A rendőrök haza vittek minket. Az autóban végig Junkook - ot öleltem. Ez megnyugtatott. Minden mást kizártam. Csak én és Junkook voltunk. Senki más.
- Gyere Lisa, hazaértünk - simította meg a hátamat Junkook.
Rá néztem, majd kiszálltam az autóból. Junkook szemébe néztem. Úgy éreztem, hogy csakis Junkook és én létezünk.

De a valóság sokkal elkeserítőbb ennél.
- Lisa - ölelt át Rose.
Nekem ez most nem megy!

Eltoltam magamtól és a szobámba futottam. Egyszerűen... nem tudom feldolgozni. Az ami történt... már nem lehet visszafordítani.
De a gondolat, hogy... terhes vagyok... tőle...
Undorodom Henry - től.
19 éves vagyok. Én még nem állok erre készen! Életet adni egy gyereknek... még túl fiatal vagyok ehhez.
Nagy felelősséggel jár egy kis életre vigyázni.

19 éves vagyok. Az anyám elhagyott 3 évesen. 16 évet töltöttem együtt egy gyilkossal, aki megkeserítette az életemet. Amikor megszöktem, úgy éreztem van esély. Esély arra, hogy kezdjek egy új életet,hogy végre új fejezetet nyissak az életemben. Azt akartam, hogy minden rendeződjön. De talán most még rosszabb lett, mint azelőtt. Mindent elrontottam. Az anyám elhagyott... anya nélkül nőttem fel. Még csak három éves voltam... Hát akkor én mégis milyen anya lennék?

Én... csak egy normális életet akartam...
- Lisa - kopogott Junkook.
Gyorsan letöröltem a könnyeimet és ajtót nyitottam - Te sírtál?
- Nem.
- Lisa... bennem megbízhatsz.
- Tudom. És... Jó, hogy vagy nekem. Én csak... Örülök hogy vége. És... köszönöm, hogy megmentettél. Újra.
- Nincs mit megköszönnöd. Ez természetes. Még jó, hogy megmentem a barátom - simította meg az arcom. - Oh... bocs...tudom, hogy nem szereted, ha...
- Semmi baj Junkook - mosolyogtam. Megfogtam Junkook kezét, majd az arcomhoz érintettem - megbízom benned. Te vagy az én hősöm. Én... végig reméltem, hogy megmentesz.
- De ki volt az a srác. Csak azt ne mond, hogy ő is az egyik családtagod.
- Ami azt illeti... nem. Mindig azt hittem ő a bátyám, de nem az. És az a pszichopata sem a vérszerinti apám. Ez azt jelenti, hogy csak örökbe fogadtak - magyaráztam.
- Oh... hát ez... Jó hír. Nem? Te... nem is örülsz neki?
- De - feleltem egyhangúan.
- Nekem nem úgy tűnik. Történt... valami más is? - nézett rám.

Most mit mondjak? Nem szeretném ha... mégtudná... azt. Az ösztöneim azt súgják ezt egyedül kell megoldanom.

- Nem - ráztam a fejem.
- Hát jó. Egyelőre nem erőltetem. Nem kell erről beszélned ha nem akarsz.
- Köszönöm - szorítottam magamhoz.
- Hozzak valamit?
- Nem köszönöm - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hát jó. De ha bármi kell szólj.
- Oké - bólintottam.

Oké? Semmi sem oké! Minden... rémes! De... nem! - álltam a tükör elé. Letöröltem a könnyeimet.
- Erősnek kell lenned! Még ki kell bírnod! - bíztattam a lányt, aki visszatekintett rám a tükörből.

Tudom, hogy véget vethetnék  ennek a szenvedésnek. Egyszer, s mindenkorra. De erősnek kell lennem. Meg kell küzdenem az élet nézségeivel!
Tudom, hogy leszek még boldog is. Valahol érzem.

Oh... valaki kopogott...
- Nyitom! - rohantam az ajtóhoz.
- Lisa! Úgy aggódtam érted! Jól vagy?
- Már egész jól - bólintottam.
Jimin arckifejezése, nem épp azt tükrözte, hogy ezt elhiszi, de mindezt nem tette szóvá.

Csak megölelt.
Jimin teste meleg volt, ellentétben az enyémmel.
Ebben a hűvös őszi időben jól esett a melengető ölelése.
Másodperceken, de az is lehet, hogy perceken át csak öleltük egymást. Egy szó sem hangzott el köztünk.

- Héj Lisa! - rontott be Rose.
Jimin és én gyorsan elengedtük egymást.
Egyikönk sem kedvelte annyira Rose - t - Oh Jimin! Te itt? Nem is tudtam - nevetett.

Utálom az olyan embereket, akik nem érzik, mikor zavarnak. Nos, Rose ezen emberek közé tartozik.
Helyet foglalt Jimin ölében, majd megfogta Jimin kezét és a csípőjére tette őket.

- Már jobban vagy? - kérdezte, miközben Jimin ölében fészkelődött.
- Nem! Azt hiszem, mindjárt... kidobom a taccsot! - rohantam a fürdőszoba felé.

Nem értem mi ez? Eddig nem voltam rosszul az ilyesmiktől. Mi változott?