekkor még fel se fogtam igazán, hogy majdnem egy hónapig nem érinthetem, nem érezhetem az illatát, nem csókolhatom meg, nem hallgathatom a szívdobogását, a halk szuszogását.

- Az borzalmasan sok idő. Egy napot sem bírok ki - morgolódott az orra alatt, ezt pedig szívfájdítóan aranyosnak találtam.

- Majd minden nap telefonálunk, jó? Veled leszek egész nap. Le merem fogadni, hogy pár nap után már inkább idegesíteni foglak - próbáltam jobb kedvre deríteni. Persze, tudtam jól, hogy mi miatt volt ennyire lehangolt, de csak később akartam felhozni a dolgot.

- Vagy majd inkább én téged, mert a végén még szó szerint veszem azt az egész napot - sütötte le szemeit, mintha már egy kicsit elmosolyodott volna. - A szüleid mit fognak szólni ehhez? - forgatta meg ujjamon az övével megegyező, összeillő gyűrűt. Megint nagyon elkomolyodott...

- Hát, majd kiderül. Biztos nem számítanak rá, hogy a szinte nulla szociális élettel rendelkező fiuk vőlegényként fog hazatérni, úgy, hogy ráadásul ők semmit sem észleltek az egészből - nevettem el magam.

Időközben már a távolban látszott a ködös kikötő is. Annyira varázslatos látvány volt még mindig, pedig az utóbbi időben gyakran sétáltunk erre. Nem tudtam betelni vele ennyi alkalom után sem. Pont úgy, mint az én Kihyunommal. Boston az otthonommá vált, akárcsak az a különleges személy, akit ez a csodás város nekem adott. A búcsú nem örökre szólt, mégis kezdett összeszorulni a torkom, ahogy a lassan hullámzó vizet és a benne visszatükröződő felhőkarcolók fényeit néztem.

Most nem időzhettünk el sokáig, egy idő után már csak csendben ölelkeztünk, hosszú csókot váltottunk, mielőtt visszatértünk a lakóház parkolójába. Papa arca nem csak a nehéz bőröndök cipelése miatt volt olyan fáradt, egyébként sem bírta az éjszakázást, de ő sem akart hallani sem arról, hogy nem megyünk el a Beantown megnyitójára. A gépünk reggel fél hatkor indult, így muszáj volt egy óra után elindulni a külterületen lévő reptérre. Az út nagyon hosszú volt, nem csak légiforgalom szempontból volt zsúfolt a hely, de a parkolóhely keresés is beletelt majdnem húsz percbe, már fél hármat mutatott az óra, amikor odaértünk a főbejárathoz. A hatalmas kijelző vakítóan hatott, az utánunk húzott bőröndjeink hangja pedig teljesen egybeolvadt a sok utazó okozta hangos nyüzsgésbe. Hát... Elérkezett az idő. Egy ideig szótlanul ácsorogtunk az induló és érkező járatokat mutató tábla előtt, aztán elindultunk a csomagvizsgáló felé, én és Papa mentünk elől, egészen addig, amíg be nem furakodott közénk az én kicsikém, elkapta mindkettőnk kezét, összefonta az ujjainkat.

- Olyan hálás vagyok, hogy kaptam az élettől egy családot - nyomott egy-egy puszit először az én kézfejemre, majd a Papáéra is.

Hirtelen nem is tudtam mit mondani, tanítómesterem pedig annyira meghatódott, hogy szemüvege alatt meg kellett törölnie szemeit. Mivel ezen a szakaszon kicsit nyugodtabb volt, félrehúzódva készültünk fel lélekben a búcsúzkodásra. Először leguggoltam Csokihoz, halkan gügyögve neki jól megsimogattam fejecskéjét.

- Vigyázz az én Kihyunomra, rendben kishaver?

Egy nagy sóhajjal álltam föl, egyenesen a gazdi hatalmas, valósággal megbántottságot sugalló szemeivel találtam szemben magam.

- Ne menj, kérlek! És te se, Papa - biggyesztette le alsó ajkát, tekintete pedig kezdett elhomályosodni.

- Elhiheted, hogy sokkal szívesebben maradnék, de akkor kitoloncolnak. Tudod, csak három hét, kibírjuk, nem igaz? - döntöttem homlokomat az övének, játékosan újra és újra megismételtem a mozdulatsort.

- És honnan tudod ilyen biztosra? A cég azóta sem válaszolt a kérvényedre, lehet már nem is fogják megújítani a vízumodat, akkor mit csinálunk? - ütötte ökölbe szorított kezeit a felkarjaimra, már éppen majdnem elnevettem magam, amikor hosszú idő után először megszólalt Papa.

- Fiatal úr! - szólt rám meglepetten, ugyanakkor szinte már fenyítő hangsúllyal, a nyakamat behúzva vigyorodtam el, Kihyunom pedig teljesen összezavarodva nézett hol engem, hol a mellettem állót. - Te nem is mondtad el neki, hogy már két hete megérkezett a levél? - kért számon atyai szigorral, szerencsére már egy mosoly játszott szája sarkán.

- Most akartam elmondani. Hogy ne szomorkodj, mert már biztos, májusban újra munkáltatói vízummal térek vissza. Egy évre leszerződtettek - fogtam meg jegyesem kezeit, majd bocsánatkérően csókolgattam meg arcát. Szinte látszott az a pillanat, amikor felfogta.

- Te tényleg betartod az ígéreted - mosolyodott el végül, majd csak röviden puszilt ajkaimra. Még ennyi idő után is szégyenlős volt Papa előtt, ahogy én is.

- Ideje mennünk, Mókus - öleltem át még egyszer utoljára, majd mesterem is így tett, súgott neki valamit, amire ő bólogatással válaszolt, megsimogatta a nagyot nőtt Csoki hátát, majd egy rövid intés után az útleveleinket elővéve indultunk meg a kapuk felé.

A repülő pontban öt óra harminckor felszállt, de a szívemet itt hagytam.

Biztos helyen.

Egy sötét barnás-vöröses hajú, hosszú, világosbarna szövetkabátot viselő fiúnál, aki egy apró, őzbarnaszínű kutyát sétáltat.

___________________________________________
Hát, a végére értünk! Nagyon hálás vagyok, amiért ennyien olvastátok a történetet, így ezen részt követően is szeretnék kedveskedni nektek egy kicsit, erről a később publikálásra kerülő "Utószó"-ban olvashattok!

Ti vagytok a legjobbak, drága olvasóim! ♥