- 🖤 -

A fiú tekintete elveszni látszik a göndör tincsek sűrűjében, feltűnő bámulása mindenkinek szemet szúrna, de pont nem érdekel senkit, miként az óceánt imitáló íriszek tanulmányozásba kezdvén legeltetik magukat az új fiú megjelenésén. Légzése nyugodt, csak szemeit fertőzte meg a kíváncsiság, mindvégig arra ösztönözve őt, hogy tekintetét a törékenynek tűnő fiúcska testén tartsa. Szoborként állt ott, mint egy elveszett lélek, de arckifejezése arról árulkodott, hogy teljesen tisztában van azzal; eltévedt. Úgy tűnt, nem igazán érdekelték a lesújtó pillantások, arcának fáradtsága ellenére tartása büszke volt és egyenes. Tisztában volt az értékeivel, még úgy is, hogy tudta, itt nem fogja tudni hasznosítani őket. Legalábbis nem mindenkinél.

Lassan lépdelt, lépései hosszúak voltak, combjai minden lábemelést követően megfeszültek, míg hegyes térdei szinte átszúrták vékony, hófehér bőrét, s lábai oly hosszúnak és vékonynak tűntek, akár egy jámbor lelkű őzikéé. Louis biztos volt benne, hogy a loknis hajú fiú sem egy vadóc, tomboló tinédzser, inkább egy olyasvalaki, ki csendes és szeret a háttérbe húzódni. Fogalma sincs, miből sikerült eme következtetésre jutnia, talán a rózsaszín szoknya segítette a megoldás felé emelni agytekervényeit.

Mikor a göndör helyet foglalt, mintha elhagyták volna őt az utálkozó tekintetek, már nem is volt annyira érdekes látványa. Egyedül csak Louis volt az, ki továbbra is megmaradt annál, hogy őt nézze. Szemei szerették volna kiismerni a fiú minden vonalát, az érzéseket, melyeket megpróbált véka alá rejteni. A kék szemű jól tudta, hogy szenved, jeleit mégsem látta annak, hogy bántotta volna magát emiatt, és ez tetszett neki. Személyisége megnyerő volt számára, szerelmes lett a göndör fürtökbe. Csavargatni kívánta őket, az ujjaira akarta tekerni az összeset, hajának illatára is kíváncsi volt.

Az már biztosnak bizonyult, hogy a finom és ártatlannak ható vattacukor aroma már az első szippantást követően levette Louist a lábáról, egy drogfüggőnek érezte magát amiatt, amiért minden áron illatát kívánta magába szívni, hogy elméje bódulatot nyerhessen aztán.

Csodálata egyre csak nőtt, mikor is a fiú arcára terelődtek íriszei. Nem látszott tizenhét évesnek, baba arca miatt még kisfiúnak tűnt. Egy kisfiúnak, aki elveszett.

Ajkai élénk, cseresznye színe az eszét vette, a párnácskák közé akarta dugni forró nyelvét.

Miként felfelé haladt, szembe tűnt neki a markáns arcél, enyhén rózsaszín orcája. Egy barackhoz tudta hasonlítani a fiú arcát, legszívesebben beleharapott volna.

Aztán ismét elveszett a göndör indák tekervényeiben, ujjbegyei bizseregtek, tapogatni akarták a loknis fürtjeit. Már el is képzelte magában a jelenetet, ahogy a közös kertjükben pihenő cseresznyefa alatt fekszenek elterülve, a göndör tincsek meg épp az ölében tekeregnének, míg ő csak simogatná a fiút és nem engedné, hogy a pillanat véget érjen.

Aztán, mikor a fáradt, üvegesen csillogó smaragdok a jég kék íriszekbe fúródtak, miként a föld és az ég bűnösen érintették volna egymást, úgy tűnt, mintha valami megkezdődött volna.

Kettejük története, talán.

- 🖤 -