Október közepe, reggel hat óra volt.  Ebben a korai időpontban még félhomály uralta a kikötőt, a hamarosan felkelő napsugarak csupán a magaslati pontokról, a felhőkarcolók tetejéről köszönhettek vissza a már ébredező város lakóinak. Itt... Minden napfelkelte sorsok megpecsételődését, életek megváltozását jelenti, hol pozitívan, hol negatívan. Az egyébként folyton nyüzsgő metropolisz szűk utcáin, terein most többnyire sűrű köd folydogált a járókelők között. Talán... Egy olyan ember, aki itt, ebben a különleges városban élte le az egész eddigi életét, nem is tudna különbséget tenni; vajon az időjárás vagy a szennyezett, szmogos levegő okozta a látási viszonyok romlását? Egy messziről jött utazó azonban jól ismeri mindkettőt. Ez az utazó pedig én volnék.

Honnan is érkeztem, és hová? A szülőhazámból, Dél-Koreából indultam el a hosszú utazásra, a tengerentúlra. Hogyan is nevezhetném? A város a hegyen? Vagy esetleg... Babváros? Valamiért rögtön megtetszett ez a név, amikor először olvastam az interneten. Hívjuk egyszerűen csak hivatalos nevén.

Boston.

Azért döntöttem úgy, hogy hátrahagyom a családomat, a barátaimat, hogy egyetemi tanulmányaim lezárása után tapasztalatot szerezhessek. Egy nagyszerű, kihagyhatatlan lehetőség adódott, egy fél évre szóló munkalehetőség, mondhatni, egy „továbbképzés", hogy a gazdasági szakmám legjobbjai között lehessek, amint hazatérek Szöulba.

Emlékeztek, hogy az imént „különleges"-ként jellemeztem a várost? Nos, a benne élők teszik azzá.

Szóval, ezen a borongós, igazi őszi kora reggelen én madártávlatból figyelhettem életem elkövetkezendő hat hónapjának színterét. Nem volt újdonság a nagyvárosi életvitel, de valami mégis olyan más volt. Nem tudtam volna megmagyarázni, de... Valósággal beleborzongtam, ahogy a repülőgép lassan ereszkedett a felhőkarcolók magasságába. Ezekben a pillanatokban tengernyi gondolat és olykor-olykor ellentétes érzelem kavargott bennem, de abban biztos voltam, hogy nem szabad idegesnek lennem, hiába volt az egész utazás egy nagy mérföldkő az életemben.
Nem tehettem róla, valamennyire mégis tartottam az egésztől. Egy feszült szusszanással fordítottam el fejemet, amikor már csak egy-két perc választott el minket a landolástól. Tekintetem találkozott is útitársam fáradt, de nyugalmat árasztó, sötét szemeivel. Ő volt az egyetlen, aki miatt valamelyest biztonságban éreztem magam a legidegenebb helyen is. Én és a már meglehetősen idős tanítóm kiskamasz korom óta ismerjük egymást, akkor vált az angoltanárommá. A szüleim szerették volna, ha fiatalon elkezdek komolyan foglalkozni a tanulással, így felvették Őt a magántanáromnak. Még csak a harmincas éveiben járt, amikor Koreába emigrált, tökéletesen beszéli a nyelvet, és... Mondhatni vele nőttem fel. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, mindig is úgy bánt velem, mintha a saját fia lennék, így hamar ráragadt a „Papa" megszólítás. Soha sem kellett magáznom őt, mert attól kezdve, hogy a szárnyai alá vett, a szívébe is befogadott. Akárcsak én őt. Mivel gyakorlatilag ennek az utazásnak is tanulmányi céljai voltak, kérdés nélkül összepakolta a holmijait, hogy velem lehessen ebben az időszakban is. A szüleim is nagyon örültek ennek, hisz hába nőttem fel, ugyanúgy féltettek engem egyedül elengedni. Ráadásul Papa valahol a közelben töltötte fiatalkorát, így Bostont is ismerte valamennyire.

– Ha leszálltunk, indulhatunk is a lakáshoz. Az úton majd telefonálok a tulajnak, ahogy megbeszéltük – mosolyodtam el lágyan, majd egy nagy levegővétellel néztem ki az ablakon megint.

– Jaj, mire vállalkoztunk, Son Hyunwoo! Már alig várom, hogy vízszintesben lehessek egy kicsit – nevetett halkan a mély, nyugtató hangján a mellettem ülő őszes bácsi, amire az én mosolyom is őszintébbé vált.

Hamarosan megtörtént a földet érés pillanata, néhány perc múlva pedig indultunk is a csomagjainkért. Ekkorra már valamelyest kivilágosodott az ég, de a napsugarakat egyre több felhő takarta. Kabátomat szorosabban összehúzva magamon fogtam sietősebbre lépteimet, majd amint magunkhoz vettük bőröndjeinket, utunk a reptér előtti parkoló felé vezetett. Olyan... Furcsa előérzetem volt. Hatalmasat dobbant a szívem, és mintha elnehezedett volna a tüdőm is. Valószínűleg csak izgultam a költözés miatt. Mától szinte... Egyedül leszek.

Amikor kiléptünk a hatalmas épületből, nagyot lélegezve néztem körbe. Nem gondolkodtam rajta túl sokat, még azelőtt el akartam indulni, hogy elered az eső, így leintettem egy taxit, be is szálltunk. Papa tényleg nagyon kimerültnek tűnt, annak ellenére, hogy a repülőút nagyrészét végigaludta. A sofőrrel való konzultálás után mobilomat kerestem elő, rögtön rá is nyomtam a lakásunk tulajdonosának telefonszámára, azonban még csak tárcsázni sem tudtam.

– Repülőüzemmód – somolygott tanítómesterem, miközben könyökével oldalba bökött.

– Áh, valóban – nevettem el magam halkan, majd a probléma elhárítása után tényleg telefonáltam a főbérlővel.

A középkorú férfi hangján hallatszott, hogy mennyire a háta közepére sem kívánja most azt, hogy velünk foglalkozzon, amit meg is értettem a korai időpont miatt, de kezdtem kicsit aggódni. Ingerülten szögezte le, hogy amennyiben nem érünk oda pontban negyed nyolcra, felbontja a szerződésünket és kiadja másnak a lakást. Nem voltunk késésben, viszont... Mire a belvárosba értünk, elindulhatott a reggeli roham, mivel annyi autó volt az utakon, hogy percekig csak ültünk a dugóban. Folyamatosan figyeltem hol az időt, hol pedig a térképet, de nem volt valami bíztató a helyzet. Idegességemben dobolni kezdetem lábammal, azonban igyekeztem nem kimutatni feszültségemet.

Még negyed óránk volt odaérni, a taxi pedig már körülbelül öt perce egy métert sem tudott előre haladni, a sofőr halálnyugalommal bekapcsolta a rádiót, halk háttérzajt adva várakozásunknak.

– Ha most kiszállunk, és futólépésben meg sem állunk a címig, talán odaérünk – szuszogtam lesütött szemekkel, miközben indulásra készen szövetkabátom zsebébe csúsztattam telefonomat.

– Biztosan ez az egyetlen megoldás? Az öreg csontjaim... – kezdett el Papa jajgatni már előre, térdein dörzsölve tenyereit. Ezen csak elmosolyodtam egy picit, hisz tudtam jól, hogy nem panaszkodni vagy direkt hátráltatni akart, meg is paskoltam vállát.

– Én elindulok gyalog. Ott találkozunk – bólintottunk egyszerre, én ki is kapcsoltam a biztonsági övemet.

– Hé! Ezt nem teheti meg az út közepén! Balesetveszélyes! – kapta hátra a fejét a taxisofőr, de hiába. Nem volt más választásom. Sietve nyitottam ki az ajtót, a csomagtartóból kivettem a saját bőröndömet, majd az autók között szlalomozva futottam a járdákig.

Láttam pár hitetlenkedő arcot a többi autóból, de amikor már kicsit messzebb jártam, hátrapillantva az tárult a szemeim elé, hogy más emberek is otthagyták taxijukat, és inkább gyalog folytatták az utat, mint én. Ennyit erről.

A gyalogosok számára kijelölt helyen sem volt akadálymentes a haladás, nehéz bőröndömet is húzhattam magam után, ahogy igyekeztem kikerülni a járókelőket. Egyre hevesebben vettem levegőt, kimelegedtem, és mind ezek mellett még az eső is lassacskán eleredt. Megállás nélkül futva pillantottam a karórámra, majd néhány méter után muszáj volt félrehúzódnom az eső elől egy üzlet előtetője alá. Enyhén nedves tincseim közé vezettem ujjaimat, miközben hangosan zihálva vettem elő telefonomat, a térképet megnyitva ellenőriztem le, hogy egyáltalán jó irányba megyek-e. Kicsit kifújtam magam, majd miután lélekben felkészültem az utolsó hajrára, ismét futni kezdtem. Már az sem érdekelt, ha csuromvíz lett mindenem, csak azt akartam, hogy ne ütközzünk ekkora akadályokba már az elején. Ha ez a lakás odaveszik... Valószínűleg csak egy olcsó hotelben tudnánk meghúzni magunkat néhány napra, amíg kitalálunk valamit.
A lehetséges végkimeneteleken való gondolkodásomból az szakított ki, hogy szemeim elé tárult a már képen látott tízemeletes lakóépületekből álló sor. Megérkeztem. A sok futástól kiszáradt torkomat megköszörülve álltam meg, az órámra pillantottam. Hét óra tizenhárom perc. Hatalmas kő esett le a szívemről, a sorházak közül az utolsónál már ott ácsorgott egy sötétkék öltönyös, mogorva férfi, kezében esernyővel, szüntelenül az óráját figyelte. A hátramaradt néhány métert kocogva tettem meg, a testmozgás és a hideg miatt kipirosodott arcomra egy kárörvendő mosoly fagyott.

– Jó reggelt – köszöntem rá egy biccentéssel. Már biztosan alig várta, hogy lekéssük a megbeszélt időpontot, és a hosszas ügyintézés nélkül mehessen a dolgára. A mai nem a szerencsenapja.

Az arcára volt írva, hogy semmi kedve nem volt ezzel az egésszel foglalkozni, még akkor is magában morgolódott, amikor elindultunk befelé, majd fel az első emeletre. A lépcsőház épp annyira volt régies stílusú, mint a lakóépület külső téglaborítása, de nekem tetszett. Hangulatos volt, főleg ezen az esős napon. Hangos kulcscsörgéssel nyitotta ki a bordóra festett ajtót, aztán bementünk. Egy nagy nappaliból, egybenyitott konyhából, egy fürdőszobából és két hálószobából állt az albérlet, látszott rajta, hogy habár már egy ideje senki sem lakott itt, rendben volt tartva.

Őszintén, nem voltam valami fényesen, de miután félreraktam a bőröndömet, tisztességesen végigültem az étkezőasztalnál a papírmunkát, a férfi végezetül körbevezetett, átadta a kulcsokat, és elment. Fellélegezve bújtam ki cipőimből, majd egész egyszerűen eldőltem a kanapén. Egyébként is kimerült voltam a hosszú utazás után, az esőben való verseny az idővel pedig cseppet sem javított a közérzetemen. A szemeimet lehunyva pihentem egy kicsit, bár egyre kényelmetlenebb volt vizes kabátot viselni, a hajamról már nem is beszélve.

– Fiatal úr... – csóválta a fejét a most érkező öregember, egy mosollyal az arcán csukta be maga mögött a bejárati ajtót, végül a villanykapcsoló feletti termosztátot kapcsolta be. – Így meg fogsz fázni – fogta meg a szövetkabát ujját, hogy lehúzhassa rólam, de jelen pillanatban megmozdulni sem akarózott.

A nap további részében először is reggeliztünk, én kávéztam, Papa teát főzött magának, majd egy kis pihenés után igyekeztünk berendezkedni, otthonosabbá tenni a helyet. Persze, már így is az volt. Igazából... Nagyon tetszett a kis lakás hangulata, főleg miután a fűtés is bekapcsolt. Boldogsággal töltött el az egyik fotelben melegedni egy vastag pokróc alatt. Mivel egyikőnk sem a főzőtudományáról híres, ebédelni és vacsorázni is a szemben lévő étterembe mentünk, tipikus amerikai gyorsétterem volt. Mindkét alkalommal megbeszéltük, hogy ebből nem csinálunk rendszert, de nem vettem volna rá mérget, hogy nem fog néhány héten belül a törzshelyünkké válni.

Az első napunk nem indult valami jól, de este, egy hosszú, forró zuhany után, amikor először befeküdtem a franciaágyamba, és az oldalamra fordulva a város fényeit láttam, csak egy dologra tudtam gondolni, egy mosollyal az arcomon. Már alig vártam, hogy mit fog hozni a holnap.

Másnap reggel az ébresztőórám hangjára keltem, nyolc órakor. Ma még nem kellett mennem a céghez, ahol gyakorlaton lehetek, de szerettem volna kicsit felfedezni a várost, leginkább a munkahely környékét. A tegnapiból tanulva, nem akartam már az első napomon késni, így jobbnak láttam felmérni a terepet. Egész jót aludtam, reggelizés közben telefonáltam a szüleimmel is, aggódtak, mivel tegnap egyáltalán nem jelentkeztem. Bűntudatom is volt, és... Borzalmasan hiányoztak. Kicsit üres érzéssel mentem vissza a szobámba felöltözni evés után. Kint megint borongós volt az idő, így most egy bőrdzsekit vettem a hosszúujjúm fölé.

– Hyunwoo, ha visszafelé jössz, bemehetnél egy szupermarketbe, hogy ne legyen ilyen üres a hűtőnk – ácsorgott a konyhában Papa, a borostás állát vakarva.

– Rendben, körülbelül két óra és jövök – öleltem át röviden elköszönésképp, majd útnak indultam.

Mivel nem volt messze a belváros, körülbelül tíz perc gyaloglás után már egy sokkal forgalmasabb főútvonalon haladtam lefelé. Most, ahogy egyedül sétáltam a hatalmas épületek és az emberek között, az utcazenészek által biztosított háttérzenét hallgatva a magány, üresség érzetét kezdte felváltani a szabadság. Egy halvány mosollyal az arcomon hunytam le szemeimet, majd egy pillanatra félre is húzódtam, hogy csodálhassam a látképet. A tegnapi hektikus reggel után talán még csak most sikerült felfognom igazán, hogy tényleg itt vagyok. Bostonban, Amerikában.

Hamarosan továbbmentem, már nem jártam messze a leendő munkahelyem székhelyétől, ráérősen, nézelődve fordultam le egy sokkal szűkebb utcába, amely egy kisebb térre vezetett. A teljesen kikövezett terület, az ahhoz kapcsolódó utak, járdák, szinte teljesen üresek voltak, ezt a kis csendes helyet monumentális irodaházak és lakóházak vették körbe. Kicsit furcsálltam, hogy hová lett mindenki, hisz az imént még egy szokásostól is forgalmasabb szakaszon sétáltam, akkor jöttem rá, hogy mi lehet az oka, amikor hihetetlenül fagyos szél süvített végig rajtam, az égre felpillantva pedig egyre sötétebb felhők kezdtek gyűlni. Hmm, talán vihar készülődne? Az ajkaimat összeszorítva pillantottam körbe a kihalt városrészen, éppen az új cégem ajtaja előtt állva, amikor megpillantottam valakit.

Az egyik, az út túloldalán, szemben lévő lakóépületnek tűnő létesítmény ajtaján lépett ki, vékony testalkatú, sötét barnás-vöröses hajú fiú volt, hosszú, világosbarna szövetkabátban. Már csak a stílusáról megismertem, hogy koreai lehet, de amikor megfordult, és arca is látható vált, már egészen biztos voltam származása felől. Nagyon komoly arcot vágott, ami rögtön feltűnt, az a hegyes orra volt. Ezután vizsgáltam meg szemeimmel ruházatának többi darabját is. A szétgombolt kabát alatt fehér inget viselt, hozzá fekete nadrágot és bokacsizmát. Az volt az első gondolatom, hogy biztosan itt dolgozik valamelyik irodában, de aztán... Még csak abban a pillanatban vettem észre, hogy nem volt ám egyedül. Egy apró, őzbarnaszínű kölyökkutya igyekezte tartani vele az iramot, gazdája türelmesen megvárta, ahogy a pórázon tartott csöppség megmászta a lakóház bejárata előtti három lépcsőfokot.

Nem is tudom miért ragadta meg ennyire a figyelmemet ez a srác, de talán csak... Örültem, hogy máris láthattam egy korombelit, aki ugyan onnan jött, mint én. Sokkal jobban hiányzott az otthonom, mint gondoltam volna, így megmelengette a szívemet.

Amíg elbambultam ezen agyalva, észre sem vettem, hogy már el is tűnt a látószögemből. Egy indokolatlan, halvány mosollyal az arcomon fordultam egyet a tengelyem körül, majd mivel kezdett nagyon feltámadni a szél, az jutott eszembe, hogy miért is ne mehetnék be a munkahelyemre? Kicsit összeismerkedni a kollégákkal, ilyesmi. Meg amúgy is, jó ötletnek tűnt behúzódni valahová a szélvihar elől.

Szerencsére pont úgy történt, ahogy vártam, éppen szünetet tartottak, amikor bementem, így szívélyesen üdvözöltek, elkezdtek beavatni a céges ügyekbe, még egy kávét is készítettek nekem. Már körülbelül két óra is eltelt, el is felejtkeztem róla, hogy még be kell ugranom vásárolni is, így elköszöntem munkatársaimtól, lifttel gyorsan leértem a földszintre, viszont odakint továbbra is nagy szélvihar volt, a távolban pedig mennydörgés hallatszott.

Sietősebbre fogtam lépteimet, a tegnapi esőzés konkrétan traumatizált, így ma mindenképp szerettem volna elkerülni, de... Ez meghiúsulni látszott, amikor az üresedő utcákon éppen felém szaladt a korábban látott pici kutyus, rémülten, a pórázt maga után húzva...