Elcsendesedve, egy halvány mosollyal néztem vonalait így, ahogy nekem hátat fordítva összekuporodott. Szinte már el is felejtkeztem arról, hogy mit mondott nekem az előbb, amikor kíváncsi tekintettel pillantott rám hátra a válla fölött, még látszott rajta, hogy kicsit hevesebbek voltak a levegővételei, annyira jót kuncogott rajtam.

- Még csak nem is tagadod? - kérdezett rá elég meglepettségre utaló hangsúllyal, de már alig tudta visszafojtani az újabb nevetgélést. Jaj, ha tudná...

- Kihyun-ah... - szólaltam meg végül lágy hangon, lassan heveredtem vissza mellé, egy nagy sóhajjal bámultam a plafont - Játszunk mostantól nyílt lapokkal? - szusszantam fel, a szívem pedig a torkomban dobogott. Hirtelen arra gondoltam, hogy habár még az ismerkedés fázisban vagyunk, azt tehetnénk mostantól más szándékból is. Nem kell, hogy egy nyílt titok legyen a köztünk lévő vonzalom...

- Hm? - fordult felém teljesen, könyökén megtámaszkodva emelkedett fel, arcomat nézve játszott ajkain egy játékos mosoly. - Son Hyunwoo, a te kártyapaklid már azóta kristálytisztán átlátszó, amióta először beállítottál csuromvizesen az ajtómba - mondta ezt valamiféle nem túl komoly megvetéssel a hangjában, az én arcom pedig rögtön égni kezdett. Akkor... Ebben a pillanatban el is döntöttem, hogy nem most fogok vallomást tenni.

- A te lapjaidnak pedig olyan, mintha csak két hátoldala lenne. Nincs valami cheatkód hozzád? Hogy feloldódjanak azok a titkosítások a kártyákon? - nevettem halkan, továbbra is szüntelenül a plafont bámulva, de mivel nem hallottam, hogy ő hasonlóan reagált volna, félszemmel gyönyörű arcára pillantottam.

Szomorkásan sütötte le szemeit. Vagy inkább mintha kényelmetlenül érezte volna magát? Jaj, a világért sem akartam őt ezzel megbántani, és egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy elvárnám tőle, számoljon be eddigi élete minden másodpercéről, csak... Mindegy is. Teljes mértékben megértettem, hogy miért bizalmatlan még velem.

- De egyébként már azért borzalmasan hálás vagyok, hogy elmondod mi bánt, amikor magad alatt vagy. Nagyra értékelem, hogy engeded, hogy segítsek ilyenkor - igyekeztem felvenni vele a szemkontaktust, őszinte mosolyom közben pedig a kis karját is megsimogattam. Azt gondoltam, ettől biztosan jobban fogja érezni magát.

- Most már ne beszéljünk erről, jó? - sóhajtott fel félrepillantva, én pedig már kezdtem is bepánikolva valamiféle kiengesztelésen agyalni. Néha jobb lenne, ha egyszerűen csak nem mondanék semmit.

Nem is válaszoltam szavakkal, csak határozottan bólintottam, majd miután egy kényelmesebb pozíció elérésének céljából megigazítottam a kispárnámat, csendesen néztem ki a fejemből. Azt hittem, hogy nagyon megbánthattam őt, és hogy távolságtartó lesz, így jól be is dobbant a szívem, amikor a mellkasomra hajtotta fejecskéjét. A kezem szinte ösztönszerűen vezetődött végig gerince vonalán, majd miután vörös tincsei közé vezettem ujjaimat, gyengéden masszírozgatni kezdtem fejbőrét. Az imént is jólesően sóhajtott, amikor ezt csináltam, így nem féltem attól, hogy ezzel rontok a helyzeten. Ahogy ebben az elképesztően nyugodt idillben teltek a percek, lassan összeraktam a fejemben a képet. Valószínűleg nem mindig ilyen érzékeny ő, csak most pont egy nagyon nehéz időszakon megy keresztül, így... Nem is keresztezhették volna jobbkor egymást az útjaink. Majd együtt átvészeljük, és boldoggá fogom tenni.

- Ma eljössz a bárba? Kérlek - törte meg a már régóta tartó szótlanságot, nem túl nyomatékosan kérlelő hangja pedig eléggé aranyosnak hatott. Istenem... Megöl. Komolyan.

- Hm, még nem tudom. Holnap sok lesz a munka, lehet jobb lenne kipihennem magam előtte. Meg most amúgysincs felesleges hétszáz dollárom - válaszoltam egy somolygással az arcomon. Nem is értettem magam, hogy miért szemtelenkedek vele direkt, amikor pont nem azt akarom elérni, hogy morcos legyen. Ez csak úgy jött.

- De... - ült fel hirtelen, kezecskéjét hasamon pihentetve, kétségbeesetten nézett rám. - Nem a pénz miatt mondtam! Gyere el, kérlek-kérlek-kérlek - kulcsolta össze ujjait, ezzel is kifejezve könyörgését, hatalmas, csillogó szemekkel bámult az enyéimbe. Jézusom, mire készülhet?

- Én meg nem gondoltam komolyan. Úgy látom nagyon fontos dologról van szó, nyitásra menjek? - vontam karjaimba újra egy vigyorral az arcomon, ahogy visszakerült feje a mellkasomra, újra simogatni kezdtem.

- Nem-nem, kilencre jó lesz - bújt hozzám ragaszkodóan, pont úgy, mint a kiskutyája akkor, amikor megmentettem őt. Mondjuk... Valószínűleg ez a dolog közös bennük. Mindkettőjük életét megmentettem.

- Rendben. Most nagyon kíváncsivá tettél - nevettem halkan, de közben majd' kiugrott a szívem a helyéről.

Ezután már nem sokáig maradt a kis vendégünk, mivel szeretett volna készülődni a mai műszak előtt. Oké, ez kezdett egyre gyanúsabbá válni. Elég sokáig hezitáltam, amíg egyedül voltam otthon, már alig vártam, hogy Papa visszaérjen a „randijáról". Mivel tudtam, hogy ma este akár olyan dolog is történhet, ami miatt a nap folyamán már nem lesz lehetőségem foglalkozni a feladataimmal, várakozás közben nekiálltam a munkának, amivel holnapra már jó lenne elkészülnöm. Azt pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy az alhasam újra és újra bizseregni kezdett, ha egy pillanatra is Kihyun felé kalandoztak a gondolataim. Említette, hogy vett új ruhát. Talán valami exkluzív műsort fogok kapni Vadóckától? Nem is tudom. Nem éreztem helyén valónak a dolgot azok után, hogy csak ma mondta el mi is történt a szüleivel és itt zokogott a karjaimban.

Igyekeztem lenyugodni, és nem túlságosan izgatottá válni, viszont amint elkezdett esteledni, egyre nehezebb volt kivárnom, hogy kilenc óra legyen. Mivel még mindig egyedül voltam, rendeltem magunknak ennivalót, majd már éppen telefonálni akartam Papának, amikor belépett az ajtón.

- A délutáni kávézásból majdnem egy éjszakázás lett? - emeltem fel az egyik szemöldökömet számonkérően, amire halkan nevetni kezdett. Egyébként egyáltalán nem zavart, hogy egy férfival tölti az idejét, csak kicsit szokatlan volt.

- Jól van, én sem szólok bele, hogyha te hajnalban esel haza Kihyuntól - kezdett el játékosan morgolódni, meg is paskolta az arcomat, ahogy elhaladt előttem.

- Tudom, csak már alig bírtam kivárni, hogy hazaérj - ültem le közben a finom illatú, gőzölgő vacsora elfogyasztásához.

- Tudtatok beszélni? Minden oké most már? - kérdezte rögtön, arca is aggódóvá vált.

- Igen. Elmondta azt is, hogy... Egy éve elveszítette a szüleit. És azért sírta el magát, amikor megölelted, mert nagyon hiányzik neki az apukája karjai között lenni - igyekeztem érzelemmentesen elmesélni a történteket, mivel nem akartam most itt bekönnyezni, de ez nehéz feladatnak bizonyult. Számomra elmondhatatlanul szívfájdító és megható, hogy ezért érzékenyült el az én édesem.

- Istenem... Tényleg? Jaj kis drágám. Miért érdemelt ekkora fájdalmat az élettől? - hajtotta le a fejét Papa megrendülten, ahogy pedig felvett egy falatot az evőeszközével, szabad kezével sietve törölte meg szemeit.

- Nem tudom, de biztosítottam afelől, hogy mi mellette leszünk mostantól, most már nem lesz egyedül - szusszantam egy nagyot, amire helyeslően bólintott párat.

- Nagyon helyes. Remélem tartani is fogod magad hozzá, és nem intézed el, hogy egy héten keresztül ne halljunk felőle - szidott meg egy kicsit megint, újra tarkón is vágott, amire gondoltam most már felteszem neki életem első ilyen jellegű kérdését.

- Papa - nyeltem le egy nagyobb falatot - Ma újra együtt töltjük az estét, viszont nem szeretnék pénz nélkül menni... - kezdtem felvezetni a dolgot. Még sosem kértem kölcsön senkitől.

- Nem most kaptál otthonról egy nagyobb összeget? - nézett rám meglepetten, én pedig kínomban elnevettem magam. Anyám egyenesen Kihyun számlájára is utalhatta volna akár...

- De igen, viszont azt már elköltöttem, a számlámon maradt egyenleghez pedig nem szívesen nyúlnék hozzá, nemsoká lakbért és számlákat kell fizetni - szorítottam össze ajkaimat a mondandóm végére érve, nagyokat pislogva vártam válaszát.

- Na jól van, valami huncutság van itt. Mennyi kell? - vette is elő pénztárcáját, de nagyon gyanakvóan nézett rám. Ezt úgysem fogja kihúzni belőlem. Ha Kihyun megtudná, hogy elárultam neki a foglalkozását... Akkor látnám őt utoljára, szerintem.

Erősen gondolkodni kezdtem. Vadócka biztosan megbarátkozott egy hét alatt Benjamin Franklin úr társaságával.

- Egy százdolláros? - adtam meg az összeget kicsit félve. Most úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki fél a szüleitől pénzt kérni egy drága játékra. Én kicsit felnőttesebben „játszok"...

- Hűha - nevette el magát, de inkább már nem is kérdezett semmit, csak elővette a telefonját, hogy utaljon.

- Papa, lehetne készpénzben? - szólaltam meg hirtelen a tranzakció elvégzése előtt, erre már jóízűen nevetett fel.

- Nincs nálam annyi, de akkor majd szépen keresel egy automatát és leveszed - mondta ezt végig a képernyőre nézve, néhány másodpercen belül pedig jelzett is az asztalon heverő mobilom.

- Rendben, nagyon köszönöm - mosolyogtam rá szeretettel, majd kicsit gyorsabb tempóban fogyasztottam el a még tányéromon lévő falatokat. Ezesetben korábban el kell indulnom itthonról.

Már siettem is készülődni, ma úgy éreztem, hogy különösen jól kell kinéznem, mert valami nagy dolgot tartogat számomra a vörösmókus. Még egy gyors zuhanyt is vettem, aztán a gardróbszekrény előtt ácsorogva gondolkodtam. Kihyun nagyon dögös volt, amikor szép kis kezeivel szépen lassan végiggombolta az ingemet, így arra a döntésre jutottam, hogy ma is inget fogok viselni. Egy sötétszürke ing és fekete öltönynadrág mellett döntöttem, egy kis keresgélés után megtaláltam a nadrághoz tartozó zakót is. Miután befújtam magam a drága kölnimmel, elegáns cipőimbe bújtam bele. Papa valószínűleg a szobájában volt, így most nem köszöntem el tőle konkrétan, csak a szövetkabátomat felvéve elindultam lefelé. Szerencsére a közelben volt egy ATM, így gyorsan megoldottam a pénzkérdést, bár izgultam, mivel érthető okokból ezt már lehet túl kevésnek találná, és akarata ellenére is csalódna bennem...

Ma este különösen hűvös volt, így még inkább sietősebbre fogtam a lépteimet. Öt perccel kilenc óra előtt nyitottam be a hangulatos bárba, ahová mindig jó érzéssel érkezek. Már egy hete nem jártam erre. A szokásos hangulatvilágítás ismételten kellemes félhomályt varázsolt, az első, akit megláttam, az Juan volt. Éppen a pultban dolgozgatott egy koktél elkészítésén, de amint meghallotta, hogy érkezett valaki, felkapta a fejét, ahogy felismert, egy hatalmas vigyorral az arcán tárta szét a karjait.

- Itt van az én testvérem! - örült meg nekem, kicsit fel is hangosodott, amire a legtávolabbi bárszéken ülő főnök is odakapta a fejét. Juan ennyire örült a múltkori borravalónak, hogy már a testvérének hív? Ezzel nagyon megmosolyogtatott.

- Hát Kihyun? - fogtam vele kezet, amikor odaértem a pulthoz, gyorsan pillantottam körbe. Hmm, most volt pár vendég.

- Még készülődik, de ne aggódj, mindjárt jön - biccentett a folyosó felé, ahol az öltöző található.

- Áh, rendben. Akkor addig is rendelni szeretnék egy pohár whiskey-t. Ja, és utólag is nagyon boldog születésnapot a lányodnak - vettem is elő a pénztárcámat. Csak azért rendeltem valami drágább alkoholt, hogy több pénzt itt hagyhassak náluk. A főnök képét legszívesebben betörném, de ettől függetlenül nem csak őt gazdagítom, amikor itt költöm a pénzem, hanem az én Kihyunomat is.

- Máris készítem, testvérem, Isten áldjon meg! - mosolyodott el megint, a jókívánságok hallattán, aztán már el is nevette magát, ahogy meglátta, hogy 25 dollárt fizettem. Csak ennyi készpénz volt nálam a táncosnak szánt százdolláros mellett.

Folyamatosan hol az órát, hol a folyosót figyeltem, miközben várakoztam, amint elkészült a rendelésem, előrébb sétáltam, hogy elfoglalhassak egy ablakmenti asztalt. A kabátomból kibújva, kényelmesen elhelyezkedve kortyoltam bele a hűs italba, ekkor már egy-két perccel el is múlt kilenc óra, én pedig egyre jobban izgultam. Az már biztos volt, hogy nem egy exkluzív öltáncra készült, hisz most még egy kis forgalom is volt, egészen teli hatást keltett a helyiség. Egy pillanatra összeakadt a tekintetem a főnökével, de csak elkomolyodva fordítottam el a fejem. Még mindig haragudtam azért, amit Kihyunnak mondott.

Hamarosan meghallottam az öltöző ajtajának jellegzetes nyikorgását, hevesen dobogó szívvel vártam, hogy végre előjöjjön. Amikor még csak az árnyékát láttam a sötét folyosó végén, lélekben felkészítettem magam a legizgatóbb vadócka szettre is, de amikor már közelebb ért, megállapítottam, hogy nem ez volt a helyzet. Egy térdénél kiszaggatott szürke farmert viselt, hozzá pedig egy igen melegnek és puhának tűnő világosbarna pulcsit vett fel, sminkje ismételten gyönyörűen kiemelte a szemeit. Édesem... Eddig is elállt tőle a szavam, de amikor meglátott, és valósággal kivirult, teljesen elolvadtam. Már készültem is, hogy felállok az asztaltól, odamegyek és jól megölelgetem, de a főnökkel és a kollégájával beszélt valamit, ami a most szokásostól hangosabb alapzajtól egyáltalán nem volt hallható. Kíváncsi tekintettel figyeltem őket, néhány másodperc múlva Juan a kis színpadra sietett, berendezte azt. Egy mikrofont állított be, mögé pedig egy bárszéket helyezett. Ekkor már egészen egyértelmű volt, hogy mi fog történni.

Amikor még nem tudtam, hogy táncosként dolgozik itt, amikor azt mondta, hogy „előadó", akkor az első gondolatom az volt, hogy énekel. Szóval jól gondoltam. Már előre megborzongva követtem őt a szemeimmel, a főnök rövid felkonferálása után a szépséges Kihyun-ah helyet foglalt a széken. Szerencsére olyan jól választottam asztalt, hogy első sorból nézhettem a műsort. Valamiért úgy tűnt, hogy izgul egy kicsit, esetlenül igazította meg az állványt, majd ő is köszöntötte a mai este vendégeit, én pedig nem bírtam abbahagyni a mosolygást, pedig még el sem kezdte.

Néhány másodpercen belül az eddigi halk háttérzene átváltott egy jazz alapra, a közönség pedig minden figyelmét a színpadon lévőre fordította. Még sosem hallottam ezelőtt ezt a dalt, így amint elkezdett énekelni, a szöveg minden egyes szavára rákoncentráltam. Istenem... El sem akartam hinni, hogy mennyire csodálatos hangja van. Már szinte a büszkeség miatt könnyfátyolos szemekkel néztem őt, tetőtől talpig libabőrösen. Látszott rajta, hogy még zavarban volt először, hiszen csak a padlót bámulva kapaszkodott a bárszékbe, aztán egy pillanatra elmosolyodott, egyenesen a szemeimbe nézve énekelte a következő sorokat.

„All of me, why not take all of me?"

„Can't you see I'm not good without you?"

„Take my lips I wanna lose them"

Teljesen lefagytam. Ahogy a gyönyörű hangján ezt énekelte nekem, hirtelen égni kezdett az arcom, ő is kipirosodott, de aztán már sokkal jobban feloldódva, felszabadultan énekelt tovább. Minthogyha erre született volna. Szinte már beleremegve mosolyogtam rá, ahogy megint összetalálkozott a tekintetünk, eufórikus boldogsággal vesztem el csillogó szemeiben. Igen, valahogy számítottam rá, hogy tud énekelni, de mégis földöntúli érzés volt hallani. Mint egy profi énekes. Az alsó ajkamat mélyen beharapva néztem rajta végig, mivel egyszerűen az egész lénye elvarázsolt. Valami hihetetlen dolgot művelt velem ezzel a dallammal és a hangjával. Legszívesebben életem végéig hallgattam volna, de sajnos három perc után véget ért a dal. Nem érdekelt, hogy mások hogyan reagálnak, felállva tapsoltam meg őt, szégyenlősen nevetve hajolt el a mikrofontól.

Először Juan és a főnök kapcsolódott be a tapsolásba, aztán ez a többi vendéget is motiválta. Legszívesebben a karjaimba zártam volna, hogy megtegyem azt, amit a dalszöveggel akart sugallni felém, de már kezdődött is a következő dal, így visszaülve élveztem tovább a műsort.
Körülbelül egy órán keresztül tartott, aztán miután elköszönt és egy csomószor meghajolt, rögtön az általam elfoglalt asztalnál lépett le a színpadról, kipirulva állt meg előttem, egy szégyenlős vigyorgással nézett fel rám, aztán inkább eltakarta arcát. Annyira boldognak tűnt... Ezt pedig imádtam látni.

- Te egy csoda vagy, Kihyun. Komolyan. Nem is jutok szavakhoz - öleltem át hirtelen, amire még a szemeit is lehunyta, szorosan bújt hozzám. Hogy remegtek a kis karjai...

- Ez volt az első, hogy a főnök engedett fellépni. Annyira köszönöm, hogy eljöttél - szorongatta meg derekamat, amire hajába pusziltam. Ma nem tagadom magamban ezt az érzést. Ma belészerettem.

- Inkább én köszönöm, hogy itt lehettem - mormoltam halkan, majd arcát tenyereim közé fogva néztem le rá. Ah...

- Mára végeztem, úgyhogy van kedved hazakísérni? - pislogott fel rám nagy szemekkel, és bár én ezekre is koncentráltam, láttam azért, hogy egy pillanatra beharapta az alsó ajkát. Azt hiszem, ma nem fogjuk elrontani azt, amit múlthéten elkezdtünk. És én úgy éreztem, hogy nem csak szavakkal akarom dicsérni őt. Hanem tettekkel is. Minden egyes porcikáját.

- Menjünk - bólintottam kissé görcsbe rándult gyomorral, amire már el is indult volna a táskájáért, amikor odasietett hozzánk Juan.

- Hé, Kihyun barátja. Tudod, jövőhéten nagyon fontos ügyben el kell utaznom, a főnök is távol lesz, szóval nem fogja megtudni, ha két napig helyettesítesz engem, nem igaz? Úgyis mindig ráérsz itt lógni Kihyunnal, nem? - vezette fel a kérését Juan, de mivel így hirtelen nem tudtam mit mondani, szomorú arccal kezdett kérlelni. - Nem hiányozhatok többet, és már így is kihúztam a gyufát a főnöknél, nincs más, akit megkérhetnék - fogta meg karomat is, de...
Igazából nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Én is dolgozom, ugyanakkor igaza van, hogy szívesen vagyok itt Kihyunnal. Talán ez egy jó lehetőség lenne arra, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz?