A sztori, másképp

Szokás szerint bosszankodva, dübörgő szívvel és kiszáradt torokkal trappoltam a folyosón, hogy megtaláljam az örökké előlem bújkálót, a kezemben egy HappyMeal menüvel, amit én magam is túlzásnak tartottam, de hátha most az egyszer ez hat rá...
- Shotaaa, asszem téged keresnek! - kiabálta el magát Keeho, aki egyébként egy fotelban terpeszkedett, de vigyorgott, amint meglátott... - mit csinált már megint?
- Tudod, hogy ma órái lettek volna? - kérdeztem csendesen a leadert.
- Oh...
Hát ennyi röviden. Az ember lánya Koreaba szökik a világ elől és a nyakába szakad egy csapat tini idol, akiknek egyszerű alap tanórákon kellene részt venniük... de még az is nehezen megy.
- Ki fognak rúgni miatta - nyafogtam...
- Beszélek vele...
- Nem. Most én beszélek vele, az nem megy, hogy mindig megvéded.
Külső szemmel kissé olyan faramuci helyzet volt ez, ahol úgy tűnt, Soul pótszüleiként vitatkozunk és én vagyok a szigorú anyuka... Keeho pedig az engedékeny apuka, de a valóság sokkal... sokkal bonyolultabb volt.

- Megint azt csinálod... - vigyorogtam rá a leaderre... aki szemtelen mosollyal pattant fel.
- Mit?
- El akarsz terelni, de nem fog menni. Most el fogom kapni a kedvenc gyerekedet.
- Nincs kedvencem... nehogymár ilyeneket gondolj... nem kivételezek.
- Hova mész? - néztem utána, ahogy elindult a stúdió felé... - de válaszképp csak kitárta az ajtót...
- Tűnés kifelé... - szólt rá a bent bújkáló Soulra.
- Lebuktam... - kullogott ki a japán kölyök, mire a másik finoman nyakon csapta...
- Később számolunk. Most pedig tűnés.

Végignéztem, ahogy Shota, a kezében a bezsebelt kajávál, elandalgott, a maga nyelvén dünnyögve valamit. Ahogy visszanéztem a leaderre kis híján kiugrottam a bugyimból, olyan közel volt.
- Micsi...?
- Behívlak a barlangomba.
- Hogy mi? - vigyorogtam rá...
- Gyere be hozzám, szülői megértekezzük a dolgot.
- Biztos vagyok benne, hogy ezt nem így szokták... - kamu ellenkeztem, de közben hagytam, hogy a kezemet fogva magaután húzzon és ránkzárja az ajtót.

- Na tanárnő... melyik órával kezdjük? - villantott egy szívdöglesztő mosolyt, miközben a kezei máris bebarangoltát a fenekem minden négyzetmiliméterét.
- Nem csinálhatod ezt mindig... mondtam. - próbáltam egy nagyon gyenge ellenkezést még bevetni, de a nyakamat cirógatta az ajkaival. Így csak akaratlanul is a hajába túrtam...
- Szóval ne csináljam?
- Aha... - válaszomnak már a kérdéshez sem volt köze, de Keeho aljas támadás volt az összes idegszálam ellen.

A leaderrel nagyjából a második munkanapomon már kavarni kezdtünk, ami persze totális és teljes mértékben szabályellenes volt. Mind a ketten sokat veszíthettünk volna, de egyszerűen van az a helyzet, ahol az ember képtelen ellenállni.
Csakhogy, aztán valahogy eljött az a pillanat, hogy elkezdtem olyan érzéseket táplálni felé, amit... nem akartam.

A fenekem az asztalon landolt, ez zökentett vissza a valóságba, ahol a gondolataim tárgya épp a lábaim közé fészkelve magát tapadt az ajkaimra, olyan szenvedéllyel, hogy úgy éreztem elégek.
Automatikusan a csípője köré fontam a lábaimat, elérve, hogy belevihogjon a számba.
- Most hogy állunk? Megkapja a felmentést a fiam? Szegény, nagyon nehéz gyerekkora van...
- könyörgöm... még egy szó és...
- Nincs több szó... - csókolt újra és közben már azon ügyködött, hogy lehúzza a nadrágom. Az ujjait hamar a bugyimba csúsztatta végigsimítva az érzékeny ponton, ami csakis az érintésére várt.
Hátraverett fejjel élveztem, ahogy mozgatni kezdte időnként belém csúsztatva őket. De többre vágytam, nagyon, nagyon akartam őt.
- Olyan... nagyon kívánlak... - morogta a számba saját gondolataimat visszhangozva, miután áthúzta a fejemen a pólómat. A hajába túrva húztam vissza egy csókra. Imádtam a száját, az érintéseit... a felsője a földön landolt én pedig beleremegtem, olyan forró volt, ahogy visszahajolt és a bőre a bőrömhöz ért. Nem váratott tovább, elmerült bennem. Egy pillanatig csak lehunyt szemmel várt.
- Olyan... rohadt jó érzés... - harcolt magával... az ösztöneivel. Lassan kezdett el mozogni, pedig... már ismertem annyira, hogy tudjam, visszafogja magát, de nem tudtam miért.
Kiegyenesedve, magához húzott, az ölelésben mozgása ütemesebbé vált... én pedig úgy éreztem az életemért kapaszkodom belé, azért, hogy hulljak szét. A következő pillanatban forgott velem a világ egyet, ahogy magához szorítva a falnak döntött felemelve az asztalról, ha lehetséges még közelebb kerültünk egymáshoz.
A nyögéseink visszhangoztak a hangszigetelt falról, egyre hevesebbé varázsolva Keeho mozdulatait. Közel jártam a robbanáshoz, azt sem tudom, hogy tartott meg, vagy én hogy tartottam magam, miközben minden porcikám, bizsergett. A homlokát a homlokomnak döntötte és zihálva szorította a combjaimat miközben gyorsabb tempóra kapcsolt. Be akartam csukni a szemem, de vad tekintete nem eresztett. Annyira egymásra voltunk hangolódva, amennyire ez csak emberileg lehetséges. Az izmaim megfeszültek, és biztos vagyok benne, hogy a nevét nyöszörögtem, miközben végigcikázott a gerincemet megfeszítve az orgazmus, Keeho pedig pillanatokkal később követett a gyönyörbe.

A székben ült, szorosan magához ölelve. Nem engedte, hogy felöltözzek, csak egy pokrócot csavart körénk.
- Ha minden alkalommal ezt csináljuk, mikor Soul felbosszant... nem fogok tudni járni... - vigyorogtam rá gyagyásan, mire elnevette magát.
- Pedig... úgy terveztem, hogy ma szerelmet vallok és onnantól kezdve állandóan ezt csináljuk... de ha ennyire nem akarod...
- Várj... mi? - néztem rá döbbenten. A szívem zakatolni kezdett...
- Hát ez a helyzet. - váltott komoly arckifejezésre. - szeretlek, és azt reméltem, hogy...
- Én is. Én is szeretlek... - néztem rá még mindig döbbenten, hiszen olyan hihetetlennek tűnt...
Egy szédítő csókkal próbalt meg magamhoz téríteni.
- Akkor most rátérhetünk a biológia fogadóórára?
- ...de hát, nem is tanulnak biológiát... - nevettem el magam, de a következő pillanatban már újra, vadul, egymás száját téptük...