A klub levegője még mindig vibrált az utolsó dallamok után, de a világ körülöttem valahogy elmosódott. Csak Yutára tudtam figyelni, ahogy egyenesen felém lépkedett, a keze lazán lógott az oldala mellett, arcán pedig az a furcsa, rejtett mosoly játszott, amelyet már az egész koncert alatt láttam. A HOPE turnéjának ez volt a tokiói állomása, ahol minden jegy már hetek óta elkelt. Ahogy megjelent a színpadon, a tömeg extázisban üvöltött, de Yuta csak egy halvány mosollyal reagált.
Mégis, ahogy az első dalt énekelte, mindenki elnémult, mintha hipnotizálva lennének.

Minden pillanatot figyeltem, ahogy a mozdulatai beleolvadtak a sötét és füstös háttérbe. A színpadon, a fénysugarak közepette olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna. A dallamok nem csak a hangját hordozták, hanem valami mélyebb, rejtett érzelmet is, amitől a bőröm alatt valami megfeszült. Még soha nem éreztem ilyen erős kapcsolatot valakivel, akit nem is ismertem. De nem volt kétségem afelől, hogy érezte, ahogy nézem őt.

Ahogy a koncert véget ért, az utolsó taps elhalkult, a tömeg lassan eloszlott. Az emberek a bejárat felé kezdtek sétálni, de én nem tudtam mozdulni. A szívem vadul vert, az adrenalin még mindig száguldott az ereimben. Ekkor éreztem meg a könnyű érintést a karomon. Összerezzentem, és amikor felnéztem, ott állt előttem. Riadtan kötbenéztem, de már nem volt ott más... csak Ő, Yuta.

A fények tompán világították meg az arcát, amely most sokkal közelebb volt, mint azt valaha is elképzeltem. A környezet mögöttünk elhalványult, ahogy rám nézett, mintha csak ketten lettünk volna a világon. A biztonsági őr intett, hogy kövessem őket, és bár minden ésszerű hang azt súgta, hogy nem szabadna ezt tennem, képtelen voltam ellenállni.
Követtem.

A színpad mögött Yuta csendesen sétált előttem, a háttérben már csak a technikai stáb dolgozott a felszerelés szétszerelésén. A koncert volt a turné egyik legintimebb állomása, valahogy a bensőséges légkör egy furcsa feszültséget adott hozzá az egész estéhez. Yuta most más volt, mint a színpadon, nyugodtabb, mégis valamiféle árnyék kísérte minden mozdulatát.
- Szereted a zenémet? - kérdezte halkan, miközben a félhomályban rám nézett. Hangja mély és sima volt, ugyanaz az érzéki tónus, amit a színpadon is használt.

-Igen - feleltem rekedten. - a Goodbye nagyon különleges nekem...

Mosoly futott át az arcán, de a szemében még mindig ott volt az a titok, amit nem tudtam megfejteni.
- Az a dal nekem is különleges. Ez az első szóló fellépésem... És te itt voltál. Végig figyeltél...

A szavai mélyebben hatoltak, mint kellett volna. Mintha olvasott volna bennem, mintha már régóta ismert volna, és ez egyszerre rémisztett és vonzott. Yuta turnéjának minden egyes pillanata precízen megtervezett volt, az érzelmek és a sötétség, amit a dalai hordoznak, most is körbelengtek minket. De most már nem volt zene, nem voltak fények. Csak mi ketten maradtunk, és az a furcsa, vibráló feszültség közöttünk.

- Miért én? - kérdeztem végül, a torkomban érzett gombócot lenyelve. Tudnom kellett, miért hívott engem, miért nézett rám a koncert alatt.

- Úgy éreztem ott a színpadon... hogy te érted... engem értesz - mondta lassan, szinte suttogva. - Te érzed azt, amit én is...

A keze végigsimított a falon, ahogy elhaladtunk a backstage folyosóján. Léptei lassúak, megfontoltak voltak, mintha minden egyes pillanatot átgondolna, mielőtt bármit is mondana. Yuta a színpadon egy másik világban létezett, tele szenvedéllyel és energiával, de itt mögötte, a sötét árnyékok között, mintha egy másik arcát mutatta volna. A levegő érezhetően megfeszült körülöttünk, ahogy haladtunk előre, egyre távolabb kerülve a koncert zajos tömegétől.

- Mit keresek itt? - kérdeztem csendesen, de minden idegszálam feszülten figyelte a válaszát. Volt valami a szemeiben, valami mélyebb, amitől a szívem hevesen kezdett verni.

Yuta megállt, és rám nézett. A szeme sötét volt, de a fények visszaverődése miatt mintha valami tűz lobogott volna bennük. Hirtelen teljes testvel hozzám símult, a falhoz préselt. A levegő a tüdőmben rekedt...
- Te nem csak hallgatod a zenét. - udvarolt a számnak az ajkaival... - Érzed. Az emberek idejönnek - lágyan hozzárintette szaját az enymhez - tapsolnak, énekelnek, de te más vagy. A színpadon éreztem, hogy valami kötelék van közöttünk. És ha te is érzed... akkor talán... velem tarthatnál.

A szavai mintha egy régi, ismerős dallamot idéztek volna fel bennem. Talán tényleg nem csak a zenéjéről volt szó. Valami mélyebb és sötétebb kötötte össze a világainkat. Yuta HOPE turnéjának minden egyes állomása más volt, de az üzenete mindig ugyanaz maradt, a dalai nem csak szavak voltak, hanem vallomások, mély érzelmekkel átitatva. Minden egyes fellépésen levette a maszkját, amit a világ előtt viselt, és megmutatta azt a részt, amelyet csak kevesen ismerhettek.

- És mi van, ha nem akarom érezni? - kérdeztem vissza, a hangom halkan remegett. A közelsége egyszerre volt fojtogató és vonzó. Az érzelmek, amiket felkavart bennem, összezavartak, és képtelen voltam tisztán gondolkodni, ahogy éreztem rám vár... hogy megtegyem a lépést, amivel megpecsételem életem feltehetően legfájdalmasabb de legszebb időszakát.

Yuta várt... A lélegzetem elakadt, ahogy az ujjai végigsiklottak a derekamon.
- Akkor talán tévedtem... - Az érintése könnyed volt, mégis mélyre hatolt, mint egy láthatatlan lánc, ami hozzákötött. Ahogy az ujjaival végigsimított a bőrömön, mintha egy titkot próbált volna átadni.

Ahogy Yuta végigsimított a karomon, éreztem, hogy a légkör közöttünk megváltozik. A csend vastagabb lett, az apró zajok, amik korábban betöltötték a teret, teljesen elhaltak. Egyetlen hang sem törte meg az érzéki feszültséget, csak a lélegzetvételek üteme volt hallható. A közelsége zavart, de ugyanakkor megbabonázott. Az a furcsa kettősség, ami mindig ott volt közöttünk, mintha most még erősebbé vált volna.
El akart húzódni, de meghoztam a döntést és a hajába túrva tapadtam az ajkaira. Belevigyorgott a csókunkba, de éppcsak egy pillanatra.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül, a szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem, meghallja.

Yuta szemeiben valami árnyék suhant át, egy halvány, megfoghatatlan érzelem, amit nem tudtam megfejteni.
- Csak azt, hogy lásd meg a valóságot, és ne csak azt, amit a világnak mutatok... azt akarom, hogy ismerj...
Hangja csendes volt, mégis súlyos. Mintha minden egyes szó mögött egy mélyebb titok húzódott volna meg.
- A turné, a zene, mindez csak egy maszk. De te... valahogy keresztülláttál ezen.

- Ezért választottál ki? - A kérdés kiszakadt belőlem, mielőtt átgondolhattam volna. Éreztem, hogy ez az egész több, mint egyszerű vonzalom. A kötelék, amiről beszélt, ott feszült kettőnk között, láthatatlan, mégis érezhető erővel.

- Igen. - A válasza egyszerű volt, de minden benne volt. - Mert te értesz engem. Mert látod azt, amit mások nem.

Az érzés, amit Yuta keltett bennem, összezavart. Az egyik pillanatban még csak egy távoli álomnak tűnt, hogy találkozhatok vele, most pedig ott állt előttem, olyan közel, hogy éreztem a testének melegét. Ahogy beszélt, éreztem, hogy egyre mélyebbre húz magával ebbe a sötét, titkokkal teli világba. És nem volt visszaút. Visszahajolt, hogy birtokba vegye az ajkaimat.
- Végigkísérsz a turnén?
Csak egy halvány bólintásra telt.

Szürreális volt, ahogy a kocsiban a hátsó ülésen szorítottam magamhoz a kis táskám... miközben Yuta a managerével váltott pár szót.
- De meg fogom bánni... - sutyorogtam magam elé.

Yuta szállodai szobájában méginkább befeszülve ücsörögtem egy köntösben az ágy közepén. Már lefürödtem... a fürdőből hallatszott a víz csobogása, ahogy ő is épl letussolt.A zene utóhangja még mindig a bőröm alatt vibrált, az érzelmek túlcsordultak. Ha nem ott lettem volna ahhol.. feltehetően koncert utáni depresszióval kuporogtam volna épp valamelyik sarokban.
De a szobát halvány fény töltötte meg, a
függönyök finoman lengenek a nyitott
ablaknál, míg a város zaja elhalványult fokozatosan.

Yuta lassan lépett be a szobába, a szemei rám szegeződtek, mintha pontosan tudná, mit akar. A fürdőszoba ajtó halkan csukódott be mögötte, és az a fajta csend telepedett ránk, ami csak a legintimebb pillanatok előtt létezik. Éreztem, hogy a levegő egyre fojtogatóbbá válik, mintha minden egyes lélegzetvétel közben közelebb húzna magához. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de a testünk már előre tudta, mi fog következni.
A keze finoman, de határozottan emelkedett fel, és megérintette az arcomat. Az ujjai végigsiklottak az állam vonalán, lassan haladtak lefelé, mintha meg akart volna ízlelni minden egyes pillanatot. Az érintése könnyű volt, de a hatása mély, és a szívem lüktetése felgyorsult

- Még sosem éreztem ilyet - suttogta
Yuta, miközben közelebb mászott. Az ajkai olyan közel voltak a bőrömhöz, hogy éreztem a lélegzetét, és a testem minden apró rezdülésére reagált. A szoba félhomályában az arcán lévő éles vonások még vonzóbbá váltak, a szemei sötétek voltak, tele titkokkal, amiket még nem árult el. Hinni alartam neki.
Óvatosan döntött végig a puha ágyon... lassan közelebb simult nem törődve a zavarommal, amit a meztelenségünk okozott... mégis olyan termszetességgel fészkelődött be a lábaim közé, mintha valami láthatatlan erő vonzana össze minket. Amikor végre megcsókolt, az érintése egyszerre volt édes és intenzív. Az ajkai puhábbak és édesebbek voltak, mint bármi a világon és az a szenvedély, amit belém öntött, minden egyes mozdulatában ott volt. A csók elmélyült, az érzelmek hulláma fokozatosan kapcsolta ki az agyamat...
A keze lassan siklott végig az oldalamon, és a bőröm forrón reagált rá. Minden egyes érintése mély nyomot hagyott bennem, mintha az ujjai nyomán egy láthatatlan láncot formált volna, ami egyre szorosabban kötött hozzá.
Ahogy a csók egyre tüzesebbé
vált, Yuta elhúzódott, és a szemébe néztem. A tekintetében ott volt minden, vágy, kétség, és valami több, amit nehezen tudtam megfogalmazni.
- Most már nem tudok leállni - suttogta, miközben lassan félrehúzta a testemet éppencsak fedő köntöst.
A teste forrón az enyémhez simult, és a bőrünk közötti érintés szinte szikrázott a feszültségtől. Éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver, és a világ teljesen eltűnt körülöttünk.
- Nem is hagynám...
A teste közelsége, a csókjai
hevessége, és a robbanásszerűen kibontakozó vágy olyan intenzitással töltötte meg a szobát, hogy az már szinte égetett... elporladtam benne és tudtam, hogy egy életre megváltozat majd...

Az utolsó előadásnap, Osaka. A város fényei lassan halványultak el mögöttünk, ahogy az autóval a turné helyszínéhez érkeztünk. A Kadoma Civic Cultural Center volt a turné utolsó állomása, és valahogy a hely különleges jelentőséggel bírt. Yuta szülővárosában, az utolsó előadás előtt, a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Tudtam, hogy ez az este mindent megváltoztat majd.

Amint beléptünk a backstage-be, a szokásos rohanás helyett most valami megmagyarázhatatlan csend lengte körül a helyet. Yuta csendesen ült az öltözőjében, a kezei lazán pihentek az ölében, de a szemei zavarodottak voltak. Mintha most először érezte volna, hogy a maszk, amit az egész világ előtt hord, valóban nehézzé vált számára.

- Ez az utolsó alkalom - mondta halkan, miközben a szemeimbe nézett. A szavai nem csak a turnéról szóltak, tudtam ezt.
- Ez az utolsó alkalom, hogy együtt élhetünk ebben a valóságban, amit létrehoztunk...

- Ma hazamész? - kérdeztem óvatosan, de valahol mélyen már sejtettem a választ. A kapcsolatunk, amely ezen a turnén formálódott, túlmutatott a szokványos emberi kötelékeken. Yuta nem csak egy férfi volt, akit vonzónak találtam, hanem valaki, aki mélyen belém látott, ugyanakkor tele volt rejtélyekkel és sötét titkokkal, amelyeket még én sem tudtam teljesen megérteni. Bólintott.

- Az életem a színpadhoz köt - folytatta - de ami köztünk történt, az valami más. Valami, ami túlmutat a zene világán - ahogy beszélt, végigsimított a karomon, mint egy búcsú, egy utolsó, fájdalmas érintés...

A szavai olyan súllyal estek rám, mint még soha. Tudtam, hogy a turné végével valami más is lezárul közöttünk, valami, ami talán soha nem tér vissza. Az este, a fények, és a zene mind az utolsó nagy pillanatra készültek, de a valódi dráma itt zajlott, köztünk, a csendben, ami egyre mélyebb lett, ahogy az idő telt.

Az utolsó dal felcsendült, és a közönség minden egyes hangjegyet magába szívott. Yuta ott állt a színpad közepén, a fények ragyogása alatt, de a szemei ismét rám szegeződtek. Ez az utolsó pillanat volt kettőnk között, és a fájdalom, amit éreztem, olyan mélyen gyökerezett, hogy alig kaptam levegőt. Mégsem bírtam sírni.

Ahogy az utolsó hang elhalt, a közönség egy emberként robbant ki tapsban, de én nem hallottam semmit. Csak Yutára figyeltem, ahogy lassan leeresztette a mikrofont, és egy utolsó, mély pillantást vetett rám. Tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatom őt így, nyíltan, sebezhetően, és mégis erősen.
- Goodbye.. - formáltam azt az egyetlen szót...

A koncert véget ért, de a történetünk még ott lüktetett a levegőben. Ahogy kiléptem a teremből, éreztem, hogy a világ újra bezárul körülöttem, de a szívemben valami megmaradt, valami, amit soha nem felejtettünk el.
Ahogy kiléptem a koncertteremből, a világ ismét hideg és idegen lett. Az utolsó pillantás, amit Yutától kaptam, mintha még mindig ott lüktetett volna a bőröm alatt, a szívemben. Tudtam, hogy nem lehetek újra a közelében, nem érinthetem meg többé ugyanazt az igazságot, amit a színpad mögött pillantottam meg. Ő a reflektorfény rabja volt, a közönség rajongásának tárgya, és bármennyire is próbáltam magamhoz húzni, az ő világa és az enyém soha nem találkozhatott igazán.

Az este hűvös levegője csípős volt, de szinte nem is éreztem. Minden gondolatom Yuta körül forgott, a szavai és érintése még mindig itt voltak velem. Az utolsó dalának szövege visszhangzott bennem, mintha nem csak a közönségnek, hanem nekem szólt volna. Talán valóban nekem szánta azokat a sorokat. Minden fellépése egy vallomás volt, egy darab belőle, amit megmutatott a világnak. De a dalai mögött ott rejtőzött a valóság, az ember, aki sokkal többet érzett, mint amit valaha is mutatott a színpadon.
Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Az emlékek túl erősek voltak, minden pillanat, amit együtt töltöttünk, beleégett az elmémbe. Az érintése, a szemeinek ragyogása, a halk szavai, amelyek olyan mélyen hatoltak belém, mintha egyenesen a lelkemet célozták volna.

Yuta turnéja véget ért, de nekem ez volt az igazi vég. A kettőnk közötti kapcsolat soha nem bontakozhatott ki teljesen. Túl sok volt közöttünk, a hírnév, a távolság, és a sötét titkok, amelyeket Yuta soha nem osztott meg teljesen. De mégis, valahol mélyen, éreztem, hogy valami különleges kötelék maradt köztünk, amit senki más nem érthetett volna meg.

Az utolsó éjszaka, amit Osakában töltöttem, fájdalmasan hosszú volt. Minden egyes perc, amit az öltözőben töltöttünk, az emlékeimben újra és újra visszatért. Yuta érintései, ahogy azt mondta, hogy látom őt. Valóban láttam, és talán éppen ez volt a probléma. Túlságosan is láttam azt az embert, aki a sztár mögött rejtőzött, és ez a világ nem engedte, hogy túl közel kerüljek hozzá... mégis a szállodai szobákban töltött éjszakák összebújva... a legközelebbi érzést hazudták.

Aznap reggel, mikor elhagytam a szállodát, egy utolsó üzenetet kaptam tőle. Egy egyszerű, rövid mondat volt:
*Ne felejtsd el, amit éreztünk*

Ez a pár szó ott maradt velem, mintha egy darabot hagyott volna a szívemben. Valahogy tudtam, hogy ő sem felejt. Yuta világa bonyolult volt, tele sötét titkokkal és fájdalmas igazságokkal, de az, amit éreztünk, valódi volt. Talán soha nem leszünk képesek folytatni azt, amit elkezdtünk, de az emlékeink örökre megmaradnak bennünk.

Ahogy a vonaton ültem, és lassan eltávolodtam Osakától, éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Yuta egy időre megnyitotta előttem a lelkét, és hagyta, hogy belenézzek. Még ha ez csak egyetlen pillanat is volt az életünkben, akkor is örökre megváltoztatott.

A világ most újra sivárnak tűnt, de valahol mélyen bennem, Yuta zenéje továbbra is ott élt. Minden egyes dallama, minden egyes szava egy részemmé vált. És talán ez volt az, ami igazán fontos. Nem az, hogy mennyi időt töltöttünk együtt, hanem az, hogy mit hagytunk magunk után.
*Ne felejtsd el.*

*Soha nem fogom.* küldtem el a válaszom...

----
Muszáj volt... akartam, de nem tudtam szó nélkül hagyni, a cbt.
mekkora szerelem nekem ez az ember.
💔