Lassan bújtam bele az öltönyömbe, attól tartottam, hogy már csupán az ingem selymes anyagának susogása is fel fogja ébreszteni Kihyunt. Még indulás előtt elsétáltam a konyháig, leoltottam a lámpát, majd csupán az ablakon beszűrődő fények váltak a navigációmmá a sötét lakásban. Ahogy halkan visszalépdeltem a kanapéig, összeszoruló szívvel pillantottam le kedvesem arcára. Képtelen voltam parancsolni a testemnek, fölé hajolva csókoltam kívánatos ajkaira, olyan gyengéden, amennyire csak tudtam. Sosem akartam keserű érzésekkel gondolni egyetlen csókunkra sem, de ez akaratomon kívül is búcsúízű volt. Érintkezésünk minden századmásodpercét a szívembe zártam, majd felegyenesedtem, elindultam a fogasra akasztott kabátomért. Egyelőre csak a karjaimba vettem, éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor húzó érzést éreztem a jobb lábam nadrágszára felől, mindezt egy halk morranás követte. Egy apró pánik közben kaptam oda a fejem, ahogy a kis Csoki minden erejével azon volt, hogy megállítson engem. Talán… Ez egy jel lett volna, hogy hibát követek el? Bűntudat költözött a lelkembe, de nem tehettem mást…

- Nyugalom, Csoki – szóltam rá halkan, majd sietve guggoltam le hozzá, simogatásomra elengedte öltönynadrágomat, pont olyan támadópozíciót vett fel, mint amikor elszökött, én pedig el akartam őt kapni.

Betanította volna a gazdi, hogy haragudnia kell rám, ha… Éppen arra készülök, hogy cserbenhagyjam őt? Megszakadt a szívem… Egy gyors fültővakarás után a mérges szemek szomorú kölyökkutya tekintetet mutattak felém, így amilyen gyorsan csak tudtam, megtettem azt az egyetlen lépést, elhagytam a lakás területét. Nagyot sóhajtva álltam meg az ajtó előtt, miután becsuktam azt magam mögött. Bár még zúgott a fejem a sok gondolattól, a bűntudattól, rögtön elindultam a lépcső felé. Pont csak az hiányzott volna, hogy Csoki esetlegesen ugatásba kezdjen, és látnom kelljen Kihyun csalódott, megtört arcát… Azzal a tudattal indultam haza az éjszaka közepén, hogy végre most már nem kell tartanom magam, nem kell erősnek mutatkoznom, nem kell elnyomnom az érzést, hogy mennyire kegyetlenül fájtak a mai nap történései.

Amint kiértem az utcára, mélyen szívtam be a fagyos levegőt. Talán jót tett volna kiszellőztetni a fejem, de végül inkább hívtam egy taxit, hogy minél hamarabb otthon lehessek, és végre könnyíthessek a lelkemen. Ekkor már kevésbé volt forgalmas a város ezen része, így viszonylag hamar eltelt az út, mire átléptem az albérletünk bejárati ajtaját, már éjfélt ütött az óra. A kabátomat sem vettem le, éppen cipőimből kiléptem, hanyagul magam után hagyva vettem célba tanítómesterem hálószobáját. Tudtam, hogy alszik már, de… Nem tudtam volna reggelig várni. Most volt rá szükségem. Óvatosan nyitottam be, az ágy előtt állapodtam meg, bár úgy éreztem, hogy a lábaim hamarosan felmondják a szolgálatot.

- Papa… - szólítottam meg halkan, erre pedig rögtön kizökkent álmából, elsőre úgy tűnt ebben a félhomályban, hogy megijedt, de amint felrakta szemüvegét, és felismert, lágyan elmosolyodott.

- Most az jutott eszembe, amikor egyszer olyan tizennyolc évvel ezelőtt kiharcoltad a szüleidnél, hogy nálam aludj egy pénteki angolóra után, aztán az éjjel közepén pont így álltál az ágyamnál, mert hányingered volt a bőséges vacsora miatt – nevetett halkan az emlék felidézésére, közben felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpáját. Rögtön megváltozott a tekintete…

- Én… Nagyon kimerültem – remegett meg hangom, miközben lerogytam az ágy szélére, arcomat tenyereim közé temetve engedtem utat a könnyeimnek.

Abban a pillanatban felült, felmelegedett tenyerét hátamra simította. Úgy tűnt, hirtelen nem tudta, mit is kéne reagálnia a kiborulásomra, először néhány másodpercig teljes csendben ücsörögtünk egymás mellett, majd lesegítette rólam a kabátomat.

- Még nem volt alkalmunk beszélni arról, hogy mi történt köztetek, de… Reméltem, megoldódott, hisz együtt mentetek a gálaestre… Nem gondoltam, hogy ekkora a baj. Szeretnéd most elmondani? – szólt hozzám nyugtató, lágy hangon, közben vállához ölelte fejemet. Jól esett végre megszabadulni ettől a hatalmas nyomástól… Én nem sírhattam, hiába volt olyan érzés, mintha kést szúrtak volna a szívembe, akárhányszor elpityeredett az én Kihyunom, neki nagyobb szüksége volt a támogatásomra.

- Szeretném – sóhajtottam fel halkan, majd el is kezdtem összeszedni a gondolataimat. Talán ha elmesélem, végre én is fel tudom majd fogni, hogy ez a valóság. Az elképesztően abszurd valóság. Egy nagy sóhaj közben töröltem meg szemeimet, aztán megköszörültem a torkomat. – Én… Rajtakaptam Kihyunt, ahogy az én telefonomról felhívott valakit a hátam mögött – kezdtem el megfogalmazni.

- Ugye nem volt hozzád hűtlen? – vágta rá Papa elképedve, de szerencsére erre a kérdésre nem kellett igennel válaszolnom. Megráztam a fejem, erre megkönnyebbült, én pedig helyezkedni kezdtem, hogy szemtől szemben mesélhessem el a történéseket.

- Nem volt az. Egy férfit hívott fel, de ő nem szólt bele a telefonba. A halottnak hitt édesapja volt az. Én meg persze számon kértem, és… Egy olyan dolgot tudtam meg, ami mondhatni ellehetetlenítette a terveimet vele, a közös jövőnket.

Tanítómesterem arcán őszinte aggodalom váltotta fel az összezavarodottságot, csendesen várta, hogy folytassam. Elmondtam, hogy mik voltak a visszafordíthatatlan tettének az előzményei, hogyan hidegültek el tőle a szülei, aztán azt, hogy hogyan követte el, végül pedig egészen szűkszavúan arról is beszéltem, hogy hogyan érkezett meg Bostonba.

- Szóval… Ez történt – sóhajtottam egy nagyot, az idős úr egyelőre semmilyen érzelmet nem mutatott, így lesütöttem szemeimet. – Nos… Mit gondolsz? – kérdeztem rá kissé félve.

- Most már, hogy tudom, ez áll a háttérben, csak… Azt, hogy bárcsak én lennék az apja – mormolta halkan, megrendülten, egyik kezét mellkasára, szívéhez rakva hunyta le szemeit. – Megszakad a szívem érte – mondta mélységesen elszomorodva, én pedig… Egyszerre meglepődtem és megkönnyebbültem.

- Te már tudtál róla – pislogtam rá nagyokat, majd egy hitetlenkedő fejcsóválás közben félrepillantottam. Ezért nem reagált olyan rosszul…

- Amikor a szobájában jártam, láttam az íróasztalán egy igazolványt a képével, de más név szerepelt mellette. Nagyon haragudtál, amikor a többi dolgot felhoztam neked akkor, így ezt már meg sem említettem. Sokáig őrlődtem miatta, de végül nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a hamis iratnak. Pedig sokkal komolyabb dologról van szó, mint gondoltam… - fogta meg kezemet, hogy nyugtatóan megsimogasson, mielőtt esetlegesen ismét kiakadok. Már ahhoz sem volt erőm…

- Értem. Lehetett volna óvatosabb is, mindkét esetben… Bár nem tudom, ha nem buktatja le magát, mikor tervezte volna elmondani nekem, hogy konkrétan nem is létezik? – kezdtem halántékaimat masszírozni, gondterhelten sóhajtva vettem fel a szemkontaktust Papával. Úgy tűnt, hogy mélyen elgondolkodott valamin.

- Aznap, amikor az a sok szörnyűség történt, és egyedül eljött ide… Beszéltünk, eleinte nem fogta vissza, kimutatta a sértettségét, de miután elmondtam neki, hogy áprilisban hazatérsz… Keservesen sírni kezdett, ragaszkodóan bújt hozzám vigasztalásért. Hogyan is tudnék rá haragudni? Aztán amikor már menni készült, nagyon feldúlt volt, valami olyasmit motyogott magában, hogy átértékelt pár dolgot, és hogy neked is jobb lesz így.

Ahogy végighallgattam és felfogtam ezen szavakat, hirtelen összeállt a kép. Nekem is mondta aznap, hogy átértékelt pár dolgot… Akkor még sejtésem sem volt, hogy a hazatérésemmel és a titkával kapcsolatosan mondta.

- Fel akarta fedni a múltját, de amint megtudta, hogy nem maradok Amerikában, ő pedig úgysem jöhet velem, a hallgatás mellett döntött. Hogy boldog tudatlanságban éljünk áprilisig, aztán pedig elfelejthessük egymást ezek a sebek nélkül – emeltem a plafon felé tekintetemet, mivel szemeim újra megteltek könnyekkel.

- Mit érzel, Hyunwoo? Mihez akarsz kezdeni? – tette fel Papa azokat a kérdéseket, amikre én is a választ kerestem.

- Csak abban vagyok biztos, hogy meghalnék érte. Nagyon szeretem őt, Papa. De nem tudom mitévő legyek. A szüleimmel nem oszthatom meg a boldogságom, mert ő nem léphet be Korea területére még csak annyira sem, hogy bemutassam őt a családomnak, nem költözhetünk haza együtt, ahol vár rám a szakmai gyakorlat után beígért állásajánlat. Nem csinálhatunk semmit hivatalosan, mert papírjai sincsenek – kezdtem el sorolni azokat a tényezőket, amiken ezidáig agyaltam. – Arról nem is beszélve, hogy mennyire fáj… Most tudtam először kimondani, hogy szeretem őt, amióta mindez kiderült – remegett meg hangom egy pillanatra, majd egy nagy szusszanással tápászkodtam fel Papa ágyáról. – Azt mondta, hogy elhagy, csak ne okozzon több kárt, ugyanakkor minden mozdulatával, pillantásával marasztal. Így végképp nem tudok tisztán látni – mosolyodtam el keserűen, felszipogva.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet. Az, akit mindennél jobban szeretsz, nem az, akinek először gondolod. Nehéz döntés előtt állsz, mérlegelned kell. A jövődet adod fel, vagy a szerelmet? – nézett utánam szomorú szemekkel, ahogy én közben lomhán elindultam kifelé.

Most már… Szerettem volna egyedül lenni. A kabátomat leterítettem a kanapéra, majd a fürdőszobába indultam. A tükörben egy olyan Hyunwoo nézett vissza rám, akit nem sokszor láttam ezelőtt. Sírástól piros szemek és arc, kimerültség és reménytelenség… Mechanikusan kezdtem neki az esti rutinomnak, fejben teljesen máshol jártam. Miután már egy kényelmes, szürke pólóban és melegítőnadrágban sétáltam a szobám felé, egy nagy sóhajjal heveredtem le az ágyamra. Úgy éreztem magam, mint aki megrészegült a gondok és a súlyos gondolatok miatt. Sajgó fejemet fogva vettem erőt magamon, hogy mégiscsak felkeljek, utam pedig a gardróbszekrény elé levetett utazótáskámhoz vezetett. A lila naplócskával a kezemben dőltem vissza a puha párnák és takaró közé, de… Nem volt erőm ahhoz, hogy kinyissam az aprócska könyvet. Sok oldal olvasatlanul maradt még…

Hosszas hezitálásom eredményeként végül lekapcsoltam a lámpát, a naplót félretettem, telefonomon kerestem rá arra a bizonyos autóbalesetre. A szívem a torkomban dobogott, ahogy olvastam a szalagcímet, hozzá pedig valóban odacsatolták a kiégett autó képét.

„Halálos áldozatot követelt a kigyulladt gépjármű”

A fiatal férfinak esélye sem volt elmenekülni a gyorsan terjedő lángok elől, a cikk szerint. Miután perceken keresztül bámultam a helyszínelés fotóját, újra éreztem a túlcsorduló érzelmeket a felszínre törni, azonban… Ezúttal sikerült uralkodni magamon. Számomra… Továbbra is túl szürreális volt ez az egész, így ettől is tovább mentem. Már majdnem hajnali kettőt mutatott az óra, amikor valahogyan odakeveredtem egy közösségi médiában publikált poszthoz, amelyet egy szöuli középiskola tett közzé. Azt írták, Yoo Kihyun, az iskola volt tanulója és a diákönkormányzat egykori, megbecsült tagja, tragikus balesetben elhunyt, a megrázó hír közlése után pedig részvétet nyilvánítottak a családnak. Mindehhez egy fekete-fehérré változtatott kép is tartozott. Talán két-három évvel ezelőtti lehetett, halványan, édesen mosolygott rajta. A kontextus miatt pedig az egész annyira fájdalmas volt, hogy valósággal beleszédültem. Két dátum is szerepelt a fotón: 1993-2021.

Most már elhittem, hogy tényleg megtette.

Le is zártam a mobilom képernyőjét, majd az oldalamra fordulva figyeltem az ablakon keresztül elém táruló, lassan nyugvó város és a telihold fényeit. Csak néztem ki a fejemből, néha egy-egy könnycsepp végigfolyt arcomon. Ha képes lettem volna most átadni magam a pihenésnek, valószínűleg álomba sírtam volna magam, de ez nem tűnt lehetségesnek, annyira hangosak és zavarosak voltak a gondolataim. Egy idő után megállapodott tekintetem a Kihyun titkait tartalmazó könyvecskén.

Nem ismertem még őt akkor, amikor úgy érezte, nincs más kiút a helyzetéből, csak ha elköveti ezt a szörnyűséget, mégis… Gyötört a bűntudat, így késztetést éreztem rá, hogy büntessem magam. Az erős holdfény adott annyi világosságot, hogy el tudjam olvasni a hátramaradt oldalakat. Volt még ott sok apróság, bolondozás, huncutság, de… Az utolsó pont minden addigit felülmúlt számomra.

„75. Fogni a ráncos, remegő kezed, miután leéltünk együtt egy gyönyörű, boldog életet”

Én is így terveztem, Kihyunom… Ezzel a gondolattal öleltem a könyvet mellkasomhoz, a szemeimet is lehunytam.

Nem is tudom hogyan, de ebben a pozícióban elnyomott végül az álom, amikor pedig ébredezni kezdtem, szinte reszkettem a hűvös levegő miatt. Fagyoskodva, még csukott szemekkel bújtam be a takaróm alá, majd miután sikerült teljesen felébredni, szinte már sietve ragadtam el a telefonomat az éjjeliszekrényről. Mivel még csak reggel hét óra sem volt, ráérősen kezdtem neki kutatómunkámnak. Ahogy a kedvesem mondaná, én is átértékeltem magamban pár dolgot.

Miután nagyjából begyűjtöttem minden hasznos információt, eszembe jutott, hogy végül mégsem kérdeztem meg Kihyunt a mai terveivel kapcsolatosan. Vajon átmer jönni így? Vagy egyáltalán át akarna jönni? Elég kegyetlenül bántam vele, hogy csak így, szavak nélkül ott hagytam őt… Arra gondoltam, írhatnék neki, aztán eszembe jutott, hogy ebben a pillanatban sem volt még telefonja, amivel fogadhatja az üzenetemet.

Odakint az eget szürkés, egybefüggő felhők takarták, azonban úgy tűnt, a karácsony reggel sem fog havazást hozni Boston lakosainak. Kedvtelenül ácsorogtam az ablakom előtt, az ébredező metropoliszt figyelve. Mit mondhatnék? Semmi ünnepi hangulatom nem volt.

Gondoltam, felveszek egy vastagabb pulóvert, ahogy kinyitottam a szekrényt, eszembe is jutott az a plüssmackó, amit ajándéknak szánok. Miután magamhoz vettem Papa meglepetésével együtt, egy nagy, jóleső nyújtózkodás közben lépdeltem ki a nappaliba, amint megláttam a konyhában szorgoskodó Papát, egy apró mosoly jelent meg az arcomon.

- Kellemes karácsony reggelt, fiam! Jó látni, hogy mosolyogsz – köszöntött engem, miközben nem csak a gőzölgő teát öntötte ki a bögréinkbe, hanem belém is némi vidámságot és ünnepi hangulatot. Bordó kötöttpulóvert viselt.

- Boldog karácsonyt, Papa! Nem volt lehetőségem becsomagolni, ne haragudj miatta – öleltem át jó szorosan, majd átadtam neki a dobozt, ami egy igazi antik kincset, egy aranyozott zsebórát rejtegetett magában. Még az én mókusommal választottuk neki néhány hete…

Persze, imádta az igazán mutatós darabot, nem győzte megköszönni, beszélgetésünknek pedig egy idő után az eleredt eső adott háttérzajt. Ezután én is megkaptam a mesterem ajándékát, gondosan fedte a téglatest alakú dobozt a fenyőfás csomagolópapír. Egy széles mosollyal az arcomon láttam neki a bontogatásnak, amint pedig a szemeim elé tárult az a sportcipő, amit már egy ideje kinéztem magamnak, halkan, boldogan nevettem fel.

- Kihyunnal egyeztettél, igaz? – mosolyogtam rá Papára, aki közben tálalta a reggelinket. Nem is volt szükség válaszra, hiszen egyértelmű volt.

- Szerinted el fog jönni? – kérdezte halkan, mintha attól tartott volna, menten elrontja az örömömet vele.

- Nem hiszem – szusszantam fel, majd helyet is foglaltam az asztalnál, csendesen kezdtem falatozni.

Papa sem firtatta, hogy miért gondolom így, bekapcsolta a rádiót, amin természetesen karácsonyi dallamok sora csendült fel, így végül… Mégiscsak kezdtem átérezni, bizony a mai nem csak egy átlagos nap. Reggeli után neki álltunk díszíteni egy kicsit, majd délelőtt tíz óra körül elkezdtük az ünnepi ebéd elkészítését is. Már éppen befejeztük, a kanapén ülve kávéztam, Papa pedig forrócsokit kortyolgatott, amikor a lépcsőház felől érkező jövés-menés kopogásban végződött. Hevesen dobogó szívvel helyeztem a csészét a dohányzóasztalra, majd odasiettem ajtót nyitni. Bár néhány órával ezelőtt meggyőződésem volt, hogy nem fog eljönni, most már nem is ért annyira meglepetésként, hogy a küszöb túloldalán az én ázott, didergő Kihyunom állt, hatalmas szemekkel bámulva rám, a babsalátáját szorongatva. Nem igazán tudtam, hogy hogyan kéne viselkednem vele, mindenesetre megszakadt a szívem…

- Szia – néztem rajta végig, majd arrébb álltam az útból. – Gyere csak be – biccentettem, majd amint lerakta a lefóliázott üvegtálat az asztalra, kicsit tétován, de mögé léptem, hogy lesegítsem róla csuromvizes kabátját. Most is elképesztően gyönyörű volt…

- Köszönöm – mosolyodott el egy picit, szégyenlősen. Rá sem mert nézni Papára… Szinte látni lehetett, hogy melyik volt az a pillanat, amikor észrevette a kanapén ücsörgő, ajándékmasnis plüssmackót, valamelyest elkomolyodva emelte fel rám tekintetét, beletúrt nedves hajába. – A te ajándékod az nálam van. Úgyhogy majd… Ebéd után hazakísérhetnél – bólintott határozottan.

Hmm… Ez hátsószándéknak hangzott…