- Nem... most az, jön, hogy dugj meg... dugj meg Rano, úgy, ahogy még soha.

Rano - E'last

Valahogy más volt az éjszaka. Csendesnek tűnt, de baljós színeket festett a sötétségbe a néhány sávnyi halvány fény. Ahogy magam mellett tapogattam az ágyat, üres és rideg volt... mintha puszta földet kapartam volna.
A légzésem felgyorsult, ahogy a szívverésem is, tudtam, hogy, ha oldalra nézek, szörnyű kép fogad majd. Mégis képtelen voltam megállni, mintha csak a szemhélyaimon át is láttam volna mindent és egyszerre magát a semmit. Az iszapos borzalom magába szippantott, mint mindig. Mindig, mikor rémálmom volt.

- Baby... baby... - Rano hangja olyan távolinak tűnt, de kapaszkodóként világította be jelenléte a sötétséget. Érezni kezdtem. Érezni a forró kezeit végigsiklani a hátamon. Ezaz.
A kapaszkodóm a valóságba. Megmozdultam, élesen beszívva a levegőt végre képes voltam kinyitni a szemeimet...

Rano aggódó tekintetével találtam szembe magam, pedig már számtalan alkalommal végigcsinálta az agybajt. Elmosolyodott, mikor érezte, hogy az arcára fókuszálok.
- Baby...
- Rosszat álmodtam... - motyogtam a mellkasába.
- És most az jön, hogy tartsalak a karjaimban, amíg el nem alszol újra? - az arcát vizslatva mérlegeltem a helyzetet, de nem kellett erőlködnöm, hogy döntésre jussak. Szemtelenül vigyorgott.
- Nem... most az jön, hogy dugj meg... dugj meg Rano, úgy, ahogy még soha... - sóhajtottam a szájába a mondandóm végét, ugyanis azonnal fölém támaszkodva hajolt az ajkaimra. Ujjai sürgetően csúsztak a csiklómra, de azonnal felszisszent...
- uhh... de forró és nedves vagy baby... - nyüszíteni tudtam volna az érintéséért, de tudtam, hogy nem fogja húzni az időt, annál sokkal jobban szeretett bennem lenni... a lábaim között fekve, nyújtózva húzta ki az éjjeliszekrény fiókját.

Kiváncsian lestem, mit talált ki. Az alsó ajkába harapva térdelt fel végigmérve pucér valómat.
- Mire készülsz? - próbáltam elrejteni izgatottságom, többkevesebb sikerrel.
- ... azt csinálok amit akarok! - mordult fel, miközben fölém helyezkedve végignyalt a egyik mellbimbómtól a nyakamig. A karjaimat a fejem fölé emelte és éreztem, ahogy összekötözi őket, míg azon munkálkodott, hogy az ajkai eltereljék a figyelmemet egy szédítő csókkal. Ez pontosan addig sikeres is volt, mígnem azbösszecsonózott testrészeimet neki nem feszítette az ágy rácsának.
- ...gyanítom nem tartasz igényt a kézimunkámra...
- A szádat is bekössem boszi? - nyalt végig az alsó ajkamon, nekem feszítve a nadrágjában ágaskodó farkát. Szégyentelenül felnyögtem.
- Neh... - vettem vissza a poénkodásból, miközben feltérdelt megcsodálva a művét és letolni a gatyáját.

- Szóval akkor csendben tudsz maradni? - vigyorgott rám, lassan belém csúsztatva tagját. Összeszorított szájjal próbáltam néma maradni. Rano imádta az eféle aljas játékokat. Lassú csípőmozgásába beleszédültem, a szemeibe könnyek szöktek...
- Szeretnél mondani valamit? - őrjítően hullámzó és mámorító volt, minden lökése. Csak némán megráztam a fejem...
- Semmi? - morrant egyet kissé gyorsítva a tempóján kicsalva belőlem egy nyögést, amit elégedett vigyorral nyugtázott. - ... szomorú lettem volna, ha kibírod.
- ahh... Yongseopahh... - bukott ki a számon mire lefagyott a mozdulatban. Szinte soha nem hívtam így... de a kezdeti sokk után vad tempóra váltva hajolt a fülemhez...
- Jesszus baby, ettől... majdnem elsültem... - dorombolta a hallójáratomba, amitől végigcikázott a testemen a bizsergető ismerős érzés. Szerettem volna megkapaszkodni Rano vállaiban, vagy a hátába mélyeszteni a körmeimet, idegesen megrángattam a kendőt, de csak azt értem el, hogy a szőkeség egy jóízű nevetéssel jutalmazta feszültségemet és a szemembe nézett.

Szemei feketévé váltak és az izgalmam helyét rettegés vette át... a csontjaimig hatolt a jeges érzés. A kezeimet meg sem tudtam mozdítani, újra beszippantott a sötétség, ezúttal Rano a személyes démonommá változott. Szemei feketén ragyogtak, mosolya vicsorba torzult és hátából karmos szárnyak törtek elő... hiába akartam, képtelen voltam megmozdulni. Csak bénultan figyeltem, ahogy aszépséges szerelmem helyét átveszi a rettenet megtestesítője és torkom szakadtából üvölteni kezdtem... a némaságom valósággá vált... sikolyom pedig élesen hasított az éjszakába...

Rano aggódó tekintetével találtam szembe magam, elmosolyodott, mikor érezte, hogy az arcára fókuszálok.
- Baby...
- Rosszat álmodtam... - motyogtam a mellkasába.
- És most az jön, hogy tartsalak a karjaimban, amíg el nem alszol újra? - dünnyögte, miközben már vissza is dőlt az ágyra, szorosan magához ölelve a reszkető valómat...
- Inkább, mi lenne, ha nem aludnánk soha többet? - nyafogtam a csodaszép, de nagyon álmos arcát vizsgálva.
- Érted bármit baby... - nyomta be a TVt és a háta mögé igazított párnával mozizós pózba vágta magát, én pedig az ölébe fészkeltem magam és a szívverését hallgatva bámultam a villogó képernyőt...
Rémálom volt... csak egy rémálom...