|Elias|

Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mióta Alastor, a hirhedt Rádió Démon csatlakozott hozzánk, modván hogy már annyira unatkozik, nincs mit csinálnia. Talán két hét, vagy három. Igazából nem számoltam.

De nem csak vele bővült a kis csapatunk. Lett egy kis takarítónőnk, Niffty, aki mikor meglátott, valamiért elkezdte ölelgetni a lábamat...

'-...Hol egy férfi?! Bocsi, ez bunkó volt...-Mikor megfordult, és meglátott engem, a szeme azonnal felcsillant, és villám gyorsasággal kezdett rohanni felém, majd a lábamra vetette magát, amit rögtön ölelgetni is kezdett. Felvontam egyik szemöldökömet, és a többiekre néztem, de Charlie és Vaggie is csak elkerekedett szemekkel figyelték a lányt, míg Alastor félig lehunyt szemekkel nézett rám. Hálát adtam, hogy ezután segítően közelebb lépett hozzám, majd megragadta Niffty-t, és lehámozta rólam.

-Haha, elnézést miatta.-Vigyorgott mikor sikerült elterelnie a figyelmét, majd rám nézett. Megint az a különös érzés járt át, amikor a szemeibe pillantottam, és alig akartam elszakadni a tekintetétől. Tudtam, milyen hatalommal bír, és, hogy bármelyik percben képes lenne elpusztítani engem, vagy bárkit, mégis, valamiféle biztonságot fedeztem fel, vörösen izzó szempárjában.

Elfordítottam a szememet, ezzel megszakítva a szemkontaktusunkat.-S-Semmi baj.'

Illetve lett egy bárunk is, és vele együtt pedig egy "kissé" morcos pultosunk is, Husk. Eleinte igencsak kötekedő és "mindenkitelhordokmindennekakihozzámszól" típúsú volt, de valahogyan mégis jófej. Nem tudom pontosan hogyan kell ezt nevezni, nem volt túlságosan segítőkész ,de a dolgát azt elvégezte, rendesen.

Szóval így lettünk mi, -az immáron Alastor jóvoltából átnevezett- a Hazbin Hotel teljes személyzete. S ahogy látom, hogy ők milyen szorgosan dolgoznak a hotel jóllétén, rájöttem, hogy én nem túl sokat segítek ebben. Úgy értem, csak itt vagyok, és nem csinálok konkrétan semmit sem, csak ülök, és eszek, és elbeszélgetek velük.

Mikor egy napon ezen gondolkodtam, mint eddig oly sokszor, hirtelen a tekintetem a szám mellett levő mikrofonra esett. Azonnal bevillantak a régi életem képei, hogy mennyire imádták a hangomat, hogy mennyire szerettek engem. Mikor megláttak, felsikítottak az örömtől és a fangörcsöléstől, és sokan írták, hogy az én hangomra alszanak el. Hogy én vagyok a kedvencük.

Ezek mindig megmelengették a szívemet, pontosan úgy, ahogy most is. A kellemes, meleg érzés bele költözött a mellkasomba addig a pontig, ameddig el nem tüntettem ezeket a gondolataimat. Ám most ez más volt. Most úgy éreztem, újra szeretnék énekelni, hogy újra szeretnék világhírű lenni. Szeretnék valaki lenni, valaki olyasvalaki, akit ezúttal nem lehet eltűntetni a föld színéről.

Mert akárhogy is nézzük, meghaltam. Eltemettek, gyászolnak, és még ki tudja, mennyi ideig fognak. Lehet, hogy valaki már elfeledkezett rólam, aki egykor azt írta kommentben, hogy "örökké téged foglak hallgatni". Ez pedig elszomorít. Gyerekkorom óta azon mesterkedtem, hogy beleírjam magamat a történetembe. Hiszen mindannyian lenni akarunk valakik, valakik ezen a világon, akikről nem feledkeznek meg sohasem.

S mivel ez a vágyam nem valósult meg a való életben, szeretném, hogyha a Pokolban meglenne számomra ez. De ki tudja, hogyan reagálnának az itteni emberek a dalaimra? Lehetséges, hogy kiröhögnének. Sőt mi több, biztos. Ez itt a Pokol, végül is, és itt mérgező lelkek vannak, akik minden áron rosszat akarnak a másiknak. Természetesen kivéve Charlie-ékat. Talán ők az egyetlenek, akikben meg lehet bízni, teljesen.

"Mit csináljak?"-Egyik kezemet állam alá helyeztem, s közben észre sem vettem, hogy egy alak lépdelt felém."Énekeljek...? Vagy hagyjak fel vele?"

Erre a gondolatra keserű íz keletkezett a számban.

-Hello Elias!~-A hirtelen hangra kissé megugrottam, még akkor is hogyha éppen egy széken ültem. Azonnal felismertem Alastor rádiós hangvételét, és az, ahogyan kimondta a nevemet, kellemes érzéssel töltött el. Ilyet még talán sohasem éreztem, és nem tudtam megmondani, mégis miért tudta egyből kiűzni belőlem azt a száraz érzést, amit az előbb még folyamatosan érzékelhettem magamban.

Amikor átnéztem a vállam felett, a tekintetünk újból össze kapcsolódott, de most, rögtön lehajtottam a fejemet. Sokszor vesszük fel a szemkontaktust. Talán túl sokszor...-H-hello, Alastor.

Kissé elnevette magát, fogalmam sincs miért.-Talán megijesztettelek?-Dönti kissé oldalra a fejét, és egy cinkos mosollyal az arcán, félig lehunyt szemekkel mered rám. Megrázom a fejemet.

-Nem, csak..Elbambultam.

Azonnal visszatér az előző, széles vigyora, és leül mellém, a bár pulthoz.-Tudod ez teljesen természetes reakció lenne, hiszen tőlem mindenki retteg!-Ahogy mondja, és ahogy ránézek, nem látom rajta, hogy ez zavarná. Persze, hiszen valószínűleg nem is. Ő neki ez jelzi azt, hogy hatalma van, és emiatt büszkeség tölti el.

-Biztos vagyok benne, hogy nem mindenki fél tőled.-Mosolyodok el halványan.-De...Miért is kerestél?

-Ohh, csak beszélgetni szerettem volna veled, hiszen amióta itt vagyok szinte mindenkit megismertem, a te kivételeddel.

"Szóval...Meg akar ismerni?"-Kérdem magamtól, de azonnal vissza is kérdez, a belső énem."Mégis miért akadsz fenn ezen ennyire? Most mondta, hogy MINDENKIT megismert, szóval téged sem akar kivonni ez alól! Ez nem kivételezés, és ne gondolj bele semmit sem, idióta!"-Elvörösödök."N-nem gondoltam bele semmit sem! Miért gondolnék?!"

-Minden oké, Kedves?-Dönti szórakozottan oldalra a fejét a Rádió Démon, miközben szemeivel engem fürkész.

-Persze...

-Csodálatos! Szóval...Hogyan haltál meg?-Idő közben, fogalmam sincsen hogyan került oda egy ital, de annak poharát a szájához emelte, és miközben folyamatosan engem kémlelt, ivott egy kicsit belőle.

-Meggyilkoltak. Néhány ismeretlen ember, és a menedzserem.-Húzom el a számat, mint minden alkalommal, mikor erről beszélek. Habár, nem sok alkalmam van, hogy erre kell válaszolnom.

-Oh? Menedzser? Talán valami híresség voltál?

Bólintok.-Igen...Énekes.

Mintha egy pillanatra felcsillannának a szemei.-Komolyan? Esetleg nem akarnál egyszer énekelni valamit?-Kérdezi hirtelen.-Kíváncsi lennék a hangodra, biztosan varázslatos.-Ahogy ezt kimondta, a szívem ezerrel kezdett el dobogni a mellkasomban, és össze préseltem az ajkaimat, majd lenéztem, egyenest a pultra. Nem mertem rá nézni.

"M-miért mondott ilyet? E-Egy férfi nem mondd ilyet egy másiknak, nem?? Vagy de? Miért mondta ezt? És én miért reagálok így rá? Miért reagálok egyáltalán a közelségére? Miért ver ilyen hevesen a szívem?!"

|Alastor|

"Miért mondtam ezt?"

Tudom, hogy senki nem látja, de a mosolyom immár kínos vigyorrá fajúdott, miután kimondtam a véleményemet a lehetséges hangjáról. Csak úgy kicsúszott a számból, és most, hogy látom az egyre vörösödő fejét, én is hasonlóképpen reagálok.

Valami különöset érzek a hasamban. Ilyet, még sohasem éreztem. Mi lehet ez?

Görcsösen szorítom a poharat, végül aztán elengedem, és új, rögtönzött tervemet teljesítem be; felállok, majd egy utolsó pillantást vetett, az éj fekete hajú fiúra, aki most, hogy megmozdultam, rám pillant.

"Miért van rám ilyen hatással a tekintete?"

-N-nos azt hiszem most jobb, ha megyek!-Vigyorgok.-Remélem gondolkodsz majd az ajánlaton, további kellemes napot, Kedves!-S amilyen gyorsan csak tudok, ellépdelek onnan, de nem túl feltünű gyorsasággal. Nem tudhatja meg, hogy valami nincsen rendben velem.

Éppen elég baj az, hogy én sejtem.

Már a legelső pillanattól kezdve nem volt valami rendben. Mikor megláttam, mintha villám csapott volna belém, a testemen egy aféle "áramütés" ment végig, és szinte mindig ez van, mikor meglátom. Ezt, szerencsére teljesen jól tudom leplezni, de magamat sajnos nem tudom becsapni.

Talán félnék tőle?

Nem, ez hülyeség, Alastor. Te vagy a hirhedt Rádió Démon, ő pedig csak egy egyszerű démon. Semmi hatalma nem lehet feletted.

Akkor mégis mi ez?