- Hyunwoo szemszöge -

Ezekben a pillanatokban hatalmas belső harcot vívtam magammal. Ma a munkahelyen is nehéz napom volt, és őszintén? Minden porcikám vágyakozott egy csendes, beszélgetős, összebújós estére Kihyunnal, de nem akartam cserbenhagyni őt, így eljöttem. Az idilli pihenés helyett pedig a szemtanúja lehettem annak, ahogy a munkájának ezt a részét végzi, ráadásul szerintem mindent beleadott most. Szándékosan. Láttam félszemmel, hogy engem néz, miközben egy idős, idegen férfi ölében vonaglott, de én inkább nem akartam zavarni őt. Ma talán jó sokat fog keresni, ha pedig féltékenységijelenetet rendeznék, azzal csak neki ártanék, másnak nem.

Igyekeztem épp ezért lefoglalni magam, törölgettem a poharakat, olvasgattam a kézikönyvet, amelyben volt pár nem túl fényes állapotban lévő cetlire felírt „recept" különböző koktélokhoz. Néha azért odapillantottam, párszor a tekintetünk is találkozott, de már szavakat sem találtam rá. Ahogy inkább a vendéggel tartotta a szemkontaktust, a vonaglást egy pillanatra sem abbahagyva, kezdtem őszintén frusztrált lenni. Engem nagyon nehéz kihozni a sodromból, általában jól kezelem a stresszhelyzeteket, de most...
Tudtam jól, hogy ez a munkája, ez a megélhetése, így egy mély, nyugtató lélegzetvételt követően a pultnak támaszkodva vártam. Körülbelül három perc volt az egész, mégis óráknak tűnt. Az ajkaimat összeszorítva figyeltem, ahogy végre feltápászkodott az úr öléből, aki elégedetten vigyorogva csúsztatott be pár bankjegyet a farzsebébe, de aztán Vadóckát már kérték is egy másik asztalhoz. Mivel szerettem volna a pozitív oldalát nézni a mai estének, amikor újra a szemeimbe nézett, egy bíztató mosollyal biccentettem. Velem ellentétben Kihyun arca azonban elkomorodott. Igaz, hogy még nem ismertem őt olyan régóta, rögtön leesett, hogy mi lehetett a komolyságának az oka. Hitetlenkedve, halkan nevettem el magam, aztán szerencsére pont jókor érkezett egy újabb vendég, így akadt valami elfoglaltságom. A ránézésre negyvenes éveiben járó fickó valószínűleg már nem először járt itt, így rutinosan adta le a rendelését, én pedig csak reménykedni tudtam, hogy sikeresen ki is tudom őt szolgálni. Nem igazán voltam tapasztalt a vendéglátásban. Mire végeztem, a hely táncosa már nem viselte a fekete inget, ami eddig rajta volt, az az átlátszó mesh anyag pedig így olyan látványt nyújtott, hogy majdnem elejtettem a tálcát, ahogy közelebb sétáltam. Hát igen. Kihyun tegnap nekem adta magát, így különösen hatással volt rám öltözete, csak hatalmas keserűség társult ehhez az izgatott vonzalomhoz. Mert mások is látták őt így. Egy nagy sóhajjal tértem vissza a bárpult mögé, már éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy elfogyasztom a hűtőben csak rám váró vacsorámat, amikor az előadóművész végre el tudott szakadni a részeges társaságtól, kipirosodva, az ingjébe belebújva, remegő lábakkal sétált a pult felé. Ahogy odalépett mellém, azt gondoltam, hogy mondani fog valamit, akkora levegőt vett, de csak sóhajtott egy hatalmasat, öntött magának egy pohár vizet. Most... Duzzog?

- Az a baj, hogy nem rendeztem jelenetet? - kúszott arcomra egy szánakozó mosoly, miközben csak félszemmel pillantottam rá, a pult fényesre törlésével foglalatoskodtam. Nem akartam gúnyolódni rajta egyébként, ez csak úgy jött.

Mivel semmi válasz nem érkezett, ellágyult tekintettel fordítottam felé a fejemet, lesütött szemekkel kortyolgatta a hűs italt, testbeszédével is arra utalt, hogy igenis haragszik rám. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy a különös erőfeszítései nem mentek kárba, hisz valószínűleg jól megfizették a vendégek. De az csak olaj lett volna a tűzre.

- Szóval az a baj - sóhajtottam fel, miután már néhány másodperce csak szótlanul néztem őt, ahogy önkéntes csendkirályt játszott.

Nem is vártam már, hogy erre mondjon bármit is, kimerültnek látszó arcát fürkésztem tekintetemmel. Próbáltam toleráns lenni, nem is akartam már nyaggatni ezzel, de nagyon nem tetszett, hogy egy ilyen dolog miatt haragudott meg rám, ahogy pedig teltek a percek, kezdett engem is felbosszantani. Amikor pedig végre megszólalt, nem is akartam hinni a füleimnek.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem érdekellek téged - mormolta halkan a pult mögött lévő székre leülve, lesütött szemekkel könyökölt fel a mellette lévő kisasztalkára.

- Vagy csak tiszteletben tartom, hogy dolgozol? - válaszoltam kicsit ingerültebben, mint szerettem volna. Ma tényleg nehéz napom volt, komolyan már csak ez hiányzott...

Egy gondterhelt sóhajjal fordultam szembe vele, úgy támaszkodtam neki a pultnak, gyönyörű arcát figyeltem. Szinte láttam a szemein, hogy agyalt valamin, amitől már inkább szomorkássá vált a tekintete. Nem igazán tudtam ezt mire vélni, ahogy elképzeltem, hogy a tánca közben odalépek és idegesen felrántom őt a férfi öléből, hogy aztán jelenetet rendezzek... Csak hülyét csináltam volna magamból, és Kihyun is megszégyenült volna. De lehet csak én nem értem, hogy miért rosszabb az én valós reakcióm. Mondjuk az tény, hogy akaratom ellenére is kicsit másképp néztem rá, ha visszagondoltam, mennyire gátlástalanul szórakoztatta azokat az idegeneket.

Úgy tűnt, hogy nincs mondanivalónk egymásnak, így csak hagytam, hogy visszavegye az irányítást a pultban, én pedig elkezdtem megmelegíteni a vacsoránkat. Nagyon nem úgy alakult a mai nap, mint gondoltam, de még semmi sem volt veszve. Már el is terveztem mindent, már csak azt kellett kivárnom, hogy végre vége legyen a mai műszaknak. Együtt ettünk, de teljes csendben, majd én álltam vissza a pultba, mivel láttam a szótlan táncosomon, hogy alig állt a lábán a műsor után, hagytam, hogy pihenjen, egy időre el is tűnt, vagy az öltözőbe, vagy a mosdóba mehetett, nem is mertem rákérdezni. Pedig aggódtam egyébként, hogy esetleg rosszul lett, de „szerencsére" csak továbbra is morcosnak tűnt, amikor visszatért, nem pedig betegnek. A vendégek körülbelül három óra múlva teljesen eltűntek, a nyitvatartási időből pedig hátra volt még két óra, de Kihyun már takarította az asztalokat. Hiába nem szólt hozzám, én nem tudtam rá ténylegesen haragudni, szóval ugyanolyan ábrándos mosollyal néztem őt, ahogy áttörölte azokat az asztallapokat. Most volt időm sokat gondolkodni, ebből kifolyólag rengetegszer eszembe jutott, hogy mennyire imádom őt, és hogy az életemet adnám érte, szóval itt lenne az ideje, hogy abbahagyjuk ezt a butaságot.
Nem egyeztettünk, de én már vettem fel a kabátomat, amikor ő elfordította az ajtón a táblát, ezzel egyértelművé is vált, hogy mára elég volt neki ennyi munka. Csendben néztem végig, ahogy a körülbelül 40 dolláros borravalóját teljes egészében átrakta a kasszába, majd elsietett az öltözőbe.

- Holnap ne számíts rám, előre szólok - törtem meg a hosszú, több órája tartó némaságot, amikor már úton voltunk a bejárati ajtó felé. Erre rögtön megtorpant, őszinte megbántottságot láttam a szemeiben, ahogy egyenesen belenézett az enyéimbe.

- Jól van. Te se számíts rám, úgy soha többet - ráncolta a szemöldökeit, szavait pedig valószínűleg teljesen komolyan gondolta, hiába remegett meg a hangja egy kicsit. Istenem... Annyira túlreagálja...

- Ez nem így működik - mosolyodtam el egy pillanatra, majd biccentettem neki, hogy menjünk ki. Egész idő alatt felkarját fogtam, amíg bezárta a bár ajtaját, aztán elővettem a telefonomat.

- Én megyek. Nagyon elfáradtam - próbálta kiszabadítani karját szorításomból, de hát esélytelen volt.

- Éppen ezért hívtam egy taxit, két perc és itt van - csúsztattam vissza mobilomat a zsebembe, miután egy alkalmazás segítségével elintéztem a rendelést, majd egy hirtelen mozdulattal zártam a karjaimba apró termetét. Egész nap ezt vártam.

- De nincs erre semmi szükség, haza tudok sétálni, eressz el, jó? - mozgolódott tovább ölelésemben, én pedig csak annál ragaszkodóbban öleltem. Számítottam rá, hogy ellenkezni fog, így egyáltalán nem vette el a kedvemet a terveimtől.

- Ennyire azért ne utálj velem lenni. Inkább nekem lenne okom haragudni rád, nem fordítva - csóváltam a fejemet, de ezzel szerintem csak rontottam a helyzeten.

- Micsoda? - húzódott el tőlem amennyire a karom engedte, meglepetten pislogott fel rám.

Nagyon szívesen kifejtettem volna, hogy milyen sérelmek érhettek volna engem a mai közös műszak folyamán, de kicsit hamarabb megérkezett a taxi, így csak újra megfogtam karját, segítettem neki beülni az autó hátsóülésére, én pedig az anyósülést foglaltam el. Már csak azért sem ellenkezett most, mert biztosan hallani akarta a válaszomat. Lesz lehetőségünk beszélni, ebben biztos lehet. Amíg egyeztettem a sofőrrel, a visszapillantóban újra és újra rápillantottam a hátul ülőre, érzelemmentes arccal nézett ki a hideg, sötét utcára. Nem is bántam, hogy nem figyelt oda, így legalább nem hallotta, hogy igazából most nem hozzá vitettem magunkat.

Ilyenkor ez a környék már egyáltalán nem volt forgalmas, így tényleg csak öt perc volt az út, egy pillanat alatt rendeztem a pénzügyeket, majd sietve szálltam ki, hogy kinyithassam az ajtót az én édesemnek. Összezavarodottan nézett szét, amikor kiszállt, nem is ellenkezett, ahogy megfogtam a kezét, elkezdtem sétálni vele az a lakóépület felé, amely a mi lakásunkat rejtette. Amikor közelebb értünk, szinte érezni lehetett, hogy melyik volt az a pillanat, amikor felismerte a környéket, amit eddig csak egyszer látott, ráadásul nappal.

- Hyunwoo, én nem akarok itt lenni, haza akarok menni! - kezdett el most már sokkal kétségbeesettebben ellenkezni, nekem pedig összeszorult a szívem. Kezdtem azt érezni, hogy sokkal több megbeszélnivalónk van, mint azt elsőre gondoltam.

Annyi mindent mondtam volna, hogy megnyugtassam, de most nem volt erre idő, szerettem volna minél előbb a lakásba érni, mielőtt elmenekül. Kegyetlennek éreztem magam, amiért az akarata ellenére cselekedtem, főleg miután ennyire keservesen próbált kérlelni.

- Szeretném, ha beszélnék. És utána kényelmesen tudsz majd pihenni is, kérlek, bízz bennem - beszéltem hozzá lágy, halk hangon, ahogy a csendes, esti lépcsőházban igyekeztem úgy megtenni ezt az egy emeletnyi távolságot, hogy nem ébresztjük fel az egész lakóközösséget.

Ahhoz képest, hogy pár perce fejezte ki fáradtságát, elég sokára hagyott alább a szabadulási kísérletekkel, mozdulatlanul állt mellettem, amíg elővettem kulcsomat és kinyitottam az ajtót, amint viszont húzni kezdtem őt a hálószobám felé, már nem tartotta vissza a hangját.

- Hogy gondolod, hogy iderángatsz, amikor világosan megmondtam, hogy nem akarok itt lenni? Nekem most... Borzalmasan fáj veled lennem - ütött rá szabad kezével az én karomra, hátha így elengedem, de mielőtt bármi értelmeset ki tudtam volna nyögni válasznak bántó szavaira, egy ajtó nyitódásának hangját hallottunk.

Papa botorkált ki szobájából pizsamájában és köntösében, álmos szemeire helyezte fel szemüvegét, miközben felkapcsolta a villanyt a nappaliban. Hát... Szinte villámokat szórt a tekintetével. Mondjuk nem valami békés kép tárult elé. Kihyun-ah szinte már könnyes szemekkel kiabált velem, miközben fél válláról lecsúszott kabátja, ahogy karjánál fogva húztam őt magammal idáig.

Egy nagy szusszanással ejtettem le karjaimat magam mellé, bűntudatosan hajtottam le a fejem. Attól, hogy a nézeteltérésünket akartam tisztázni, a nagy igazságérzetem miatt, nem kellett volna így bánnom vele.

- Drága fiam, hát mire véljem ezt a viselkedést az éjszaka közepén? - csapta össze tenyereit, hangjában pedig megvetést hallottam. - Miért kell folyton bántani szegény Kihyunt? - vonta össze szemöldökeit, miközben odasietett hozzánk, hogy átkarolhassa pártfogoltja vállát, nyugtatóan simogatva kezdte el kísérni őt a saját szobája felé. - Először iszunk egy csésze teát, aztán nyugodtan menj haza, ha nem akarsz maradni, rendben drágám? - tűntek is el az ajtó mögött, én pedig csak ott ácsorogtam, mint egy rakás szerencsétlenség.

Persze, megértettem, hogy az általa kihallott mondat alapján rögtön védelmezni kezdte őt, már nem is igazán láttam értelmét annak, hogy elmagyarázzam mi is történt valójában. Egy nagy sóhajjal ültem le a kanapéra, és csak... Vártam. Csak teltek a percek, halk beszélgetésükből semmit nem hallottam ki, engem pedig kezdett maga alá gyűrni a bűntudat. Erőt vettem magamon, levettem kabátomat, majd miután a fogasra akasztottam, betértem hálómba, hogy új, frissen mosott ágyneműt húzzak fel párnáimra és takarómra. Elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy Kihyun kényelemben hajthassa álomra a fejét. Valahogy meg sem fordult a fejemben az az opció, hogy nem is akar maradni. Pedig rengeteg kételyem volt az egész vitánkkal kapcsolatosan.

Amikor végeztem, és visszasétáltam a nappaliba, éppen akkor jött ki a másik helyiségből a két legfontosabb személy az életemben. A vöröshajú szépség félénken hajtotta le fejét, kis kezeiben úgy tartotta az üres teáscsészét, mintha dédelgetné, összeszorított ajkakkal nézett fel rám. Papa megpaskolta vállát, bíztatóan mosolygott, én pedig gondoltam, hogy mondani szeretne valamit, így közelebb léptem. Ahogy álltam tekintetét, beleremegett még a szívem is.

- Bocsánatot kérek. Bután viselkedtem - sütötte le szemeit szavai után.

Először is, nagyon-nagyon meglepett, másodszor viszont borzalmasan boldoggá tett. Már féltem, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, és tényleg nem látom őt soha többé, mint ahogy mondta. Kicsit késve érkezett a reakcióm, de végül őszintén mosolyogva simítottam tenyeremet oda, ahol ma egy párszor talán túl erősen is megszorítottam.

- Nincs semmi baj. Én is szeretnék bocsánatot kérni. Remélem, kiengesztelhetlek - cirógattam tovább hüvelykujjammal. Legszívesebben sokkal közvetlenebbül értem volna hozzá, de Papa előtt nem akartam. Majd ha kettesben leszünk.

- Nagyon köszönöm a vendéglátást - hajolt meg egy kicsit az öregúr felé fordulva, majd miután kivettem a kezéből a törékeny porceláncsészét, egyenesen a karjaimba akart sétálni, de én csak a szobám felé irányítottam.

- Egy pillanat, és megyek én is - mosolyogtam rá, amint pedig kettesben maradtunk tanítómmal, fellélegeztem.

- Elmondta, hogy ő ellenségeskedett veled. Haragszom rád, amiért úgy viselkedtél, mint egy megszállott, de azért kivédtelek. Nem árult el szinte semmit a körülményekről, de... Biztosítottam róla, hogy egyébként tényleg jó srác vagy - paskolta meg a tarkómat, amire lehajtottam fejemet.

- Papa... Én csak kétségbeestem. Tegnap... - bizonytalanodtam el egy pillanatra, hogy elmondjam-e - Megtörtént közöttünk. És ennek ellenére is azt érzem, hogy egyszerre velem is akar lenni, ugyanakkor néha mintha ki akarna törölni az életéből - sóhajtottam egy nagyot. Jól esett kimondani az aggodalmaimat.

- Tényleg? - nézett rám döbbenten idős mesterem, de hát nem tudtam mit mondani. Én magam sem értettem, hogyan történhetett meg az a hajnal. - Egy tanács, fiam. Lassan. Ne siesd el - mosolygott rám őszinte törődéssel. Könnyű is lenne lassítani, ha nem egy vadócka lenne a partnerem... Erre a gondolatra kicsit elmosolyodva léptem be a szobámba egy tiszta, hófehér törölközővel a kezemben, Kihyun az ágyon ült hasáig kigombolt inggel, egyik tenyerén maga mögött támaszkodva figyelte az ajtót, feltételezem, engem várt.

- Hallottam mit mondtál - szembesített ezzel a kellemetlen dologgal, teljesen érzelemmentes hangon. Hát legalább elmondhatja, hogy nem akar megszabadulni tőlem, ha rosszul vontam le a következtetéseket.

- És van hozzáfűznivalód? - kérdeztem vissza közönyösen, arcát figyelve, miközben elindultam a szekrényem felé, hogy majd kutathassak egy alváshoz ideális póló, bokszer és zokni után.
Reakciójára duplán kellett pislognom.

Nem mondott semmit, csak összeszorított ajkakkal vállat vont. Szóval jól értelmeztem a jelzéseit. Vagy nem tudom. Ellentmondásos és zavaros az egész.

- Menj fürdeni, bekapcsoltam a fűtést. Már biztosan szívesebben lennél vízszintesben - szusszantam fel, közben készen álltam arra, hogy kikísérjem őt a fürdőszobába.

Ahogy egymás mellett sétáltunk, én pedig lenéztem rá... Megint hevesebben kezdett dobogni a szívem. Akármit is mond, akkor is imádom őt. És vonzódom hozzá. Egyébként már én is halálosan fáradt voltam, a kanapén ücsörögve vártam, hogy végezzen a tisztálkodással, majdnem el is szundítottam, amikor végre nyílt az ajtó. Hát, elképesztően jól állt neki a fehér pólóm és a bokszerem.

- Bújj be az ágyba gyorsan, sietek - suttogtam oda neki, ahogy elhaladtam mellette, majd úgy is tettem.

Én is vettem fel most pólót alváshoz, tényleg csak öt perc volt az egész, minden egyes lépés, ami közelebb vitt engem a hálószobám ajtajához, nyugalommal töltött el. Igen. Erről álmodoztam egész nap. A kép, ami elém tárult, annyira megmosolyogtatott, hogy szerintem még a szemeim is mosolyogtak. Kívánhatnék én ettől többet? Kihyunom a meleg, vastag takaróm alatt kényelmesen leheveredve öleli a párnámat, és közben látszik a szemén, hogy engem vár. Azt gondoltam, hogy még beszélnünk kéne a ma történtekről, de... Már nem volt hozzá kedvem. Most minden olyan szépnek tűnt.

- Nekem... Úgy hiányoztál egész nap. Szóval most nagyon boldog vagyok - bújtam be mellé, most már gátlástalanul fogtam derekára, hogy közelebb vonhassam magamhoz, miközben szemeztünk. Már nagyon vártam, hogy úgy érhessek hozzá, mint egy férfi a szerelméhez.

- Én is egész kellemesen érzem magam - szusszant fel fejét a puha párnámra hajtva, szemeit is lehunyta pár pillanatra, közben lassan simította tenyerét mellkasomra, folytatta a mozdulatot, lágyan simogatott.

Amikor újra belenézett a szemeimbe, azon agyaltam, bárcsak tudtam volna olvasni a gondolataiban. Hogy megtudjam az igazságot az irántam érzett érzéseivel kapcsolatosan. Ha ő nem is volt biztos kettőnkben, én egy pillanatra sem hezitáltam, szerettem volna, ha szavak helyett a tettek beszéltek volna.

- Most pedig jön a kiengesztelés - nevettem el magam halkan álmos, félig-meddig lecsukódó szemeit nézve, majd egyszerűen tenyereim közé fogtam arcát, ajkaira csókoltam.

Csak egy gyengéd jóéjt-csóknak indult, de Kihyun egy másodperc alatt lusta, szerelmes csókcsatává változtatta, jólesően felszusszanva simult hozzám a lehető legközelebb, hátamat simogatta. És mindezt körülbelül tíz percen keresztül folytattuk. A vége felé már csak szinte cirógattuk egymás ajkait, a borzalmas nap gyönyörű lezárásaként pedig egymás karjaiban aludtunk el. Csak mi léteztünk a világon. És nagyon jól megvoltunk így, kettecskén.