Ahogy megtörte a csendet, méghozzá azzal, hogy végre elárulta nekem a nevét, nem tagadom, kicsit bedobbant a szívem. Amióta először szemtől szemben álltunk egymással, gyakran eszembe jutott a könnyáztatta arca. A gyönyörű, könnyáztatta arca Kihyunnak. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak egy széles mosollyal időzött el tekintetem rajta, de aztán vissza is tértem a munkához, hisz nem akartam, hogy furának találjon engem.

- Kihyun, egyébként ha azért lemondtál valami programot, mert jöttem megjavítani az ajtót, csak szólok, hogy... - álltam fel a percek óta tartó térdelésből kicsit nehézkesen - Már kész is vagyok. Úgyhogy nem is zavarok tovább, ha dolgod van - fordultam szembe vele, miközben hátranyúlva, nem is odanézve becsuktam magam mögött a nyílászárót. Zene volt füleimnek, hogy rendesen becsukódott.

- Ilyen hamar? - látszott kis pofiján őszinte meglepettség, fel is tápászkodott a kanapé karfájáról. - Mennyi is az idő? - tette fel halkan ezt a kérdést saját magának, miközben a telefonját kereste, addig én elkezdtem összepakolni a szerszámokat.

- Öt óra lesz pár percen belül - adtam választ a karórámra pillantva, amire mintha elgondolkodott volna.

- Akkor egy vacsora belefér még neked? - ácsorgott a kávézóasztal előtt, nagy szemekkel, de iszonyatosan édes, komoly arckifejezéssel bámult rám, majd a kis konyhája felé biccentett fejével.

Ahogy feltette ezt a kérdést, annyi minden átfutott az agyamon... Nem is tudom, mintha otthon éreztem volna magam? Kellemes melegség járta át a lelkemet, de lehet, hogy a koreai ételek illata is hozzájárult ehhez, meg alapból jó, családias hangulatot keltett, ahogy a kis Csoki kutyus összekuporodva szunyókált a kanapén. Kihyun nagyon jó vendéglátó, ezt pedig mindenképpen szavakkal is ki akartam neki fejezni az étkezés után. Lelkesen bólintottam párat, majd sarkon fordultam, rögtön tudtam, hogy hol kell keresnem a termosztátot. Említette már, hogy az ajtó eddig nem szigetelt valami jól, ezt pedig meg is éreztem, amint kibújtam a kabátomból érkezés után, úgyhogy gondoltam most már nem menne kárba, ha jól feltekerné a fűtést. Nem is szóltam semmit, a gombok gyors értelmezése után el is kezdtem beállítani a hőfokot, amikor Kihyun apró termetével hirtelen beoldalazott közém és a fal közé, vissza is csavarta a kapcsolót minimális melegítésre.

- Hyunwoo, ne haragudj, ha fázol, de ugyanabból az okból kifolyólag nem lehet, mint amiért nem pénzzel fizetek a munkádért, hanem étellel - adott magyarázatot feszengve, mondata végére pedig teljesen elhalkult, mintha tényleg szégyellné magát.

- Én szeretnék bocsánatot kérni, meg kellett volna kérdeznem - mosolyodtam el, egyik tenyeremet vállára simítva, majd elléptem tőle.

- Felejtsük el - sütötte le a szemeit, miközben elindult a konyha felé.

Én is utána mentem, mivel ez is egy amerikai konyhás lakás volt, így itt is egy térben helyezkedett el a nappalival, egy térelválasztóként funkcionáló pult előtt volt kettő szék. Megszakadt a szívem, ahogy a hiányos felszerelésű helyiségben igyekezett minél gyorsabban összekészíteni két terítéket, amit ízlésesen helyezett le az említett pultra. Én csak minél több mindent megtudtam róla, annál jobban meg akartam őt ismerni. Hogy miért kell ilyen körülmények között élnie. Hogy még csak kellemes meleg sem lehet a lakásában. Ezen elmerengve, a falnak támaszkodva figyeltem, ahogy szorgoskodik, mire kiszakadtam a gondolatmenetemből, már csillogó szemekkel, összetett kezekkel mosolygott rám, azt várva, hogy reagáljak valamit a terítékre. Milyen büszke volt az „alkotására"... Mondjuk kétségkívül nagyon finomnak tűnt a főétel, mellette pedig még egy kis rizst is felszolgált nekünk, egyetlen kistányéron. Vizet is öntött kettő pohárba, fém evőpálcikát helyezett a tálak mellé.

- Hmm, már most látom, hogy nagyon finomat fogok vacsorázni - simogattam korgó hasamat körkörös mozdulatokkal, miközben egy nagy vigyor fagyott az arcomra. Nem tudtam hogyan fejezhetném ki a hálámat, amiért minden nehézség ellenére igyekezett egy hagyományos, otthoni vacsorát varázsolni elém.

- Jó étvágyat, remélem ízleni fog - mosolyodott el, ahogy leültünk a két székre.

Őszintén, már az első falat után majdnem bekönnyeztem, annyira jól esett hazai ízt érezni, arról nem is beszélve, hogy mennyire ízes és pont kellően sós volt az étel. Nem volt nagy adag, persze megértettem, hogy miért, de annyira fenséges volt, hogy legszívesebben még öt tányérral ettem volna belőle. Kihyun jó szakács ezek szerint. Mivel láttam félszemmel, hogy nem egyenlően osztotta el az adagokat, és nekem többet tett a tányéromra, én igyekeztem kevesebb rizst enni, hogy ő is jóllakhasson. Egész békés volt, ahogy csak az evőpálcikák koppanása, a rágcsálásunk és Csoki halk horkolása hallatszott, de... Gondoltam beszélgethetnénk.

- Mennyire szeretheted a kiskutyádat. Még szerencse, hogy el tudtam kapni, hisz nagyon szomorúnak tűntél - jegyeztem meg csak úgy, valami témaindítónak, egy indokolatlan mosoly közben. Hirtelen nem is mondott erre semmit, csak felkönyökölt a pultra, arca pedig egészen kipirosodott.

- Hát... Két hónappal ezelőtt fogadtam őt be az utcáról. Akkor még tényleg nagyon pici volt, így elvittem állatorvoshoz, szerencsére nem esett baja, amíg egyedül volt odakint - vett egy nagy levegőt, amit hosszan fújt ki. - Úgyhogy ha elveszíteném őt, akkor újra egyedül maradnék - mondta ezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem emelte fel tekintetét a tányérjáról. - De egyáltalán nem vicces, hogy sírtam, mert megvolt rá az okom - ráncolta a szemöldökeit, mintha valósággal duzzogott volna, én pedig meglepetten pislogtam rá.

- Jaj, egyáltalán nem azért mondtam, hogy viccet csináljak belőled - emeltem fel a kezeimet védekezően, majd egy újabb halvány mosollyal az arcomon hajoltam közelebb, tekintetét keresve. - Ne haragudj, nem akartam érzéketlen lenni, gondolhattam volna, hogy nem szívesen beszélsz erről - simítottam meg hátát amolyan nyugtatásként, de amint észrevettem magam, elhúztam a kezem.

- Nem haragszom - szusszant fel, majd ivott egy korty vizet, folytatta az étkezést.

- Akkor jó - somolyogtam az orrom alatt, majd agyalni kezdtem, hogy miről beszélhetnénk. - Régóta élsz itt a városban? - kérdeztem rá, miközben hosszú szüneteket tartottam az utolsó falatok elfogyasztása között, hogy minél tovább tartson a közös vacsoránk. Még csak most tűnt fel igazán, ahogy nézhettem őt, hogy milyen megtört volt az arca. Biztosan az alváshiány miatt.

- Nem tudom mi számít régótának, de már egy ideje - adott egy eléggé homályos választ, amire csak bólintottam párat. Igazából tudtam volna még kérdezni ezt-azt, de láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

Úgy sajgott a szívem... Olyan lelkesen készítette elő ezt a finom vacsorát, mosolygott is már a társaságomban, de nem éreztem azt, hogy szívesen ismerkedne velem. Talán neki nem esik jól valaki olyannal tölteni az időt, aki ugyanonnan származik, mint ő? Én is elcsendesedtem, hiába volt borzalmasan kínos csak így hagyni, hogy a levegőben lógjon ez a beszélgetés. Lassacskán be is fejeztem az evést, egy húzásra megittam a hűs vizet, majd felálltam a helyemről.

- Nagyon szépen köszönöm, kicsit legalább otthon érezhettem magam a mennyei főztödnek hála - mosolyodtam el akkor is, ha valamelyest elszomorodtam az imént, fel is vettem vele a szemkontaktust, látszott, hogy örült a dicséretemnek. Milyen aranyos.

- Egészségedre - biccentett egy halvány mosollyal, majd sietve összeszedte a tálakat, a poharakat, az evőeszközöket, de csak berakta a mosogatókagylóba.

Nem tudtam, hogy már mennem kéne-e, így gondoltam, addig megnézem Csokit, de ő továbbra is mélyen szunyókált. Éppen megcirógattam volna a puha hátacskáját, amikor leült mellé Kihyun, és ő kezdte el simogatni kiskedvencét.

- Most már nem kell majd bezárnom téged a szobába, amíg nem vagyok itthon - kezdett halkan gügyögni a lassan ébredező szőrgombócnak, bele is mászott gazdájának az ölébe.

Olyan „miért is ne?" alapon én is helyet foglaltam, és csak... Újra beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy amikor szeles volt az idő, gyakran kifújta a bejárati ajtót a huzat, és mivel féltette Csokit, inkább bezárta az egyetlen kulccsal zárható helyiségbe, a hálószobába. Aztán elég részletesen, indulatosan elmondta azt is, hogy hogyan szökött el ez a kis vakarcs. A közelgő vihar elől be akart húzódni egy üzletbe, meg egyébként is vásárolni akart, de amint meglátták, rászóltak, hogy nem hozhat be állatot, így bármennyire is könyörgött a biztonsági őrnek, odakint ki kellett kötnie, és bármennyire is sietett, mire visszament hozzá, valószínűleg egy mennydörgés hallatára ijedtében futni kezdett. Szegénykém... Akkor biztosan ez a vitás helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy idegességében sírt. Annyira késztetést éreztem rá, hogy röviden megöleljem, hogy utólagosan megvigasztaljam, akkor is, ha nagy eséllyel már túltette magát a történteken, de nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. Így csak irigykedve néztem, ahogy Csokit ölelgette, puszilgatta.

Nem is tudom hogyan történt, de annyira beleélte magát abba, hogy az egyetlen kis társáról beszélt nekem, hogy már este hét óra is elmúlt, odakint koromsötét lett volna, ha az utcai lámpák és az épületek nem adtak volna némi világosságot.

- Oh, lassan indulnom kell - húzta a száját, miközben az én karórámon nézte meg, hogy mennyi az idő, kíváncsi tekintettel pillantottam rá. Nagyon érdekelt, hogy hová mehet, de inkább most nem kérdeztem rá.

- Akkor én sem zavarok tovább - tápászkodtam fel a kanapéról vele együtt, ráérősen lépdeltem el a fogasig, hogy leakaszthassam a meleg kabátomat.

- Tényleg nagyon köszönöm a segítséged! - emelte fel hangját egy kicsit, mivel időközben a fürdőszobába sietett.

Én úgy gondoltam, hogy illetlenség lenne, ha nem kísérne ki, úgyhogy arra jutottam, megvárom őt. Amíg készülődött, addig nekem muszáj volt Csokival játszanom, mivel legalább ötször körbeugrált, ezzel kifejezve szándékait. Öt perc se telt el így, Kihyun komoly arccal lépett ki a fürdőszobából, de valósággal ragyogott. Látszott, hogy felvitt egy kis sminket az arcára, talán még a szemeit is kihangsúlyozta egy picit. Így már nem tűnt annyira kimerültnek... Megszólalni sem hagyott időt, sietve töltötte meg a padlón lévő tálat kutyakajával, majd a szobába menet belebújt a kabátjába is. Egy táskával tért vissza, illetve kulcsokkal a kezében.

- Szia Csoki, jó legyél! - köszönt el kutyusától, még utoljára megsimogatva fejét, majd kinyitottam neki az ajtót. - Most először csinálom ezt, amióta ideköltöztem - nevetett halkan, keserűen, miközben a félhomályos folyosón ácsorogtunk, ő pedig bezárta lakását.

- Igazából, én nagyon örülök, hogy végre biztonságban vagytok - mosolyogtam őszintén, kezeimet hátam mögé rakva sétáltam mellette, ahogy elindultunk a hosszú lépcsőkön lefelé.

Abszolút nem volt okom panaszra, hisz sikerült a tervem, elhúztam annyira a készülődést, hogy talán... Elkísérem őt. Menjen akárhová is. Remélem nem bánja.

Amint kiléptünk a lakóház elektromos kapuján, hűvös szellő fújt az arcunkba, megborzongva kezdtem végiggombolni szövetkabátomat, ahogy elindultunk valamerre. Az első két percben még ismerős volt a környék, de aztán már nem, szavak nélkül sétáltam mellette, néha félszemmel arcát nézve. Nagyon-nagyon furcsán éreztem magam, mert egyszerűen nem akartam magára hagyni őt ebben a nagy városban. Pedig ő már egészen biztosan több mindent átélt itt, mint én, szóval inkább mondjuk úgy, hogy én nem akartam nélküle lenni.

- Errefelé laksz? - kérdezett rá, de ajkain egy kis mosoly látszott.

- Nem-nem, csak gondoltam... - vörösödtem el egy kicsit, de szerencsére ezt nem láthatta. - Elkísérlek. Akkor is, ha fogalmam sincs, hogy hová megyünk - vontam vállat egy mosollyal, miközben a szembe jövő járókelők miatt néhány másodpercre be kellett sorolnom mögé.

- Hmm - hümmögött fel, de szinte le lehetett olvasni az arcáról, hogy jót szórakozik rajtam. Csak hajrá. Inkább nevessen ki, mint hogy sírdogáljon. - Dolgozni megyek éppen - árult el ennyit, miközben álmodozó tekintettel nézett fel az előttünk lévő kivilágított felhőkarcolókra, lelassította lépteit addig, amíg teljesen meg nem állt, majd szinte fájdalmas arccal hunyta le szemeit, lehajtotta fejét.

Először is, nem csak a fagyos szél, hanem a varázslatos látvány miatt is tetőtől talpig libabőrös lettem, ahogy szemeiben visszatükröződtek a fények, puha haját pedig lágyan megmozdította egy igazi őszi, hűvös szellő. Aztán viszont... Aggódni kezdtem.

- Minden rendben? - tettem meg sietve azt az egy lépés távolságot, ami közöttünk volt, erősen fogtam felkarjára, kicsit mintha elgyengült volna, attól tartottam, hogy mindjárt összeesik itt előttem.

- Igen, mindig megszédülök, amikor sokáig nézem - dörzsölte meg szemeit egy lágy mosollyal, de az igazat megvallva, nem hittem neki. A saját szemeimmel láttam, ahogy eltorzult az arca a fájdalomtól.

- Gyere - fogtam meg kezét sokkal gyengédebben, néhány méterre tőlünk volt egy buszmegálló, amihez egy pad is tartozott.

Mivel egyáltalán nem ellenkezett, még jobban aggódni kezdtem, ahogy lehajtott fejjel üldögélt, leguggoltam elé, hogy szemeibe nézhessek. Kicsit mintha elsápadt volna. Bár ezekben a fényviszonyokban lehet, hogy rosszul láttam, mindenesetre vártam, hogy mondjon valamit, de csak nagy levegőket vett, amiket hosszan fújt ki.

- Néha ez történik, amikor huzamosabb ideig sok stressz ér. Mindjárt jobban leszek - tett egy kis vallomást karjait hasára szorítva dőlt előre.

- Ne menjünk inkább haza? Úgyis azt mondtad, hogy ma nem tervezel menni sehová - támaszkodtam meg térdein. Úgy sajnáltam... Ha nem mondtam volna, hogy én hamar kész leszek, és emiatt nem kell lemondania a programját, most otthon pihenne.

- Nem-nem, csak kérek két percet - szusszant egy nagyot, én pedig nem tudtam mást tenni, csak figyelni, ahogy szenved. Vajon olyan helyen dolgozik, ahol tud pihenni, ha nincs jól? Remélem nem fogják elküldeni. Úgy tűnik, hogy így sem keres valami sokat.

- Ne haragudj - kértem előre bocsánatot, majd zsebébe nyúlva magamhoz vettem a telefonját, csak is azért, hogy beleírhassam a telefonszámomat. - Ha bármikor úgy érzed, hogy szükség van rám, hívj nyugodtan. Akár az éjszaka közepén is - simogattam meg lábszárát, majd visszatettem a készüléket az eredeti helyére.

Nem is mondott semmit, csak bólintott párat, néhány másodperc után pedig fellélegezve dőlt hátra.

- Jobban vagy? - mosolyogtam rá. Őszintén, már kezdtem elzsibbadni ebben a pozícióban.

- Most már túlélem - nevetett halkan, keserűséggel a hangjában, majd lóbálni kezdte lábait, csak ekkor láttam meg, hogy most nem abban a bokacsizmában volt, mint múltkor, hanem fekete bakancsokban, az egyik fűzője pedig ki volt oldódva. - Jaj már... - vette észre ő is a szemöldökeit ráncolva.

- Majd én - kuncogtam fel, majd lábacskáját térdemen megtámasztva kezdtem masnit kötni rá. Lehet most nem lett volna szerencsés előrehajolnia.

- Hyunwoo... Annyi mindenben segítesz nekem, pedig nem is ismerjük egymást - szorította össze ajkait, a szemkontaktust is kerülte, egészen zavarba jött. - Nem is tudom hogyan hálálhatnám meg, de... Nagyon köszönök mindent - görbítette le száját, amire akaratom ellenére is egy kisfiús mosoly fagyott az arcomra.

- Nekem van egy ötletem. Mondjuk változtassunk azon, hogy nem ismerjük egymást - néztem egyenesen szemeibe, miközben utoljára meghúztam a cipőfűzőket, hogy biztosan ne oldódjon ki magától.

Még magamat is megleptem ezzel a közvetlen kijelentéssel, de valami különös érzés teljesen hozzáláncolt. Nem akartam nélküle lenni ebben az idegen városban. Azt súgta nekem valami, hogy nekünk össze kell tartanunk, lehet csak a honvágy miatt volt az egész, de egyáltalán nem akartam küzdeni az érzéseim ellen. Szavaimmal láthatóan zavarba hoztam, az alsó ajkát beharapva fordította oldalra a fejét, az elhaladó autókat nézte. Már éppen hozzá akartam tenni valamit, amikor halkan, erőtlenül elnevette magát.

- Biztos vagy benne, Son Hyunwoo? - tette fel ezt a kérdést, felvéve velem a szemkontaktust, szája sarkain pedig egy furcsa mosoly játszott. Olyan... Baljós? Nem is tudom. Ezzel nem ijeszt el engem magától, már ne is haragudjon.

- Egészen biztos - bólintottam határozottan, amire egy pillanatra lehunyta a szemeit, gyengéden megpaskolta arcomat, majd vállamba kapaszkodva támaszkodott fel a padról.

- Na, induljunk tovább - szusszant egy nagyot, én pedig sietve egyenesedtem fel, hogy a támasza lehessek, mivel még mindig kicsit görnyedten sétált.

Nem szóltam semmit, nem akartam idegesíteni őt a kérdéseimmel, az aggodalmaskodásommal, úgyhogy csak hevesen dobogó szívvel lépkedtem mellette, ahogy karomba karolva haladt tovább lassabb tempóval. Ezután még majdnem tíz percig gyalogoltunk, egy kicsit kevésbé forgalmas, szűkebb mellékutca bejáratánál álltunk meg.

- Innen már odatalálok - nézett fel rám, ellépve tőlem, majd a kezét nyújtotta.

- Még egyszer köszönöm a vacsorát. Vigyázz magadra, és ha kell, hívj nyugodtan bármikor - csúsztattam össze tenyereinket lassan, majd gyengéden fogtam rá kézfejére, kezet ráztunk, végig egymás szemeibe nézve.

- Jó éjszakát, Hyunwoo - biccentett egy halvány mosollyal, majd ott ácsorogva figyeltem őt, ahogy sétál végig ezen a mellékutcán.

Kicsit sajnáltam, amiért végül nem tudtam meg, hogy hol dolgozik, de amikor sarkon fordultam, hogy hazaindulhassak, olyan eufórikus boldogság áradt szét az egész testemben, mint még soha. Nem is érdekelt, hogy mennyire fáradt voltam, és milyen sokat kellett hazáig gyalogolnom, csak ez a mai késődélután körül forogtak a gondolataim. Sok új dolgot megtudhattam róla, például a nevét, ahogy pedig csak belegondoltam, hogy mostantól a mindennapjaim részévé válhat, még a gyomrom is beleremegett. Persze, nem mondott semmit, amikor felvetettem az ötletet, hogy megismerhetnénk egymást, a vacsora közben is elég távolságtartónak tűnt, de jó előérzetem volt.

Amikor átléptem az albérletünk küszöbét, már nyolc óra is elmúlt, a lábaim pedig enyhén sajogtak a lakkcipőimben. Papa valószínűleg a szobájában volt, de ettől függetlenül égett a villany a konyhában, így kellemes félhomály uralkodott idebent. Már nem idegeskedtem rajta, hogy túl későn értem haza, és még csak egy üzenetet sem írtam neki, magamban mosolyogva bújtam ki a kabátomból, majd a telefonomat elővéve huppantam le a kanapéra, cipőimből is kibújtam. A szívem konkrétan kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam, hogy érkezett egy sms-em néhány perccel ezelőtt egy eddig még ismeretlen számról, de mielőtt rányomhattam volna, hogy elolvassam, Papa torokköszörülésére felkaptam a fejem.

- Nagyon megleptél engem, fiam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találsz más elfoglaltságokat a városban. És mi ez a rendkívüli jókedv? - nevetett rám boldogan, már a pizsamáját és köntösét viselte, kezében pedig egy bögre volt. Ja, és az olvasószemüvege. Biztosan unatkozhatott egész nap egyedül.

- Hát... Csak összeismerkedtem valakivel - válaszoltam kicsit szűkszavúan, ennek pedig két oka volt. Először is, már nagyon-nagyon el akartam olvasni Kihyun üzenetét, mert aggódtam, hogy rosszabbul lett, másrészt pedig, ha velem is ilyen óvatos és titokzatos, nem akartam sokat elmondani róla másoknak. Majd ha jóbarátok leszünk, biztosan bemutatom őt Papának is.

- Egy hölgy van a dologban? Vagy egy fiú? - kérdezett rá, és persze értettem, hogy hogy érti, de a zavaros gondolataim miatt mégis elsőre máshogy értelmeztem.

- Csak egy barát. Egy velem egykorú srác - mondtam csak ennyit egy mosollyal, amire megsimogatta a vállamat, lassan kortyolt bele gőzölgő italába.

- Nincs is jobb, mint egy igazi barát. Örülök, hogy elkezdtél beilleszkedni. Most már nyugovóra térek, csak gondoltam, megnézem minden rendben van-e az én kis tanítványommal - mosolygott rám, egy rövid köszönés után pedig el is vonult hálószobájába.

Amint egyedül maradtam, meg is nyitottam végre az sms-t.

„Vettem be gyógyszert, most már nem fáj a hasam :) Ne aggódj most már, oké? Még egyszer jó éjszakát!" - írta ezt nekem névtelenül Kihyun, első dolgom az volt, hogy elmentettem a számát.

„Köszönöm a helyzetjelentést! Holnap találkozunk?" - gépeltem be gondolkodás nélkül, majd el is küldtem a válaszomat.
Azta. Milyen vakmerő lettél Son Hyunwoo...