Másnap reggel arra kezdtem ébredezni, hogy hevesen zuhogó esőcseppek ütődtek a hálószobámban lévő ablak üvegéhez, emellett pedig a feltámadó viharos szél is megzörgette azt. Habár az időjárás odakint zordnak tűnt hallás alapján, a szívemben sosem éreztem még ilyen melegséget, tekintve, hogy az általam szeretett személy testhője nem hagyta, hogy engem is átjárjon az odakinti hideg. Nehézkesen nyitottam ki szemeimet, kellett pár másodperc, amíg valamennyire kitisztult látásom, meglepve láttam, hogy egészen sötét volt a helyiségben. Valószínűleg volt még idő az ébresztőm megszólalásáig, illetve a borongós időjárás is hozzájárult a fényviszonyokhoz, ellágyult tekintettel pillantottam le alvótársamra. Annyira békésen aludt, hogy ez engem is majdnem visszarepített az álmok földjére, így miután megigazítottam magunkon a vastag takarómat, hajába csókolva bújtam vissza ölelésébe.

- Hyunwoo... - szólalt meg halk, félénk hangon, amire annyira megijedtem, hogy a szívem majd' kiugrott a helyéről.

- Hát te meg ébren vagy, kicsim? - simítottam meg haját, a saját szavaimon elmosolyodva. Hát... Kétségkívül illett rá ez a becenév.

- Ühüm - temette arcát nyakamba - Én már nem akarom ezt csinálni - jelentette ki álmosságához képest egészen határozottan, nekem viszont fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Elengedjelek? - nevettem el magam halkan, ujjaimat tincsei közé vezetve, gyengéden masszíroztam fejbőrét. Amilyen ellentmondásos volt néha, nem lepődtem volna meg, ha az összebújásra gondolt volna.

- Nem akarok táncolni - suttogta, majd elhúzódott, hogy a szemeimbe tudjon nézni. - Tegnap este undorodtam magamtól. Tükörbe sem tudtam nézni. Abba akarom hagyni - sütötte le szemeit, arcán pedig őszinte elkeseredettség látszott. Én nem is tudtam, hogy mit mondhatnék hirtelen.

- Kihyun-ah... - fogtam arcát tenyereim közé, miközben összeszedtem a gondolataimat. Szerettem volna tudatni vele, hogy nincs miért szégyenkeznie, akkor is, ha tegnap tényleg kicsit túlzásokba esett. Azonban mielőtt megszólalhattam volna, ő nyitotta ki ajkait.

- Egyelőre ötletem sincs, hogy mihez kezdenék ez a munkahely nélkül, talán még a lakásból is el kéne mennem, de biztosan megoldom. Ezelőtt is megvoltam valahogy tíz hónapon keresztül - ráncolta szemöldökeit, miközben a takarónak köszönhetően felmelegedett kezecskéivel megfogta az én kezeimet.

- Ha így döntöttél, akkor természetesen mindenben melletted leszek. De azért szeretném, ha tudnád, hogy én egy pillanatig sem vélekedtem így rólad a tegnapi miatt. Gyönyörű voltál, és igazából csak arra gondoltam, bárcsak az én ölemben csinálnád azt, amit - nevettem halkan, majd ahogy megláttam egy halvány mosolyt arcán, nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg, még ha csak egy másodpercig is tartott.

- Néha nem tudom elhinni, hogy ennyire elfogadó vagy a munkámat illetően - sóhajtott egy nagyot. Még ebben a fényviszonyban is látszott, hogy elpirult egy kicsit a közeledésem miatt. Hát igen. Én is abban a szakaszban voltam, hogy egy rövid csók miatt is a torkomban dobogott a szívem, libabőrös lettem és pillangókat éreztem a gyomromban.

- Hogy bizonyíthatnám be, hogy feltétel nélkül vonzódom hozzád? - tettem fel ezt a kérdést egészen elkomolyodva. Már felesleges lett volna burkoltabban beszélni az iránta érzett érzelmeimről, hisz a tettek sokszor beszéltek már helyettem.

- Akkor... Amíg kitalálok valamit, addig maradok - terelte a témát félrepillantva, ez a szégyenlős reakció pedig annyira aranyos volt, hogy nyomtam halántékára is egy apró puszit.

- Rendben, ahogy akarod - válaszoltam felhőtlenül elmosolyodva, úgy a karjaim közé szorítva, mintha egy plüssállat lenne, majd vissza is csuktam szemeimet. Őszintén, jó lett volna aludni még az ébresztő megszólalásáig, de Kihyun már nem tűnt álmosnak, miután elmondta nekem a gondolatait.

- Nem is vennének fel sehová dolgozni. Nincs semmilyen végzettségem, vagy bármilyen szakmai tapasztalatom - simogatta hátamat, hangján aggodalom és szomorúság hallatszott.

- Papa nagyon jó tanár. Veszel tőle pár órát, akár még egy irodai állásban is megállod majd a helyed - osztottam meg vele hirtelen jött ötletemet már félálomban, abban reménykedve, hogy most már ő sem aggodalmaskodik tovább, és hagy pihenni még egy kicsit. Amíg mi itt vagyunk neki, nem kell tartania semmitől.

- Ez nem is rossz ötlet! - vidult fel, én pedig már szinte félig horkolva paskoltam meg fenekét, ezzel jelezve, hogy most már ő se agyaljon annyit. - Jól van, befogtam - kuncogott fel a lehető legközelebb kuckózva hozzám, majd egy hosszú csókot nyomott nyakamra.

Ha nem lettem volna már féllábbal az álmok földjén, most biztosan letepertem volna, de így csak igyekeztem minél több időt alvásra szánni a számomra legidillibb környezetben. Külön rásegített a dologra, hogy Kihyunom hajamat cirógatta, olykor körkörös mozdulatokkal masszírozta fejbőrömet.

Ezután körülbelül másfél óra eseménytelen, pihentető szundításban volt részem, már szinte éreztem, hogy másodpercek kérdése és megszólal a szokásos ébresztőhang, amitől a hideg is kiráz, de mégsem. Sokkal kellemesebb dolog történt.

- Hét óra van, Hyunwoo - nyomódtak nyakamhoz hihetetlenül puha ajkak, ezt pedig felfelé haladó leheletnyi csókok követték, egészen fülcimpámig. Nagyon nem akarózott dolgozni menni. Sokkal szívesebben maradtam volna egész nap a családommal.

- Jó reggelt - húzódott szám egy széles mosolyra, majd kinyitottam szemeimet. Még mindig viszonylag sötét volt a szobában a borongós, esős időnek köszönhetően. Kihyun pedig egészen kisimultnak tűnt, jó érzéssel töltött el, hogy kényelmesen kialudta magát itt velem.

- Olyan hűvös van, itt akarok maradni még - kuncogott fel halkan, arcával kulcscsontomhoz bújva, kezecskéit pedig huncutul vezette be pólóm alá, úgy ölelt át, meglepően szorosan.

- Van még pár percem - szusszantam egy nagyot, majd egész egyszerűen álla alá nyúlva emeltem fel azt, így pedig rá is tudtam hajolni ajkaira.

Imádtam az érzést, amikor jólesően belehümmögött csókunkba, ez volt az a pillanat, amikor igazán realizálta, hogy ismét megtörténik, innen pedig nem volt visszaút. Pont mint elalvás előtt, teljes összhangban csókolóztunk, gyengéden, mondhatni szerelmesen. Amikor hirtelen ötletből elindítottam ezt a cselekvéssorozatot, azt gondoltam, semmi baj nem lehet belőle, de már fél perc után kezdtek felülkerekedni rajtam az indulatok. Magam alá fordítottam, az ágyrecsegés hangjára huncut vigyorgással vált el ajkaimtól egy másodpercre, majd tincseim közé vezetve ujjait húzott a lehető legközelebb magához.

- Elvarázsolsz... - szuszogtam a mámortól elködösült szemekkel, ahogy ujjbegyeimmel hasát, oldalát cirógattam, és már csak egy pillanat választott el attól, hogy nyelvem játékával folytassam, amit elkezdtünk, de elnyomott magától.

- Menj készülődni, a végén még elkésel - kuncogott jóízűen, játékosan megpaskolta arcomat. Sajnos igaza volt.

- Egy pillanat - tápászkodtam fel, első utam az ablakhoz vezetett, a függönyt elhúzva utat engedtem némi világosságnak, majd a szekrényhez lépve kezdtem kikeresni a mai szettem darabjait. Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak ágyéktájon...

Mire előszedtem egy sötétkék garbót, egy szürke öltönynadrágot és egy pár zoknit, Kihyun összerendezgette az ágyat, gondosan elsimította a leterített takarót. Már egy ideje mosolyogva figyeltem, hogy mit tevékenykedik, amikor felpillantott rám, arca pirosas árnyalatot vett fel, egy halvány somolygással sütötte le szép szemeit. Elképesztően elbűvölő volt, de tényleg.

- Papa már biztosan készített valami reggelit - nyújtottam felé kezemet, amint mellém sietett, tenyeremet derekára tapasztva engedtem előre az ajtóban.

Az éppen imént említett személybe rögtön bele is botlottunk, amint kiléptünk a nappaliba, arcunkra pedig valószínűleg rá volt írva az az eufória, amit a csókunkkal okoztunk egymásnak.

- Jó reggelt, Papa! - köszöntöttem is őt jókedvűen, ő a fürdőszobából lépett ki, kezeiben ruhadarabokat forgatott, le sem vette róluk szemeit.

- Nektek is. Drágám, bent felejtetted a ruháidat... - mondta kicsit bizonytalanul, teljesen széthajtva az átlátszó mesh anyagú hosszúujjújját, ezzel a mozdulattal együtt pedig valami a padlóra pottyant.

- Oh jaj! - takarta el pirosodó arcát a mellettem ácsorgó, zavarában elnevetve magát figyelte, ahogy Papa csupán udvariasságból vette magához az általa leejtett... Falatnyi alsónadrágot. - Elnézést - vette át az egész kupacot, úgy tűnt, hogy borzalmasan zavarba jött, de a fürdőszoba ajtajából egy mosollyal nézett vissza rám, mondjuk én cseppet sem szégyelltem kihívó öltözetét, vigyorogva biccentettem neki. Ezzel kettesben is maradtunk.

Idős tanítóm egyelőre szavakhoz sem jutott, bizonyára még fel kellett dolgoznia a látottakat, de mielőtt mondhatott volna bármit, vállat vontam.

- Tudod... Én nagyon szerencsés vagyok - nevettem halkan, de annál boldogabban, majd hitetlenkedő fejcsóválása után inkább csak intett, hogy kövessem őt a konyhába.

Amíg Kihyun készülődött, bőséges reggelit tálaltunk fel az asztalra, már az sem érdekelt igazán, hogy elkések-e vagy sem, szerettem volna minél tovább a szeretteimmel lenni, hisz ma csak erre vágytam.

- Fiam, nem nagyon volt időnk előkészülni, meg úgy igazán beszélni sem beszéltünk róla, de ugye mint azt tudod, nagy hagyománya van a Halloween-nek, és az ma estére esedékes - elmélkedett tanítómesterem egy újságot olvasva, miközben csupán annyi teendőnk volt, hogy vártuk a kis vendégünket.

- Eszembe se jutott. Már ma lesz? - nevettem el magam egy pirítóst megkenve, majd arcomra egy nagy mosoly fagyott. - Szervezhetnénk akkor egy kis programot. Kihyun se legyen egyedül... - kezdtem is kitervelni a mai menetrendet.

Át is beszéltük, időközben az én édesem is visszatért hozzánk, eleinte vonakodott egy kicsit, de aztán beleegyezett, hogy ma este közösen fogjuk várni a jelmezes gyerkőcöket. Biztos voltam benne, hogy mind nagyon jól fogjuk érezni magunkat, így izgatottan vártam, hogy túl legyek a munkanap fáradalmain. Papa és Kihyun külön-külön ugyan, de bevállalták a vásárlást, amíg én dolgozom, a műszakom után pedig rám várt egy kis dekoráció felfüggesztése is az ünnepi hangulat kedvéért. Őszintén? Nagyon tetszett volna, ha láthatom az én Vadóckámat valami aranyos jelmezben, de elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy ő nem szeretné, így nem erősködtem tovább.

Már negyed órányi késésben voltam, de nem zavartattam magam, kényelmes tempóban, a számomra legfontosabb személlyel az oldalamon, egy esernyő alatt sétáltam a cég épülete felé.

- Csoki már biztosan nagyon vár engem - hallatott egy kis feszült szusszanást a vörösmókus, amire elmosolyodtam.

- Egyébként... Nem lesz gond belőle, ha ma nem nyitsz ki? - kérdeztem rá, bár valamelyest bűntudatom volt, amiért semmit sem reagáltam aggodalmára, azonban kiskutyusáról rögtön arra asszociáltam, hogy a bár miatt szokta egyedül hagyni, ma viszont más miatt nem lesz otthon.

- Majd lebeszélem a főnökkel. Szerintem meg fogja érteni - bújt hozzá vállamhoz, amire orromat puha hajához dörgöltem.

Ezután a közénk ült csendnek csak a zuhogó eső, illetve az esernyőn kopogó cseppek adtak háttérzajt, a sétaút további része hangulatosan telt el. Az utóbbi napokban annyira mással voltam elfoglalt, hogy észre sem vettem, ahogy a város átöltözik hátborzongató, ünnepi ruhába. Sok filmben láttam már, hogy milyen is az amerikai halloween, de így testközelből megtapasztalni egészen különleges érzés volt. Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan megérkeztünk, a cég ajtaja előtt megálltunk, egymással szembe fordulva vesztünk el egymás tekintetében. Fel nem tudtam fogni, mennyire megdobogtatta a szívemet, hogy már ő sem rejtegette annyira az érzéseit. Legszívesebben itt helyben megkértem volna, hogy legyen a párom, a másik felem, de Papa szavait megfogadva, nem akartam elsietni. Na meg azt sem akartam, hogy hülyének nézzen. Ettől ezer, sőt, tízezer romantikusabb pillanat is lesz még, ami alkalmasabb lesz a kérdés feltételére.

- Nos... Akkor délután találkozunk. Jó munkát! - simogatta meg kézfejemet, amelyikkel a megázásunkat gátló eszközt tartottam.

- Te pedig vigyázz magadra - mosolyogtam rá, bár kicsit tétovának tűnhettem. Ennek pedig csupán annyi volt az oka, hogy szerettem volna búcsúcsókot adni neki, még ha csak a homlokára is, de nem volt hozzá bátorságom. Még a történtek után is sokat kételkedtem ám az érzéseinek kölcsönösségében.

Végül csak úgy intettünk egymásnak, mint az első-szerelmes, ügyetlen tinédzserek, nagyot szusszanva néztem utána, ahogy átsietett az út túloldalára, és eltűnt a lakóépület bejárati ajtaja mögött. Azzal a tudattal sétáltam be a munkahelyemre, hogy húsz perccel később értem be, mint kellett volna, de jól sejtettem. Az összes dolgozó ünnepi hangulatban volt, így most nem is vették annyira komolyan a mai napot. Valójában alig haladtunk a munkával, szünetekben is színes, denevér-motívumos papírpoharakból ittuk a kávét, ebédszünetben pedig még egy rögtönzött tökfaragóversenyt is beiktattak a kollégák. A különböző jelmezekbe öltözött kollégák. Mire elértünk a munkaidő végére, már kellően átszellemültem én is, így amint kiléptem a monumentális épületből, írtam is egy sms-t az én kincsemnek.

„Megyünk együtt? Itt vagyok lent" - küldtem is el gyorsan, majd tekintetemet a harmadik emelet felé emeltem. Már nagyon jól tudtam, hogy melyik ablak tartozik az ő lakásához, de innen nem látszott volna semmi, ha lett is volna valamiféle mozgás odafent.

„Boltban vagyok még, majd nálatok találkozunk. Puszi!" - érkezett is a válasz körülbelül egy perccel később.

Egy nagy mosollyal az arcomon indultam haza, sietősebbre is fogtam lépteimet, kicsit kezdtem fázni. Az egésznapos esőzés miatt egészen hűvös volt idekint. Amikor megérkeztem, Papa éppen egy nagy csomag cukrot öntött ki egy szintén halloween-i hangulatú műanyagtálba, az asztalra pedig már ki voltak készítve a lilás-narancssárgás színvilágú füzérek, pókhálót és pókokat ábrázoló matricák.

- Nemsoká jön Kihyun is - kezdtem ezzel rögtön egy boldog, felhőtlen vigyorral az arcomon, miközben kibújtam szövetkabátomból.

- Ma is itt alszik akkor, igaz? - kérdezte tanítóm, közben szorgosan bontotta fel a következő adag édességet is. Jó nagy mennyiséget vett. Pedig nem hinném, hogy ezen a környéken sok gyerek fog megfordulni, főleg egy panelban.

- Hát nagyon remélem - mosolyogtam rá ábrándos tekintettel.

Adtam magamnak egy kis szusszanásnyi időt, amíg bekapcsoltam a tévét, természetesen tematikus mesefilm ment éppen az egyik csatornán. Ahogy a kanapéra leheveredve pihentem egy kicsit, annyira békésnek éreztem mindent. Kellemes meleg volt, a közelgő naplemente miatt odakint is egyre sötétedett. Hamarosan pedig rövid kopogás is hallatszott. Végre!

- Megérkeztünk! - szólalt meg vidáman Kihyun, a többesszám pedig a karjaiban kuporgó szőrgombóc miatt volt indokolt. Aki egyébként egy ördögszárnyas kisruhát viselt jelmeznek.

- Ma két imádnivaló vendégünk is lesz, Papa - vigyorodtam el, betessékelve a kissé megázott érkezőket, át is vettem a nehéz szatyrot tőle, miután Csokit lerakta a padlóra.

- Remélem nem gond, nem akartam egyedül hagyni megint - nézett leginkább az öregúrra bocsánatkérő szemekkel, de hát semmi szükség nem volt erre, hisz a kutyus úgy szaladt oda tanítóm lábához, mintha mindig is ismerte volna, ő pedig egyértelműen nem tudott ennek ellenállni.

- Ugyan, ne aggódj, minden oké - simítottam meg felkarját, aztán belepillantottam a szatyorba, amit hozott.

Rágcsálnivalókra, édességekre számítottam, de... A pizsamáját láttam meg, néhány ruhadarabot, illetve egy tasak kutyakaját. Akkor ma este is én leszek a világ legboldogabb férfija.