Önnek 1 új üzenete érkezett

Sosem tudtam ezelőtt, milyen is az, amikor egy bizonyos távolság áthidalhatatlannak tűnik. Amint megérkeztem szülőhazámba, szinte villámcsapásként ért az érzés, bármennyire is azt az illúziót fogja kelteni a virtuális tér, hogy közel lehetek az én egyetlenemhez, ez nem fog változtatni a tényen, hogy majd’ tizenegyezer kilométer választ el a fizikai érintkezéstől. Tizenegyezer borzalmasan fájdalmas kilométer. Már eltelt másfél hét, amióta – ideiglenesen – hátrahagytam az új otthonomat és a szerelmemet.

Tíz nap relatívan hosszú idő, de nem tudtam megbékélni a helyzettel, hiába beszéltünk Kihyunnal videóhívásban naponta legalább egyszer, folyton összeszorult a szívem, amiért nem ölelhettem át, nem csókolhattam meg. Ezen a délutánon is így történt, amikor „hazakísértem”. Bostoni idő szerint pár perccel múlt éjfél, én pedig végig vele voltam, amíg hazasétált a bárból. Ma korábban eljött és Juanra bízta a munkát, mert állítása szerint nem is tud „normálisan funkcionálni”, ha nem vagyok mellette. Látszott az arcán, hogy őt is megviseli a különválásunk, ma éjjel különösen gyűröttnek tűnt, ahogy már a kanapén ülve fújta ki magát, csendesen szemeztünk.

– Akkor majd beszélünk, ha felkeltél, jó? Menj pihenni, babám – mosolyogtam a fáradt arcú Kihyunra a már egy órája tartó videóhívásunk lezárására készülődve.

– A szokásos napirend. Hiányzol – húzta ajkait egy szomorkás mosolyra, majd közelebb is vitte telefonját a homlokához.

– Igen-igen. Te is nekem, elmondhatatlanul. Jó éjt csók az én kincsemnek – nevettem el magam halkan, majd sajgó szívvel pusziltam meg a képernyőt. Sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz…

– Megyek zuhanyozni, aztán alszom. Legyen szép napod, Hyunwoo – biggyesztette le alsó ajkát, a kép sarkában pedig látszott, hogy ujjacskájával az arcomat simogatta. Bárcsak ne kéne ezt képletesen érteni!

Mint minden alkalommal, most is borzalmasan nehéz volt megnyomni azt a piros telefonkagylót, de amint ténylegesen rászántam magam, áldottam az eget, hogy nem húztam tovább az időt, ugyanis egy rövid kopogás után hirtelen kinyílt a szobám ajtaja. Az apukám lépett be féllábbal. Nem arról volt szó, hogy rejtegetném Kihyunt, főleg, hogy már a reptéren, amikor megérkeztünk Papával, meglátták az ujjamon a gyűrűt, amely az egymásnak tett ígéretünket jelképezte, de nem árultam el nekik semmit a páromról. Elég sokk volt az nekik, hogy a tudtuk nélkül igen komoly kapcsolatba kezdtem, egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy elmondjam, egy férfiról van szó. Még nem jött el az ideje.

– Fiam, anyád nagynénje meghívott minket látogatóba, nemsoká indulunk, hogy ne érjünk oda olyan későn. Te nem akarsz eljönni velünk? – kérdezte egészen komoly arccal, kicsit mintha feszengett volna. Bizonyára gondolta, hogy éppen a szerelmemmel telefonáltam, hiszen mindig ebben az idősávban, koradélután ejtjük meg a jó éjt-homlokcsókot, és ilyenkor elvonulok a szobámba.

Őszintén szólva, egy porcikám sem kívánta a hosszú utazást, édesapám pedig nem is erőltette. Szörnyű érzés volt, hogy kínossá vált a köztünk lévő légkör, bűntudatom volt, de egyelőre nem tehettem semmit. Amint visszacsukódott az ajtó, belekezdtem a szokásos délutáni semmittevésbe. Már kezdtem megszokni, hogy délután kettőtől egészen estig nélkülöznöm kellett a vörösmókust. Ez a hatalmas időeltolódás csak rontott a helyzetünkön. Ha én aludtam, ő ébren volt, aztán fordítva.

Amint egyedül maradtam a lakásban, ettem egy kis nassolnivalót, aztán újra leheveredtem a kisebb méretű franciaágyamra, a szürke kapucnispulcsimba süllyedve indítottam el egy játékot a telefonomon. Általában ezzel ütöttem el az időt, és vártam, hogy este legyen. Ma már ez sem tudott lekötni, valósággal mellkasomra ejtettem a mobilomat, miután elbóbiskoltam az ellenfél legyőzése közben. Panaszosan sóhajtva tértem vissza a főképernyőre, a kellemetlen ébredés után hunyorogva bámultam az órára. Gyorsan megbeszéltem magammal gondolatban, hogy rengeteg időm van még a szerelmem várható ébredésének időpontjáig, így az oldalamra fordulva le is csuktam szemeimet, abban reménykedve, hogy álmainkban találkozunk, valahol félúton a két távoli hely között.

Teljes csönd. Majd egy rövid jelzőhang.

Az utóbbi időszakban rászoktam, hogy még éjjel sem némítottam a telefonomat, ha esetleg Kihyun írna, rögtön tudjak válaszolni, így szinte kipattantak a szemeim. A készülék éppen ott volt mellettem, tehát azonnal a szemem elé tárult a felvillant kijelző, a kedvenc közös képünk, mint lezárókép, az idő, ami délután ötöt mutatott, az értesítősávban pedig egy üzenet, a kedvesemtől.

„Leendő férjecskééém” – írt egyelőre ennyit.

Hát persze, hogy rögtön elintézte, hogy itt vigyorogjak magamban, mint egy idióta. Még sosem hívott így ezelőtt. A hátamra gördülve nyitottam meg az üzenetváltásra használt alkalmazást, éppen ekkor érkezett még egy szégyenlősen mosolygó, aranyos matrica is. A szemöldökeimet ráncolva pillantottam le karórámra, amely továbbra is bostoni idő szerint járt. Mégis miért volt ébren hajnali négykor?

„Most tudunk telefonálni?” – kérdezte, mielőtt én bármit is írhattam volna neki.

Nem is válaszoltam, hanem rögtön tárcsázni kezdtem, most egyáltalán nem fenyegetett az a veszély, hogy a szüleim megzavarnak, hiszen továbbra is teljesen egyedül tartózkodtam itthon. Ha nem ilyen lett volna a felvezetése, azt gondoltam volna, valami baj lehet, de így… Ötletem sem volt. Egy mosollyal emeltem a fülemhez a telefont.

– Nem tudsz aludni, Kihyun-ah? – mormoltam halkan, a perspektivikus látásomnak köszönhetően pedig már láttam, hogy a kameráját bekapcsolva pislogott az arcomnál.

– Kapcsold be a kamerát – nyújtotta el az utolsó szótagot, az aranyosságával pedig meg is nevettetett. A hajamba túrva igazítgattam meg valamelyest összekócolódott tincseimet, miután én is megjelentem a képernyőn.

Mókus a szobájában volt, a háttér alapján az ágyában feküdt, mellkasig betakarózva, a takaró alól kilógó csupasz vállai és kulcscsontjai egy pillanatra elterelték gondolataimat, tekintetemet felvezettem ádámcsutkáján, állvonalán, bíborszín ajkain, majd gyönyörű arcán, pirosas pofijain állapodtam meg. Nem tűnt álmosnak.

– Annyira kívánok melletted lenni minden egyes pillanatban, hogy már fizikai fájdalmat okoz, és ezzel nem segítesz – szusszantam fel félrepillantva.

– Mivel? – kuncogott halkan, majd elkomolyodva méregetett engem. Valamit tervezett. Jól ismertem ezt a nézést.

– Hát hogy ilyen lélegzetelállító vagy – bókoltam neki egy somolygással, majd gondoltam, újra felteszem neki a kérdésem. – Hogyhogy ébren vagy, szerelmem?

– Ha most itt lennél mellettem, már lovagolnék rajtad – mondta ki tőle szokatlanul komolyan, kertelés nélkül, közben gondterhelten sóhajtva pillantott félre. Elnevettem magam ugyan, de közben kimondhatatlan dolgok történtek ágyéktájon. Láttam ám, hogy alig bírta visszafogni a huncut vigyorát…

– Az én kiéhezett Vadóckám. Ezúttal mi váltotta ki? – figyeltem arcát szüntelenül, végre újra rám nézett, kuncogva húzta feljebb a takaróját, elbújt mögé, hogy csak a csillogó gyöngyszemei látszódjanak ki.

– Nem mondom el – csóválta a fejét bele-belenevetve, ezzel csak még inkább növelve a kíváncsiságomat.

– Miért? Nagyon gáz? – nevettem én is vele együtt, majd ahogy előbújt, szélesen mosolyogva sütötte le szemeit.

– Hát csak… Felkeltem, mert alvás közben kiszáradt a torkom. És tegnap vettem a boltban egy dobozos gyümölcslevet, aztán ahogy felráztam, a kézmozdulat miatt elkalandoztak a gondolataim – vigyorodott el kicsit esetlenül, majd újra kuncogni kezdett.

Hogy mi? Egy pillanatra hitetlenkedve próbáltam visszatartani az újabb nevetésemet, majd ahogy a piszkos fantáziájának köszönhetően szégyenlőssé vált szerelmem az alsó ajkát beharapva bámult rám, elöntött az a kellemes forróság. Amit már két hete nem éreztem ilyen intenzíven. Az arcára volt írva, hogy ebben a pillanatban bármit megtenne egy heves együttlétért. Kit akarok becsapni? Rekordidő alatt feltüzelt engem is, szóval ugyanúgy éreztem.

A fejemet a háttámlának támasztva emeltem fel tekintetemet a plafon felé, feszülten felszusszanva simítottam szabad kezemet az ágyékomra. Még sosem csináltunk ilyet ezelőtt, mert nem volt rá szükség, így csak még izgalmasabbnak hatott.

– Hihetetlen vagy – húztam ajkaimat egy félmosolyra, majd jólesően lehunytam a szemeimet érintésemre, csak hogy tudja, nagyon is vevő vagyok a játékra.

– És meztelen – suttogta pár másodpercnyi, drámai hatásszünet után.

A szemöldökeimet felemelve vezettem vissza a tekintetem a képernyőre. A szemei már közel sem olyan ártatlanul csillogtak, mint az imént. Valósággal dühített a tény, hogy nem lehetek most mellette, nem elégíthetem ki úgy, mint még soha, tehetetlenségemben felmorranva markoltam rá merevedő férfiasságomra.

– Akarlak, Kihyun – tört ki belőlem egy halk nyögés a meglepően erős ingerre, nem is tudtam leállni, újra és újra megmozdítottam kezemet.

– Oh, istenem – sóhajtott fel megremegő hangon, majd alsó ajkát beharapva nézett engem, a takarójának surlódása arra engedett következtetni, hogy már ő sem volt tétlen. És már csak a gondolat miatt is megfeszült az alhasam. – Mutasd meg, hogy mennyire, édesem – mormolta olyan vággyal teli hangon, hogy azt hittem menten elélvezek.

Kérésére egy pillanatra hezitálni kezdtem, majd átállítottam a telefont hátlapi kamerára. A szokatlan helyzet miatt talán zavarban kellett volna lennem, de most nem éreztem a gátlásaimat. Ez a vágy, ami a felszínre tört, megállíthatatlan árvízként mosta el az összes bennem rejlő gátat. A szürke melegítőnadrág arcpirítóan kiemelte erekciómat, így miután párszor végigcirógattam, kiszabadítottam a textil szorításából. A Vadóckám ajkait benedvesítve figyelte az eseményeket.

Legszívesebben most bekapnád, igaz? Ezt a kérdést csak a fejemben tettem fel, bármennyire is beindított, az nem én lettem volna, ha ezt tényleg ki is mondom. Rákulcsoltam ujjaimat férfiasságomra, majd halk, el-elcsukló sóhajok közben kezdtem mozgatni markomat.

Persze aztán nem kellett csalódnom.

– Legszívesebben most rácuppannék. Jaj – nevette el magát halkan, miután olyan vágyakozva figyelt minden egyes rezdülésemre. – Kezdem elveszíteni a fejem – sóhajtott fel, szemeit lehunyva vett egy nagy levegőt.

Saját magam kényeztetését másodlagos fókuszba helyeztem, mivel az én drágám lassan lehúzta magáról a selymes huzatba csomagolt takarót, a telefonját úgy tartotta, hogy végigkövethettem, amint libabőrös testéből minél többet felfedett. Lapos hasa megfeszült, ahogy a takaró anyaga végigsiklott ágyékán, ezzel ingerelve őt, majd az én példámat követve, átváltott hátlapi kamerára. Így egymást nézve érhetünk a csúcsra...

– Tudod, nagyon tetszett, hogy a leendő férjecskédnek hívtál – vigyorodtam el halk zihálásom közben, miközben le sem vettem szemeimet gyorsan mozgó kézfejéről. – Hmm, olyan jól áll az ujjadon az a gyűrű, szerelmem – mosolyodtam el büszkén, bár a megszólítás egy elégedett nyögésben végződött.

Kihyun megőrül, ha én is hangot adok a kéjnek, amit érzek, így ha vissza is tudtam volna fogni, akkor sem tettem volna. Elvékonyodott hangon nyüszögte a nevemet, majd olyan kétségbeesetten kezdte hajszolni magát az orgazmus felé, hogy már a combjait is összezárta, a csípőjét kissé elemelve a matractól masszírozta makkját. Ahogy újra és újra összerándult, hasát pedig egyre több csepp borította, az már nekem is elég volt, néhány másodperccel a kedvesem után én is elmentem.

Felváltva szuszogtunk, miközben szavak nélkül szemeztünk. A fenébe is, Son Hyunwoo, hogy ilyenkor nem vagy mellette…

– Ha most ott lennék, nem lenne szükség arra – mosolyodtam el, ahogy láthatóan egy zsebkendőért nyújtózkodott. Megoldottam volna a számmal.

– Édesem, ha ilyeneket mondasz, akkor kezdhetjük is elölről. Nekem ennyi nem volt elég – mormolta elkomolyodva, majd közvetítette, ahogy letörli hasát. Egészen kegyetlen látvány volt, ahogy egy pillanatra érintette még merev férfiasságát, ami annyira érzékeny volt, hogy az egész teste összerezdült a legapróbb ingerre is.

– Ha hazaérek, napokig nem fogunk aludni, van egy olyan érzésem. Ugye tudod, hogy imádom, amikor ennyire telhetetlen vagy? – vigyorogtam elégedetten, ahogy újra gyönyörű arcát mutatta felém, szabad kezem ökölbe szorult. Miért nem tudok teleportálni?

– Már alig várom – sóhajtott egy nagyot, majd visszabújt a takarója alá, lassan csücsörítve bámult rám.

Már éppen mondani akartam valami mocskos dolgot imádott ajkait nézve, amikor meghallottam a szüleim autójának hangját. Még rendbe is kell szednem magam…

– Azt hiszem, most mennem kell, Kihyun-ah. – Mindkettőnk arcán szomorúság jelent meg, de rögtön elmosolyodott, ahogy dobtam neki egy puszit. – Sietek haza hozzád, egyetlenem.