Megpróbáltam ellökni magamtól, de nem ment. Sokkal erősebb mint én. Tudtam mi fog következni. De mégis reménykedtem, hogy valaki megment.

- Henry... kérlek... tudom, hogy te jó ember vagy... kérlek... engedj el - könyörögtem.

Mindenem remegett. Gyűlölöm a félelmet, de mégis minden nap vele kelek fel és vele alszom el.

Henry egy pillanatra rám nézett.
- Ne nevetess! - nevetett gúnyosan - Nincs remény! - komolyodott el az arca.

Henry levette a pulóverem, majd a saját felsőjét is.
,, - Nincs remény! "  - ez visszhangzott a fejemben.

Reggel :

Szerencsére egyedül ébredtem a  " szobámban ".
Emlékek ezrei öntöttek el a tegnap estéről. A szememben könny fátyol keletkezett. Kezeimbe temettem az arcomat és utat engedtem a könnyeknek.

- Lisa! Hogy tetszett a tegnap este? - rontott be Henry.

Leült mellém, majd simogatni kezdte a combom.
Az érintésétől kirázott a hideg. És nem jó értelemben.

- Mi... miért tetted? - kérdeztem, miközben letöröltem a könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa mennyire fáj,hogy elszakított az egyetlen jótól, ami az életben történt velem. A barátaimtól. Jimin - től, Junkook - tól és Yoongi - tól. Meg persze Rose - tól is 😒(bár nem halnék bele ha nem látnám többé 🙄) - Miért tetted? Tudtommal testvérek nem csinálnak ilyet egymással. Azt hittem megbízhatok benned...
- Az a helyzet... hogy te...
- Én?
- Te... nem vagy a testvérem...
- Hát többé már te sem - vágtam a szavába. Még mindig gyengének éreztem magam, de tudatom kellett vele, hogy ez nem helyes.
- Az igazság az, hogy te és én nem vagyunk vérszerinti testvérek. Meg akartunk kímélni az igazságtól. Csakis ezért nem mondtuk el neked. De tudtam, hogy egyszer majd eljön a nap amikor megtudod az igazat. Téged örökbe fogadtunk - vallotta be.
Nem akartam elhinni. Igaz ez?