Hirtelen megszólalni sem tudtam, akkora bűntudatot éreztem. A szívem a torkomban dobogott, ahogy csak ott, a korlát előtt ácsorogva, kezemben a naplóval néztem szerelmemet, amint lesietett a földszintre, leguggolt a darabokban heverő készülék mellé. Pár pillanatig vizsgálgatta, anélkül, hogy hozzáért volna, majd egy olyan mosollyal emelte fel a fejét, mintha csak azt akarná mondani: „Nincs semmi baj!". Pedig látszott a szemén, hogy ez most igazán rosszul érintette. Miután nagyjából túltettem magam azon, hogy a saját hülyeségem miatt anyagi kárt okoztam, én is lelépcsőztem, ekkorra már a kezébe vette telefonját, felegyenesedve nézte meg jobban. Hát... Ezt már biztosan nem lehet megjavítani.

- Bocsánat! - szólaltam meg sokkal kétségbeesettebben, mint ahogy a fejemben hangzott egy pillanattal ezelőtt, közben csak óvatosan értem hozzá Kihyun felkarjához.

Nem reagált semmit bocsánatkérésemre, legörbített szájjal kerülte meg a kanapét, hogy aztán leülhessen rá. Annyira tehetetlennek éreztem magam. Természetesen egyértelmű volt, hogy majd veszek neki egy újat, ez a minimum, de... Attól tartottam, hogy a viszonylag régebbi modell inkább eszmei értékkel rendelkezett. Egy halk szusszanás és némi helyben tétovázás után én is helyet foglaltam az ülőalkalmatosságon, szomorúan figyeltem kedvesemet, lehajtott fejjel tartotta ölében telefonját.

- Ugyan, nem egy pótolhatatlan darab - szólt hozzám végre halványan, enyhén szólva erőltetetten mosolyogva, de nem rám nézve, hangja pedig elcsuklott egy kicsit. Mint aki mindjárt elsírja magát, vagy nem is tudom...

- Csak az emlékek, amik benne voltak - sóhajtottam idegesen hajamba túrva, majd óvatosan kifejtettem ujjai közül a mobilt, lehelyeztem a dohányzóasztalra. - Tényleg nagyon sajnálom, kicsim. Nagyon nem akartam, hogy ez történjen - fogtam tenyereim közé szabaddá vált kezeit, őszinte szomorúsággal próbáltam felvenni vele a szemkontaktust.

- Nem baj, tényleg - döntötte homlokát az enyémnek egy pillanatra, majd lesütött szemekkel felállt mellőlem, és visszaindult az emeletre.

Azt mondta, hogy nincs baj, de ettől függetlenül az arcára volt írva, hogy egy kicsit ő is összetört a telefonnal együtt. Bizonyára rosszul érezte magát amiatt is, hogy most engem gyötör a bűntudat, amikor igazából... Kettőnk tökéletes összedolgozásának lett a vége ez a katasztrófa. Hiába kezdte ő a gyerekes játszadozást, nekem nem kellett volna ilyen durván bánnom vele. Ebben a pillanatban el is határoztam, hogy mindent meg fogok tenni, csak mentsék meg az adatokat róla valahogy.

- Hogy tehetném jóvá? - emeltem fel a hangomat egy kicsit, miközben én is célba vettem a lépcsőt, ekkor ő már feltehetőleg a szobában volt.

- Szívem... Ne is beszéljünk róla, oké? Nem nagy ügy - szusszant fel az ágyon összekuporodva, miután észlelte, hogy én is beléptem a szobába, bátorkodtam bebújni mögé, derekát simogatva borítottam be vállát csókokkal.

- Ha volt rajta valami fontos, megpróbálom valahogy megmenteni, rendben? - szorítottam teljesen a karjaim közé. Tényleg úgy tűnt, hogy nem haragszik rám. Pedig... Én a helyében haragudtam volna magamra.

- Hát csak... Néha szerettem visszaolvasni az első beszélgetéseinket, illetve volt egy csomó közös képünk, meg... Csoki babakori képei - biggyesztette ki alsó ajkát, aztán zavarában el is nevette magát, szemeit kezdte törölni. Majdnem megszakadt a szívem... Ezen érzékenyült el annyira? Édesem...

- A beszélgetésünk megvan az én telefonomon, a képek pedig szerintem visszahozhatóak, úgyhogy tényleg nincs ok a szomorkodásra, nem igaz? - csókoltam halántékára, amire átgördült hátára, végre nem kerülte tovább a tekintetemet. Gondoltam, most már szemtől szemben is el kell mondanom neki, hogy mennyire sajnálom. - Én tényleg nagyon-nagyon...

- Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni, nem csak a telefonom lesz törött - szűkítette össze szemeit, ajkain pedig egy kis mosoly játszott.

- Miért akarsz folyton összezúzni engem, kicsi mókusom? - temettem arcomat nyakába, halk nevetésem közben, majd loptam tőle egy csókot. Ekkor már megnyugodtam, hiszen sokkal őszintébben mosolygott, karjait is nyakam köré fonta.

- Mert nagyon-nagyon szeretlek - motyogta ajkaimra, majd lágy puszijaival és szavaival biztosított arról, hogy tényleg nincs miért bűntudatosnak lennem. Majd megoldjuk együtt, mint mindig. - De egyébként annyira bénák vagyunk, hogy már idegesítő - nevetett jóízűen a bakinkon, amire én is így tettem.

A nap további részében azt csináltuk, amire otthon nem nagyon volt eddig lehetőségünk. Csak az ágyon heverészve pihentünk, élveztük a semmittevést, kettesben. Egy idő után Kihyun lement a nappaliba a fehér plüssplédért, amint pedig belebújtunk, elővette a naplóját is. Én az ágytámlának támasztottam fejemet, átkaroltam kedvesem vállát, így ő karomon pihentette fejecskéjét. Mielőtt kinyitotta volna a noteszt, hatalmas szemekkel pillantott fel rám.

- Elolvastad? - kérdezte halk, félénk hangon.

Tudtam, hogy a harminchármas pontra gondol, így csak egy gyengéd mosollyal bólintottam, majd egy hosszú, lágy csókot nyomtam halántékára. Láttam az arcán, hogy nem tudta hová tenni a reakciómat, talán ezzel a témával kapcsolatosan annyira tartott a véleményemtől, hogy az igazán egyértelmű jeleket sem értelmezte jól. Egy halk nevetés után újra és újra megcsókoltam arccsontját, annyira imádnivaló volt komoly arckifejezése.

- Nagyon boldoggá tettél vele - súgtam meg neki füléhez hajolva, majd átvettem tőle a naplót, így az egyik kezemmel én fogtam, a másik oldalát Kihyunom, hogy stabilan tudjuk tartani. Nagyon kipirult, és a szemei is úgy csillogtak, mint az éjszakai égbolt...

- Harmincnégyes pont. Venni egy fényképezőgépet - olvasta fel az elénk tárult szöveget.

- Majd én veszek neked - vágtam rá rögtön, de persze rögtön szúrós szemekkel nézett rám.

- Akkor most te olvasd föl, hogy mit írtam megjegyzésben - szusszant egy nagyot, én pedig elvigyorodva hunyorogtam, hogy láthassam az apróbetűs részt.

„Szeretném saját pénzből tenni, nagyon büszke lennék magamra, ha elérném ezt. Hyunwoo, meg se próbáld megvenni." - írta a kívánsága alá.

- Legszívesebben azt mondanám, hogy nincs odaírva semmi, de túlságosan imádlak ahhoz, hogy ne tartsam tiszteletben a kérésedet - szorítottam kicsit magamhoz, mondhatni, éppen arra készültem, hogy kiszorítsam belőle a szuszt. - Amúgy nem is mondtad még soha, hogy érdekel a fotózás - döntöttem fejemet az övéhez.

- Oh, hát igazából... - kezdett bele szégyenlősen a válaszába, de ekkor jelzett a mellettem lévő telefonom.

- Várj egy pillanatot, szívem - tettem félre a naplót, hogy megnézhessem a mobilomat, szerelmem elcsöndesedve helyezkedett, fejét inkább vállamra hajtva simította kezét mellkasomra, ő is a képernyőt figyelte.

Az eddig Kihyun nyakpárnájaként szolgáló, de most már felszabadult, zsibbadó karomat a dereka köré fontam, közben reflexszerűen nyitottam meg az emailt, amit a munkahelyről küldtek.

- Holnap évzáró gálaest és vacsora lesz a cégnél? Éppen időben szóltak - mormoltam halkan, miközben végiggörgettem az esemény hosszú leírásán. Elegáns parti, a legbefolyásosabb üzleti partnerekkel, nem kötelező a részvétel, de nagyon ajánlott... És lehet vinni egy vendéget magunkkal. Hmm...

- Hát ja, akkor holnap már ebédután indulhatunk is haza - elmélkedett a vörösmókus, én pedig egy nagy vigyorral paskoltam meg derekát.

- És mi leszünk a legszebb pár - pillantottam le rá, úgy tűnt, hogy zavarba jött. Legalább megismerné a munkatársaimat, kicsit ő is kikapcsolódna. Tökéletes lezárása lenne a pár napig tartó luxuséletvitelünknek egy szintén hasonló kaliberű ünnepély. Persze, rögtön tudtam, hogy előjöttek a borús gondolatai, miszerint nekem őt szégyellnem kéne a munkája miatt, pedig erről szó sem volt. Soha. - Büszkeségem - csókoltam ajkaira minden szerelmemmel.

Állítása szerint majdnem megríkattam őt ezzel, így ezután már nem is volt kérdés, hogy eljön velem. Láttam még a szemeiben némi kételyt, meglehet, attól is tartott, hogy a kollégáim nem lesznek elfogadóak, ha megtudják, hogy a párom egy férfi, de... Engem egy kicsit sem érdekelt mások véleménye. Csak szerettem volna kötetlenül jólérezni magam vele.

Hamarosan elérkezett a vacsoraidő, fürdés után pedig miután újra magunkkal hurcolásztuk a meleg, pihe-puha plédet, a kanapén összebújva beszélgettünk, közben forrócsokit kortyolgattunk. Végre meghallgattam a fényképezésről szóló sztoriját is, mint kiderült, otthon, Koreában, volt egy kamerája, a legkedvencebb hobbija volt az éneklés mellett, de már jó ideje nem volt lehetősége ezzel a művészettel foglalkozni. Annyira elbűvölő volt, ahogy lelkesen mesélt a szenvedélyéről...

Nem is tudom hogyan történt, de egyszer csak, körülbelül éjfél körül járt az óra, amikor egymást ölelve elszundítottunk a nappaliban. Annyira kényelmes és nyugodt volt minden, hogy legközelebb már csak reggel kezdtem ébredezni. Még folyamatosan visszacsukodó szemekkel vezettem ujjaimat rendezetlen tincseim közé, szánakozva néztem, hogy egész éjjel égve maradtak a lámpák a házban. A mai, borongós reggel valamivel nehezebben indult, mint tegnap, de legalább ezúttal Kihyun még a karjaimban aludt, mint egy szépséges angyal, így a nyugodt, kisimult arca lehetett az első dolog, amit ébredés után láthattam. Isteni kávét ittunk, szinte tíz percenként csókot váltottunk, végigsimított a karomon, szégyenlősen mosolygott rám... Nem is értettem mi folyik itt, egészen addig, amíg reggelizés közben mutatóujja hegyével el nem kezdte cirógatni államat, aztán az ajkaim fölött lévő területet. Már három napja nem borotválkoztam, így már eléggé meglátszott...

- Még attól is jobban áll a borosta, mint gondoltam - kuncogott piros arccal, én pedig erre hirtelen lefogtam kezeit, arcomat nyakába temetve csikiztem meg, örömteli, izgatott nevetgélésére pedig kissé elragadott a hév, így egy egészen forró csókot nyomtam hófehér bőrére, az ütőere mellett.

- Örülök, hogy tetszik, de muszáj lesz megborotválkoznom a ma este miatt - nevettem halkan ködös szemeit nézve, majd még utoljára ajkaira is csókoltam, ha már éppen az imént a szemem láttára nedvesítette be azokat. Borzasztóan kívánhatott engem...

Utam a fürdőszobába vezetett. Készülődés közben sokat gondolkodtam a partin, és... Igazából nagyon vártam már. Azt éreztem, hogy mindenkinek meg akarom mutatni, milyen elbűvölő, kedves és ezek mellett gyönyörű az én egyetlenem. Mielőtt visszatértem volna a nappaliba, Papával chateltünk egy kicsit, bár továbbra sem volt a telefonon való gépelés gyorsasági versenyének világbajnoka, mindenesetre a lelkemre kötötte, hogy kérdezzem meg a nevében Kihyuntól, hogy hogy érzi magát. És aztán persze küldjem el a válaszát. Boldoggá tett, hogy az egy hónappal ezelőtti konfliktus és félreértés után ugyanúgy apáskodik felette, ő pedig imádja emiatt.

A délelőtt további részében már nekikezdtünk az összecsomagolásnak, éppen az ágyunk szélén ücsörögve gyömöszöltem bele az utazótáskámba az ingemet, amikor eszembe jutott valami. Még volt pár óránk ebédig, szóval... Szerettem volna megvalósítani az első számú kívánságát. Írtam is egy üzenetet a sofőrnek, persze mindezt a legnagyobb titokban, le is beszéltük, hogy eljön értem, és elvisz a legközelebbi virágárushoz, hogy én magam választhassam ki a csokrot, amivel meglephetem a kedvesemet. Szükség volt egy fedősztorira.

- Kicsim, Papa megkért, hogy visszafelé jövet vegyünk még néhány dolgot a holnapi karácsonyi ebédünkhöz. Szerintem most elmegyek, és megcsinálom, jó? Délután már nem biztos, hogy lesz rá időnk, aztán ki tudja milyen messze van a legközelebbi szupermarket, lehet bele fog telni vagy másfél órába, mire visszaérek - füllentettem szemrebbenés nélkül, de persze könnyű dolgom volt, hiszen amikor meglátta, hogy a drága ingeket csak úgy, összehajtogatás nélkül begyűrtem a táskámba, még inkább ki is küldött a szobából. Hehe. Na, ez nem volt szándékos.

Egy diadalittas mosollyal bújtam bele a kabátomba, majd már éppen a cipőimet is felvettem, amikor hallottam az autó hangját. Szerencsére nem olyan messze jelezte a GPS az úticélunkat, körülbelül húsz perc után értünk oda. Nem volt túl nagy választék virágcsokor szempontból, de mivel Kihyunom kitétele csak annyi volt, hogy legyen nagy, maradtam a hagyományos vörösrózsáknál. Igazán szép, formás csokor volt. A sofőr is egyetértett a választásommal, így fizetés után izgatottan mosolyogva indultunk vissza a parkolóba. Gondoltam, írok egy üzenetet a szerelmemnek, hogy húsz perc és „otthon" vagyok, de aztán két dolog is beugrott. Az egyik, hogy nincs is működő telefonja, amin megkaphatná az üzenetet, aztán egyébként is az ágyon hagytam a mobilomat. Csak remélni tudtam, hogy nem látta meg az üzenetváltásomat, mert akkor lemondhatok a meglepetésről...

Az út visszafelé már sokkal gyorsabban eltelt, mielőtt beléptem volna a kapun belülre, megigazítottam a csokrot díszítő, fényes, fehér csomagolópapírt, majd egy elégedett somolygással mentem be az épületbe. Csendesen bújtam ki cipőimből, majd miután bizonyossá vált, hogy nincs a nappaliban, sem a konyhában, fellépcsőztem az emeltre. Lassan közelítettem meg a hálószoba ajtaját, az viszont résnyire nyitva volt. Már éppen benyitottam volna, amikor tárcsázás hangja hallatszott odabentről. Hívna valakit? Az én telefonomról? A szemöldökeimet ráncolva lestem be az ajtón, Kihyun nekem féloldalasan háttal ült törökülésben, az ágy távolabbi szélénél, a kezében tartotta a készüléket, szüntelenül a képernyőt bámulta. Arra gondoltam, hogy talán Papa kereshetett minket, ő pedig csak visszahívja, de... Amikor fogadásra került a hívás, egy teljesen ismeretlen hangú férfi szólalt meg. Koreaiul. A hallás alapján idős úr többször egymás után beleköszönt, választ várva, majd miután arra a kérdésre is csak a síri csönd felelt, hogy ki keresi és miért, egy dühös mormogás után lerakta. Eközben a kedvesem szabad kezével befogta a száját, válla rázkódásából ítélve... Zokogott? Elképzelésem sem volt, hogy mi történik itt, de az egész testem lezsibbadt, amikor pityergése közben félreérthetetlenül a következő szót mondta, őszinte fájdalommal a hangjában:

„Apukám"

Még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, nem is tudtam felfogni, hogy minek voltam a szem- és fültanúja. Nem bírtam tovább tétlenül figyelni, benyitottam az ajtót, kedvesem szinte felugrott az ágyról ijedtében, a telefonomat szorongatva fordult felém egy lépést sem közelebb lépve, szemein őszinte félelem látszott. Remegett...

- Miért nem mondtál semmit, amikor részvétet kívántam a szüleid miatt, ha nem is haltak meg? - fúrtam tekintetemet az övébe, számonkérő kérdésemre résnyire elnyílt ajkakkal bámult rám. Másodperceken keresztül nem jött ki hang a torkán, csupán egyetlen könnycsepp folyt le amúgy is könnyáztatta arcán.

- Azt hittem, hogy csak később... - kezdett bele esetlen mentegetőzésbe.

- Kérdeztem valamit - szusszantam fel elpillantva róla. Kezdett megőrjíteni ez a tudatlanság. És ezt ő sem viselte jól, ökölbe szorultak kis kezei. Nem haragudtam rá, csupán... Nem értettem, hogy miért tett úgy egész végig, mintha egyedül lenne ebben a világban. És ekkor még nem is sejtettem, hogy nem csak ennyiről van szó...

Feszült csönd. Szinte kézzel fogható volt, annyira kitöltötte a teret a némaság. Aztán látszott mellkasán, hogy nagy levegőt vett, rákészült a válaszadásra.

- Mert aznap tényleg meghalt valaki. De nem ők, hanem én - vágta szavait arcomba indulatosan, én pedig torkomon akadt levegővel, megfeszülő állkapoccsal próbáltam felfogni, értelmezni azokat.

- Mi? - léptem hozzá egy lépést közelebb, elhaló hangomra lehajtotta fejét.

- Hyunwoo, én... - kezdett volna bele, azonban... Túlságosan összetörtnek tűnt ahhoz, hogy magyarázatot adjon. Sietve törölte meg szemeit, majd csupán pár lépésnyire közelebb jött hozzám. - Nem tudom tovább titkolni. Hyunwoo, én nem létezem! Én nem mehetek vissza veled Koreába, engem otthon eltemettek. Ott a mai napig gyászolnak, érted? Nem tehetem - ragadta meg kezeimet, miközben szinte már kiabált, erőtlenné vált szorításomból könnyedén a padlóra hullottak a rózsák.

Az egész borzasztóan szürreálisnak tűnt. Minden szavával csak még jobban összezavart, hátrahőkölve figyeltem arcát, de mégsem tudtam igazán érzékelni a környezetemet.

- Miket beszélsz Kihyunom? - emeltem fel a hangom én is, erőtlenül ejtette maga mellé karjait. Kezdtem egyre intenzívebben érezni a mellkasomat szorító fájdalmat.

- Ez az igazság, csak az igazat mondom. Engem... Mindenki, aki valaha ismert odahaza, halottnak hisz - hajtotta le fejét, én viszont annyi mindent mondtam volna, mégsem jött hang a torkomon. - Csak hallani akartam az édesapám hangját, mert... Elmondhatatlanul hiányzik - csuklott el hangja, könnyei újult erővel indultak meg.

Könnyektől homályossá vált szemekkel figyeltem ezt az igazán szívszorító jelenetet. Egy szavát sem voltam képes felfogni, elhinni. Ez... Nem lehet a valóság. Ennek nincs semmi értelme. Próbáltam összefüggéseket keresni az elmúlt két hónapban átélt események és a szavai között, de nem tudtam tisztán gondolkodni.

- Nem mondasz semmit? - emelte rám szemeit fájdalmas tekintettel, majd egy szipogás után magához vette a táskáját. - Tudtam, hogy nem kellene engednem, hogy egymásba szeressünk, hisz előbb-utóbb úgyis fájdalmat fogok okozni, de... Életemben másodjára voltam önző. Jobb lesz, ha elfelejtjük egymást. Ne haragudj rám, Hyunwoo - állt meg előttem, remegő kezével alig hozzám érve simította meg kézfejemet, majd kiviharzott a szobából.

Egy apró szusszanással pillantottam az ablak felé, odakint időközben eleredt az eső. Vajon... Most mit akar tenni? Gyalog elindul? Ez nem érhet így véget... Amit elmondott, továbbra sem tűnt többnek, mint egy fikció, így nem tehettem mást, utána indultam. Mire a bejárati ajtóhoz értem, és sietve belebújtam a cipőimbe, ő már nem volt idebent, indulatosan téptem fel a nyílászárót. Megtört arccal dőlt neki az elektromos kapunak, melynek kulcsa a házban maradt, haja és ruhája kezdett teljesen elázni, így már az sem látszott, hogy sírt, csak keserves hangján hallatszott. Az ég is pont annyira szomorú volt, mint én és Ő.

Ő, akiről már többé fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Csak abban voltam biztos, hogy... Az életemet adnám érte.

Nem tudtam mit mondhatnék, így inkább cselekedtem. Szinte futólépésben tettem meg a köztünk lévő pár métert, jéghideg arcát tenyereim közé véve csókoltam remegő ajkaira. Meglepettségében felkaromba kapaszkodott, aztán nyakamat átkarolva viszonozta szerelmes csókomat. Arcát tartó kezeimen a hideg esőcseppeket langyos, sós cseppek is kísérték, homlokomat az övéhez döntve, hirtelen öleltem magamhoz. Bizonyára nem csak a hidegtől reszketett...

- Kérlek... Magyarázz el nekem mindent, mert úgy érzem, nem vagyok képes felfogni azt, amit mondtál. Nagyon szeretném megérteni, mert... Nem tudom nélküled elképzelni a jövőmet - mormoltam ajkaira, ő pedig néhány másodpercnyi hezitálás után lehunyt szemekkel bólintott.

Kézenfogva, összefont ujjakkal sétáltunk vissza a házba, súlyos táskáját átvettem tőle, majd miután a fürdőszobából kihoztam két törölközőt, helyet foglaltunk a kanapén. Felé fordulva figyeltem arcát. Most... Láttam rajta, hogy mennyire megviselte minden, amin keresztül kellett mennie. Legyen az bármi is.

- Szóval... Nem is tudom hol kezdjem - nevette el magát keserűen, közben tincseit törölgette. - Úgy terveztem, hogy ezt a történetet a sírba viszem magammal, de... Így alakult - sóhajtott egy nagyot, én pedig teljesen csak is rá koncentrálva vártam, hogy mondja. - Az egész két éve kezdődött. Kiegyensúlyozott családi háttér, én, a szüleim, a bátyám, a nagyszüleim... Egyetemi élet. Boldognak kellett volna lennem, de gyötört a bűntudat. Ezt már említettem egyszer, tényleg konzervatív családban nőttem fel, így bár már egészen fiatalon tudtam, csak az egyetemen kezdtem kitapasztalni a szexualitásomat - vett egy nagy levegőt, amit aztán hosszan fújt ki. - Volt egy srác, akkor kezdte az egyetemet, nekem még egy év volt hátra. Három évvel volt fiatalabb nálam, egy bulin találkoztunk, ahová egyébként nem szívesen mentem el. De... Valahogy megtörtént. Elkezdtünk találkozgatni, aztán elhívtam magunkhoz. A szüleim jólmenő cége miatt sosem szűkölködtünk, egy belvárosban bérelt lakásban éltem a családommal, egy nap, egyáltalán nem érzékeltem, hogy többé nem csak kettesben voltunk otthon. A szobámban... Csókolóztunk, és egymáshoz értünk, amikor rajta kapott az apukám - döntötte hátra a fejét a támlának, szemeit lehunyva sóhajtott fel. Már csak a kellemetlen emlék felidézésére is teljesen kipirult. - Gondolhatod... Nem reagált valami jól. Nem azért haragudott rám, mert meleg vagyok, hanem azért, mert nem mondtam el nekik. Azzal vádoltak, hogy nem bízom bennük annyira, és persze jól összevesztünk. Nem találkoztam többet Changkyunnal, a családommal való kapcsolat pedig fokozatosan romlani kezdett. Nem haragudtak rám többé, nem veszekedtünk, de minden nagyon megváltozott. Nem voltam többé az apám fia. És ez nekem borzasztóan fájt, mert nekem a családom volt a mindenem. Annyira magam alatt voltam, hogy már nem volt lelki erőm folytatni az egyetemet, abbahagytam. Erre persze újra konfliktusba kerültem a szüleimmel. Tűrtem, vártam, hátha majd jobb lesz, de... Nem éreztem jól magam a bőrömben. El akartam menekülni a problémáim elől. Egy évig tűrtem és reménykedtem. Aztán tavaly nyáron elkezdtem megtervezni a halálomat. Őrülten hangzik, nem igaz? - mosolyodott el szánakozóan - Új életet akartam kezdeni, ahol senkinek sem kell csalódást okoznom, megfelelnem. A mai napig nem tudom, hogyan sikerült mindent véghez vinnem, de... Tavaly, október közepén, Yoo Kihyun, 27 éves korában, autóbalesetben elhunyt. A holttest felismerhetetlenségig összeroncsolódott, de a helyszínen talált DNS-em, a ruháim és az irataim alapján azonosítottak. Amint megtudtam, hogy sikerült, hajóra szálltam. A temetésemkor én már valahol Mexikó környékén ringatóztam egy szállítóhajó rakterében. Borzasztó napok voltak, de végül kikötöttünk. Ott átszálltam egy másik hajóra, fogalmam sem volt, hogy hová fog vinni, nemsokkal később megérkeztem Bostonba. A kikötőben találkoztam egy sötét bőrű, mexikói férfival, ő segített nekem hamis iratokat szerezni, elhelyezkedni. Hónapokon keresztül egy munkásszállón éltem, más illegális bevándorlókkal, aztán bezárt az üzem, ahol dolgoztam. Ekkor jött a képbe a segítőm, Miguel fivére, Juan. Igen, az a Juan. Fogalmam sincs, hogy ez az igazi neve-e, hiszen mi... Nagyon hasonlóak vagyunk. A főnök is tudta rólunk, így tisztában volt vele, hogy nevetségesen kevés pénzért is hajlandóak leszünk dolgozni neki, főleg, ha saját lakást is szerez nekünk, hivatalos ügyintézés nélkül. Aztán egy hónappal később megérkeztél te - mosolygott rám őszinte szerelemmel, kezemet megszorítva pislogta be könnyeit. - És megváltoztattad az életem. De ezek után... Most, hogy tudod... Megértem, ha többé nem akarsz hozzám tartozni, hiszen... Végtére is, én nem is létezem - sütötte le szemeit szomorkásan.

Hirtelen... Minden értelmet nyert. Hogy miért él ilyen körülmények között, hogy miért félt annyira a rendőrségtől, hogy miért nem engedett közel magához eleinte, hogy miért viselkedett néha olyan furcsán... És hogy miért tartott Papa, mint apafigura, véleményétől. Nem jutottam szavakhoz. De mosolyogtam. Mert úgy tűnik, ezek után sem változtak az érzéseim.

- Hűha... Mindig is tudtam, hogy rejtegetsz valamit, de erre nem számítottam... - sóhajtottam egy nagyot, majd láthatóan azt várta, hogy kimondjam a végső döntésemet, miszerint véget akarok-e vetni a kettőnk között lévő, álomszerű szerelemnek.

- Sajnálom... - suttogta erőtlenül. - A kezembe került vagyon miatt van még némi elintézni valóm. Illetve... Ott van a ma esti ünnepség. De aztán ha úgy döntesz, kilépek az életedből, és nem okozok több bajt, rendben? - nézett fel rám nagy szemekkel. Megszakadt a szívem...

Nehéz döntés elé állított. Bármennyire is szerettem minden porcikáját, elég súlyos titkot rejteget, ami hatalmas befolyással lehet a jövőnkre, ha azt közösen tervezzük. Rám kivételes lehetőségek, óriási karrier vár otthon, de most már megértettem, miért nem térhet haza többé... Kegyetlenül fájt már csak gondolkodni is ezen a kérdésen, de... Meghoztam a döntésemet.